Jakab Gábor
vÉDŐ ÉS BÁTORÍTÓ BESZÉD
A HITRŐL – A HIT ÉVÉBEN

 

 

Háttér, felvetődő kérdések és alapvető elvek az egy Istenben való hitet illetően

Írásomat két latin szóval indítom: Porta Fidei, magyarul: A hit kapuja. Ezekkel a szavakkal kezdte a februárban leköszönt XVI. Benedek pápa apostoli levelét a hit éve ünnepélyes megnyitásakor.

Az erdélyi főegyházmegye templomainkban közel egy éve kifüggesztett plakátján Pál apostolnak ez a buzdító felhívása olvasható: „Álljatok szilárdan a hitben!" A bibliai mondat fölött egy faragott székelykapu látható, mögötte a csíksomlyói Salvator kápolna és az 1567-ben, az első pünkösdi búcsújárás emlékére felállított fogadalmi kőkereszt a nagyon sokszor idézett felirattal: „Isten, tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben". Maga a kapu képe mint látvány önmagában is kérdéseket vet fel: például azt, hogy van-e küszöb is a kapu előtt? Mi az, ami megakadályozhatja az embernek a küszöbig való eljutását? Milyen jövőt ígér a kapun belüli hit az oda betérni szándékozóknak? Itt emlékeztetek egy másik kapura is, a Dante Isteni színjáték című világhírű művében szereplő kapura, a pokol kapujára, s annak félelmet keltő feliratára: „Lassciate ogni speranza, voi ch'entrate!" Magyarul: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" A kapu képe által fölvetett további kérdések: a harmadik évezred második évtizedében, 2013-ban, mit jelent hinni? Az 1926-ban katolikus hitre tért Chestertont idézem: „az ateista számára a legrosszabb pillanat az, amikor hálás ugyan a létezők láttán, de nincs kinek megköszönnie azokat". Ugyanő mondja: „Amióta az emberek nem hisznek Istenben, nem úgy van ám, hogy már semmiben sem hisznek, hanem úgy, hogy az égvilágon mindenben hisznek." Bizonyításul elég megemlítenem a világszerte megnyilvánuló horoszkópőrületet.

Mielőtt a föltett kérdésekre választ adnék, szögezzünk le két fontos és elvi jelentőségű dolgot:

1. A tudományok és a technika terén a tovatűnt századok folyamán kimagasló eredmények, sőt, esetenként lélegzetelállító „csodák" születtek (elég, ha a leg-újabbra, az internetre utalok), amelyeket nemcsak el kell ismernünk, de amelyekért őszintén hálásaknak is kell lennünk: mekkora tudásanyagot kínál az internet teljesen ingyen: elég beírnunk egy szót, s azonnal válaszol.

2. Maga a hit soha nem volt akadálya a múltban a tudománynak, a tudományos haladásnak, illetve az újabb és újabb ismeretek megszerzésének, s nyilván nem lehet akadálya a jelenben és a jövőben sem. Másként fogalmazva: tudomány és vallás, hit és tudás (Fides et ratio, II. János Pál egyik enciklikájának is ez a címe) nem lehetnek ellenségek, hanem párhuzamosan egymás mellett haladó és ugyanakkor egymástól lényegesen különböző felfedezőutak, a legvégső cél, vagyis a nagybetűs Igazság, Isten megtalálása felé. Az ókeresztény egyházatyák egyik legnagyobbika, Szent Ágoston, Vallomások című világhírű könyvében ezt így öntötte szavakba: „magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned (Istenünk)". E tömör vallomásból egyértelműen következik, hogy Istent életünk során nem kezelhetjük pusztán hézagokat vagy üres lyukakat betömő dugóként, mintha a belé vetett hit mindig csak az emberek tudatlanságából vagy korlátolt lehetőségeiből származna. Következzék egy közbevetés: Vizi E. Szilveszterrel, a hírneves agykutatóval a 2003-as csíksomlyói búcsún készítettem egy interjút a Vasárnap számára, amelyben többek között ezt kérdeztem tőle: „Az Ön nevéhez fűződik a Mindentudás Egyeteme címmel ismertté vált, nagy sikerű televíziós előadássorozat. Mivel a mindentudás fogalmában érzésem szerint egyfajta bábeli toronyépítésre emlékeztető emberi büszkeség van, a fogalmában viszont nagyon mély emberi alázat, lát-e valamiféle szakadékot a kettő között?" Válasz: „Kérdésére válaszolva azt mondhatom, hogy én Aquinói Szent Tamással értek egyet, aki azt mondta: nem fogunk mindent megtudni! Egy szemléltető metaforát is mondok ezzel kapcsolatban. A tudás olyan, mint egy gömb. Nos, minél többet tudunk, annál nagyobb a gömb, következésképpen a felülete is annál nagyobb, ami közvetlenül érintkezik az ismeretlennel. Minél többet tudunk, annál nagyobb az ismeretlennel való érintkezés is, tehát annál nagyobb az, amit még nem tudunk. Ezért igaz az, hogy az időben és térben egyaránt véges ember soha nem tudja megismerni a végtelent, a teljes igazságot."

