gONDOLATHALÁSZATON
AZ ARANYMISÉS ARDAI LÁSZLÓ ATTILA
NYUGALMAZOTT KANONOKNÁL

 

Aranymiséjét tartotta június 16-án de. 11 órakor Szatmárnémetiben a Szentlélek templomban Ardai László Attila nyugalmazott kanonok. Azért kértük fel őt egy beszélgetésre, hogy visszapillantsunk az elmúlt 50 évre, annak emlékeire és tapasztalataira. Jó egy olyan aranymi-sés pappal találkozni, aki friss, tevékeny, derűs, ma is tud és akar a hívekért imádkozni. Ez a nem mindennapi személyiség nyugalomba vonulása óta is aktív: előbb Merlás Tibor plébános mellett a szatmárnémeti Szentlélek plébánián teljesített szolgálatot, a plébános áthelyezése óta pedig a Hildegárda templomban szolgál. Emellett kötetei jelennek meg, lelkigyakorlatokon vesz részt, van igénye és ideje hangversenyekre, kulturális rendezvényekre látogatni.

Csirák Csaba: Marcus Aurelius elmélkedéseinek első könyvében felsorolja azoknak az embereknek és isteneknek a nevét, akik belőle embert faragtak. Felmenőket, tanítókat említ, akiknek tanítása, személyes kisugárzása Marcus Aureliust faragott az emberpalántából. Kik azok, akik a személyiségét olyanná alakították, amilyen? Mit tanult szüleitől, nagyszüleitől, óvó nénijétől, tanítójától, tanáraitól?

Ardai László Attila: Személyiségem elsődleges és legfőbb alakítói nyilván a szüleim és apai nagyszüleim voltak, akikkel egy házban éltünk szülőfalumban, Krasznabélteken. Az édesanyámmal, Ardai Istvánné Angeli Ágnessel kell kezdenem, mert gyermekkorom fontos, egyéniségem kifejlődése szempontjából meghatározó éveiben elsősorban ő nevelt. Hisz az édesapám abban az időben öt évet a Szovjetunió újjáépítésén ténykedett. Édesanyám csaknem zökkenőmentesen folytatta a család és a családi gazdaság irányítását, amit kemény kézzel és bámulatos öntudattal intézett. A vasárnapi ebédeken szinte mindig csak a szárnyas bordái jutottak neki, amit olyan jóízűen fogyasztott, hogy gyermekként azt hittük, az a legjobb falat. Csak később jöttem rá, micsoda áldozatot vállalt értünk, amiből semmit nem vettünk észre, miközben napról napra kemény férfimunkát végzett hajnaltól késő éjszakáig. Ezért életének egyik legnehezebb döntése következett, amikor a szatmári jezsuiták konviktusában tanuló bátyámat haza kellett hoznia, hogy a gazdaságban segítségére legyen. Évekkel később az sem jelentett kisebb gondot neki, amikor utolsó kicsengetésemre az első pantallót kellett megvásárolnia. Akkor ritka volt az olyan üzlet, ahol az átlagemberek ruhát vásárolhattak. Ezért gyalog, majd vonattal utazott az akkori bányavárosba, Sarmaságra, ahol az üzletek sokkal jobban el voltak látva, mint máshol. Végül pappá szentelésem után olyan magától értetődően hagyta el édesapámmal együtt az általuk épített szülői házat, hogy gondomat viseljék ott, ahová az elöljáróm helyezett, hogy engem is meglepett a döntésük. És azt, hogy ez a több mint két évtizedes együttlétünk olajozottan működött, hogy nem volt nézeteltérésünk a plébániákon, papi életem egyik legnagyobb ajándékának tartom.

