Cselényi István Gábor
a NŐK KÜLDETÉSE AZ EGYHÁZBAN

Történelmi és teológiai áttekintés

A nők múltbeli helyzete

A II. vatikáni zsinat a világiak apostolkodásán belül természetesen helyet kíván adni a nők tevékenységének is (vö. Világiak 9). Ahhoz, hogy ez az aktivitás kibontakozhassék, számos előítéletet kell eloszlatnunk, amelyet magunkkal hozunk a múltból.

Kétségtelen, hogy amint a társadalomban, úgy az egyházban is tapasztalható volt bizonyos hátrányos megkülönböztetés a nőkkel szemben. Az egyházban gyakorlatilag csak kisegítő munkaköröket láthattak el a plébánia vagy a templom körül (takarítás, plébániai háztartás, egyházi ruhák rendben tartása stb.). A nők sok tekintetben szinte másodrendű keresztényeknek számítottak.

A társadalomban már az ókori kultúráktól kezdve az a szemlélet uralkodott, hogy a férfié a vezető, irányító szerep, a nő rendeltetése csupán a család életének szervezése, esetleg ápolói, gondozói, szolgálattevői munkakör. (Egyes elmaradott országokban a nők rabszolgának számítottak!) Az ipar térhódítása után a nők helyzete nem sokat változott. Újfajta hátrányos megkülönböztetések jelentkeztek velük szemben: bérben, illetve közéleti szereplésben. Emellett továbbra is őket terhelte a család, a háztartás gondja. Nem csoda, hogy az elmaradott népek, elnyomott rétegek felemelkedési mozgalmával párhuzamosan megindult a küzdelem a nők felemelkedéséért, egyenjogúsításáért (vö. női emancipáció).

Mit mond a Szentírás?

Az Ószövetség tanítása

A nőkkel szemben alkalmazott mindenfajta megkülönböztetéssel ellentétben áll a Szentírás tanítása. A bibliai emberkép alapját a Teremtés könyve adja meg: a férfi és a nő együtt valósítja meg Isten képmását (Ter 1,17). Ez a titok teljességgel csak az Újszövetség, csak a Szentháromság titka alapján válik világossá. Korunk antropológiai teológiája ennek alapján mutat rá, hogy a nemek különbözőségében benne van a Szentháromság-képiség (ti. hogy az isteni élet is személyek különbözőségében zajlik), a társ felé való nyitottság, az embertársiság.

Jézus kora

Ez az egyértelmű kép Jézus korára sok tekintetben elrajzolódott a zsidóság körében. A korabeli Palesztinában a nők hátrányos helyzetben voltak mind közjogi, mind vallási téren. Válni csak a férfinak volt joga, a nőnek nem; a nők csak a templom előcsarnokában lehettek jelen, a Tórát nem tanulhatták, hivatalos tanúk nem lehettek.

Ebből a háttérből még szembetűnőbben emelkedik ki az Üdvözítő magatartása a nőkkel, asszonyokkal szemben. Amit abban a korban rabbi nem tehetett meg, ő megtette: elbeszélgetett nőkkel, sőt (az „idegennek" számító) szamaritánus nővel is (Jn 4,47); nem tekinti „tisztáta I annak" a vérfolyásban szenvedő asszonyt (Mt 9,20-22); Simon farizeus házában megengedi, hogy hozzá járuljon, sőt megérintse egy bűnös nő (Lk 7,36-50); a házasságtörő asszonnyal folytatott beszélgetésében egyenlő mércét állít fel a nő és a férfi számára; ezt teszi a válás kérdésének esetében is (például Mt 19,9). Magatartása, szavai egyértelműek: nem jogos semmiféle hátrányos megkülönböztetés a nőkkel szemben. Evangéliuma az egyenjogúság meghirdetése is.

Mária és Márta története (Lk 10,38-42) arra utal, hogy a nőknek nemcsak a hagyományos konyhai foglalatoskodás juthat osztályrészül, hanem a szellemi elfoglaltság is. A Jézus körül formálódó új vallási közösségben, a kialakulóban lévő egyházban pedig már nemcsak férfi tanítványokat találunk, hanem asszonyok egész csoportját: Magdalai Máriát, Johannát, Zsuzsannát s másokat (Lk 8,2-3), akik támogatják Jézust és követőit, amivel tudják. Így indul útjára a nőknek az „egyházon belüli szerepe". Útjukat elsőként maga Mária, az istenszülő futja be.