Akadályok és kihívások az egyistenhittel szemben

Mielőtt továbbmennénk, tényként szögezzük le: a hitnek a múltban is voltak, a jelenben is vannak, és a jövőben is lesznek akadályai, divatos kifejezéssel élve „kihívásai". Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hit újból és újból akadályokba ütközik, melyeket nem lehet véglegesen és teljesen kikerülni. Hadd említsek néhányat ezek közül. Első és legfőbb akadály a mindig is létező ateizmus. Ennek egyik legismertebb európai képviselője Feuerbach, aki tételesen kijelentette, hogy Isten léte és az ember szellemi haladása nem egyeztethető össze. Ezért nemcsak a keresztény hitet, de minden más hitet is el kell utasítani mint puszta illúziót, illetve ópiumot. Bár olyan nagy újabb kori gondolkodók, mint a jezsuita geológus és paleontológus Teilhard de Chardin vagy Dietrich Bonhoeffer (akit a flossenburgi koncentrációs táborban 1945-ben kivégeztek) rávilágítottak Feuerbach állításának tarthatatlanságára, a hívő embernek újból és újból komolyan és alaposan meg kell vizsgálnia, milyen okai vannak környezetében a hit tagadásának, és megerősített lelki immunrendszere segítségével hatástalanítania is kell azokat a maga számára. Idézem Chardin tömör világszemléletét: „Hiszem, hogy a világegyetem fejlődés. Hiszem, hogy a fejlődés a szellem irányába tart. Hiszem, hogy a személyesnek legmagasabb foka az egyetemes Krisztus." A közismert Galilei-ügyre utalva, a II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúciója 36. pontjában fájdalommal beszél arról, hogy „azok a keresztények, akik nem megfelelő mértékben tartották tiszteletben a tudományok jogos autonómiáját, azt a téves elképzelést keltették, mintha ellentmondás lenne a hit és a tudás között".

Legeslegújabb, de egyre erősödő akadály/kihívás a világméretű, tömeges népvándorlás okozta vallási tarkabarkaság. Manapság már egy tömbházon belül is a szó szoros értelmében egymás mellett élnek nemcsak különböző keresztény felekezetekhez, hanem különböző világvallásokhoz tartozó emberek: muzulmánok, buddhisták, Krisna-hitűek, ezoterikus filozófiákat terjesztő távol-keletiek, akiknek az elképesztően gyors számbeli szaporodása Európában az utóbbi évtizedekben teljesen új helyzetet teremtett. Vallásilag ilyen kaleidoszkópszerűen csillogó, sokszínű helyzetben a kereszténynek nemcsak külső megnyilatkozásaiban, de mélységében is felül kell vizsgálnia hitét, hogy pontosan kiben és miért hisz, min vagy kin áll az ő személyes hite. Felül kell vizsgálnia, hogy a tovatűnt évek-évtizedek alatt mi történt személyes hitével, nem lett-e észrevétlenül is a mindent megkérdőjelező relativizmusnak a híve, amely büszkén és fennen hirdeti, hogy minden vallás egyenértékű. Csíkszeredai segédlelkész koromban, a múlt század hatvanas éveiben, kapcsolatba kerültem Nagy Imrével, a híres zsögödi festőművésszel, akinek egy alkalommal föltettem az egyenes kérdést: Mondja, mester, ha megkérdeznék, hisz-e Istenben, mit felelne? Válasza így hangzott: „Kérlek szépen, az egyházak Istenében nem hiszek, de egy végtelen erőben, egy szellemi lényben igen. Hát gondold meg: metafizikai feszültség nélkül művészet és semmiféle művészi alkotás nem lehetséges!" Megérzésem szerint gyermekkori hittanórák hajdani emlékeként egy meseszerűen megrajzolt istenképet őrzött magában az idős mester, s nem tette meg azt a felnőtt korú hitbe vezető küzdelmes utat, amit például Pál apostol megtett, aki erről így vallott: „Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek. Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait." Nagy Imre minden más ismeret megszerzése tekintetében felnőtté vált, csak vallásos hitében maradt valamelyest (szerintem legalábbis) gyermek, a gyermekkorbeli hitoktató pap által használt és nyilván gyermekekre szabott, gyerekes képek és fogalmak használata miatt. Fehér szakállú, felhőkön könyökölő „öreg Isten" valóban nem létezik, s ha nincs, akkor nem is lehet hinni benne!

Akadály a túlságosan is magabiztos, hetyke és pökhendi emberi magatartás, a mindentől és mindenkitől elrugaszkodott tudálékosság, mert az ilyen embernek gyakorlatilag már rég nincs élő kapcsolata semmilyen hívő közösséggel, nem tartozik sehova, indoklásul büszkén hirdeti, hogy a valahová való tartozás csak gátolja a szabadságát. Az ilyen ember, a valamikor megkeresztelt keresztény, önkényesen függetleníti magát mindenekelőtt a papok képviselte intézményes egyháztól. Úgy-ahogy még vallásos, de csak „a maga módján"! Lelki problémáit és nehézségeit ezért a joggal vagy jogtalanul kritizált egyházon előítéletekkel telve kéri számon. Néha ugyan szokásból elmegy a templomba, de számára teljesen mindegy, hová. Világszemléletének büszke önhittség, igazi tudás nélküli tudálékosság és mindent megvető-lenéző-megkérdőjelező gőg az alapja. Egyet ne feledjünk: mind az égi szellemek-angyalok, mind pedig a földi emberek világában ez volt az Istennel való szakítás alapvető oka. Non serviam! Nem szolgálok! Nem hajlok meg, nem engedelmeskedem, nem alázkodom meg, magamat teszem istenné - a korábban esetleg még nagybetűvel írt Isten helyett!