Az édesapámtól, Ardai Istvántól megtanulhattam, mit jelent úgy elszakadni az ifjúkori barátoktól, szórakozástól, a nemrég felépített családi háztól és birtoktól, szőlőtől és pincétől, hogy kizárólag a családjáért éljen, kitartóan, keményen és panaszszó nélkül dolgozzon egy életen át. Soha ki nem ejtette a száján, hogy ezek közül bármelyik áldozatot jelentett volna számára. Még az élet kirívó igazságtalanságai során sem panaszkodott, pedig a deportálás alkalmával bőségesen lett volna rá oka. Az apai nagyanyámtól, Altfaterné Czerlau Máriától megtanulhattam a mélységes hitet és vallásosságot, amiben soha nem volt megingása az életében. Az apai nagyapám, Altfater István megtanított az alapvető életfilozófiájára, hogy „kevés szóval, kemény, következetes és becsületes munkával" illik előrejutni az életben. Egészen páratlan önfegyelemre adott példát. Az orvos ismételten figyelmeztette, hogy rendkívül magas a vérnyomása, és ezért az agyvérzést csak úgy kerülheti el, ha egy életre lemond a szeszes ital fogyasztásáról. És ő borosgazda létére maradéktalanul betartotta fogadalmát. Volt még egy tulajdonsága, amelyet irigylésre méltónak tartottam: hogy idős korában is minden gyermeket névről ismert a faluban, akiket a szekérről rendszeresen meg is szólított. Tekintettel arra, hogy említést tett az óvónőmről, el kell mondanom, hogy teológus társaim szívesen csipkelődtek rajta a szilveszteri és farsangi mulatságok alkalmával, hogy azért vagyok fiatalabb minden osztálytársamnál, mert az óvodából egyből a teológiára felvételiztem. Az igazság az, hogy nem jártam óvodába. Az okát sajnos nem ismerem. Hogy akkor éppen nem volt óvoda vagy képzett óvónő a faluban? Nem tudom, de minden valószínűség szerint nem kevés gondot jelenthettem édesanyámnak, ha hatéves koromban beíratott az első osztályba, akár lógóba is, csak ne tétlenkedjek otthon, ne zavarjam őt a mindennapi tevékenységében. Az első tanító nénim, Kerecsendiné Polcz Olga, a világ legjobb tanítónője volt. Nemcsak leleményesen kötötte le a figyelmemet, de úgy tudott motiválni a tanulásra, mint későbbi tanuló éveim folyamán senki. Sőt, egy úgymond lógóban járó gyereket még versenyezni is engedett az akkori iskolaigazgató leányával. Ezt egyedülálló és mindenképpen bámulatra méltó tulajdonságának tekintettem! Nem mondhatom, hogy kedvence lettem volna, hisz rendszeresen kikaptam tőle. De utólag úgy értékelem, hogy megérdemelhettem, ha soha nem lázadoztam ellene. Érdekesnek találom, hogy amikor szülési szabadságra ment, a helyettesítő tanító nénitől is gyakran kikaptam, de büntetései ellen minden alkalommal tiltakoztam! Természetesen a későbbi tanulmányaim folyamán voltak még kiváló tanáraim, például a teológián. De ismételten csalódnom kellett, amikor az indexeket vittem hozzájuk, hogy a vizsgajegyeket beírják, a szatmáriaknak többször is csak megjegyzésekkel adták meg a jelest. Ezek közül messze kiemelkedett Márton Áron püspök úr, aki valósággal elbűvölt páratlan memóriájával, igényességével és igazságosságával. A felsőbb évesek előre jelezték, hogy szóról szóra követeli az anyagot. Mindjárt az első órán feleltetett is, ami remekül ment, a figyelmeztetésnek köszönhetően. Igen ám, de a következő órára csak felületesen készültem, s mert nyilván látta a különbséget a két feleletem között, attól kezdve alig lépett be az osztályterembe, óráról órára elsőnek mindig engem szólított. Az osztálytársak hangos derültséggel nyugtázták, hisz valaki mindig megúszta a felelést. A félévi kollokvium alkalmával viszont a püspök úr bejelentette, hogy nem kell kollokválnom, mert tudja, mit tudok. Ekkor viszont a társaim bosszúságára én mosolyoghattam és örülhettem.