Az apostolok kora

1. Az üdvtörténet csúcseseményének, a feltámadásnak is asszonyok - a kenetvivők - az első tanúi (Mt 28,7-10; Lk 24,9-10; Jn 20,11-18).

2. Jézus édesanyja és más asszonyok ott állnak az apostolok mellett is. Pünkösdkor kiárad a Lélek férfiakra, nőkre egyaránt (ApCsel 2,1; 1,14).

3. A korabeli felfogás magyarázza meg Szent Pál ilyen kijelentéseit: az asszonyok fedett fővel kötelesek megjelenni az istentiszteleten (1Kor 11,2-16), és hallgatniuk kell (1Kor 14,34-35). A hallgatási parancs arra vonatkozik, hogy nem taníthatnak apostoli tekintéllyel. A prófétáláshoz való jogukat is elismeri (1 Kor 11,5). Hogy a korszellem figyelembevételén túl mennyire előítéletmentes, és milyen hitelesen közvetíti Krisztus szándékát, bizonyítja, hogy a nőknek a férfiakkal való egyenjogúságát ő fogalmazza meg legszebben az egész Szentírásban: Krisztusban nincs többé férfi vagy nő, amint semmilyen más hátrányos megkülönböztetés sincs (vö. Gal 3,28).

A társadalom szemléletének megváltozása

A már jelzett történeti okok miatt a nők háttérbe szorításának megszüntetése korunkra maradt. A nők egyenjogúságáért folyó mozgalom elérte, hogy (legalábbis elvben) csökkentse a nőkre jutó terheket, s hogy a nők a munkában és a közéletben egyenlő jogokat érjenek el a férfiakkal. A nők meghódítottak számos hagyományosan férfihivatást (pedagógus, orvos, mérnök, vezetői beosztások). Régi előítéletek dőltek porba.

Az egyenjogúság megalapozásában sokat segített a természettudományos fejlődés is. A lélektan és a szociológia fokozatosan feltárta a férfi és a női mivolt „szerep"-jellegét és társadalmilag meghatározott voltát. Kiderült, hogy a gyerek kihordásán, a szülésen stb. túl - a régebbi elképzelésekhez viszonyítva - sokkal kevésbé beszélhetünk csak női vagy férfi tulajdonságokról, feladatokról. Többnyire a család, a környezet közvetítette szerepekről van szó, amelyeket a szocializáció során sajátítunk el. Ezek a szerepek koronként, kultúránként változhatnak az igények, elvárások szerint.

Világszerte és a mi tájainkon is nagyobb hangsúlyt kap a nők védelme (gondoljunk csak a szülési, anyasági és gyermekgondozási segélyre), a férfiakkal egyenlő feltételek megteremtése. A nők megváltozott helyzetét jól mutatja Magyarországon, hogy míg 1930-ban a munkaképes nők kétharmada „eltartott" volt, ma alig egyharmada. Az itt élő 5 millió nő közül 3 millió munkaképes korú, akiknek 68-70 százaléka dolgozik (a fővárosban és városokban nagyobb, falvakban kisebb arányban). Sok nő kerül vezető beosztásba (az állami és gazdasági vezetők 23 százaléka, az egészségügyiek 44 százaléka nő). Ma már mindenki természetesnek veszi, ha egy nő lesz miniszter vagy legfelsőbb szintű vezető.

A zsinat szemlélete

A II. vatikáni zsinat elítél mindenfajta jogfosztást, hátrányos megkülönböztetést, így a nemek szerinti egyenlőtlenséget is (Egyház a mai világban 9.). Olyan társadalom mellett áll ki, amelyben férfiak is, nők is kifejthetik belső értékeiket, anélkül, hogy egyformákká válnának (uo. 60). Az egyenjogúság tehát a zsinat szemléletében nem egyformaságot jelent, hanem azt, hogy a férfiak és nők is betöltik a „természetüknek megfelelő szerepet" (uo.).