További kihívást jelent a hit számára a mai bevásárlóközpontokban határtalan bőségben kínált árucikkek mérhetetlen tömege és elbűvölő varázsa, mint egy kis földi paradicsomnak a káprázata, legalábbis azok számára, akiket nem érintett meg különösebben az utóbbi évek társadalmi, gazdasági, pénzügyi válsága. Ez aztán mintegy szomorú végeredményként azt hozza magával, hogy egyszerűen nem marad életükben hely a természetfeletti, tehát a hit számára. Vasárnapi mise vagy istentisztelet helyett a csillogó-villogó bálványoknak hódolnak, társaságukban jól is érzik magukat, s képesek ott hosszú órákat tölteni. Jitianu Liviu a Keresztény Szó szeptemberi számában a hitről írja: „Kétségtelen, hogy nagy veszélye van annak, hogy a világi dolgok csillogása eltérít Istentől, és gyakran képtelenné tesz a létére rámutató jelek észrevételére."

A mai durva vadkapitalizmus a túlontúl reklámozott árukínálatával és szemléletével alattomosan és szinte észrevétlenül szétzilálja, sőt felzabálja a korábban viszonylagos harmóniában élő békés családokat. Ugyanis a kínálat és a vásárlóerő nem arányosak egymással, s így a felcsigázott vágyak valójában kielégítetlenek maradnak, s mint ilyenek gyötrelmesen megkínozzák a családtagokat, nem egy esetben egymás közt súlyos nézeteltéréseket szítva. A tehetősek pedig, akiknek nagyon sok pénzük van, soha nem lesznek hajlandók szerényebb életvitelre, illetve mértéktartásra, javaikról való lemondásra a szegények javára. A vadkapitalizmus és család közötti súlyos konfliktusban sajnos az utóbbi húzza a rövidebbet, mert előbbinek csak a haszon, a profit számít és semmi más. Ez a szemlélet szöges ellentétben áll a családközpontú életfelfogással. Ez az önzésen alapuló szemlélet vezet aztán manapság többek között oda, hogy a fiatalok egyre többen s egyre tovább halogatják a családalapítás rájuk háruló feladatát, mert annak úgymond még nem jött el az ideje. Nem kétséges, hogy ilyen életvitel gyakorlásával éppen a természetfeletti, tehát a hit, a belső értékek, a másik világnak (a túlvilágnak és az örök életnek) a hite sorvad el leghamarabb a Horatius-féle „carpe diem" jelszó jegyében: „szakítsd le minden napnak a maga virágát". Eme alapjában véve élvhajhász világszemléletnek a képviselői sem tagadják teljes egészében a hitnek az indokoltságát, de nem érzik úgy, hogy képesek lennének azt nyíltan megvallani, illetve hitelesen aszerint élni. Nem zárják ki, hogy bizonyos értelmet lássanak az emberi életben és létezésben, s azt sem, hogy ne igyekeznének a földi életben elérni az óhajtott boldogságot, sőt, hogy ezt még mások számára is megszerezzék, de megmaradnak pusztán a földi (anyagi) világnak a szűkös horizontján belül, igazi távlat nélkül.

A hitről való tanúságtétel

A kínzó gyakorlati nagy kérdés mindannyiunk számára ez: hogyan vegye fel egy ilyen elanyagiasult, hedonista életszemléletű világgal szemben a küzdelmet a hívő ember, és hogyan tegye azt hitelt érdemlővé mások számára. Válaszul nem mondhatunk egyebet: csakis vonzó hiteles életpéldával, másokkal szolidaritást vállalni tudó, jótettekben megnyilvánuló rokonszenves életgyakorlattal, és semmiképpen sem kegyeskedő mora-lizálással, ájtatos dumával, verbálisan, tehát üres szavakkal! VI. Pál írta le mindezzel összefüggésben az Evangelii nuntiandi kezdetű körlevelében a híressé vált mondatokat: „a mai ember inkább hallgat a tanúkra, mint a tanítókra! Ha pedig meghallgatja a tanítókat, az azért van, mert előtte tanúságot tettek"! Csak a kevesebb anyagival is beérő pozitív életpélda képes segíteni valamelyest másokat abban, hogy a rohanásban néha megálljanak, elgondolkodjanak és felelős döntést hozzanak, s így lelkiismeretük ösztönzésére rá-, illetve visszatérjenek a hit felé vezető útra, eljussanak a bevezetőben említett kapuig, a hit kapujáig.

egész utunk során fenntartás nélkül rábízzuk magunkat. Életbevágóan fontos tehát életünkben a hit! Canterbury Anzelm a középkorban így fogalmazta meg a hit nélkülözhetetlenségét: „Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, hanem azért hiszek, hogy érthessek. S éppen ezért azt is hiszem, hogy ha nem hiszek, nem fogok megérteni semmit." Egy ismeretlen szerzővel ezért így bátorítom a hívőket: „Ne féljetek azoktól, akik nappal azt kiáltozzák, hogy nincs Isten és gúnyolnak titeket. Éjszaka visszatérnek a lelkük mélyén elásott Istenhez, és ott zokognak." XVI. Benedek pápával pedig azt mondom: „Wer glaubt, ist nie allein!", azaz: Aki hisz, az sosincs egyedül!

