dIÁKOK ÉS NEVELŐK –
MIT AKARUNK EGYMÁSTÓL?
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott
Didaktika Intézete munkatársainak gondolatai

 

A tudás gyönyörűséges és örömteli méltóságáról

Fóris-Ferenczi Rita: Jó néhány évvel ezelőtti emléket idéznék fel: kisfiam a konyhaasztal mellett ül, előtte könyv, és lazsmatolva - de csak úgy magában, morogván pöröl...

Márpedig ha egy kamaszodó gyermek nincs mély és időtlen elbúvásban a szobájában, vagy nem rohangál fel-alá a lakásban, vagy nem üvöltözik ajtókat csapkodván, sőt melegszendvicset sem kér leves helyett, s azt se kérdezi, hogy hol találhatna tiszta zoknit, hanem csak úgy, elmélázós szelídségben ül a konyhaasztal mellett, akkor csakis nagy baj lehet...

Hát van is. Mert mi lehetne annál nagyobb dráma, minthogy kötelező memoriterként meg kell tanulnia a Kőmíves Kelemennét? „Minek kell ezt kívülről megtanulni? Dögunalmas már, ki ne tudná a falba épített élő áldozat motívumát? Románból ugyanezt nyaggattuk Manolénál, de legalább azt a hülye mestert nem kellett kívülről megtanulni. Na: „Tizenkét kőmíves összetanakodék, magos Déva várát hogy fölépítenék..."

Sunyítva hallgatok, de mégis megjegyzem, hogy Kőmíves Kelemennét mindenki tanulta, mindenki tudja... dédszüleid, nagyszüleid, minden felmenő ősöd, sőt minden magyar kultúrára szocializált lélek. Na ne mondd! Mondom, hogy én tényleg nem mondom. De tegyünk egy próbát! Interjúvold meg a családot: ha valaki nem tud szövegrészeket idézni félkézből, neked sem kell megtanulnod sornyit se!

Élénkül erre: de perc se telik, egyik szobából már fordul is ki, miközben apja még mindig énekli, hogy „Megint tanakodék tizenkét kőmíves, falat megállítni, hogy lesz lehetséges..."; lányom is skandálja lelkesen: „Amit raktak délig, leomlott estére, amit estig raktak, leomlott reggelre", még akkor is, amikor nagyfiam a harmadik szobában kemény és hangos szigorral mondja: ne hülyéskedj már, mit jössz nekem ezzel; én a kötelezők mellett több nem kötelezőt is megtanultam annak idején...

Kicsi lehangoltan ül vissza a konyhaasztal mellé, s mondja: Téged már meg sem kérdezlek... Na, tényleg muszáj lesz megtanulnom, ha már ilyen stréber famíliába születtem.

A történet néma emlék maradna, ha a véletlen játéka folytán a „stréber" szó -remek karácsonysándori szinonímájaként a „kapaszkodonc" - nem hangzott volna el nem is olyan régiben és igencsak hasonló kontextusban.

Talán egy hete annak, hogy a Kaposvár-Budapest közötti távolsági járaton utazván, s lesvén a nehezen fogyatkozó kilométereket, álmos törődésemet élénkítette egy köztes megállónál felszálló lány és fiú beszélgetése. És túl hangosan beszéltek ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni. A barna hajú lányka leül, a kissrác - noha lenne szabad ülőhely - mellette áll meg, mert beszélgetni szeretne. Elpanaszolja, hogy volt osztálytársai nem is köszönnek néki, s örül annak, hogy a lánykával azért mégis találkoznak és beszélgethetnek néha a buszon. Mondja erre a lány, hogy igen, ez jó, hogy legalább a buszon, mert mostanában ő is nagyon elfoglalt, semmire sincs ideje. „Tanulsz, mert stréber vagy!"- epéskedik a kissrác, s kifejti, hogy valójában az iskolában tanított kötelező tananyag merő értelmetlenség, nem jó semmire, nem használható semmire... A lányka mentegetőzik, hogy ő valójában nem is tanul, azt is csinálja ugyan, de minden más egyéb is van, és mostanában sokat olvas... De ezt már nem részletezi, mert további kemény érvek hangzanak el arról, hogy mind az olvasás, mind a tanulás valamiféle nem divatos és fölösleges tevékenységként ítélődik mostanában. Minek az? - kérdi a srác, aztán a beszélgetés értelmetlenségére ébredve hátulsó rendekbe vonul, ülőhelyet keresve.

Nemrégiben szakellenőrzésen voltunk egy Maros megyei kis falucskában. Négy órát figyelhettünk meg az előkészítő csoportban: tizenöt gyermek egy kis teremben. De ebből a teremből közvetlenül át lehetett vonulni a tornaterembe - lazító nyargalásra, körtáncra, népi gyermekjátékokra. A tanítónő I-es fokozati dolgozata mese témában íródott, s abban a kis teremben a gyerekek úgy mondták maguknak és egymásnak a meséket, hogy végtelenné tágult a tér. Már-már elővett a gyanakvás is: szegény gyermekeket biztosan heteken át kínozta a tanci, hogy ez a nap tökéletes legyen. De a későbbiekben, amikor felvetette a mesei motívumokat, többek között a jó-rossz kettősségét, a gyerekek egymás szavába vágva hozták nemcsak a példákat, hanem az intertextusokat is, és be kellett látnunk, hogy ritkaságszámba menő mesei kultúrával és összefüggésben látással rendelkeznek hatévesnyi aprócskán.

De a történet ezzel még nem ért véget. A csattanója az, hogy amikor lejárt a négyórányi foglalkozás és hazaindulás előtt elbúcsúztak, az egyik kisfiú megállt előttünk, és fejét hetykén felvetve, büszkén így szólt: „Köszönjük, hogy meghallgattak".