A zsinat nem áll meg a helyzet megváltozásának megállapításánál, hanem éppen a világban folyó átalakulás alapján szólít fel a nőknek az egyház életébe való fokozottabb bevonására és bekapcsolódására is: „Minthogy napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny szerepe a társadalmi élet egész területén, igen jelentős dolog, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az egyházi apostolkodás különféle területein is." (Világiak 9)

A zsinat utáni időben a pápák újra és újra kiálltak a női méltóság tiszteletben tartása és a helyesen értelmezett egyenjogúság mellett (például Octogesima adveniens 13). VI. Pál néhány nőt - Avilai Szent Terézt és Sienai Szent Katalint - felvett az egyháztanítók sorába, évezredes előítéleteket küzdve le ezzel. Útmutatása alapján a Hittani Kongregáció 1976. október 15-én okmányt bocsátott ki a nők egyházon belüli szerepéről. Ebben elveti ugyan pappá szentelésük lehetőségét, de - a zsinat szellemének megfelelően - sokrétűbb bekapcsolásukra szólít.

Hogy mik lehetnének azok a „sajátosan női" vonások, amelyeket a keresztény nőknek ma képviselniük kellene? A zsinat felszólításának úgy teszünk eleget, ha azt keressük, hogyan élheti meg a keresztény nő alapkarizmáját, legsajátosabb értékét: a szeretetszolgálatot, a „szolgálóleány" hivatását vállaló istenanya nyomán. Az egyházban, amelynek anyai arca van, mindig szükség van olyan nőkre, asszonyokra, akik pótolják, ami testvéreiknek hiányzik, és felüdítik mind a lelkipásztoroknak, mind a hívő nép többi részének a lelkét - mondja a Világiak apostolkodásáról szóló zsinati határozat (10), az 1Kor 16,18 alapján. - Keressük tehát, mi az, amiben már ma is apostolkodhatnak a nők az egyházban, és melyek a nyitott kérdések, az esetleges lehetőségek.

A nők lehetséges feladatai az egyházban

Már ma is lehetséges feladatok

A Hittani Kongregáció már idézett okmánya utal a zsinat szava nyomán megindult fejlődés példáira. Sok helyütt nő tagjai vannak a lelkipásztori tervezés és vezetés grémiumainak, különböző tanácsoknak, plébániákon és az egyházmegyék szintjén. Vannak olyan szentszéki hivatalok is, amelyekben nők (általában szerzetesnők) töltenek be fontos munkakört.

Ezek a példák is sejtetik, hogy széles körű lehetőségek nyílnak meg a nők előtt. Az egyház nemcsak a férfiak egyháza, hanem a nőké is, a nőknek jelen kell lenniük az egyház egész életében. Éppen ezért helyes, ha mindazokat a feladatokat, amelyeket átvehetnek, valóban átveszik.

a) A plébánia vezetésében

A nők legközvetlenebb bekapcsolódási lehetőségét a plébá-niai-parókiai közösség adja. Ma már nemcsak házvezetőnők, sekrestyések vagy kántorok lehetnek, hanem - hazánkban is sok helyütt - segítik vagy akár vezetik is az egyházközségi irodát, adminisztratív munkakörben. Sőt, sok országban (például Ausztriában vagy Németországban, és már Magyarországon is) akad példa arra, hogy egy-egy plébániát, illetve ilyen jellegű közösséget nő vezet (a kifejezett papi feladatokat leszámítva).

b) Betegellátás, áldoztatás

Ugyancsak többféle példa van arra, hogy nők viszik el a szentséget az egyházközség betegeihez. Megfelelő egyházi felhatalmazással nálunk is van mód arra, hogy nők segítsenek a lelkipásztornak a betegek felkutatásában, lelki előkészítésében és áldoztatásában. Erre a szerepre - az ápolónői hivatáshoz hasonlóan - bizonyára sok evangéliumi lelkületű leány, asszony vállalkozna.

c) Igehirdetés, katekézis

A zsinat szavaival: „azon férfiak és nők módján, akik Pált segítették az evangélium hirdetésében" (Világiak 10), a nők bekapcsolódhatnak az igehirdetésbe is. A gyermekmisék direktóriuma is megengedi, hogy a gyermekek miséin „a részt vevő felnőttek egyike szóljon a gyermekekhez az evangélium után, különösen, ha a pap csak nehezen tud alkalmazkodni a gyermekek értelmi képességeihez", nyelvéhez, stílusához (24. p.). Az egyház sokszínűségét, közösségjellegét más alkalommal is szépen dokumentálja a nők prédikációja, ahol erre szükség van, s ahol helyesnek látszik. Hitoktatásban, jegyesoktatásban pedig már a múltban is számtalan példa volt nők bevonására.

d) A liturgiában

Az újjászületett liturgiában is már megvalósult tény a nők tevékenyebb bekapcsolódása: felolvashatják az olvasmányokat, a hívők nevében végezhetik az imákat, könyörgéseket, segítik a kántor, a kórus munkáját.

e) Teológiai munka

A teológiai kutatásban - s az azon belül kibontakozóban lévő „világi teológiában" - sajátos színt jelent a nő teológusok munkája, amire hazai irodalmunkban is van példa.

