Ozsváth Judit
ó, TAIZÉ, EZ A KIS TAVASZ!

Az ökumenikus hivatás gyökerei

A taizéi szerzetesközösség története 1940-ig nyúlik vissza, amikor a Svájcban született, francia származású, szívében az imádságra, a háború áldozatainak segítésére és a kiengeszte-lődés példázására irányuló közösségi élet iránti vágyat tápláló Roger Schutz hazájából a háború által súlyosan sebzett KeletFranciaországba indult. Lelkének érzékenységét mutatja, hogy a háborús konfliktus szempontjából semleges Svájcban élve is mélységes együttérzés ébredt benne az ártatlan áldozatok iránt. Ugyanakkor sürgetőnek érezte a Krisztus akarta egység felmutatását (a megosztottsággal szemben), és a kiengesztelő-dés útjának előkészítését az emberi családban. Mindezekhez elsősorban saját családjából kapott indíttatást. Anyai nagyanyja - akit számos írott és szóbeli visszaemlékezésében emlegetett Roger testvér - az első világháború idején özvegyként élt ÉszakFranciaországban. Miközben fiai a fronton harcoltak és otthona közelében bombák hullottak, ő nemcsak magára és családjára, hanem a menekültekre is gondolt: minden erejével az öregek, gyermekek, várandós anyák megsegítésén fáradozott. A háború után ezt mondta: „Szemben álló keresztények gyilkolták egymást Európában, legalább ők engesztelődjenek ki egymással, hogy így próbáljanak megakadályozni egy újabb háborút."³ És a régi protestáns gyökerű nagymama rendszeresen kezdett katolikus templomba járni, sőt még áldozott is, anélkül, hogy eredeti vallását megtagadta volna.⁴ „Nem próbálta megindokolni, miért cselekedett így, beszélni sem akart róla, de én megértettem, hogy amikor a katolikus templomba ment, elővételezte magában a késedelmet nem tűrő kiengesztelődést. Mintha megérezte volna a katolikus egyházban, hogy az eukarisztia a hit egységének forrása" - írta róla Roger testvér.⁵ A közösség kezdeteire való visszaemlékezéseiben soha nem mulasztotta megemlíteni: „Nagymamám e két gesztusa [...] egész életemre kihatott. Kell-e újra hangsúlyoznom, hogy anyai nagyanyám intuitív módon fedezte fel az ökumenikus hivatás vezérfonalát, és utat nyitott számomra ennek követésére? Élete mutatott irányt, és így már elég fiatalon a nyomába lépve úgy találtam rá saját keresztény önazonosságomra, hogy kiengeszteltem magamban őseim hitét a katolikus hit misztériumával, anélkül, hogy bárkivel is megszakítottam volna a közösség szálait."⁶

Szintén szilárd példakép volt számára édesanyja is, aki a zene szeretetét és nem utolsó sorban a szív jóságát és örömét adta át gyermekeinek. A lelkész édesapával szeretetteljes egységben kilenc gyermeket nevelő anya „kiskorától kezdve gyakorolta a jóakaratot mindenki iránt, mert családja senkit sem gúnyolt, senkit nem tett nevetségessé, és nem bíráltak szigorúan másokat."⁷ Mindezek Roger testvért is jellemezték, kimondott vagy leírt szavaiból hihetetlen tapintat és finomság áradt, az erős, minősítő, kritizáló, fölényeskedő beszéd vagy magatartás teljességgel összeegyeztethetetlen volt vele. Lelkisége az evangélium valóságából táplálkozott, ami „az embereket soha nem a rossz szemszögéből láttatja".⁸

A szülői ház - főleg az édesanya, aki teljes bizalommal fordult gyermekeihez - az egészséges önbizalom erényével is felvértezte. Igaz, a kamaszkori események között voltak olyanok, amelyek ennek gyengüléséhez vezettek, ezek - majd a későbbi tuberkulózisa, lelki válsága és az emberi törékenység sokoldalú megtapasztalása - mind növelték az emberek (és főleg a fiatalok) iránti együttérzését, készítették lelkét a meghallgatás adományának befogadására.

