Nemes István
eGY PÜSPÖK LÁTOGATÁSA OTTHON
Kovács Miklós püspök 1829. évi tusnádi vizitációja¹

 

 

Kovács Miklós 1829. június 4-én látogatta meg saját szülőfalujának egyházát. Noha az 1830. április 30-án Gyulafehérvárott jegyzett dekrétum műfaji jellegénél fogva sem nyilváníthatott ki érzelmeket, minden bizonnyal izgalmas viszontlátás lehetett. A hangnem ugyanaz, mint más jegyzőkönyveknél. A hely- és emberismeret azonban mélyreható, megdöbbentően részletes, ami minden bizonnyal nem a plébános jelentéseinek köszönhető.

A püspöki vizitáció eseményéhez a szokásos számbavétel, egyháztanáccsal való találkozó és bérmálás mellett kapcsolódott egy rendkívüli mozzanat is: a templomszentelés, melyet a június 5-én reggel tartott misén ejtett meg a püspök. A pillanatot szinte gondviselésszerű egybeesés is különlegessé tette: a püspök még nagyváradi kanonok korában 1500 rajnai forinttal támogatta az épület emelését, és ezzel a templom építésének legkomolyabb külső támogatójává vált, maga mögé utasítva a királyi kincstárat a maga 1000 forintjával és az akkori megyéspüspök Szepessy Ignácot, aki 300 rajnai forinttal járult hozzá az építkezés költségeihez. A templomszentelés nagy tömeget vonzott a szomszéd falvakból is, ami a püspök részéről a későbbiek során -amint azt látni fogjuk - nem túl hízelgő megjegyzések tevésére szolgáltatott alkalmat a tömeg viselkedésével kapcsolatosan. Az épületet a fiatalnak mondható tusnádi és verebesi plébániai közösség 1802-ben kezdte emelni, miután az előző templom kicsinynek bizonyult, és állapota már a 18. század végén sok kívánnivalót hagyott maga után. A korábbi szentélyt Tusnád abból az időből örökölte, amikor még Csíkkozmás leányegyháza volt. 1726-ban döntött úgy Antalfi János püspök, hogy új plébániát létesít Tusnádon. A püspök a régi kápolnát kibővítette, báró Henter László és Dávid jobbágytelkét megváltotta 80 forinton, és ezen a területen plébániaépületet és kántori lakást emelt.

A templomépítési folyamat már 1785-ben elkezdődött: a falu Csere határ melletti, Bója nevű szántóföldjéből területet hasított ki és adományozott az egyháznak templomépítés céljából. A terület kiválasztására jellemző a tűzvésztől való félelem: a dekrétum szerint a Tusnádi völgy szegélyén tűztől védett, száraz helyet jelöltek ki. A későbbiekben látni fogjuk, hogy kevesebb mint egy évszázad alatt két végzetes tűzkár is érte a községet. Az épület 1810-re anyira elkészült, hogy Pap János csíkszentgyörgyi kanonok esperesplébános megáldhatta falait, és ettől kezdve istentiszteleti hajlékként működhetett. Ám a befejezés még messze volt. Az 1815-től működő Tompos József plébános ideje alatt fejezték be a templomhajó építését, kívül-belül kivakolták, de a torony csak az 1823-24. évek során Tusnádon működő Barkóczi Ferenc plébános idején nyerte el végleges formáját. A dekrétum szerint az épület fehérre festése nem sokkal a püspök érkezése előtt történhetett.

A templom felszerelése vegyes volt a vizitáció idején: a legtöbb darabot a régi szentély leltárából örökölte. Ezek némelyike kiváló állapotban volt, másokat megemésztett az idő. A püspök három oltárt talált a templomban. A főoltár, amelyet Szent Ferenc képe díszített, idős kora miatt siralmas állapotban volt. Valószínűleg ezért is követte később a mostani, amelyet az egyébként bőkezűen adakozó püspök költségén készíttetett a falu, ezért is díszíti a patrónus Szent Ferenc képe helyett Szent Miklós püspök alakja, aki félreismerhetetlenül hasonlít Kovács Miklós püspökre. A másik két mellékoltár közül egyet a Szentcsaládnak, a másikat Szent Annának szenteltek. A három harangot szintén a 18. századból örökölte a templom. Az orgona viszont, amely az egyébként ma is monumentálisnak tűnő kóruson helyezkedett el, szintén siralmas állapotban lehetett: a jegyzőkönyv szerint a sok költöztetés jócskán megártott neki. Mindazonáltal, noha elromlottnak mondja a dekrétum, még mindig használható állapotban lehetett, hiszen két kántor is játszott rajta akkortájt. A püspök már a vizitáció idején tekintélyes összeget, mintegy 500 bécsi értékű, tehát devalvált forintot adományozott a templomnak szószék emelése céljából.