Márton Áron püspök úr szentelt pappá 1963. október 27-én. A szentelés végén tisztelgő látogatáson voltunk nála a szüleimmel. Amikor kikísért bennünket, búcsúzás előtt megkérdezte, kértek-e már kinevezést számomra valamelyik plébániára. Jól tudta ugyanis, hogy abban az időben milyen bonyolult volt jóváhagyást kapni a kultuszügyosztálytól. Nincs, válaszoltam. - Csak a fejét rázta, hogy a szatmári püspökségen erre nem gondoltak és nem gondoskodtak idejében. Majd tovább kérdezett: Nem akarsz-e átjönni az egyházmegyémbe? Itt hamarosan hivatalos kinevezést és jóváhagyást is fogsz kapni! Nagyon szépen köszönöm, püspök úr, de attól tartok, hogy nem lenne könnyű megszoknom a környezetet. Ezért inkább maradok a szatmári egyházmegyében. Köszönöm az őszinte szavaidat. Lehet, hogy neked van igazad! - És elköszönt. Már elmúltam ötvenéves, amikor a Stubenville (Ohio, AEÁ) Ferences Egyetem ausztriai kampuszára két szemeszterre jelentkeztem angol nyelven folytatni tanulmányaimat. És különös szerencsémnek tartom, hogy ott ismét sikerült találkoznom egy egészen rendkívüli tanárnővel. Élmény volt hallgatni az előadásait, mint ahogy élmény volt vizsgázni is nála. Pedig soha nem volt tekintettel a koromra, úgy követelt tőlem is, mint a húszéves egyetemistáktól.

Cs. Cs.: A tizenkét apostol közül kinek a személyisége áll legközelebb Önhöz?

A. L. A.: Többet is említhetnék, mindegyiket más-más tulajdonsága miatt. Szent Péter az embersége és szókimondása miatt áll közel hozzám. Bár Jézus az egyház vezetőjének választotta, ennek ellenére pillanatok alatt háromszor is megtagadta Mesterét. Ám utána őszinte szívből megbánja bűneit. Amikor Pál a fejére olvassa, hogy rossz példát ad, kész visszavonni az intézkedését. Szókimondó, de nem bosszúálló. Szent Pált is kedvelem a fantasztikus tudása, a fáradhatatlan munkabírása, a sok-sok utazása, az egyházközségek alapítása miatt, és a híveiről a későbbiekben is gondoskodó leveleiért. Szent Lukácsot az alaposságra törekvése miatt szeretem, ahogyan körüljárja azokat a témákat, melyekről egyedül ő számol be. De említhetem még Szent Tamást is, aki azzal lopta be magát a szívembe, hogy volt bátorsága kételkedni, később pedig volt bátorsága hinni. Mindkettő nem is kevés bátorságot igényelt abban a helyzetben, amiben Szent Tamás élt, az adott körülmények között.

Cs. Cs.: Az aranymisés korú pap élete tele van keresztelők és temetések emlékével. Voltak ezek közül olyanok, amelyek változást hoztak a papban? Nyilvánvaló, hogy a pap nem színész, hogy újból és újból átélje a születés és a halál megjelenésével járó érzéseket. Hogyan viszonyul ezekhez a helyzetekhez?

A. L. A.: Papi működésem során mindig szívesen kereszteltem, de különösen akkor, amikor a szülők hajlandók voltak vállalni a felkészülést a keresztség szentségére. Sajnos papi életemben a lelkipásztorkodás nem túl sok időmet kötötte le, és ezért nem tudok rendkívüli esetekről beszámolni. Hacsak nem említem azt a humoros keresztelőt, amikor egy család három fiúgyermekét egyszerre kereszteltem egy magyarországi nagyközség templomában. Szertartás közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a három gyermek eltűnt és a padok között bújócskázott olyan elmerülten, hogy alig sikerült összeterelni őket a leöntésre. Szívesen emlékszem visz-sza a keresztelés előtti jól sikerült mély beszélgetésekre, amelyeket követően az addig langyos katolikus szülők gyakorló katolikusokká lettek. Ez nagy örömmel és elégedettséggel tölti el a lelkipásztort. Nagymadarászi plébánosként megszokták a hívek, hogy mindig nagyon nyíltan beszéltem velük és hozzájuk a temetéseken. Tizenkilenc év alatt volt időnk egymást megismerni. Akkor voltam köny-nyebb helyzetben a temetésen, amikor az elhunytat valamiben példaképül állíthattam a jelenlévők elé. Amint elmentem Nagymadarászról, hamarosan nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Ott már nem viselték el az igazat. Kizárólag az ismeretlen elhunyt hozzátartozóinak a tájékoztatására hagyatkoztam a prédikációmban. Beszéd közben aztán arra lettem figyelmes, hogy a hallgatóim közül néhányan nevetve összesúgnak, mert a hozzátartozók csak szépet és jót akartak hallani az elhunytról. Természetesen olyan temetésem is volt, amitől kezdve a családtagok rendszeresen eljöttek a vasárnapi szentmisékre, az évfordulókon pedig megemlékező szentmisét kértek az elhunytjaikért, ami szintén sikerélmény a lelkipásztor számára.