A hit nélkülözhetetlensége

A hit Isten ajándéka, de emberi tapasztalat is

A hitről meditálva egyértelműen le kell azt is szögeznünk: azon túl, hogy a hit lényegében Isten ajándéka, egyidejűleg élményszerű emberi tapasztalat (is). A hitből fakadó cselekedet

Számtalan esetben nem tudjuk, nincs is rá különösebb bizonyítékunk, és mégis elhisszük azt, amit valaki mond nekünk. Ennek a megállapításnak az igazsága az égvilágon minden ismeretszerzésre érvényes. Még a legprecízebb tudományos kutatás is feltételezi a hitet, illetve annak alapját: a bizalmat. Bízom, illetve hiszek abban, hogy előbb-utóbb megtalálom a megoldást - mondhatja magában a kutató tudós. Kutatás közben ugyanis mindig olyan hipotéziseket kockáztatok, amelyeknek előre nem ismerem a végeredményét. A konkrét mindennapi élet és létezés is magában foglalja azt, hogy valakire rábízzuk magunkat: a táplálék, a ruházat, a munka tekintetében ugyanúgy, mint az élet bármilyen más dolga vonatkozásában. Nem utolsósorban megfontolandó a hit kapcsán az emberek közötti személyes kapcsolatok minősége is, amelynek fokozatai vannak: van puszta futó ismeretség, amikor látásból ismerek valakit, van cimboraság, haverség, és van barátság, legfelső fokon pedig lángoló szerelem. A partnerek mindenik esetben, anélkül, hogy ismernék a rájuk váró jövendőt, hisznek egymásnak és egymásban, mégpedig a kapcsolat mélységének a fokától függően.

a mindennapok gyakorlatában mindig úgy jelenik meg, mint az emberi élet legalapvetőbb tette. Ez a hit letagadhatatlanul ott él minden emberben, hiszen köztudott, hogy még a legelemibb ismereteket sem szerezhetjük meg sem az iskolában, sem a családban, sem a társadalmi életben, ha nem hiszünk a tanító, illetve a szülő, a vezető szavának. Szemléltetésül néhány életből vett egyszerű példát említek: hittel fogadom el az első osztályban, hogy a tanító néni által a fekete táblára fehér krétával fölrajzolt egyik jelnek „a", a másiknak pedig „b" betű a neve. Milyen felfordulás és milyen bábeli zűrzavar keletkezne a családban, az iskolában, sőt az egész társadalomban is, ha nem hihetnénk egymásnak! Ha valaki meg szeretne tanulni egy mesterséget vagy valamilyen művészetet, annak okvetlenül el kell mennie a szakemberhez, aki őt a kívánt mesterségre vagy művészetre megtanítja. Valamilyen modern szállítóeszközön utazva (autóban, hajón, vonaton, repülőgépen) csak akkor érkezhetünk meg biztosan a célba, ha hiszünk a járművet vezető pilótának, és

A tapasztalaton túli világban való hit

Mondjuk ki egyértelműen: a hit nélkülözhetetlensége a tapasztalaton túli másik világra, tehát Istennek és a szellemeknek a természetfeletti világára még inkább érvényes. Az emberiség legeslegrégebbi hagyományai ezt nagyon jól mutatják. Gondoljunk a különféle ősi halotti rítusokra, a paleolitikus ember barlangrajzaira, amelyek a maguk módján mintegy szemléltetik is azt, hogy az emberek a természetfeletti erőkben, az istenekben, illetve az istenek legfőbb istenében mindig is hittek és bíztak. Ez a megállapítás természetesen azokra a vallásos hitekre is érvényes, amelyek a kereszténység előtti antikvitás századaiban virágoztak (mint az egyiptomi, a mezopotámiai, a görög vagy a latin vallás), nem utolsósorban az általunk jobban ismert bibliai, kinyilatkoztatott vallásra. Ez utóbbira utalva, a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete elején ez olvasható: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása." - Ezt a megfogalmazást akár szakszerű definícióként is elfogadhatjuk a hitet illetően. Ez adott bizonyosságot őseinknek. Hitből értjük meg, hogy a világot Isten igéje alkotta, vagyis: a láthatatlanból lett a látható. Hittel mutatott be Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Káin. Hittel kapott Noé fölvilágosítást a még láthatatlan dolgok felől, s szent félelemmel eltelve bárkát épített családja megmentésére. Hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek.

Külön is fontos észrevenni, hogy a Szentírás zsidó szerzője nem hivatkozik rögtön a választott nép kiváló példáira, hanem jóval korábbi népek és nemzetek példáit hozza fel, név szerint Ábelt és Noét, ezzel mintegy azt hangsúlyozván, hogy az Isten létét állító igazságot, amely végül is ész-igazság és nem pusztán csak hit-igazság, bárki logikusan gondolkodó ember az ok és okozat filozófiai elve alapján felismerheti. Népies példákat mondva: ahol füst van, ott tűz is van! Ahol tojás van, ott tyúk is van! Ahol gyermek van, ott szülők is vannak, mégpedig férfi és nő! Ahol teremtmény van, ott Teremtő is van. A német idealista filozófus, Hegel, e tekintetben így fogalmaz: „A világ Isten manifesztációja." A dán Sören Kierkegaard megállapítását sem szabad szem elől tévesztenünk: „Isten az egészen más. Más síkon, és másként létezik, mint mi. Hiba tehát, ha létezését racionális érvekkel próbáljuk bizonyítani. Közvetlen tudást ugyanis csak bálványról szerezhetünk - nem az élő Istenről."