Vállalni a bizalom és a kiengesztelődés kockázatát

Ilyen útravalóval indult hát a protestáns teológiai tanulmányokat folytató, huszonöt éves fiatalember édesanyja háborús sebektől vérző szülőföldjére. Kerékpárral érkezett az egyház megreformálásában jelentős szerepet játszott burgundiai Cluny-be, majd onnan a nagyon szegénynek mutatkozó kis falu, Taizé irányába haladt tovább. „Úgy éreztem, minden tőlem telhetőt meg kell tennem annak érdekében, hogy megteremtsem azt a közösségi életet, amelyben a kiengesztelődés nap mint nap konkrétan megélt valóság. Azzal kell kezdenem, hogy elkötelezem magam az imádságos élet mellett, egyedül. Találnom kell egy házat, ahol imádkozhatom reggel, délben, este, de ahol befogadhatom a háború áldozatait, a menekülteket, a bujkálókat is" - fogalmazta egyik visszaemlékezésében.⁹ Választásában az is szerepet játszott, hogy a falu mindössze két kilométerre feküdt a demarkációs vonaltól, amely a német megszállás óta kettéosztotta Franciaországot, így sok ember szenvedett arrafelé. Amikor Taizé mellett döntött, nem sejtette még, hogy egész életének szimbólumává lesz ez a választás: azon a demarkációs vonalon akart élni, amely az embereket elválasztja egymástól. „Jól tudtam, hogy ez a vállalkozás, amely nem tőlem származott, csak a pusztában valósulhat meg" - emlegette több alkalommal. Taizé pedig puszta volt a javából! Néhány házas kis falu, öregedő, megfáradt lakosokkal és számos, hosszú ideje üresen álló épülettel. Abban, hogy erre a településre esett választása, a megvásárolni kívánt romos házat megmutató idős asszony szavai döntőek voltak számára: „Maradjon nálunk! Szegények vagyunk, elhagyatottak, és rossz idők járnak."¹⁰ A ház vásárlásának szándékáról beszélt szüleinek és barátainak, akik főként egyetemi hallgatók voltak. Utóbbiakkal (az általa alapított Nagy Közösség tagjaival) rendszeresen találkozott, közös imákon és lelkigyakorlatokon vettek részt, és közös szabályzathoz igazodtak. „Mikor 1940-ben Taizében letelepedtem, ezt a kérdést tettem föl magamnak: miért van, hogy oly sok keresztény - noha Krisztusban, a szeretetben hisznek - egymástól eltávolodva él, sőt gyakran jut el addig a pontig, mikor szakadást idéznek elő az egyház közösségében? A keresztények között megvalósuló kiengesztelődés nagyon fontos, hogy Krisztus láthatóvá váljon a nem hívők számára is. Aztán így szóltam magamban: »Próbálkozz meg a lehetetlennel, s hívj életre olyan közösséget, ahol néhány ember nap mint nap vállalja a bizalom és a kiengesztelődés megvalósításának kockázatát«" - fogalmazott a Kalkuttai Teréz anyával közösen írt könyvben (is).¹¹

Egy szerény kölcsönnek köszönhetően megvásárolta az id ős nő által megmutatott régi vincellérházat, és minden feltűnést kerülve kezdte befogadni a megszállt zónából érkező menekülteket. Munkájához legfiatalabb nővérét, Geneviéve-et hívta segítségül. 1941 őszén Roger tizennyolc oldalon foglalta össze elképzeléseit a közös életről, Tisztázó megjegyzések címmel. Gondolatait elsősorban a Nagy Közösség tagjainak szánta. A Szentírásból leginkább a nyolc boldogság érintette meg, ennek szellemét három szóban foglalta össze: öröm, egyszerűség, irgalom. Hogy a benső életnek szilárd alapokat biztosítson, az 1941-es brosúra főleg három szabályra helyezte a hangsúlyt: az ima és az elmélkedés járja át az egész napot, nemcsak a külön erre szánt időket; mindenki törekedjen a benső csönd megőrzésére, hogy Krisztusban maradhasson; a közös életre vállalkozók igyekezzenek teret nyitni a nyolc boldogság szellemének, az örömnek, az irgalmasságnak és az egyszerűségnek.

„Mindent elkövetünk azért, hogy Krisztus Testének szét-szaggatottságát felmutassuk, hogy a nyugtalanság kovászát alkossuk azok között a keresztények között, akik az egyetemes egyház megosztottságát természetes állapotnak tekintik. Közösségünknek az ökumené otthonává kell válnia" - fogalmazta meg már 1941-ben.¹² A kis kiadvány bejelentette, hogy Taizében nyitva áll egy ház, „Cluny Háza", a lelkigyakorlatra visszavonulni vágyók számára.