A hitoktatói, levelező tagozatokon nagy számban jelen lévő nő hallgatók arra a reményre jogosítanak, hogy továbbra is jelentkeznek majd nők a teológiai irodalomban. Jegyezzük meg, a római pápai egyetemeken nemcsak sok nő hallgató van, hanem az előadók közt is ott vannak képviselőik. Lengyelországban pedig, például a lublini katolikus egyetemen, már régóta professzor egy nővér. A nők teológiai munkásságának az adhat jelentőséget, hogy a nő erényei közé tartozik - amint azt sokszor tapasztalhatjuk - a személyesség, az élet problémái iránti fogékonyság, s ennek a teológiai eszmélődésben is meglehetnek a maga gyümölcsei.

f) A családban

A nő apostolkodásának az egész közösség szempontjából nem ilyen szembeötlő, de az egyház továbbélése szempontjából mégis döntő területe: az anyai-feleségi hivatás. A gyermekek felé rendszerint éppen az édesanya az, aki Isten gondoskodó, önzetlen szeretetsugárzását elsősorban megjeleníti és közvetíti. Ezért mondja a zsinat: „a hitvestársak és a családok apostolkodásának páratlan jelentősége van" (Világiak 11).

Távolabbi lehetőségek

A nők már megvalósult szereplési körét az egyházon belül a szubszidiaritás zsinati elve alapján lehetne tovább tágítani: amihez nem szükséges ordó, felszenteltség, amit „alsóbb szinten" meg lehet oldani, azt oldjuk is meg. A nőkre alkalmazva: érdemes lenne bevonni arra alkalmas nőket a különböző szervező, személyes foglalkozást igénylő lelkipásztori feladatok végzésébe is.

a) Diakonisszaszentelés?

A további lehetőségeket valamilyen „felszentelés" lehetősége jelentené. Karl Rahner, amikor kereste a nők teljes értékű bevonásának megfelelő formáját, nem pappá szentelésük mellett tört lándzsát, hanem arról beszélt: a nők karizmájának, a szeretetre való fogékonyságuknak megfelelően helyesebb lenne a diakonissza, a szolgálattevő hivatásra felszentelni az arra alkalmas nőket. Ez az egyházi rend (a szolgálati papság) első fokozatát jelentené (és megnyitná az utat a papság felé)!

Az ősegyház diakonisszaintézményét felidézve megállapítja: „A diakonissza (amint a diakónus is) nemcsak a papnak alárendelt segítő (lenne), hanem, akár közvetlenül a püspöknek alávetve, az egyház egyik legeredetibb feladatának hordozója." Elképzelése reálisabbnak tűnik, mint a „papnőség" lehetősége.

Bármiként alakul is azonban a jövő e tekintetben, ennek az eszménynek mindenképp helye van egyházunkban: a nő „főszerepe" az egyházban a gondoskodó, szorgoskodó szolgálat lehet. Nemcsak a templom, a plébánia körül, ahol ez valóság volt már eddig is, hanem egyre több területen.

b) Az egyház kötelessége a nőkkel szemben

Azon a kérdésen túl, hogy mit tehetnek a nők az egyházért és az egyház szellemében, arról is kell szólnunk, hogy lelkipásztori feladat már a nők jelenlétének figyelembevétele is. Például az egyházi alkalmazásban lévő nők sokszor nem kapnak elég megbecsülést; félreértés, kritika övezi őket, nem egyszer elégtelen a díjazásuk is. Több elismerést érdemelnének a papság, az „egyháziak" részéről. A lelkipásztornak továbbá figyelembe kell vennie, hogy a templombajárók között több a nő, mint a férfi. Ezt a tényt szem előtt kellene tartani a prédikációban, a templom életének szervezésében, és nem utolsósorban a nő hívők tevékenységre serkentésében.