És ebben a kijelentésben és hanghordozásban és testbeszédben annyi öntudat volt, hogy mi magunk csak annyit válaszolhattunk, hogy mi köszönjük, számunkra volt megtiszteltetés. Merthogy értik? Ebben a történetben tisztán megmutatkozott a tudás gyönyörűséges és örömteli méltósága. Nem a gőgje, mert az hiúság és csalóka ábránd. Hanem a méltósága: az, hogy az a gyermek felemeli a fejét és büszke arra, hogy sok-sok mesét is el tudna még mesélni, ha lenne időnk a meghallgatására, és megköszöni, hogy rájuk figyeltünk, hogy tudását velünk is megoszthatta.

Ha ezt az érdeklődést, viszonyulást nem építenénk le, ha meg tudnók védeni, ha ezt oltalmazni tudnók, ott lehetne ama felismerés lehetősége, hogy csak a tudás vezethet a nem tudás tudásához, s valamiféle olthatatlan szomjúhozáshoz. És ez már a tudás olyan alázata, ami nem töprenkedik az ismeretek hasznos vagy haszontalan voltán.

A vakmerő optimizmust, a csodákban való hitet, a remény üzenetét hiányolom a pedagógusból_

Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus, a Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője. Munkája a hobbija is egyben - nagy szerelme a tréningszakma, itt érzi magát legotthonosabban. Rendszeresen tart csapatépítő, kommunikációs, tárgyalástechnikai, vezetői és az érzelmi intelligencia fejlesztését célzó tréningeket. Többször tartott előadást a Nyitott Akadémián - kirobbanó temperamentumát, ízes erdélyi beszédét, derűs, szeretetteljes lényét és humánus gondolatait vastapssal jutalmazta a közönség. Az Erdély FM rádió és Erdélyi Magyar Televízió Pszichotrillák című műsorának szakértője és társszerkesztője. Hiszi, hogy a fejlődés igazi mozgatórugója a komfortzóna elhagyása, hogy a legfontosabb személyes érték a hitelesség, a legmélyebb erőforrás a játékosság és a mese, valamint hogy igazi teljesítmény a csapatmunka által érhető el. Ebben próbál segíteni azoknak, akikkel munkája során kapcsolatba kerül. Tavaly jelent meg - a budapesti Kulcslyuk Kiadó gondozásában - a Mesepszichológia. Érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című könyve, amely hónapokig a sikerlisták élén állt.

Ozsváth Judit: Gyermekek közelében élő emberként és egyetemi oktatóként egészen közeli rálátásod van a mai gyerekek és fiatalok életére. Milyennek látod a környezetedben lévőket? Milyennek látod az iskolához, tanuláshoz való viszonyulásukat?

Kádár Annamária: Véleményem szerint a fiatal generáció egyik nagy problémája a komfortzónában való tartózkodás. Nagyon nehezen lehet a mai diákokat megmozgatni, motiválni. Igazi kihívás az első egyetemi éven önkéntes tevékenységekbe bevonni, illetve rendezvényeken való részvételre buzdítani őket. Harmadéven természetesen megköszönik a lehetőségeket, viszont a kapcsolat kezdetén nagyon nehéz kimozdítani őket erről a kényelmi területről. A másik nagy megmérettetés megtanítani tanulni őket, mivel sokszor kész információkat várnak el vagy azt, hogy lediktáljuk az „anyagot". Harmadik problémaként az igényességet, az elvégzett munka pontosságát említem, azt, hogy megtanuljanak minőségi dolgozatot, illetve munkát kiadni a kezükből. Olyat, amire utólag is büszkék lehetnek, és nem kell szégyenkezniük miatta. A belső motiváció, a flow-élmény hiányzik a tanulási folyamatból - ezt a lehetőséget próbáljuk megmutatni az egyetemi hallgatóknak a hároméves alapképzés során.

O. J.: Milyennek tartod az említett gyerekek, fiatalok hatékony tanulását segítő pedagógust? Melyek a gyerekek/ fiatalok és a pedagógusok közötti legrövidebb és leghatékonyabb utak?

K. A.: A hatékony pedagógus elsősorban hiteles ember kell legyen, átlátszó, transzparens, a maga hibáival, erényeivel, esendőségével, erősségeivel - ezt fel is kell vállalnia a diákok előtt. Érzelmileg hiteles kell legyen, aki elutasítja azt a tévhitet, hogy a pedagógus mindig jól kell érezze magát, a problémáit pedig ajtón kívül kell hagynia. Ő is felvállalhatja szomorúságát, csalódottságát, gyászát, ugyanúgy örömeit, vágyait is.

Karácsony Sándor pedagógiája számomra modellértékű. Ő mondja azt, hogy a pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa. Ez az, amit én legjobban hiányolok egy pedagógusban: a vakmerő optimizmust, a csodákban való hitet, a remény üzenetét. Ha ezt nem tudja közvetíteni, akkor semmilyen módszertani ismeret és tudás nem tudja ezt pótolni. A gyermek, a diák olyan partner kell legyen ebben a folyamatban, akivel életközösséget vállalunk. Az igazi pedagógia az, amikor hajlandóak vagyunk kölcsönösen tanulni egymástól.

O. J.: A pedagógusképzésben és -továbbképzésben részt vevő egyetemi oktatóként miként munkálkodsz annak érdekében, hogy a fent említett tulajdonságokkal rendelkező óvoda- és iskolapedagógusok kerüljenek a katedrákra?