A plébánia fából épült, és közvetlenül a vizitáció előtti évben vakolták le. 1742-ben építették, miután az Antalfi János által emeltetett parókiaház 1742-ben leégett a falut pusztító tűzvészben. Az épületegyüttes hatalmas volt, ahogyan ma is az. Az udvaron gazdasági épületek: csűr, magtár, szekérszín, kenyérsütő ház stb. sorakoztak, zöldségeskert, néhány öl hosszú gyümölcsfasor és virágágyás is fogadta a belépőt.

A megszentelt létesítmények között említette a jegyzőkönyv azt a négy kőkeresztet, amelyek a falu különböző pontjain állottak. Két keresztet 1743-ban állíttatott a helyi birtokos családok közé sorolt Betegh Ferenc harmincados. Mindkét kereszt áll ma is, az egyik a templom mellett délkeletre, a másik a főút mellett. Az első kereszt kapcsán a jegyzőkönyv megjegyzi, hogy az eredetileg egy ma már nem létező domus aerarialis, tükörfordításban kincstári ház előtt állhatott. Az épület - tekintve Betegh Ferenc tisztségét is - kereskedelmi vámház lehetett, ahol harmincadot szedtek. A harmadik kereszt egy 1651-ben állított fogadalmi kőkereszt, amelynek helyét a templom síkságának szélén, a királyi út mellett jelölte meg a jegyzőkönyv. A negyedik, felirat nélküli keresztet a Tulit família állíttatta a temetőkertben, felirat nem volt rajta.

Tusnád a vizitáció idején két leányegyházzal rendelkezett. Csíkverebesről már tudunk. Újtusnádot még nem említettük. Az akkor mindössze hétéves, 209 lelket számláló közösséget a kényszer hozta létre. 1822. szeptember 11-én a falu egy része leégett, és az otthonukat vesztettek telepedtek le az Olt mellett, létrehozva a mai Újtusnádot. A katasztrófa olyan mély nyomot hagyott a közösség emlékezetében, hogy a vizitációs jegyzőkönyv még annak óráját is följegyezte: délután 2 órakor tört ki.

Az 1820-30-as évek vizitációs dekrétumainak egyik legnagyobb előnye az, hogy följegyzik a meglátogatott közösségek lakóinak erkölcsi és jellembeli vonásait, amennyiben közösségek esetében lehet ilyesmiről beszélni sztereotípiák nélkül. A két jegyzőkönyv között azonban hatalmas különbségek vannak. Míg Szepessy Ignác korábbi cikkünkben közölt nagyernyei dekrétumán érződik a tartózkodás, amely abból fakad, hogy a püspök nem ismerte személyesen a közösséget, s csak a plébános és a gondnok és egyéb „harmadik" személyek - egyébiránt egymásnak ellentmondó - vallomásaiból kiindulva ítélkezhetett, a tusnádi jegyzőkönyvből szinte élő fájdalommal szakad fel a személyes tapasztalat, amelyet a püspök saját szülőfaluja közösségéről szerzett. A közösség erényei közé tartozott a vendégszeretet, az Isten igéjének hallgatására való buzgóság, a kölcsönös segítőkészség gazdasági munkákban, az öregkorúak kegyessége, a szentségekhez való gyakori járulás. Ám, mondja a jegyzőkönyv, a hibák mind számban, mind súlyban messze felülmúlják az erényeket. A közösség tipikus hibái közé sorolta a püspök a rendkívül változatos tárgyú káromkodást, a gyakori szexuális bűnöket, amelyek skálája a szokásostól a hajmeresztőig terjedt, a családok szexuális hűtlenség miatt előforduló gyakori felbomlását, a részegeskedést, veszekedéseket, verekedéseket, az ünnepek és böjtök gyakori megszegését, egyházi adócsalást, a súlymértékek és áruk hamisítását, a szénalopást. Különösen kemény személyes tapasztalatot szerzett a püspök - az egyébiránt nemcsak Tusnádra, hanem Alcsíkra is jellemző - ellentmondásos állapotokról a vizitáció során. A templomszentelés és bérmálás miatt a szomszédos falvakból Tusnádra özönlő embertömeg két napig tivornyázott, ami láthatólag zavarta a püspököt, és ezt ki is fejezte a jegyzőkönyvben. Azon szomorú valláserkölcsi állapotok esettanulmányszerű bizonyítéka ez a leírás a vizitáció alatt tapasztaltakról, ami miatt az erdélyi papság egy része az 1848. szeptemberi egyházmegyei zsinat alatt Dr. Tamási Zsolt József kutatásai szerint odáig ment a keresztaljás búcsújárás kapcsán, hogy kérte azok teljes megszüntetését.