Sajnos 1942 vége felé, amikor segített valakinek átkelni a francia határon, figyelmeztették, hogy jobb, ha nem tér vissza Taizébe, mert a Gestapo elfoglalta a házát. Az ország akkor már teljes megszállás alatt volt.¹³ Nővérével Genfbe mentek hát, ott ismerkedett meg közelebbről és kezdett közös életet három fiatallal, akikből később az első három szerzetestestvére lett. Genfi házukat szintén megnyitották a háború szegényei előtt: „ajtónk mindenki előtt nyitva állt, asztalunk mellett is jutott hely bárkinek, és sokat, nagyon sokat imádkoztunk azokban az időkben". A genfi katedrálisban tartott, számos, munkába induló fiatal részvételével tartott közös imájukon Geneviève orgonált. E négy fiatalember már Genfben elkötelezte magát - ideiglenesen - a cölibátusra és a javak közös elosztására is. Ígéretüket évenként újították meg. Beszélgetéseik során arra is választ kerestek, hogy miért hal ki idővel az életbe lendülettel induló fiatalból az érdeklődés. „El vagyunk szigetelve egymástól, és ez az elcsüggedés forrása. Hogyan szakíthatnánk szélsőségesen individualista hagyományainkkal? Hogyan lehetne a kínálkozó lehetőségek teljes tárházát hasznosítani azzal, hogy az emberek közös munkába fognak és közösségben élnek?" - jegyezte le Roger testvér már 1941-ben.¹⁴

Életet, amelyben fel lehet fedezni az evangélium jelét

A háború véget értével tehát már négyen tértek vissza Taizébe, és a kis házban folytatták Genfben megkezdett közös életüket. Miközben maguk is nagyon szegényes körülmények között éltek, folyamatosan látogatták a környéken létesített két fogolytábort. A testvérek megosztották a foglyokkal kevéske élelmüket, és engedélyt szereztek arra is, hogy néhányukat vendégül lássák vasárnaponként egy közös étkezés és egy rövid imádság idejére.

Nemsokára húsz elhagyott, elárvult fiút vettek magukhoz, rájuk Geneviève viselt gondot. Jóval később egy kislányt, Marie-Sonalyt is gondozásba vett, akit Kalkuttai Teréz anya bízott Roger testvérre Indiában.

A Roger testvér által megfogalmazott egyszerű szabályzat mindössze ennyiből állt: „1. Napi munkádat és pihenésedet Isten igéje éltesse. 2. Mindenkor őrizd meg a belső csöndet, hogy Krisztusban maradhass. 3. Hadd járjon át a nyolc boldogság szelleme: az öröm, az egyszerűség és az irgalmasság."¹⁵

Bár kezdetben nehéz volt a - mindenféle adományt és örökséget visszautasító - önellátó és önfenntartó élet, de az egyik első testvér (Pierre, aki agrármérnöki diplomával rendelkezett) mezőgazdasági szakértelmének köszönhetően a közösség 1947-ben már eleget termelt ahhoz, hogy anyagilag viszonylag szilárdan álljon. Látogatókat is tudtak fogadni, köztük katolikus papokat és szerzeteseket, de protestáns teológusokat is. Közben újabb három francia fiatal, köztük egy orvos érkezett Taizébe. Lassan nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem lehetnek hűek a hivatásukhoz anélkül, hogy a hármas fogadalom véglegességével életre szólóan el ne köteleznék magukat. Így tehát 1949 húsvétján az első hét protestáns (lutheránus és református) vallású testvér letette a hagyományos hármas szerzetesi fogadalmat Taizé kis román kori templomában. Egész életükre elkötelezték magukat a cölibátusra, a vagyonközösségre és annak a szolgálatnak az elfogadására, amelyet a közösség perjele tölt be. „Az együtt átélt évek, mindaz, amin keresztülmentünk, megerősítettek minket, hogy egész életünkre vállalhatjuk az Istennek szóló »igen« kockázatát."¹⁶ Az elköteleződés megpecsételésére választott forma azóta sem változott, az új testvérek ma is e szerint tesznek fogadalmat. Nem sokkal húsvét előtt Roger testvér átadott társainak egy rövid írást, melyben összefoglalta a közös életük lényegét. Ebben alig volt más, mint szentírási idézet, a később megszületett Taizéi Szabályzat végén találjuk őket ma is. A szabályzat megfogalmazása tehát nem volt elsődleges számukra - előbb élni kívánták, s csak utána leírni. Ugyanakkor tisztában voltak az ilyen szűkre korlátozott szabályozás kockázataival, de azzal is, hogy ez nagyobb szabadságot jelent számukra.

