Könyv
hUGO RAHNER: A JÁTSZÓ EMBER
„Szabad-e a kereszténynek boldogan játszani akkor, amikor az örök élet komoly kérdése forog kockán? Szabad-e átadnia önmagát az érzékeket ellazító kikapcsolódásnak, amikor újra meg újra megtapasztalja, hogy éppen az érzékek húzzák lefelé? [...] Ezek a kérdések manapság új formában vetődnek fel, hiszen arról van szó, hogy miként legyen jelen a keresztény ember a világban úgy, hogy megtalálja a középutat a világ szeretete és a világtól való menekülés között; a felüdítő, ellazító, pihentető dolgokra mondott igen és nem között" (136-137). Hugo Rahnernek az 1950-es évek első felében megfogalmazott kérdésfeltevése ma is aktuális. A jezsuita szerző köny-nyed komolysággal vezet végig a görög bölcselők fontolgatásaiból kiindulva az egyházatyák, valamint Aquinói Szent Tamás gondolatain át a 20. század válaszaihoz. Ahogyan ír, már azzal is példát ad az eutrapelia erényének gyakorlására, a „komolyan vidám ember" útkeresésére.
Hugo Rahner - amint azt testvére, Karl Rahner írja róla - „fő ereje jámbor embersége volt. Ez tudományos munkájának legjellegzetesebb vonása is. Nem csoda, hogy egyik legjobb műve a »játszó emberről« szóló könyvecske. [...] Mindenütt szerették benne az igazi és mély jámborságának és szinte »udvari« jellegű világ felé fordulásának különleges egységét. Tehetséges társalgó volt, vidám történetek és ártalmatlan tréfák kimeríthetetlen készletével. De sok jót tett és sokaknak segített, hogy boldoguljanak az életben (158-159).
Számunkra, a munkába, cselekvésbe beleveszett, az ideológiák és elméletek útvesztőiben tévelygő, vagy a puszta evilági dolgokban elmerülő személyek és közösségek számára szükséglet, hogy a „Deus ludens"-szel, „a játszó Istennel" való kapcsolatból merítkezve játszó emberekké es játszó egyházzá váljuk, hogy majd egykor beléphessünk a meny-nyei táncjátékba.
A játék és a tánc fogalmával, mint a transzcendentálishoz kapcsolódó kategóriákkal, nemcsak a görög filozófiában találkozunk, hanem az Ószövetségi Szentírásban is fellelhetjük őket. Dávid és Izrael házának szent tánca (2Sám 6,5) vagy Mirjám hálatánca az egyiptomi szabaduláskor jól ismert példák. A Példabeszédek könyve a Bölcsességről írja, hogy a teremtéskor Isten színe előtt „játszadozott": „Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben" (Péld 8,31) - olvassuk. Akkor is, ha a Septuaginta-fordítás a játszadozást örvendezéssel fordította, a héber szöveg által javított változata nyomán ismertté vált, hogy itt a Bölcsesség „játékáról" van szó (44). Nazianzoszi Szent Gergely pedig így ír: „A fönséges Logosz játszik; tarka képekkel ékesíti tetszése szerint mindenütt az egész kozmoszt" (46).
Az egyházatyák gyakran alkalmazták az ószövetségi képeket az egyház életére. Szép példa erre Alexandriai Kürillosz, aki a Zakariás prófétánál (Zak 8,5) szereplő, utcán játszó gyerekeket megkeresztelt emberekkel, Isten gyermekeivel azonosítja, akik megváltásuk fölött örvendeznek, és így az egyházat „szépséggel töltik meg a tánclépések", amelyeknek a ritmusát a Szentlélek adja (82).
Isten játékszere lenni, neki énekelni és előtte, az ő zenéjének ritmusára táncolni - mindez nem idegen attól a lélektől, amelyet ő magához vonzott. A játék, ének és tánc újra meg újra felbukkanó elemek a misztikusok tapasztalatában is. „Csak az Istenben otthonára talált lélek derűs" -állítja a szerző, de így is fogalmazhatunk: az Istenben otthonra talált lélek legmélyén derűs. Hiszen Isten országa azoké, akik olyanokká lesznek, mint a gyermekek - tanuljuk Jézustól.
(Kairosz Kiadó, Budapest 2013)
Bereczki Silvia