K. A.: A pedagógusképzésben a szakmai fejlődés mellett a személyiségfejlődésre, az élményeken, játékon keresztüli tanulásra fektetjük a hangsúlyt. Nemcsak elméleti tantárgyakat oktatunk, hanem diákjainknak lehetőségük van „élesben" is kipróbálni a tanítási szituációk mellett az olyan területeken való fejlődést is, mint asszertivitás, személyes érdekképviselet, szociális felelősségvállalás, csoportvezetés. A mérce magas, nemcsak egy diplomát szeretnénk a diákjaink kezébe adni, hanem versenyképes tudást is, amivel bárhol megállják a helyüket.

A korszerű ismeretek mellett a személyiségfejlődés, az önkéntesség, a civil felelősségtudat alakítása is ugyanolyan fontos számunkra. Igyekszünk egy erőteljes önismereti, személyiségfejlesztő jelleget adni a képzésünknek, mivel hisz-szük, hogy egy jó pedagógus elsősorban saját személyiségével nevel. A reformpedagógiákkal való megismerkedést, ezek módszereinek, tapasztalatainak elsajátítását is fontos tényezőnek tartjuk a pedagógusképzésben.

Úgy tűnik, hogy erre tényleg születni kell

Dósa Zoltán Székelyudvarhelyen él, a BBTE Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának docense; általános pszichológiát, fejlődéslélektant és neveléslélektant tanít pedagógusjelölteknek. Családos, feleségével három lányt nevelnek.

Ozsváth Judit: Gyakorló szülőként, illetve egyetemi oktatóként egészen közeli rálátásod van a mai gyerekek és fiatalok életére. Milyennek látod a környezetedben lévőket? Milyennek látod az iskolához, tanuláshoz való viszonyulásukat?

Dósa Zoltán: Azt kellene legelőbb hangsúlyoznunk, hogy a gyermekeknek rengeteg feladatuk van a felnőtti életre való felkészülés kapcsán. Van viszont egy óriási helyzeti előnyük az idősebbekkel szemben, éspedig az, hogy eleve beleszületnek egy zsibongó és villámgyorsan változó világba, amihez felnőni sokkal könnyebb, mint egyik berendezkedésről a másikra váltani. Ők mindig a világ aktuális arculatát követik, míg az iskola egy nehézkesen konzervatív struktúrát és értékrendet próbál közvetíteni. A tanulási folyamatra ez ugyanígy érvényes, hiszen a szemantikus tudást egyre jobban kiszorítja a procedurális tudás, ami abban nyilvánul meg, hogy a „tudni mit" helyett sokkal értékesebbé válik a „tudni hogyan". A gyors információszerzés tökéletesebben működik hálózatszerű rendszerben, és ezt a gyerekek puszta praktikussági okok mentén kíméletlenül ki is használják, sokszor az iskolai tanulás rovására. A generációk közötti csaták már zajlanak az iskolákban, a pedagógusok lomha és szétzilált seregének pedig csak úgy van esélye győzelmekre, ha megragadja ugyanazokat a technikailag szuperfegyvereknek tekinthető információs lehetőségeket, amelyekkel az ifjak természetszerűen élnek.

O. J.: Milyennek tartod az említett gyerekek, fiatalok hatékony tanulását segítő pedagógust? Melyek a gyerekek/ fiatalok és a pedagógusok közötti legrövidebb és leghatékonyabb utak?

D. Z.: A jó pedagógus kvalitásait rengetegen elemezték már. Tény, hogy van egy sor olyan tulajdonság, ami igen nehezen tanítható, formálható. Módszereket mindenkinek lehet tanítani, de nem a módszer választja a megfelelő pedagógust, hanem fordítva. „A pedagógus maga a módszer" állítás csak egy irányba igaz, fordítva kevésbé. Ez egyben azt is üzeni, hogy a tanítónak képesnek kell lennie a személyiségéhez leginkább passzoló stratégiákat rugalmasan váltakoztatni és optimális hatásfokkal használni. Mindemellett igen fontosnak érzek olyan tulajdonságokat, amelyek feltételek, de nehezen elsajátíthatóak. A gyermekek szeretetére senkit nem lehet képzésszerűen megtanítani, ugyanez a helyzet a beleélés képességével, illetve az önzetlenséggel. Az igazi pedagógusok szerintem már igen korán képesek a szakma iránti elköteleződésre, és a kiválóak tényleg sokszor említik, hogy már a pályaválasztás előtt vonzalmat éreznek a tanítás iránt. Úgy tűnik, hogy erre tényleg születni kell.

O. J.: A pedagógusképzésben és -továbbképzésben részt vevő egyetemi oktatóként miként munkálkodsz annak érdekében, hogy a fent említett tulajdonságokkal rendelkező tanítók/tanárok kerüljenek a katedrákra?

D. Z.: Az egyetemi tömegoktatás sajnos nagyon leszűkíti annak a lehetőségét, hogy igazi mester-tanítvány kapcsolatok alakuljanak ki, másfelől viszont bátorítja a szabad útkeresést. Azok kerülnek helyzeti előnybe, akik nem félnek kipróbálni magukat változatos helyzetekben és különböző gyermekcsoportok előtt. A legnehezebb dolguk mindig azoknak van, akik a hátrányos helyzetűeket, az elesetteket próbálják felzárkóztatni. Büszkén tekintek azokra a tanítványaimra, akik a néha sziszifuszinak tűnő munkát képesek töretlen lelkesedéssel végezni, és ha panaszra nyílik a szájuk, akkor is érződik hangjukban, hogy biztosak abban, hogy hivatásuk van.

A gyermekek kíváncsiságára, érdeklődésére alapozzunk

Szabó-Thalmeiner Noémi a nagyváradi losif Vulcan tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetemen pedagógia-magyar szakos diplomát, majd a budapesti ELTE-n neveléstudományból doktorált. Tizenöt éve pedagógiai jellegű tantárgyakat tanít pedagógusjelölteknek a Babe§-Bolyai Tudományegyetemen, jelenleg a Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet szatmárnémeti kihelyezett tagozatának adjunktusa. Kutatásai során olyan témákat jár körül, melyek a pedagógusképzés megújítását szolgálják. Két iskoláskorú gyermek édesanyjaként nemcsak a pedagógus, hanem a szülő szemszögéből is átlátja a nevelésoktatás jelenlegi sajátosságait, az iskolai élet működését.