Cs. Cs.: Sok százezer gyónót hallgatott meg az elmúlt 50 év alatt. Emlékei szerint történt-e változás az 50 évvel korábbi gyónók és a maiak között?

A. L. A.: Talán ezen a téren történt a legnagyobb változás papságom ötven éve alatt. Felszentelésemkor a nagyszü-leim még minden szentáldozás előtt kötelességszerűen gyóntak. Ma már odajutottunk, hogy a szentmisén résztvevők közül csaknem mindenki áldozik, annak ellenére, hogy vannak, akik hónapok óta nem gyóntak. Sőt már olyat is mondanak, hogy ma nem kell gyónni. De olyannal is találkoztam, aki azt állította, hogy ez vagy az már nem is bűn! Amikor rákérdeztem, hol olvasta ezt, már nem volt olyan magabiztos a dolgában. A másik feltűnő különbség, hogy évtizedekkel korábban az emberek nem szívesen tárulkoztak ki más ember, még a gyóntató előtt sem, vagy megpróbálták ködösíteni bűneiket. Napjainkban az emberek, különösen a fiatalok, könnyebben tárulkoznak ki, ha jobban tetszik: őszintébbek a gyónásuk-ban. Természetesen ez lenne a lényeg minden gyónó esetében, ha érvényesen akar gyónni.

Cs. Cs.: Az első romániai lelkisegélyszolgálat ügyeletében is dolgozott hét évig: Szatmárnémetiben a Zöld Telefonnál. Anyagi okok miatt a Zöld Telefon megszakította tevékenységét. Hétéves tapasztalata mit mondat Önnel, szükség lenne ilyen szolgálatra?

A. L. A.: Érdekes kezdeményezés volt, amelyhez mindjárt csatlakoztam, mert új volt és azt reméltem, hogy ez csakis eredményességre lehet ítélve. Voltak is nagyon érdekes tapasztalataim, lelkes és értékes munkatársak jelentkeztek, akikkel alapos kiértékelőket tartottunk. Egy idő után sajnos rossz irányba indult el a Zöld Telefon, amikor a munkatársak egy része kezdett elmaradni, és a megmaradók egy csoportja kezdte „magáncsevegésekre" is használni a telefont és a drága időt. A tanulság: igenis szükség lenne a Zöld Telefonra, mert egyre több a magára maradt, sokszor teljes depresz-szióban vergődő ember, akik csak ilyen módon mernek vagy képesek segítséget kérni másoktól! És nekünk minden szükségben lévő számára ott kell lennünk.

Cs. Cs.: Ötvenéves papi tevékenysége során volt plébános, titkár, irodaigazgató, majd Reizer püspök halála után egyházmegyei kormányzó. Kormányzósága idején milyen volt az egyházmegye helyzete?

A. L. A.: Az említett, nem rövid időszakot több periódusra osztom. A Sipos Ferenc ordinárius által vezette egyházmegyét egy fuldoklóhoz hasonlítanám, akinek a fejét külső erők a víz alá erőszakolják, időnként engedve, hogy levegőt vegyen, de nyomban visszanyomják a víz alá. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy személy szerint ezt nem így éltem meg, mert nagyon fiatal voltam, Nagymadarászon nem volt komoly elfoglaltságom, ezért munkát kerestem. És hálás voltam a gondviselésnek, hogy az egyházmegyei irodában kaptam munkát. Ott pedig a mindennapi tevékenység közepette próbáltam bevezetni azokat az adminisztrációs újításokat, amelyeket a hatóság és a papság között egyensúlyozva kellett elfogadtatni. Ebben az időben még viszonylag zsúfoltak voltak a templomok, nagyszámú hívősereg gyűlt össze a kilen-cedek, templombúcsúk, elsőáldozások és bérmálkozások alkalmával. A templomi hittanórákra is jelentős tömegek jártak. Akkor ismeretlen volt, hogy egy plébános vonakodjon a hittanórák megtartásától, a kisebb egyházközségekre való pályázás úgyszintén.