A dekrétumban festett kép nem hízelgő, így óvatosságra int, mielőtt a szokott fordulattal „őseink szent hitéről" és erényeiről kezdenénk szónokolni, valamiféle idealizált képet festve arról a múltról, amelynek mindennapi életéről valójában semmit sem tudunk. Csak így kerülhetjük el a veszélyt, hogy engedjünk a letűnt aranykorok kísértésének, és olyan ideálokkal fűtsük a jelen fiatalabb és fogékonyabb generációit, amelyek végső soron saját képzeletünk teremtményei. A püspök a korabeli papot a hibák szentbeszédek és - már az ifjú generációknál - katekézisek általi elfojtására és az erények lelkekben való eltüntetésére szólította fel.

A falu lakossága etnikailag magyar volt, a jegyzőkönyv más anyanyelvű lakosságot nem említett. A beköltöztetett jobbágyság kapcsán jegyezte meg, hogy ezek anyanyelve is magyar volt. Társadalmilag túlnyomórészt szabad állapotú, mindhárom rendhez tartozó székelyek lakták Tusnádot. A faluban lakó néhány jobbágy a község területén levő jobbágytelkeken élhetett, és földbirtokosainak adózhatott és szolgálhatott. A község területén több országos szinten is jelentősnek mondható família is rendelkezett birtokkal, nemcsak a már említett Henter bárók. A jegyzőkönyv közöttük említi a Mikes grófokat, az Aporokat, a Bornemissza, Béldi, Berzenczey, Buda, Cserei famíliákat, akiknek nevét ott találjuk a korabeli történeti könyvek és dokumentumok lapjain.

Nagytusnád korabeli és jelenlegi demográfiai mutatóinak összehasonlítása mindenképpen demográfiai hanyatlási folyamatot mutat. 1829-ben 1406 személy lakta a falut, szemben a 2002-ben számlált 844 fővel. Ekkora időfesztávra vonatkozólag természetesen nem lehet komoly következtetéseket levonni, azonban a jelen álláspontjáról mindenképpen megdöbbentő a megközelítőleg 40 százalékos lakosságcsökkenés, az etnikai arányok változásáról nem is beszélve. Mindemellett figyelemre méltó Újtusnád gyarapodása. A falunak 209 lakosa volt ekkortájt. Verebes 404 lakossal a község második legnagyobb településének számított. A községben összesen 2019 személy lakott. A lakosság vallásilag is homogénnek tűnik a jegyzőkönyvből: a jobbágyok és zsellérek is római katolikus hitűek, noha a házasság szentségének kiszolgáltatásából az is kitűnik, hogy előfordultak vegyes házasságok római és görög rítusúak között. Protestáns és ortodox hitű lakost nem említ a jegyzőkönyv.