Ozsváth Judit: Gyakorló szülőként és egyetemi oktatóként egészen közeli rálátásod van a mai gyerekek és fiatalok életére. Milyennek látod a környezetedben lévőket? Milyennek látod az iskolához, tanuláshoz való viszonyulásukat?

Szabó-Thalmeiner Noémi: Különböző nézőpontokat lehet megfigyelni, amelyek nagymértékben függnek az otthoni értékektől, a család hozzáállásától, illetve a gyermekeket oktató, nevelő pedagógusoktól is, és ebből a szempontból a nevelésnek óriási szerepe van.

A gyermekek indulásból kíváncsiak, s ez motivációjuk alapját nyújtja. Ami igazán érdekli őket, az iránt nyitottak, szivacsként rögzítik az új információkat. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a gyermekek szeretnek tanulni, új dolgokat felfedezni, csak érdekelje őket. S azt hiszem, ez az a pont, ami kulcskérdéssé válik az iskolához, tanuláshoz való viszonyulásukban. Ha az iskola kielégíti kíváncsiságukat, érdekes dolgokat mutat meg a nagyvilágból, az életről, a gyermekek szeretnek iskolába járni, élvezik a tanulást. Nehéz ezt az igényt folyamatosan kielégíteni az iskolában, ugyanis a mai világban az internet és a tévécsatornák ontják az új ismereteket, melyek látványosan ismertetnek meg különlegesebbnél különlegesebb tudományos ismeretekkel, s a gyermek ehhez az információdömpinghez van szokva. Sokszor előfordul, hogy az őt érdeklő kérdésekben több információval rendelkezik, mint tanára vagy szülője, s éppen ezért megesik, hogy unatkozik az iskolában, ahol az információközvetítés nem minden esetben elég érdeklődésfelkeltő, vagy sok ott tanult ismeretnek esetleg nem is látja értelmét. Többször hallottam már, hogy az egyre újabb technológiához szokott gyermekek igényelnék az iskola felszereltségének modernizálását, a nehéz iskolatáska lecserélését egy laptopra vagy tabletre, szívesen fedeznék fel ők maguk a világot virtuálisan vagy a valóságban. Bár ötleteik pedagógiai szempontból elgondolkodtatóak, tudomásul kell vennünk, hogy a mostani gyermekek más világban nőttek fel, mint a felnőttek, a technológia behálózza egész életüket, és ezt ők természetesnek tartják.

Azonban az iskolai évek előrehaladtával a gyermekek nagyobb része elveszíti a tanulás iránti motivációját, illetve sok esetben a kötelező vizsgák (a 8. osztály végi és az érettségi vizsga) eredményessége érdekében tanul, vagyis belső motivációja egyre inkább külsővé válik(jelen esetben csak a közoktatásra vonatkoztatok). Előfordul, hogy a megfelelési vágy, az elvárások fokozott szintje oly mértékben erősíti a gyermekekben kialakult stresszt, hogy ösztönző tényezőből átvált gátló tényezővé, s már nem lendíti előre a gyermeket a megismerés útján, hanem éppen ellenkezőleg, szorongást, gátlást idéz elő benne, mely nem engedi, hogy képességeinek megfelelően teljesítsen, s ez nyilván kudarcélményhez vezet.

A tanévi elfoglaltságaikat figyelve megdöbbentő, hogy mennyit „dolgoznak" a mai gyerekek. A gimnazisták és középiskolások például reggel 8 órától délután 2-3-ig iskolában vannak, majd következnek a különórák - jó esetben művészi tevékenység vagy sport, de sok esetben a délelőtti tanulás meghosszabbításaként elméleti órák: idegen nyelv, matematika stb. -, és záróakkordként a házi feladatok megírása, gyermekenként változó időtartammal. E mellett a megfeszített tempó mellett hétközben ritkán adódik alkalom a játékra, pihenésre, a szabad időtöltésre. Nem csoda, ha télre, tavaszra a tanulók lefáradnak, kimerülnek, különösen, ha komolyan veszik a tanulást. A fáradt gyermek számára pedig az iskola nem az örömteli időtöltés helye lesz (ahogyan a rómaiak azt eltervezték az ókorban), hanem egy teher, amitől jobb megszabadulni. Nem is csoda, ha szeretnék meghosszabbítani a vakációt, ha reggel 8 óra helyett 9 órára mennének iskolába. A fáradtság azonban a pedagógusokon is megfigyelhető, hiszen a tanításon kívül sok más elfoglaltságuk is van: továbbképzéseken vesznek részt, adminisztrálnak (portfóliókat készítenek), hétvégi programokban vesznek részt, folyamatosan lépést kell tartaniuk az állandóan változó elvárásokkal, így kevés idő jut feltöltődésre. Mindez rányomja bélyegét az iskolai tanulásra is.

Fontosnak tartanám racionalizálni az elvárásokat, mind a gyerekekkel, mind a pedagógusokkal szemben, leszögezni és jól körülírni a teljesíthető törzsanyagot, a pedagógusoktól elvárandó kötelezettségek körét, hogy az valóban teljesíthető legyen, és ne vezessen túlterheltséghez.