A második korszaknak nevezném a Reizer Pál püspök által vezetett egyházmegyét. Ez a 89-es rendszerváltáshoz hasonlított, mely mindenkit nagy lelkesedéssel és várakozással töltött el. A gond persze az volt, hogy az új püspöktől várták a csodát, ami természetesen annyira meghaladta erejét, hogy hamarosan felőrölte az idegeit, az egészségét, és nagyon korán meghalt. Vajon hányan ismertük fel, hogy Reizer püspök jó pásztorhoz hasonlóan mintegy értünk, mindegyikünkért áldozta fel az életét? Nagyon szomorú lennék, ha erre kevesen vagy senki sem gondolt eddig!

A harmadik korszaknak mondanám a másfél éves egyházmegyei kormányzásom időszakát, amiről érdemes tudni, hogy a Papi Tanács választott meg, és kizárólag a barátaim kérésére vállaltam el az akkori elképzeléseink szerint két-három hónapra. Végül másfél év lett belőle. Életemnek erre a szakaszára úgy emlékszem vissza, mint egy kísérleti laboratóriumra, amely igen sok értékes tanulságul szolgált. De boldogabb lennék e tanulságok nélkül! Hisz minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközt felhasználtak, nehogy fegyelem legyen az egyházmegyében. Ki tudott ilyen légkörben az egyházmegye helyzetére komolyan odafigyelni? És ki óhajtott az előbbi püspök sorsára jutni?

Cs. Cs.: A Szatmári Római Katolikus Hittanárképző megalapítója- és igazgatójaként, egyházmegyei tanfelügyelőként rálátása volt a romániai magyar nyelvű oktatásra. Ha Önön múlna, mi az, amin sürgősen változatna?

A. L. A.: A Hittanárképző gondolata már a 89-es változás előtt felmerült, amikor a Romániai Püspöki Konferencia egyik megbízottjaként az Európai Papi Tanács Bécsben rendezett nemzetközi konferenciáján voltam. A Budapesti Központi Szeminárium vezetője minden segítséget megígért ezen a téren. Mások is örömmel támogattak benne. De felejthetetlen számomra az amerikai és német delegátus tagjainak figyelmeztetése, hogy szép a lelkesedésünk, azonban hamarosan rádöbbenünk, hogy ez nem a gyermekek érdekeit fogja szolgálni. Mert még a legkiválóbb laikus hitoktatók sem képesek a papokat helyettesíteni. Akkor ezt nem fogtam fel a maga bonyolultságában. Még akkor sem, amikor már megkezdve a hittanárok képzését, rendszeresen ellenőriztem a hittanórákat. Hisz voltak született pedagógusok, mások hihetetlen ambícióval vetették bele magukat a munkába. Sajnos a helyi lelkipásztorral nem sikerült összedolgozniuk. A papjaink sem vállalták a másodhegedűs szerepét, és ezért magukra hagyták a hitoktatókat. Egyesek azt is mondták, hogy ők nem vehetik el a hitoktatók kenyerét azzal, hogy nem hagyják oktatni őket. Pedig csak annyi lett volna a dolguk, hogy a hitoktatók óráin is megjelenjenek, hogy a gyermekek lássák a lelkipásztort, és szükség esetén beszélgessenek velük.

Cs. Cs.: Nyugdíjaztatása után a szatmárnémeti Szentlélek plébánián szolgált. A vasárnapi 11 órai miséire is megtelt a templom. Ezek szerint szerették a „szentlelkes hívek". Hogy érezte magát ezen az önkéntesen vállalt munkahelyen? Hogy alakult az élete úgymond a pálya szélén?

