Könyv
mARTON JÓZSEF: AZ ERDÉLYI EGYHÁZMEGYE A KÖZÉPKORBAN

 

Egyháztörténetet írni, legyen az egy kisebb egyházmegye története is, ma talán sokkal nagyobb kihívás, mint valaha. A nem hívő történésztől és olvasótól messze áll az a megállapítás, hogy a térben és időben élő ember számára a magát kinyilatkoztató Isten embereken keresztül és emberi módon közli magát. Az ebbe vetett hit pedig, ennek az elfogadása egészen más színezetet ad történelmi események értelmezésének.

Az Erdélyi Egyházmegye a középkorban címet viselő kötet egyik legújabb - kézirat gyanánt kiadott - könyve a katolikus egyháztörténész professzornak, Marton Józsefnek. Címében figyelemfelkeltő mű ez a történelemkedvelő, de különösképpen a középkort kutatók számára: a nemrég ezeréves fennállását ünneplő egyházmegye a középkorban már Szent István-i alapításától fogva, a nevét nézve nem illeszkedett be a szokásos névadás keretei közé, területét tekintve a kiterjedése magában hordozta a sokszínűséget. Nemhogy az erdélyi egyházmegye középkori történetéről, hanem egyáltalán Erdély középkoráról írni kihívás. Nemcsak a forrásanyagok szűkös léte, hanem azok feldolgozott hányada teszi ezt kihívássá. Ez is közrejátszhatott abban, hogy eddig még külön monográfia, mely az erdélyi egyházmegye középkori történetét taglalná, nem került nyomdába. Figyelemfelkeltő a mű, mert bár a középkorban és újkorban a mai gyulafehérvári érsekség (1932-ben történt a névváltoztatás) a kalocsai érsekségnek volt alárendelve, mégis Erdély társadalmi és politikai sajátosságai rányomták pecsétjüket a püspökség történetének alakulására. Mindezeken túl pedig nem szabad szemet hunyni azon újszerű ténymegállapítások felett sem, amelyek ma a tíz, Szent István által alapított egyházmegye közül az erdélyi püspökség alapításának 1009-es dátumát vizsgálat alá vetik (gondolok itt például Koszta László nézeteire), s még ma is keresik a kapcsolatot Bizánc és az itt megalapított püspökség között. A könyv nemcsak a püspökség szűk történetét mutatja be, hanem beleágyazza azt a korai Erdély társadalmi, politikai viszonyai közé, miliőjébe, miközben nem feledkezik meg arról sem, hogy az akkori Erdély földrajzi és politikai sajátosságai egészen egyedi képet festettek, olyat, mely alapjaiban különbözött a királyi Magyarországtól.

Kik voltak az első püspökök? Mi határozta meg a középkori hitéletet? Milyen egyházi intézmények működtek a középkori Erdélyben? Melyek azok a szerzetesrendek, akik először tevékenykedtek itt? Hogyan alakultak az egyházi és társadalmi viszonyok a 14. századtól a mohácsi vészig a vegyesházi királyok alatt, a vallás és a kultúra, a liturgikus és paraliturgikus szertartások miként voltak jelen a mindennapi ember életében? - csupán néhány olyan kérdés, melyekre válaszokat fogalmaz meg a kötet szerzője.

A könyv nem azzal a céllal íródott, hogy a maga teljeségében feldolgozza a középkori Erdély történetét (ami önmagában lehetetlen vállalkozás), hanem didaktikai céllal, amint a szerző is megjegyzi: segítséget nyújtani az egyháztörténelmet megismerni és tanítani akaró embereknek. Ezt a célt pedig Marton József mindvégig szem előtt tartja a könyvben, erre utal a világos fogalmazás, az erdélyi középkori történelem ködös eseményeinek az ismertetése, s az, hogy nem bocsátkozik hosszadalmas és bonyodalmas eredet-történetkutatási elméletekbe.

Öt nagy külön egységbe (A korai Erdély, Az Erdélyi Egyházmegye a 11-13. században, Egyházi intézmények a középkorban, Egyházi és társadalmi viszonyok a 14-15. században, Vallás és kultúra) és ezeken belül külön több alfejezetekbe taglalva tárgyalja a szerző a kor történelmének főbb mozzanatait és aspektusait.