Az iskolai tanulás mellett azonban ne feledkezzünk meg még egy fontos, iskolához kötődő motiváló tényezőről: az osztályközösségről, melynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha a közösség befogadó, elfogadó, pozitív értékeket képvisel és fontos számára minden tagja, a gyermek örömmel megy az iskolába, mert a tanuláson kívül számtalan jó élményben lesz része. Ezt a jelenséget különböző rétegekben megtapasztalhatjuk, legyen szó hátrányos helyzetű vagy jó családi háttérrel rendelkező gyermekről, jó képességű vagy kevésbé jó képességű gyermekről, ez minden esetben igaz.

O. J.: Milyennek tartod az említett gyerekek, fiatalok hatékony tanulását segítő pedagógust? Melyek a gyerekek/ fiatalok és a pedagógusok közötti legrövidebb és leghatékonyabb utak?

Sz.-T. N.: A gyermekek tanuláshoz, iskolához való hozzáállásáról szólva már automatikusan jönnek a válaszok, hogy miként segítheti az iskolai tanulást a pedagógus. A fentiekből kiindulva két fontos területet említenék meg: a nevelés és az oktatás kérdését - ezek a gyakorlatban egymástól elválaszthatatlan, egymást szervesen kiegészítő tevékenységek.

Az oktatás esetében fontos megragadni a gyermekek figyelmét, motiválni őket a tanulásra. Mindez úgy valósulhat meg, ha kíváncsiságukra, érdeklődésükre alapozunk, ha engedjük őket kérdezni, s kérdéseiket igyekszünk megválaszolni vagy megválaszoltatni. Előfordul ugyanis, hogy nem minden kérdésre tudjuk a választ, ezt természetesnek kell tekintenünk, viszont nézzünk utána a dolgoknak, és ha nem is rögtön, de másnap válaszoljuk meg a gyermekek kérdéseit. A választ azonban nemcsak a pedagógus, hanem a gyermek is megkeresheti. Egyre kedveltebbek a gyermekek körében az önálló kutatást igénylő feladatok, melyek motiválják őket az új ismeretek megszerzésében, s a felfedezett ismeretek sokkal jobban rögzülnek bennük, mint a pusztán meghallgatott, passzívan befogadott információk. Nem is beszélve arról, hogy közben nemcsak ismereteket sajátítanak el, hanem készségeket, jártasságokat alakítanak ki magukban, megtanulják az információszerzés módját, megtanulnak tájékozódni az információk rengetegében, megtanulnak lényeget kiemelni, ismereteket rendszerezni. Az önálló kutatáson alapuló információkat be is mutathatják társaiknak, s ezáltal fejlődik előadókészségük, kommunikációs képességük.

Amit a pedagógusnak feltétlenül tisztáznia kell magában: ma már nem ő az ismeretek egyetlen forrása, viszont ő az, aki segít az információk feldolgozásában.

A gyermek motiválása több úton is megvalósulhat: a gyermek érdeklődésének megfelelő témákat dolgozunk fel (amennyiben ez összeegyeztethető a tantervi előírásokkal), az információfeldolgozás során sok aktivizáló módszert alkalmazunk: a gyermek fedezze fel az új információkat, legyen aktív befogadó az órán. Mindeközben a gyermek pozitívumaira fektetjük a hangsúlyt, hogy minél több sikerélményben lehessen része az iskolában, s ez segíti kevésbé fejlett képességeinek az alakulását is.

Azt mondják, hogy nincs rossz gyermek, csak unatkozó gyermek, s ezt a tapasztalat igazolja. A pedagógusnak arra kell törekednie, hogy elfoglaltságot biztosítson minden gyermek számára az órán.

Egy aktuális és megkerülhetetlen kérdés: az új technológia bevonása az oktatásba. Jó, ha a pedagógus lépést tart a technológia fejlődésével, és kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Ez nem jelenti azt, hogy az emberi tényezőnek és a hagyományos módszereknek háttérbe kell szorulniuk. Mértékkel, az oktatási, nevelési cél megvalósítása érdekében vonjuk be a számítógépet, az internetet a tanulási folyamatba. Ez a tevékenységünk kettős célt szolgál: egyfelől érdeklődésfelkeltő, a gyermekek motiválásának részét képezi, másfelől pedig megtanítja a gyermekeket tudatosan használni az új technológiát, felhívja a figyelmet az internet veszélyeire, s ezáltal egy új számítógép-használati kultúra kialakításában játszik fontos szerepet.

Az oktatás sikeressége a nevelés támogató erejétől is függ. Ahhoz, hogy sikereket érjünk el a gyermekek tanulmányi eredményei terén, megfelelő tulajdonságokkal kell felruháznunk őket, ami a fegyelemben, egymás tiszteletben tartásában, egymás elfogadásában, az újra való nyitottságban, a pozitív viszonyulásban stb. mutatkozik meg. Az előzőekben kiemeltem az osztályközösség szerepét is az iskolához való viszonyulás alakulásában, ennek minősége azonban nagymértékben a pedagógustól függ. A pedagógus folyamatos példamutatásával, szokások kialakításával, a meggyőződés formálásával nevel az együtt töltött idő minden percében. Éppen ezért fontos a közösséget irányító konkrét szabályok meghatározása, a szabályok betartásában megmutatkozó következetesség megnyilvánulása a tanító részéről. Mivel példaként áll a gyermekek előtt, magatartása a gyermekek közötti viszonyban is meg fog mutatkozni. A pedagógus gyermekek iránti szeretete, a gyermekek személyiségének feltétlen elfogadása (ami nem zárja ki a gyermekek elfogadhatatlan magatartásának a szóvá tételét), a gyermekek iránti bizalom, a türelem, az empátia, a jó kommunikációs képesség, a segítőkészség, az igényesség stb. meg fog nyilvánulni a gyermekek közötti kapcsolatokban is.