A teremtő Isten a teremtett világ dolgaiból józan ésszel felismerhető, úgy, ahogy azt Berzsenyi Dániel, a költő megfogalmazta: „Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / Léted világít, min az égő Nap, / szemünk bele nem tekinthet." Érdemes felfigyelni arra, hogy csak az imént felsorolt legrégebbi példák után tér ki a Szentírás szerzője az Ószövetség, illetve a választott nép nagyjainak: Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és a többi nagy példás hitére. Ők is kivétel nélkül mind hittek, bár jóval korábban éltek, azelőtt, hogy a megváltó Krisztus világra született volna. Alapjában véve mindig valamilyen emberi tapasztalatban, átélt élményben (is) gyökerezik a hit, a személyes Istenbe vetett hit.

Tamási Áron Ábel Amerikában című regényében a háborgó óceánon, a váratlanul kitört tengeri veszedelemben Ábel (maga a szerző, Áron) és egy Leupold nevű kereskedő a fedélzeten beszélgetnek: „Maga hisz-e Istenben?" - kérdi Áron. „Most igen!" - hangzik a válasz. „ S hát maga?" - kérdez Leupold. Én „szárazon és vizen"! - mondja Áron.

A Jézus istenségében való keresztény hit

A keresztény hit és a keresztény egyházi közösség kezdeténél és középpontjában nem egy könyv vagy egy elvont eszme áll, hanem egy élő személy, Jézus Krisztus. Ez a Krisztus Luther Márton szerint „engesztelőként cselekszik Isten irányában, és megváltóként jár el az emberrel". „Szívemben egyetlen dolog irányít: a Krisztusba vetett hit." Ezért egy Krisztus ajkáról több esetben is elhangzott mondatot kell föltétlenül idézni, melyet a testi vagy lelki bajaikból kigyógyított emberekhez intézett: „A te hited megmentett téged..."

Maga a hit a Krisztus előtti Ószövetség világában is nagyon fontos szerepet játszott. Ábrahám teljes mértékben engedelmeskedett, rábízta magát Isten szavára. Feltételek megszabása nélkül indult el az Isten által számára kijelölt, ismeretlen országba. A hit úgy jelent meg az ő életében, mint élő, mélyen bizalmi kapcsolat önmaga és az Isten, tehát a teremtmény és a Teremtő között. Nem csoda, ha az Újszövetségben Jézus is folyton-foly-vást a hitre, kifejezetten az Istenbe vetett hitre szólította fel az embereket. „Legyen hitetek Istenben. Bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja a hegynek: emelkedj föl és vesd magad a tengerbe, s nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond - úgy is lesz" (Mk 11,22-23). Jézusnál lényeges többlet, újdonság az, hogy kifejezetten önmaga iránt is megköveteli ugyanazt a hitet, amit az Atya iránt megkövetelt. Ez a lényege annak a drámaian hangzó evangéliumi kérdésnek is, amelyet Cézáreában apostolaihoz intézett: „Hát ti kinek tartotok engem?" (Mt 16,15). Ki vagyok én - számotokra? János evangéliumában ez a felszólítás olvasható: „Higy-gyetek Istenben, és bennem is higgyetek!" A keresztény ősközösség kezdettől fogva úgy ismerte el őt, mint Isten egyszülött fiát, akiben Isten olyan valóságos emberré lett, mint egy közülünk, és így szóba állhatott velünk. A leprás azt kéri Jézustól, hogy gyógyítsa meg, a kánaáni asszony arra kéri, hogy szabadítsa meg a lányát a rossz szellemtől. Jézus elismeri és dicséri személyes hitüket, amely Isten utáni vágyuk mélyről fakadó kifejeződése. „A te hited megmentett téged" - mondja a vak Bartimeusnak is. Joggal mondhatta, hiszen csodás tettekben és szavakban egyaránt rendkívül hatalmasnak bizonyult, „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók" - írja a Biblia. Tanítása közben meggyógyította a betegeket, a gonosztól megszállottakat, megbocsátott a bűnösöknek, rámutatott Atyjának túlcsorduló jóságára, és övéit mindvégig szerette, olyannyira, hogy meg is halt értük a kereszten. A végrehajtott csodák után istenségének legdöntőbb jelét adták földi élete végén a bekövetkezett húsvéti események: a Golgotára felvivő keresztút és halál, majd utána a húsvét hajnali dicsőséges feltámadás, s attól kezdve a megdicsőült új élet, illetve az a tény, hogy véglegesen nem halt meg, feltámadt és ma is él - köztünk él!

Keresztény hitünknek a magva az első húsvéttól kezdve hitvallásunk központi tétele. Pál apostol ezért mondja: „ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten föltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz" (Róm 10,9). Ez a tömör hitvallás bontakozik ki később tételesen és részletesen a Credóban, a kétféle szövegezésben is közismertté vált hitvallás mondataiban.

A szentháromságos egy Istenben való hit

A keresztény hit voltaképpen az egyetlen Istenben való hit, de olyképpen, hogy - kimondottan a kinyilatkoztatás alapján -nemcsak a Fiúban, de az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, tehát a Szentháromságban való hit is, amelyet az idők végezetéig a Jézus által alapított egyház hirdet és tanít. Tulajdonképpen ez a lényegesen új elem a mi vallásunkban a többi egy Istent imádó vallással szemben. A mi szentháromságos egy Istenünk élő isteni személyek közössége. Ez képezte az alapját a közismert szentjánosi, tőmondatnyi kijelentésnek: Isten a szeretet! Szeretet csak élő személyek között lehetséges!