A. L. A.: Merlás Tibor plébános meghívása, hogy kisegítsek a Szentlélek templomban, a lehető legjobb időben érkezett, amikor a nyugdíjaztatásom után a legszükségesebb volt, hogy valaki munkát ajánlva mellém álljon. Sohasem felejtem el ezt a nagyvonalú és figyelmes gesztusát. Szívesen fogadtam, hisz ismét volt munkám, készülnöm kellett akár a hétköznapi, akár a vasárnapi helyettesítésekre, tehát ismét volt értelmes célja az életemnek. Azt külön ajándékként értékeltem, hogy élő plébániai közösségre találtam. Olyanra, ahol bőségesen voltak fiatalok, középkorúak és idősebbek, akik minden érdekükben tett erőfeszítésünket figyelmükkel és jelenlétükkel honorálták. Remekül érezem magam körükben, mert gyorsan befogadtak. Úgy éreztem, hogy szívesen jöttek gyónni, és láthatóan el is fogadják vasárnapról vasárnapra az általam közvetített üzenetet. Csak hálával viszonyulhattam érte a Szentlélek plébánia közösségének minden tagjához! Felejthetetlen évek az életemben.

Cs. Cs.: A mai ember a csillagok (sztárok) iránt tud lelkesedni, ünnepli, tapsolja őket, de hitét a pénz és a hatalom ereje foglalja le. Romlásnak indult az ember lelki immunrendszere, ami megvédi az egyéniségét, személyiséget. Mi az oka annak, hogy kevés egyéniség él közöttünk, az a néhány pedig, aki valóban személyiség, nem követőkre, még csak elismerésre sem számíthat, hanem inkább a hatalom és a tömeg általi kiközösítésre?

A. L. A.: Az egyéniség számomra karaktert jelent. Ahhoz, hogy valaki karakter legyen, olyan szülőkre, tanítókra és nevelőkre van szüksége, akik egy értékrend, egy vallás, egy hit, egy nemzet, egy nyelv mellett egyértelműen leteszik a garast. Nem széltől lengetett nádszálak, akik mindig úgy helyezkednek az életben, hogy annak az oldalára álljanak, akitől többet várhatnak vagy kaphatnak. Ez nem idegengyűlölet a részemről, csupán megtanultam, hogy a származásommal mindig kijátszottak és elvárták, hogy anyagi javakért vagy előnyökért kötelezzem el magam nekik, és legyek a szekértolójuk. Hogy aztán bármikor ellenem fordultak, ez nem okozott nekik lelkiismeret-furdalást. Minden félreértés elkerülése végett kijelentem, nincs kifogásom az idegen nyelv ismerete ellen. Ellenkezőleg: vallom, hogy napjainkban egyre nehezebb boldogulni az életben idegen nyelv ismerete nélkül. De nagy különbség van a többnyelvű és a többnemzetiségű vagy a többhitű ember között. Mert az utóbbi elveszítette a karakterét. S ha valaki felhívja erre a figyelmünket, legyünk hálásak érte, mert sok buktatótól akar megóvni bennünket. Ha ezen a téren csak egyszer is rosszul döntünk, aligha leszünk képesek teljesen rendbe hozni. Mindig félember leszek, aki sohasem fogja tudni, kicsoda, nem tudja becsülni önmagát, de másoktól sem kapja meg a várt megbecsülést. Éppen ezért becsüljünk nagyra ezen a téren minden valóban bölcs tanácsot.

Cs. Cs.: Az egyik legmagasabb életszínvonalat elért európai országban, Németországban százával zárják be a templomokat, mert kiürültek, a lakosságnak nincs igénye sem templomra, sem hitre. A szatmárnémeti egyházmegyéből Németországba elszármazottaktól is érkeznek kilépők levelei. Ezzel szemben a világ 15 legfejlettebb országához tartozó Dél-Koreában 2011-ben több mint százezren vették fel a keresztség szentségét. Mit sugall Ön számára ez a párhuzam?