A közösségfejlesztés során előtérbe kerülnek az iskolán, osztályon kívüli tevékenységek (kirándulások, séták, előadások megszervezése stb.), melyek kötetlenebb formában segítik egymás megismerését, élményeket biztosítanak, s ezáltal hozzájárulnak a közösség fejlődéséhez, közvetett módon pedig a tanulmányi eredmények javulásához.

Ahhoz, hogy a tanulók és pedagógusaik között jó viszony alakuljon ki, elengedhetetlen, hogy kapcsolatuk az őszinteségen, kölcsönös tiszteleten, az egymásra való odafigyelésen alapuljon. Ha a tanár a helyzetét nem a hatalom fitogtatására, a gyermek megalázására használja, ha tisztában van önmaga értékeivel, és önmagát teljes mértékben el tudja fogadni, szinte biztosra vehető, hogy diákjaival jó kapcsolatot fog kialakítani, s ezáltal tantárgyát is megszerettetheti velük.

O. J.: A pedagógusképzésben és -továbbképzésben részt vevő egyetemi oktatóként miként munkálkodsz annak érdekében, hogy a fent említett tulajdonságokkal rendelkező óvoda- és iskolapedagógusok kerüljenek a katedrákra?

Sz.-T. N.: Az első, talán legfontosabb dolog, hogy megpróbálok megfelelő példát mutatni: amit elvárok a jövendőbeli pedagógustól, azt a magatartást tanúsítom én is a diákjaimmal szemben. Az alapgondolat a kölcsönös tisztelet, mind a tanár, mind a diák részéről, hiszen ennek hiányában valaki mindig alulmarad.

Szeretem, ha a diákok gondolkodnak, ha vannak önálló ötleteik, ha kreatívak. Igyekszem hasonló feladatok elé állítani őket, és mindenképpen díjazom az eredeti megoldásokat, elképzeléseket.

Fontosnak tartom a gyakorlatot, a követendő mintát. Tapasztalatom azt igazolja, hogy legmélyebben a látott minta rögződik a hallgatókban, ezért nem mindegy, hogy ki a gyakorlatvezető pedagógus, kitől tanulnak a diákok. Napjainkban a videotechnika elérhető eszközzé vált, így több példát is mutathatunk a diákjainknak akár az elméleti órán elhangzottak szemléltetése során is. A módszerek sokfélesége számunkra is jó lehetőség. Erre egy jó példa, amikor a kooperatív tanulási stratégiát tanítottam meg a diákoknak. Először kooperatív tanulási módszert alkalmazva fedezték fel a kooperatív tanulás sajátosságait, majd előadás formájában rögzítettük a feltárt ismereteket. Ezt kiegészítettük egy videofilm megtekintésével, mely egy kooperatív tanulási stratégiát alkalmazó elemi iskolai tanórát mutatott be, s a tapasztalatokat megbeszéltük, rögzítettük. Az ismeretek ellenőrzése során azt vettem észre, hogy ha bizonytalanok voltak egy kérdés megválaszolásában, leginkább a filmen látott információk segítették őket a helyes válasz megadásában. Tehát a verbális ismeretközlés mellett ajánlott a képi információ hasznosságát újra felfedezni, és élni a szemléltetés lehetőségével a tanítóképzés során is.

Az aktivizálás módszerét ugyancsak fontosnak tartom, hisz a diákok maguk fedezhetnek fel elméleti ismereteket, tehetnek szert különböző készségekre, jártasságokra, melyek munkájuk során segíteni fogják őket. Például pedagógiai kutatást végeznek, gyakorlati feladatokat oldanak meg, csoportmunkában szemináriumokat tartanak, játékokat vezetnek le, szakirodalmat dolgoznak fel, intézményt látogatnak, gyermeket figyelnek meg stb.

A gyakorlat képzésben betöltött szerepét elismerve, minden olyan lehetőséget felhasználok, ami önálló tapasztalatszerzésre ad alkalmat, hogy a kötelező pedagógiai gyakorlaton kívül a diákjaim újabb élményeket szerezhessenek, gyermekekkel kerüljenek kapcsolatba: pl. önkéntes munka iskolán kívüli tevékenységeken, gyermeknapi rendezvényeken, helyettesítések iskolában, óvodában stb.

A gyakorlati képzés mellett természetesen az elméleti képzést is fontosnak tartom, hiszen a felfedezett, megtapasztalt ismereteket rendszereznünk kell, érteni kell a dolgok hátterében működő törvényszerűségeket ahhoz, hogy a pedagógusi munkát tudatosan, szakértőként végezhessük. Az elméleti és gyakorlati képzés párhuzamba állítása, a kettő szerves összekapcsolása révén értem el eddig jó eredményeket. Életre szóló tapasztalatra tehetnek szert például a diákok, ha a maguk bőrén érzik a versengés és az együttműködés hatását, és tudatosan fogják alkalmazni azt, ismerve mindkettő előnyeit és hátrányait. Ezáltal nemcsak az értelmi szférát mozgatjuk meg, hanem az érzelmi szférát is bekapcsoljuk, így tudatosíthatjuk egyes folyamatok személyiségre gyakorolt hatását.

Az iskola világ- és életmodelleket adjon

Szilveszter László Szilárd 1976-ban született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait 1999-ben végezte a Babe§-Bolyai Tudományegyetem pedagógia, magyar nyelv és irodalom szakán. Doktori címet 2008-ban szerzett a BBTE Bölcsésztudományi Karán. Irodalomtörténeti, retorikatörténeti és pedagógiai tárgyú publikációi 2000-től jelennek meg különböző szakfolyóiratokban, tanulmánykötetekben. 1999-től 2008-ig magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár, 2009-től egyetemi adjunktus a Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet marosvásárhelyi kihelyezett tagozatán.

Ozsváth Judit: Gyakorló szülőként és egyetemi oktatóként egészen közeli rálátásod van a mai gyerekek és fiatalok életére. Milyennek látod a környezetedben lévőket? Milyennek látod az iskolához, tanuláshoz való viszonyulásukat?