Az első nagy egységben röviden bemutatja a magyarság előtörténetét, a magyar törzsek vándorlásának főbb állomáshelyeit a honfoglalást megelőző korból, Erdély legrégebbi lakóit veszi számba az első régészetileg igazolt emberi tevékenységtől, a mezolitikumtól (középső kőkorszak) a honfoglalásig. Külön kitér a püspöki székhely rövid ismertetésére, de nem hagyja figyelmen kívül a középkor megértéséhez olyan fontos intézményeket sem (a gyulák, vajdák intézményének az ismertetése). Erdély középkori lakói alkották a három natio unióját, ezek közül rövid ismertetést olvashatunk a székelyekről és a szászokról. Mindmáig a legkérdésesebb időszaka az erdélyi egyházmegyének a tatárjárásig terjedő időszak. A hatalmas pusztítások következtében alig maradtak fenn források. Ebből az időszakból ismerteti a könyv a ránk maradt „első" püspököket, az egyházmegye anyagi helyzetét, a birtokok a jövedelem és a tized alakulását.

A kor hitéletének sajátos színfoltjai voltak, melyeket mozaikszerűen lehet összerakni: mindezekről a második fejezetben olvashatunk, majd a következőben a legfontosabb egyházi intézményeket veszi nagyító alá a szerző: a Székeskáptalan, a főesperességek és a plébániák, valamint a korban Erdélyben is nem kis számmal megtelepedett szerzetesrendek és az ispotályok helyzetét. A 14-15. század történelme viszont már erre a korra vonatkozólag sokkal több adatot rejteget. Ezért külön nagy fejezet keretén belül tárgyal a társadalom és az egyház viszonyáról a két említett században, s röviden ismerteti a kor püspökeit és a tevékenységükről hátramaradt tényeket.

Külön értéke a könyvnek az utolsó nagy egység, melyben a vallás és kultúra kapcsolatát taglalja a szerző. Ez a fejezet külön kincse a kötetnek: olyan, mára sokunk számára ismeretlen tényekről számol be, amelyek a kétkedőkben gyorsan eloszlathatják „a sötét középkor" közhelynek számító megbélyegzését, s fényt vetítenek arra, hogy Erdély az európai műveltség felé tekintő nyitott társadalommal rendelkezett, amely a vallás, a kultúra bölcsője és kibontakoztatója volt. A Gyulafehérvári Székeskáptalanban és hiteles helyen nem egy tudós főpap és iskolázott, a külföldi egyetemeken is megfordult, tanult írnok tevékenykedett. Megismerkedhetünk a papképzés gondjaival, a papválasztás kérdésével, a működő testvérületek társadalmi szerepével, a városi kórházak működésével, s a liturgikus élet máig élő vagy kiveszett olyan hagyományaival, mint a misealapítványok, oltáriszentség és szentek tisztelete, a zarándoklatok kérdésköre, az egyházi művészet, a templom szakrális és kulturális kérdésköreivel.

Gazdag információhordozó a könyv végén található könyvészet, s maguk a jegyzetek is (ám mivel ezek a kötet végére kerültek, megkövetelik az állandó lapozgatást, ami nehézkessé teszi az olvasást), hisz ezek nemcsak utalásokat tartalmaznak, hanem helyenként visszaadnak egy-egy szeletet a kor zamatából.

A könyv eredetisége, ha valamiben, akkor kizárólag anyagának a kiválogatásában, újrarendezésében, és előadásmódjában áll - írta Normann Davies Európa története (idézi: Hahner Péter: A régi rend alkonya, Panem, Bp. 2006, 13.) című könyvének a bevezetőjében. Találóbban minden bizonnyal én sem fogalmazhatnék magával e könyvvel, de a könyvészettel kapcsolatosan sem.

Nemcsak didaktikai eszköz, hanem olvasása újabb kérdéseket vethet fel, újabb kutatásokra ösztönözhet, s tartalmazza a kiinduláshoz is szükséges információkat. Nemcsak egyháztörténelmet tanulóknak és tanítóknak ajánlom a könyvet, hanem mindenkinek, akit érdekel a történelem, az egyháztörténet, mert bár lassan közhelynek számít az a megjegyzés, hogy „hiánypótló munka", de erre a kötetre ez különösen igaz: nyomtatásban még nem jelent meg egy ilyen teljes, az erdélyi egyházmegye középkori történetét átfogó mű.

Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda 2013, 235 oldal.

Fábián Róbert