Az iskolával kapcsolatos információk szintén érdekes képet festenek a korabeli csíki falvak társadalmáról. Az iskolába mindössze 90 gyermek járt, mindannyian fiúk, ami a nők korabeli székelyföldi sorsára is némi fényt vet. A jegyzőkönyv szerint azonban a mindkét nemű iskolaköteles gyermekek száma könnyen meghaladhatja a 250-et is faluszinten. A püspök véleménye ezen állapotokról érezhetően rosszalló. Az alacsony iskolalátogatás megszüntetése végett az állam ez idő tájt folyamatos nyomást gyakorolt az egyházmegyei elöljáróságra, amit ismételt guberniumi rendeletek és püspöki körlevelek bizonyítanak. Ezen iratok elrendelik, hogy a plébánosok szorítsák rá, ha kell, hatósági eszközökkel is a szülőket arra, hogy a gyerekeket rendszeresen iskolába járassák. A püspök ezúttal is ebben az értelemben rendelkezett, ellenkező esetre meghagyva a plébánosnak hatósági eszközök igénybevételét. S hogy a szűkös és romos iskolaépület ne legyen akadály, Kovács Miklós vállalta annak kitatarozását, mégpedig úgy, hogy két termet alakítsanak ki abban a két nem számára.

Az iskolában a csehországi családból származó, de már Csíktaplocán született Aikler József kántor és a harangozóként és segédkántorként alkalmazott csíkkozmási Boga Bálint tanítottak. Az utóbbit promagisternek nevezi a jegyzőkönyv, ami afféle helyettes vagy segédtanító lehetett. Az intézmény az akkori fogalmak szerint a Mária Terézia által bevezetett triviális, más szóval normális vagyis elemi iskola volt, amit a tantárgyak is megerősítenek: írást, olvasást, számtant, egyházi éneket és hittant tanítottak. A pap rendszeresen betanított az iskolába, ami napi lelkipásztori feladatai közé tartozott akkortájt.

A falu vallási élete és a pap szolgálata nem sokban különbözött a többi falvakétól. A plébános, a kézdiszentléleki születésű Mészáros Antal a korabeli erdélyi papság jellemző munkáját végezte, s dolgát jól tehette, hisz a püspök nem talált kivetnivalót sem munkájában, sem magatartásában. A korabeli vasárnapi és ünnepi istentiszteletek érdekessége a hosszú imasorozat volt, amit szentmise előtt mondott a hívő nép. A ma is ismert vasárnapi rózsafüzéren kívül minden ünnepi szentmise előtt recitálták a tízparancsolatot, a hét szentséget, a hit, remény és szeretet cselekedeteit. Délutáni istentiszteletként a Szűzanya litániáit végezték. Évente két alkalommal volt oltáriszentséges körmenet: Úrnapján és nagyszombaton. A pap advent első vasárnapjától húsvétig rendszeres hitoktatást tartott a fiataloknak, ezzel kapcsolatban semmilyen probléma nem merül fel, amit a jegyzőkönyv említett volna. Az 1819-ben létesített köztemetőben csak a megkeresztelteket temették el. A kereszteletlen kisdedek földi maradványait nem helyezték megszentelt földbe, hanem a szülők által kiválasztott helyen földelték el. A keresztséget mindig a templomban szolgáltatták ki. Kivételt képeztek a felnőttkeresztségek, amelyekhez a parókián járultak a felvevők, valamint a szükségkeresztségek, amelyeket a faluban lakó négy bábaasszony eszközölt. A pap később az egyházi előírások szerint pótolta a szertartást.

A múltba belepillantani minden bizonnyal érdekes, azaz személyes érdek. Az őseinkről szóló híradások, amelyek megsárgult, vaskos papírokról kígyóznak az olvasó szeme előtt, olyanok, mint a kút tükre, melyet épp most hagyott el a belőle meríteni akaró vödre: hullámzó felületén mintha a magunk vonásait fedeznénk fel elődeink bizonytalanul és töredezetten kirajzolódó arcán. E tükörben nemcsak gyökereinket, hanem önmagunkat is láthatjuk: miben változtunk, miben nem, mennyit haladt a világ előre azóta. S talán azt a következtetést is megkockáztathatjuk, hogy az isteni mellett az emberi is - mint annak gyarló képmása - örök és változatlan, a maga erényeivel, törekvéseivel és bűneivel.

Jegyzet

1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.