A Teológiai Főiskolán annak idején latinul a hittel kapcsolatosan különféle filozófiai megfogalmazásokat tanultunk. Például: quae creditur - a hit, amit hiszünk; fqua creditur - a hit, amellyel hiszünk, s amellyel Isten megszólítására mintegy személyesen válaszolunk, illetve szavára Máriához hasonlóan igent mondunk, ezáltal a Jézus hirdette szemtháromságos egy Istenhez csatlakozunk, akiben hajdan megkeresztelkedtünk. További hagyományos latin kifejezéseket idézve, hitem megvallása közben nemcsak hitem tárgyát, Istent hiszem (credere Deum), nem is csak Istenben hiszek, aki végtelensége miatt számomra teljesen soha meg nem ragadható (credere in Deum), hanem Istennek hiszek (credere Deo), akire fenntartás nélkül rábízom magam, egész földi sorsomat. Lényegében mindig arról van szó, amit Pál apostol állít: „az igaz ember a hitből él!"

Hitünk állapota, személyes kapcsolatunk Jézussal

Tegyük fel a személyes válaszra váró kérdést: milyen állapotban van ma a mi hitünk? Ma is léteznek a hitnek és a bizalomnak olyan megnyilatkozási formái, amelyek igazolják az embereknek az evangélium örömhíre iránti igényét, Jézus tanítása nyomán az őszinte istenkeresést, amely egyszerre több úton is lehetséges. Istenhez annyi út vezet, ahány ember van! Ratzinger bíboros adta ezt a választ a vele interjút készítő Peter Seewald újságírónak a következő kérdésére: Hány út vezet Istenhez? Kétféle választ tartott Seewald a maga részéről elképzelhetőnek: vagy azt fogja hallani a későbbi pápától, hogy „Istenhez csak egy út" vezet, vagy pedig azt, hogy „Istenhez sok út" vezet. Meglepetésére egy nem várt harmadik választ kapott, amire nem is gondolt: „Annyi út vezet Istenhez, ahány ember van."

A mindenkori istenkereséssel és Istenre találással kapcsolatban az hozható fel nehézségként, hogy nem lehet Isten létét minden kételyt kizáróan, „kézzelfoghatóan" bebizonyítani.

A keresztény hit tulajdonképpen nem olyan természetű igazság, amelyet mint egy számtani tételt tudományosan le lehetne vezetni, és mint ilyet, minden jóakaratú ember számára kötelezően elő lehetne írni, hanem olyan igazságokra vonatkozik, melyeket szemmel nem láthatunk, amiért óhatatlanul kockázatos bizalmat követel meg tőlünk. Ugyanakkor mégsem egészen garanciák nélkül való a hit. Egyrészt teljesen hihető vallomásokból származik és táplálkozik. Jézus mondja: „Arról beszélek, amit az én Atyámnál láttam". Idesorolhatók az apostolok tanúvallomásai és a történelem során a keresztény nemzedékek vallomásai is, illetve egy-egy olyan kereszténynek a hiteles tanúságtétele, mint Teréz anyáé, aki tagadhatatlanul nagy hatással volt mindannyiunk életére az elmúlt században, vagy valamely közösségnek a tanúskodása, amely azt a vágyat ébresztette fel az emberben, hogy maga is kereszténnyé legyen. Paul Claudel francia költő 1886 karácsonya délutánján ateistaként betért a párizsi Notre Dame katedrálisba. Nekitámaszkodott egy oszlopnak, hallgatta a szentélyben a karácsonyi dalokat éneklő gyermekkórust, és hatására megtért. Hitetlenként lépett be a a világhírű székesegyházba, és hívőként jött ki onnan. Szeptember 16-án mondta Ferenc pápa a lateráni bazilikában Róma papságának: „A megtérés mindig útközben történik az emberrel, nem pedig laboratóriumokban." Hasonló megtérésre akár egy sárguló őszi falevél lehullása, egy csobogó erdei patak látványa, egy ártatlan gyermekarc üde mosolya, egy távolból hallott esti harangszó, egy szemünk láttára sírgödörbe leeresztett koporsó (amelyben az apám, az anyám vagy a gyermekem nyugszik) is alkalmat és okot adhat. A hívő maga belsőleg is számtalan esetben megkapja saját hite igazolását, nem úgy, mint valamilyen biztosítóhivatalban kötött biztosítást, mely ettől kezdve felmenti őt a hit alól, hanem mint olyan fényt és békét, amely meggyőzi őt, hogy a végsőkig ki kell tartania a megtalált úton. A zsidó származású Edith Stein filozófusnő 1926-ban egy éjszaka alatt elolvasta a misztikus Avilai Szent Teréz Önéletrajz című könyvét, és hajnalban becsukva azt, boldogan kijelentette: Ez az igazság! Katolizált, illetve a zsidó Jézus hitére megtért. Blaise Pascal 1654-ben szintén egy misztikus élmény hatására tért meg. Azt írja a Gondolatok című művében: az igazságot nemcsak az észen át, sokkal inkább a szívünkön át ismerhetjük meg. „Le coeur a ses raisons, que la raison n'a pas." (A szívnek megvannak azok az érvei, amelyekkel az ész nem rendelkezik.) Pál apostol közismert damaszkuszi élménye ugyancsak belső, szívbéli megtéréshez vezetett. Adott pillanatban a súlyos megpróbáltatás, a sötét éjszaka megtapasztalása is bekövetkezhet, hiszen - ahogy a már idézett Jitianu írja - „a hívő embert egyszerre a hit öröme és sötétsége veszi körül", de még ebben a helyzetben is, amennyiben hívő marad, megtapasztalhat erős bizonyosságokat, mintha minden érzékelhető külső jel hiányában is lakozna benne valamilyen titokzatos benső jelenlét. Ezért azt kell mondanunk, hogy létének a bizonyítékai végeredményben nem is annyira a csodák, mint sokkal inkább egészen konkrét, köztünk élt és élő emberek, akik életüket meggyőződésből önzetlenül Istennek ajánlották, mint például Assisi Szent Ferenc. Isten ugyanis nem felhők fölött könyökölő szakállas öregúr, hanem az életünkben láthatatlanul megnyilvánuló hatalmas, személyes erő.