A nők pappá szentelésének kérdése

A kérdés múltja

A kereszténység előtti vallásokban szerepeltek papnők, az Ószövetségben nem, bár prófétanők jelentkeztek. Vitatott, hogy az Újszövetségben mire terjedt ki a nők segítő tevékenysége. Úgy tűnik, a tanítványok legbelső körébe csak férfiak tartoztak. A kereszténység további történetén is végigvonul a férfipapság. Csak a 16. századtól kezdve, a reformáció egyházaiban jelentkeztek törekvések a nők papi, lelkészi munkakörbe való beavatására.

Bizonyára korunk emancipációs mozgalma is közrejátszott abban, hogy ez az elképzelés századunkban meg is valósult a protestáns egyházak körében, előbb a skandináv országokban, majd mindenütt. Igazi problémát teológiailag az anglikán egyház jelent, amelynek több ágában érvényes a papszentelés. 1944-ben Hongkongban szentelték az első anglikán nőt pappá, a „szükségre való tekintettel". Napjainkban kb. 1000 felszentelt nő pap működik az anglikán egyházban, az anyaországtól távol eső kontinenseken (tehát missziós szükséglet címén), így

Új-Zélandban, Kanadában, de az Egyesült Államokban is (az ún. episzkopális egyházban).

E példák s a nőknek az össztársadalom életében megvalósult térhódítása érthetővé teszik, hogy egyházunkon belül is felmerült a kérdés, több püspöki kar kérte Rómától a kérdés újraátgondolását: nem lehetne-e nőket is pappá szentelni, elsősorban ott, ahol erre szükség lenne? Nem merev előítélet-e az a katolikus egyházban (amiben egyébként az ortodox egyház is osztozik), hogy csak férfiak lehetnek a „szolgálati papság" tagjai?

A Hittani Kongregáció döntése

Hosszas vita helyett a Hittani Kongregáció 1976. október 15-i keltezetű, 1977. január 27-én nyilvánosságra hozott döntését idézzük, amely mind a mai napig az elvi vita alapja lehet. A Kongregáció VI. Pál megbízásából - és személyes állásfoglalásának hatására - foglalkozott a kérdéssel. Egzegetikai, patrisztikai, egyháztörténeti, szociológiai és lélektani szempontból is megvizsgálta a kérdést, és a következő véleményre jutott: Nem jogos nőt pappá szentelni, sőt a tanítóhivatal ezt „a közeljövőben sem fogja jóváhagyni". A Kongregáció ugyanakkor sürget: próbáljuk mélyebben megérteni a férfi és nő mai küldetését. Érdemes a nyilatkozat érveit is idéznünk.

1. A hagyomány érve

A dokumentum először a hagyomány egyértelmű tanúságára hivatkozik. Az első századokban - a gnosztikusok próbálkozásaitól eltekintve - még az eretnek mozgalmak sem szenteltek nőt pappá. Az egyházatyák - így Irenaeus, Tertullianus, Origenész - ellene emeltek szót. Állásfoglalásukat nem a korukból, környezetükből óhatatlanul rájuk is ható előítéletek határozták meg, hanem az a szándék, hogy hűek maradjunk Jézus Krisztus és az apostolok elképzeléséhez. A középkori teológia, a skolasztika, élén Szent Bonaventúrával, ugyanilyen egyértelmű. A keresztény Kelet - bár a nyugatitól eltérő teológiát épít - e tekintetben egy úton jár Nyugattal.

2. A hagyomány visszautal Jézus és az apostolok magatartására. A Kongregáció is ezt tekinti legfőbb érvnek: az Úr Jézus nem hívott meg nőt a Tizenkettő közé, még édesanyját sem vette közéjük, annak ellenére, hogy semmiféle elfogultság, előítélet nem élt benne a nőkkel szemben. Ugyanez volt az apostolok eljárásmódja is. Nem Máriát, hanem Mátyást választották maguk közé (ApCsel 1,26). Bár a Lélek mindenkire kiáradt, csak Péter kezdte hirdetni az igét a tizeneggyel az első pünkösdön.

3. A hagyomány és a Szentírás egybefonódó érve mellett a Kongregáció másik érve szentségtani. A püspök, pap nem saját személyében cselekszik, hanem „in persona Christi"- Krisztust jeleníti meg (2 Kor 5,20; Gal 4,14). Márpedig furcsa lenne, ha Krisztust, a férfit nő jelenítené meg a liturgiában.