A. L. A.: Ezt oda vezetem vissza, hogy vannak népek és nemzetek Európában, amelyek sokkal inkább a gazdagságukban bíznak, arra hagyatkoznak inkább, mint az Istenre. Jobban figyelnek a politikai pártokra, mert azokat befolyásolhatják, hogy számukra előnyös törvényeket szavazzanak meg, mint az egyházra, ezért előbb élesen kritizálják, majd ki is iratkoznak belőle. A tőlük keletre lévő országok vallási közösségeit a vasfüggöny megkímélte ettől a liberális gondolkodástól és ennek borzasztóan káros következményeitől. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy itt nem a gazdaságpolitika áll az istenhittel szemben. Sokkal inkább a gazdagodó ember felfogása, hogy sokkal inkább támaszkodhat a gazdagságra és pénzre, mint az isteni gondviselésre. De az a gondolat is foglalkoztat, hogy az európai népek és nemzetek, amelyek előszeretettel határozták meg magukat a kereszténység bölcsőjeként, és a történelem folyamán anyagiakat és emberéleteket nem kímélve küldtek hittérítőket a világ minden sarkába, miként fogadják ma a volt missziós vidékek papjait, akik nem rejtik véka alá, hogy Európa újra-evangelizálására jöttek? Ezt a túlzottan önhitt európai népeknek nem lesz könnyű megemészteniük!

Cs. Cs.: A tudomány határai végesek, a végső kérdéseket illetően mindannyian a hitre szorulunk. A feltámadás reménye mit jelent Ön számára?

A. L. A.: Életem folyamán gyakran tapasztaltam, hogy a történelem, a darwinizmus, sőt még a Nobel-díjjal kitüntetettek tudományos eredményeit is később felülvizsgálták, azok ellenkezőjét tanították, vagy hogy a csillagászok és archeológusok időnként mesébe illő feltételezésekről értekeznek. Ilyenkor mindig megelégedéssel nyugtázom, hogy micsoda szerencse, hogy a katolikus egyház egyetlen hittételt sem vont vissza, és nem kellett a korábbi hittételekkel ellentétes hittételt kihirdetnie. Számomra Krisztus feltámadása a biztos záloga annak, hogy én is fel fogok támadni. Csak ezzel tudok elfogadni olyan dolgokat az életben, melyek nélkül aligha lettem volna képes jótállni magamért. Ezért tudtam elfogadni az élet igazságtalanságait, megpróbáltatásait, nehézségeit, főleg pedig a gyógyíthatatlan betegségeket. A feltámadás hite nélkül egy pillanatig sem lenne értelme elfogadni a szenvedéseket, vállalni a fájdalmas terápiákat! Csak a feltámadásba vetett hit képes elég testi-lelki erőt adni a gyógyíthatatlan betegnek, hogy ne dobja el magától az életet! Ezért érzem fontosnak naponta imádkozni a hit ajándékáért, hogy a hitem ne gyengüljön, ne veszítsem el, és az életem legnehezebb órájában is legyen bátorítóm!

Cs. Cs.: Ferenc pápa kétféle egyházról beszél: az evangelizáló, önmagából kilépő, valamint a világias, önmagáért élő egyházról. Hogyan írja le itt és most az egyház feladatát?

A. L. A.: Szerencsére tudok Krisztus egyértelmű ígéretéről, hogy a gonosz hatalma nem győzedelmeskedhet az egyház fölött. Persze azt is tudom, hogy a sátán rendkívüli hatalma Krisztus megváltó halála után is megmaradt, amivel nagyon sok kárt okoz az egyháznak, és sokszor eredményes a lejáratásában. Furcsán éreztem magam, amikor az utóbbi pápaválasztáskor a szélsőliberális sajtó általános támadást intézett az egyház ellen. Sajnos voltak, akik a nagy hangzavarban valósággal az ellentábornak drukkoltak. Mintha nem is katolikusok, hanem inkább kívülállók vagy hitetlenek lettek volna. Sosem szabad elfelednünk, hogy az egyháznak itt és most kell megújulnia, új módszerekkel kell a híveihez és általában a világhoz viszonyulnia, közelednie. Ha a Vatikán és a pápaság a változás útjára lépett, akkor a világegyháznak sincs más választása. Következésképp az egyház híveinek is ezt kell tudatosítaniuk magukban. Ez a változás egyrészt a gondolkodás, másrészt a viselkedés módjának megújulását kívánja. Az egyház megújítását nem a pápa egyedül, még csak a bíborosok testülete sem tudja meghozni, csak és kizárólag az egyház vezetői és hívei együtt. Nekünk van szükségünk új gondolkodásmódra, új öntudatra, új erőfeszítésre és természetesen új lelkesedésre. Ehhez buzgón kell tudnunk imádkozni, hogy a Szentlélek kegyelmi támogatásával sikerüljön összefognunk, lelkesen dolgoznunk az egyház megújulásán. Akkor, de csakis akkor lehet meg minden reményünk arra, hogy ez valóban sikerülni fog, és az egyház nem tűnhet el a történelem süllyesztőjében!