A keresztény hit elválaszthatatlan az embernek az ember Jézussal való személyes kapcsolatától. Nem lehet megkerülni ezt a kapcsolatot. Rá kell bíznunk magunkat erre a különös személyre, meg kell hallgatnunk az ő tanítását, észre kell vennünk, hogy „soha ember így még nem beszélt, mint akinek hatalma van". Hagyjuk, hogy mint oly sokakat, megragadjon minket is a Jézus-eseményként lezajlott és megismert vallásos történelmi élmény. A kolozsvári Szent Mihály-templom főkapu fölötti felirata és felhívása immár közel egy éve a járda túloldaláról is jól olvasható: „Engedjük be életünkbe Krisztust!" Egy elektronikus levél szövege következik: „Nem voltak szolgái, mégis Úrnak szólították. Nem volt egyetemi végzettsége, mégis Mesternek hívták. Nem volt orvosi végzettsége, és mégis az orvosok orvosának mondják. Nem volt hadserege, és mégis féltek tőle. Nem nyert meg egyetlen háborút sem, mégis meghódította a világot. Nem követett el semmiféle bűncselekményt, és mégis keresztre feszítették. Meghalt, és egy kölcsön adott sírba temették el. De feltámadt, Jézus most is köztünk él." Engedjük, hogy eltölt-sön az az emberek iránti rendkívüli együttérzés, amely őt arra vezette, hogy gyógyítson, bűnöket megbocsásson és feláldozza életét a sokaságért, hogy olyannak lássuk meg őt, mint az egyetlen egyszülött Fiút, aki eggyé lett velünk és eggyé közülünk. Csak ekkor fogunk eljutni Isten mélyebb megismeréséhez. A mindenkori ember Jézusban elsősorban megtalálhatja az utat az Atya felé, sőt ennél többet is, ő maga ráébredhet, felfedezheti, mi a saját lelke mélyéből fakadó hivatása, azé a személyé, aki, amennyiben hagyja, hogy a Szentlélek benne lakozzék, olyan formában kap életet, mint maga Krisztus, és ezáltal maga is Isten gyermeke lehet. Aki a létezés végső értelmét keresi, a jelen világ korlátai között maradva előbb-utóbb óhatatlanul ütközik a halál mély titkokat rejtő problémájába. Mindenkinek szívből ajánlom a Kolozsvári Magyar Színház stúdiójában évadnyitóként bemutatott misztériumjátéknak, A földműves és a halál című színpadi műnek a megtekintését. Szerzője Johannes von Tepl, rendez ője Mihai Mániutiu. Aki ezt megnézi, annak a halált, a halál problematikáját illetően felejthetetlen élményben lesz része. A keresztény hitből a titkokat feszegető ember megtanulhatja, hogy Krisztus magát a halált is legyőzte, hiszen ő feltámadt, és éppen ez a világra szóló esemény a mi húsvétunknak az alapja és perdöntő újdonsága. Semmilyen más vallás nem beszélt soha hasonló eseményről, arról, hogy ilyesmi valaha is megtörtént volna az emberiség történetében. A keresztény hit viszont legfelső fokon épp ezt az örömhírt fogalmazza meg. A szenvedés és fájdalom ettől persze még nem törlődik el. Ő a kereszten, és nem a kereszttől váltott meg minket, de adott egy vigasztaló szempontot, amely szerint az élet a halálban csak megváltozik, de meg nem szűnik! Vita mutatur, sed non tollitur! Ady szerint: „Az Élet él és élni akar". VI. Pálnak van egy gyönyörű metaforája a fénygyújtásról. A fény meggyújtása nyomán a sötét szobában ugyan semmi sem változik meg, de láthatóvá válik minden, a berendezési tárgyak pontos helye és rendje. A halált továbbra is úgy éljük meg, mint elválást, de a keresztény hit megmutatja, hogy az emberek sorsa nem jövőtlen, nem kilátástalan, és a jelen világ határain túl is megnyílik számukra a jövő reménye. Természetesen nem egy még mindig korlátozott jövőé, valamiféle reinkarnációé, amely újra csak a halál kilátását hordozza magában, hanem egy újfajta továbbélésnek a kilátását, a Másikban megtalált örök jelenlétet, az Isten mellett és az Istenben való örök élet kilátását.