Vita a dokumentum körül

1. A Hittani Kongregáció döntésének kommentátorai megjegyzik, az okmány újskolasztikus érvelési formát alkalmaz (kérdés állása, tétel, bizonyítás, tekintéllyel és rációból), ez esetleg problematikus lehet sokak számára. Ami a történelem érvét illeti, a kétezer éves hagyomány valóban egységes, de például a Pápai Biblikus Bizottság véleménye az volt e döntés meghozatala előtt: az Újszövetségből nem lehet egyértelműen, egyszer s mindenkorra eldönteni, lehet-e nőket pappá szentelni. A Szentírásban is vannak ugyanis korhoz kötött elemek, még kevésbé tagadható bizonyos nőellenesség az ókor s a későbbi korok felfogásában (mint föntebb is szóltunk róla).

2. Ami pedig a Krisztust megjelenítő szempontot illeti, azt is mondhatjuk, hogy a papnak (mint az okmány lehetséges ellenvetésként maga is utal rá) az eukarisztiában van valamilyen befogadó, az egyházat megjelenítő - ha úgy tetszik, „nőies" -szerepe. Elvileg tehát felvethető a kérdés, miért csak férfi pap tölthet be mind „férfias", mind „nőies" lelki szerepet, a nők pedig nem?

3. A döntés kommentátorai azt is megjegyzik: a Kongregáció nem fogalmazott meg dogmát. Ennek egyik indoka az, hogy Jézus és az apostolok magatartása csak „nyers tényt" tükröz, ami legfeljebb csak valószínűvé teszi, hogy itt a hitletétemény részéről van szó, de Jézus kifejezetten nem szól erről a kérdésről, még csak példabeszédben sem. Bármilyen egyértelmű tehát „praxisa", ez még nem kötelez egyértelműen hitre.

A másik ok éppen a másik érvet érinti. Az Újszövetségben nem kap hangsúlyt Krisztus férfivolta. Szent Pálnál épp Krisztus a „pléróma", a teljes emberség foglalata, akiben nincs sem férfi, sem nő. Azaz nemre való tekintet nélkül minden ember számára példakép, megváltás, az egység forrása. Ez a szentírási szempont is érthetővé teszi, hogy a Kongregáció miért nem fogalmazhatta meg a férfipapság igazságát hittételként.

A helyes kérdésfelvetés

A pro és kontra elhangzó érvek azt sejtetik, hogy elképzelhető a kérdés újraátgondolása. Ma mindenesetre a férfiak papsága az adottság egyházunkban. Ha a zsinat szellemében azt értjük egyenjogúságon, hogy a férfinak is, a nőnek is a maga sajátos mivoltának, értékeinek megélésével kell teljesítenie hivatását, az tűnik helyesebbnek, ha nem úgy vetjük fel a kérdést: mit tehetnének a nők a pap „helyén" vagy a férfi pap helyett, hanem azt kérdezzük: miben egészíthetik ki a szolgálati papság munkáját úgy, hogy egyúttal lelki és kegyelmi adottságaikat, sajátságaikat is kiteljesítik? Erre a kérdésre pedig talán választ adtak azok a vázolt lehetőségek, amelyekben korunk hívő női a Jézust és tanítványait kísérő asszonyoknak szerepét viszik tovább: társtanúi a Feltámadottnak, szolgálják életükkel Krisztust és egyházát.

Irodalom

Bommer, J.: Die Frau in der Kirche - Frau Pfarrer? Diakonia 1976. 91-103.

Brührer, M.: Emanzipation der Frau? Diakonia 1976. 14. 148. Gössmann, L.: Die Frau in der Kirche. Handbuch de Pastoraltheologie IV. 241-261.

Houghton, R.: A jövő asszonyai. Mérleg 1973/2. 327-339. Hünemann, P.: Roma locuta - causa finita? Herder Korrespondenz 1977/3.

Krankenbrag, G., A keresztény nő hivatása. Szolgálat 48. 32-37. Lehotay M.: Nők az egyházban, hazánkban. Teológia 1977 /1. 180-182. Muntag, I.: Isten a nők Istene is. Teológia 1981/1. 43-47. Seidler, L.: Jesu Begegnung mit Frauen. Diakonia 1972/4. Szennay A.: A nő emberi méltósága: örök igazság vagy új felfedezés?

Teológia 1971/2. 243-247. Zur Frage der Zulassung der Frauen zum Priesteramt. Herder Korrespondenz 1977/3. vö. Concilium 1976. I. 1980/4, Vigilia 1972/3, Teológia 1979/3. tematikus számát.