Szilveszter László Szilárd: Általánosítva és egy kicsit közhelyesen fogalmazva, szerintem a mai gyerekek, fiatalok olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Csak talán egy kicsit közvetlenebbek, őszintébbek, meggondolatlanabbak (a szó jobbik értelmében). Bizonyos kérdésekben tájékozatlanok, más területen tájékozottabbak. Tükröt tartanak elénk, hogy abban megláthassuk önmagunkat: hibáinkat, rögeszméinket, jó esetben az életünk, munkánk gyümölcseit.

Persze mára már felnőtt egy olyan generáció, amelyik a rendszerváltás után született. Ők egy kicsit másként viszonyulnak a világhoz, mint mi. Tisztábbak, szabadabbak, naivabbak. Nem nagyon ismerik a kettős beszédet, az elgondolt és a kimondott szó szkizoid ellentétét. A hallgatást, a lapítást, a mindennapok gyávaságát és hazugságait. Hitetlenkedve vagy őszinte csodálkozással fogadják a huszonöt évvel ezelőtti történeteinket, mert a szüleik egyáltalán nem mesélnek nekik a rendszerváltás előtti idők természetéről. Arról, hogy milyen volt az élet és az iskola a kommunizmus alatt. Amikor gyerekeket aláztak meg nyilvánosan, mert a szüleik vagy nagyszüleik át akartak szökni a határon. Amikor az iskolában azt figyeltük, hogy melyik diáktársunk besúgó. Amikor egy kritikus mondatért vagy egy történelemkönyv birtoklásáért tanárokat vittek be a Securitatéra.

A rendszerváltás után született gyerekeket, fiatalokat felszabadítja ez a nemtudás, viszont egyben óriási kockázatot is jelent. Mert hiszékenyebbek, kiszolgáltatottabbak. Nem érzékelik a képek és szavak, a reklámok és politikai üzenetek mögötti manipulációs technikákat, a hatalom igazi természetét. A szélsőséges ideológiák romboló hatását. A médiahírek és a valóság, a virtuális világ és a mindennapi élet közötti különbségeket. A kölcsönös tisztelet, a párbeszéd, a szolidaritás, vagyis a valódi társadalmi értékek fontosságát.

Iskolarendszerünk a 18-19. századi tudományfelfogás szerint strukturálódik. Különálló szakdiszciplínákkal, egymással össze nem függő ismeretek és információk - többnyire öncélú - tanításával. A diákok egyáltalán nem tudnak a tanultak között összefüggéseket teremteni, de ami ennél is súlyosabb problémának tűnik számomra, semmiféle összefüggést nem látnak az iskolában elsajátított „tudás" és a mindennapi élet tapasztalatai között sem. Tizenkét évnyi tanulás után nem rendelkeznek személyes világnézettel, nem tudnak önálló döntéseket hozni, és nem mernek felelősséget vállalni saját döntéseikért. A jelenlegi oktatási rendszerünknek szerintem nem az a legnagyobb hibája, hogy nem eléggé gyermekközpontú (pedig kétségtelen, hogy nem az), vagy hogy nem a társadalmi, a munkaerő-piaci elvárásoknak megfelelő képzést biztosít (pedig kétségtelen, hogy ezt sem teszi meg), hanem hogy valamiféle tudást közvetít ugyan, de értékeket nem. Nem tanít meg arra, hogy jobb emberek legyünk, hogy tiszteljük embertársainkat, hogy becsülettel végezzük el a ránk bízott feladatokat. Hogy felelősséggel tartozunk egymás iránt.

A mai világban talán az a legjobb, hogy nem kell már kötelező módon ideológiákat követnünk. Nem írják elő, hogy miként gondolkodjunk, és nem torolják meg hatalmi eszközökkel, ha valaki a saját útját járja. Ezt a szabadságot mindannyian érzékeljük, fiatalok és idősebbek, diákok és pedagógusok egyaránt. Mi talán egy kicsit nagyobb mértékben átérezzük, értékeljük ezt, mint a rendszerváltás után született fiatalok.

Csakhogy ez a szabadság egyben azt is jelenti, hogy nem háríthatjuk másra a felelősséget saját életünk, döntéseink, hibáink miatt sem. Mindannyian rá vagyunk kényszerítve arra (a szó jó értelmében), hogy magunk olvassuk, értelmezzük a világot, és hogy az általunk választott utat következetesen végigjárjuk. Számomra ez az út a kereszténység, mások számára a tudomány, a művészet, a család szolgálata stb. Legfájdalmasabb az, ha nem tudatosul bennünk ennek a választásnak a felelőssége, hanem -Martin Heidegger szavaival élve - csak úgy sodródunk a léttel. Szerintem az iskolának elsősorban az lenne a feladata, hogy világ- és életmodelleket adjon a gyerekek, fiatalok számára, dialógusba hozza egymással ezeket a világ- és életmodelleket, hogy ne csak az ismeretek, hanem a társadalmi értékek mentén jelölje ki saját feladatait, és felhívja a figyelmet a döntéseink által megnyitott lehetőségekre, kockázatokra, a tudatos életvezetés fontosságára.

O. J.: Milyennek tartod az említett gyerekek, fiatalok hatékony tanulását segítő pedagógust? Melyek a gyerekek/ fiatalok és a pedagógusok közötti legrövidebb és leghatékonyabb utak?