Ezek a messzire vivő perspektívák köteleznek bennünket arra, hogy kényszerítő módon átlépjünk a küszöbön, illetve a kapun, „a hit kapuján", s válaszolva Jézus kérdésére: ki vagyok én számotokra, megadjuk a választ: megváltó Istene vagy te mindannyiunknak. Nem csak ez a világ létezik, a horizonton túl még egyéb is van! Pál apostol szavai ismerősen csengenek fülünkben: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt." (1 Kor, 2,9)

Az istenhit megtapasztalhatósága a magyar irodalomban

Az istenhit az irodalomnak is állandóan visszatérő témája. Vannak, akik egy egész életen át keresik, s valamilyen oknál fogva nem találják meg, de vannak, akik mint drága kincset meg is találják azt. Előbbiek mindig nyugtalanok, utóbbiak megelégedettek és boldogok. Itt a 20. század egyik ilyen jellegű magyar irodalmi epizódjára hívom fel a figyelmet. Illyés Gyula Katolikus költészet című újságcikkében durván elmarasztalta a múlt század harmincas éveiben a vallásuk szerint katolikusoknak, illetve hívőknek nevezett költőket, név szerint: Prohászka Ottokárt, Sík Sándort és Mécs Lászlót. Számunkra örvendetes, hogy nem akárki, hanem a Házsongárdban nyugvó protestáns erdélyi költő, Reményik Sándor vette védelmébe őket. Idézem: „Protestáns vagyok, s még hozzá erdélyi protestáns. Nem rendületlenül hívő, hanem kereső és vergődő lélek, s fájdalmasan irigye azoknak, kik rendületlenül tudnak hinni, akár protestánsok, akár katolikusok. Engem is lebilincsel a küzdelem, de nekem nem gyanús a kész világszemlélet (amellyel az említettek rendelkeztek). Miért volna gyanús? A megtalálás boldog diadala és mámoros öröme miért volna gyanúsabb és kevésbé művészi, mint a keresés és kétely gyötrelmes gyönyöre? Ha ez így volna, ebből a leglogikusabb, de egyúttal a legfalanszterebb következtetés az volna, hogy Goethe Prométheusza benne maradhatna a világirodalomban, Szent Ferenc Naphimnuszát pedig ki kellene irtani abból, hiszen az már nem keresés, hanem megtalálás, és milyen megtalálás! Erdélyi protestáns vagyok, és ismétlem: kereső lélek, mégsem gyanús nekem a kész világszemlélet, annál kevésbé az, mert igazi íróknak, amilyeneknek én tartom az Illyés Gyula által kivégzetteket, nincs és nem is lehet olyan értelemben vett kész világnézetük, hogy megölje bennük a művészt. A katolicizmus, mint minden világnézet, egyiknek nyűg, másiknak szárny, aszerint, hogy milyen e lélek, mely kereteiben elhelyezkedik. A magyar katolikusságnak pedig dicsőségére válik, hogy viszonylag irodalmilag terméketlen múlt után olyan szellemeket és művészeket termelt ki magából, amilyen Prohászka, Sík Sándor és Mécs László. Erdélyi protestáns létemre nagyon is lehet, hogy én is kívülről szólok a kérdéshez az illető művészek, a vallásos élmény és annak kifejezési formája szempontjából, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy még így is sokkal inkább belül vagyok a problémán, mint Illyés Gyula. Egészen fiatal koromban holtig tartó szabad rabja lettem annak a Prohászkának, akinek egész élete-műve egyetlen óriási líra, s irodalmi munkássága, ez a gigászi rapszódia, egyenetlenségében is felér száz másodrendű versíró poéta minden művével... Nevetnem kellett, nem tehettem egyebet. Erdélyi protestáns létemre."

Az istenhitben, illetve a személyes Isten elleni tusakodá-sunkban-harcunkban, emberileg csak veszíteni, alulmaradni, netán megöregedni lehet, de győzni nem!

A zsidó nép legfőbb, mindennapi imája a á Jiszróél, amit az üdvösség történetében legelőször Mózes mondott el. Magyar fordításban így hangzik: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy! Áldott legyen az ő dicső uralmának neve mindörökké! Szeresd az örökkévalót, Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és minden erőfeszítéseddel! Legyenek ezek a szavak, melyeket ma adok neked, a szíveden. Vésd azokat jól gyermekeidbe, és beszélj róluk, ha otthon ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel, és ha fölkelsz. Kösd azokat jelül karodra, és legyenek homlokdíszül szemeid között. Írd fel őket házad és kapuid ajtófélfáira." (MTörv 6,4-7)

Minden mai hívőnek is okulásul szolgálhatnak ezek a bibliai szavak. Mivel kézzelfoghatóan nem tudjuk bizonyítani, hogy hitünk tárgya, Isten, van-e vagy nincs (újból és újból megkínoz bennünket a kétely, a világhírű kegyhelyeken sem foghatjuk meg az Isten lábát, de legalábbis megsejthetjük jelenlétét, egy időre legyőzve a kételyt), befejezésül fölteszek egy mindenkihez szóló kérdést: Mire tegye fel végül is életét az ember? Válaszul Pascal ún. „fogadás-elméletét" idézem: „Ha arra fogadunk, hogy létezik Isten, és tényleg létezik is - akkor mindent megnyertünk! De ha arra fogadunk, hogy nem létezik Isten, és valójában létezik -akkor mindent elvesztettünk."

(Elhangzott 2013. szeptember 18-án a kolozsvári nőszövetség dísztermében.)

Forrásmunkák

Etudes - Revue de culture contemporaine, 2013/1 Reményik Sándor: Kézszorítás. Írók, művek, viták. 1918-1941. Kolozsvár-Budapest 2007.

Az illusztrációk Fejér István fotói

 

 

 

---