Cs. Cs.: Sváb vér hajtja magyar szívét, nem tud építés, munka nélkül élni. Napi papi hivatása teljesítése mellett újabb és újabb kötetet tesz le az egyház és a hívek asztalára. Eddig hét kötete jelent meg, a nyolcadik pedig kiadóra vár. Miért fontos Ön számára az írás?

A. L. A.: Ez számomra olyan természetes, mint a szívverésem vagy lélegzetvételem. Még nem gondolkoztam arról, hogy ez miért jó vagy fontos nekem. Csak egy dolog hajtott, hogy ez önmagamért, megnyilatkozásaim szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Ha pedig számomra szükséges, akkor bizonyára mások is - kollégák vagy hívek - szükségesnek tartják és használni is fogják. Vannak egyházmegyék és főpász-torok, akik szintén fontosnak tartják, és ezért áldozatot is hoznak, hogy minden papjuknak legyen a legújabb kiadványokból, könyvekből. A könyvkiadás sohasem volt magánügy. Ezért régen a gazdagok és főpapok egyaránt kötelességüknek érezték a könyvkiadás támogatását. Hogy napjainkban az újgazdagok még nem ébredtek rá erre, az reményeim szerint csak idő kérdése. Még szerencse, hogy addig vannak olyan alapítványok, még ha nem is egyházi intézmények, amelyek egyházi könyvek kiadását is előszeretettel támogatják. Mennyivel szegényebbek lennénk ezeknek az erőfeszítése, lelkesedése, támogatása nélkül! Amikor ezért hálás vagyok, a kollégák együttérzéséért és erkölcsi támogatásáért is drukkolok. Mert akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a hívek is a sajátjuknak fogják tekinteni ezt a nagyon fontos ügyet.

Cs. Cs.: Mit tart élete legnagyobb ajándékának?

A. L. A.: Életem legnagyobb ajándékának azt tekintem, amikor nyugdíjazásom után Merlás Tibor azon nyomban meghívott a plébániájára kisegítőnek. És hogy az ötéves csodálatos együttműködés után sem kényszerülök „munkanélküliségre", amennyiben Solomayer Sándor kollégám is mindjárt meghívott, hogy legyek a segítségére. Boldogan mondtam igent. Ez ugyanis arra ösztönöz, hogy egyrészt ne érezzem fölöslegesnek magam, másrészt hogy napi rendszerességgel dolgozva befejezzem A Szentírás naponta elérhető kincsei című, kiadás előtt álló könyvemet. És hogy heti rendszerességgel dolgozva sikerüljön befejezni a másik A-B-C sorozat vasárnapi homíliát. Ezzel a nagyon következetes szellemi munkával remélem legyőzni a nyugdíjasok rémét, a szellemi leépülést, ezzel tartom érdemesnek élni, az utolsó pillanatig küzdeni érte.

Cs. Cs.: Köszönjük az értünk végzett szolgálatot, a szószékről és magánbeszélgetésekben elhangzott tanítást. Köszönjük a barátságot, az értünk felajánlott imáit. Kívánjuk, hogy találja meg helyét az egyházmegyében, kívánjuk, hogy papszentelése 60. évfordulójára, gyémántmiséjére hasonló frissességgel, derűvel, erővel készüljön majd.