Sz. L. Sz.: A hatékony tanuláshoz számos recept létezik, csodaszer azonban nincs. Kisgyerekkorban és a gimnázium évei alatt a közvetlen tapasztalás, a játék élménye, a multiszenzoriális ismeretszerzés, a pozitív érzelmi hatások, a pedagógus személyisége olyan tényező, amelyik nagymértékben befolyásolja a tanulás hatékonyságát. Az egyetemi képzés és továbbképzés szintjén, a felnőttoktatásban azt tapasztaltam, hogy minél céltudatosabb a tanulási tevékenység, annál hatékonyabb. Ha egy diáknak sikerül tudatosítania, hogy mit is akar valójában, és hogy az adott cél eléréséhez milyen készségekre, ismeretekre van szüksége, az már fél sikert jelent számára a tanulásban. A pedagógus feladata ebben a folyamatban az önképzés, önnevelés segítése. Támogatni kell a diákokat a kiindulási és célállapot rögzítésében, a cél eléréséhez vezető lépések kidolgozásában, az ismeretszerzés lehetőségeinek megtalálásában, de ami legfontosabb: segíteni kell nekik abban, hogy kialakuljon bennük az állandó helyzetfelmérés és önértékelés igénye, ennek függvényében pedig az önszabályozásra és önkorrek-cióra való hajlandóság. Persze a tanulás nem öncél, hanem lehetőség, a tudás pedig csak egy eszköz, amelyet jóra és rosszra egyaránt fordíthatunk. Senki sem lesz jobb vagy hasznosabb ember attól, mert nagyobb tudással rendelkezik, mint az embertársa.

A kérdés második részére válaszolva: szerintem a tanár és diák között a legrövidebb és leghatékonyabb út az őszinteségen és a következetességen alapul. Sem a túlzott közvetlenség, sem pedig az autokratikus fellépés nem helyénvaló, és nem is kifizetődő sem a tanítás, sem a tanulás szempontjából. Az őszinteség és igényesség azonban semmit sem ér a szeretet és a türelem erénye nélkül. Pedagógusként vállaljuk fel önmagunkat, nyíltan válaszoljunk minden kérésre, kérdésre, valóságos figyelemmel és jóindulattal viszonyuljunk neveltjeinkhez. Ugyanakkor következetesnek és igényesnek kell lennünk saját munkánkkal és diákjainkkal szemben is. Az adott szó megtartása, az elvárások pontos rögzítése, a lehetőségek és kockázatok felmérése, döntéseink indoklása, az őszinte párbeszédre való hajlandóság olyan szempontok, amelyek nagyon fontosak a pedagógus és a diák kapcsolatában.

O. J.: A pedagógusképzésben és -továbbképzésben részt vevő egyetemi oktatóként miként munkálkodsz annak érdekében, hogy a fent említett tulajdonságokkal rendelkező óvoda- és iskolapedagógusok kerüljenek a katedrákra?

Sz. L. Sz.: Arra törekszem, hogy rávegyem diákjaimat, próbáljanak őszinték, következetesek lenni a munkájukban. Hogy tanítóként vagy óvónőként ne akarjanak szerepet játszani, másoknak mutatni magukat, mint amilyenek valójában.

Tudatosítaniuk kell, hogy felelősek mindenkiért, akivel kapcsolatba kerülnek, és ez a felelősség többszörösen érvényes, ha gyermekeket nevelünk, tanítunk, ezt választottuk foglalkozásként, hivatásként. Meggyőződésem, hogy a nevelői munka csak szeretettel, alázattal és szerénységgel folytatható. Ehhez pedig talán a legjobb út, ha átérezzük annak a súlyát, hogy életünknek, tetteinknek, döntéseinknek következménye van, ha felnövünk a feladathoz, és készek vagyunk lemondani kényelmünkről, önös érdekeinkről mások szolgálatáért. Ha nem zsoldosok vagyunk, akik mindig mindent csak a fizetségért tesznek, de irgalmas szamaritánusok. Ha belátjuk azt, hogy nemcsak a saját akaratunk, de Isten kegyelme is szükséges az eredményes munkához. Keresztény emberként arra szeretném rávezetni diákjaimat, hogy ne a látszat fenntartására, a kívülről látható dolgok megvalósítására törekedjenek, hanem -Krisztus szavaival - igyekezzenek a világ szemében láthatatlan, romolhatatlan kincseket gyűjteni, „melyeket a moly meg nem rág, a rozsda meg nem emészt".

Egy pedagógus számára nagyon fontos tanítványainak, diákjainak a pozitív visszajelzése. Ez az, amit viszonzásképpen kaphatunk, ami megerősíti bennünk a hitet, hogy jó úton haladunk, hogy az általunk végzett munka nem hiábavaló. De még talán ennél is lényegesebb, amikor az évek során látjuk a pozitív változást, az eredményeket az elvégzendő feladatokhoz való hozzáállásukban, világszemléletükben, közvetlen és tágabb környezetükhöz való viszonyulásaikban. Ahhoz, hogy oktatói munkánk ne csak egy hivatalos státusz legyen, feltétlenül szükséges, hogy önmagunkat is pedagógusnak tekinthessük. Ez történik akkor, ha látjuk tevékenységeink jó gyümölcseit. Felnőtt emberekkel dolgozunk, ezért óriási kihívás és lehetőség ez számunkra. Mert sokszor könnyebb lenne egy kézlegyintéssel elintézni az ügyet, mint ragaszkodni ahhoz, hogy ami még javítható, tökéletesíthető, fejleszthető, azon javítani, tökéletesíteni, fejleszteni kell. Akkor is, ha ez többletenergiát, összpontosítást, más hozzáállást igényel. Csak egyetlen példát említve: legutóbb egy gyakorló tanító írta nekem magánlevélben, miután több héten át, minden alkalommal arról beszéltünk, hogy mit kell még javítania, kiegészítenie készülő dolgozatában, miért kell újból és újból átgondolnia az adott témát: „Egy dolgot megtanultam: igényesebb legyek önmagammal. Ezt köszönöm."