„Amikor azon gondolkozom, mit várunk közösségi létünktől, ezt felelem: olyan életet, melynek során képesek vagyunk felelősséget vállalni a többiekért, minden szempontból nagyon egyszerű életet, amely kifejezésmódunkban, találkozásainkban, beszélgetéseinkben, életvitelünkben és vendégszeretetünkben nyilvánul meg. Az egyszerű beszédhez hasonló életet, amelyben fel lehet fedezni az evangélium jelét.

Azt szeretnénk, hogy amit megélünk, elérhető legyen. Ezért jó megőriznünk magunkban némi rugalmasságot, hogy egész életünkben tudjunk alkalmazkodni, hogy az évek múltával bizonyos dolgok állandósulhatnak az emberben, de az is lehetséges, hogy idővel inkább nyitottabbá és még megközelíthetőb-bekké válunk. Nincs nagyobb szeretet annál, mintha odaadjuk életünket azokért, akiket ránk bíztak: ezek az evangéliumi szavak elsődlegesek közösségi életünkben."¹⁷ A - kicsivel részletesebb - Taizéi Szabályzatot végül 1952-53 telén Roger testvér alkotta meg. Ebben semmilyen utalás sincs a kényszerre, nincs benne előírás az időbeosztásra vagy a testvérek öltözetére. Az új testvérek belépése a közösségbe igen egyszerűen történik, az egyik napi közös ima alatt. Ennek során a prior rájuk adja a fehér liturgikus ruhát. Nem novíciusoknak, hanem fiatal testvéreknek nevezi őket. Nincs mindenki számára egyforma kiképzésük sem. Inkább készületi időről beszélnek, ezalatt egy-egy testvér kíséri őket. Nem az a lényeg, hogy az új testvér egy sor magatartási szabályt megtartson, hanem hogy belülről megérezze, mit jelent a közös élet. Napirendje nem különbözik lényegesen a többi testvérekétől, legfeljebb abban, hogy valamivel több időt szán a hit forrásai, a Szentírás és az egyházatyák tanulmányozására.

Körülbelül három év elteltével kerül sor a több ígéretet tartalmazó fogadalomtételre. Az ígéretek sorában nem említik meg a szegénységet. „Ez a szó sérti a fülünket - vallja Roger testvér. A szegénység önmagában még nem erény." Szívesebben beszél a javak közös elosztásáról, amely „nem zárja ki a szegénység lehetőségét".¹⁸ Az ilyen módon - Krisztusért és az Evangéliumért - megélt közös életet nem egyszer „kockázatos kalandnak" nevezte. „Egy olyan korban, melyben sokakat megsebeznek a széthulló emberi kapcsolatok, amikor a társadalom szolidaritása meggyengül és a kirekesztés egyre nő, a közösség és az elkötelezett élet olyan jel a világban, amely sokakat megérint, ha hitelesen élik, és boldogságot sugároz" - mondta.¹⁹

Taizéi közösségi életük kezdetén a szomszédos faluba gyaloglása közben Roger testvér találkozott egy nagyon szegényes öltözetű fiatalemberrel. A vele való társalgás után azt kezdte fontolgatni magában, hogy vajon ő nem válhat-e valaha ahhoz a fiatalhoz hasonlóvá. „Vajon nem azt jelenti-e a szegénység, hogy az embernek nincs senkije, akire támaszkodhatna, és mindent nélkülöznie kell? Vajon ott leszel-e azok mellett, akik ilyen nélkülözésben élnek? [...] Ebben az ismeretlenben Krisztus a lehető legközelebb volt hozzám. És testvéreimmel újra és újra vele találkozunk a legelhagyottabb emberekben."²⁰ Roger testvér és kis közössége számára tehát a kezdetektől „programmá" vált a szegények megpróbáltatásainak enyhítése, és ez ma is így van. Ennek érdekében Taizén kívül a világ több szegény országában is élnek testvérek, egészen kis közösségekben (ún. fraternitásokban), de Taizé is folyamatosan - és időlegesen - menedéket kínál a háborúktól sújtott vidékek fiataljainak, családjainak.

A fraternitások mindig ideiglenesek. Az éveken át azonos helyen működő fraternitások létjogosultságát is újra és újra felülvizsgálják. A fraternitásokban élő testvérek egymást váltják, s egy idő után visszatérnek Taizébe.

A taizéi közösségbe 1960 körül érkezett az első anglikán vallású testvér, majd 1969-ben - egy belga orvos személyében - az első katolikus. Később egy katolikus pap is csatlakozott hozzájuk: Marcel testvér az egyik közeli faluban született, és püspöke legteljesebb egyetértése mellett vált a közösség tagjává. (Azóta már több katolikus papja is van a közösségnek.)

Egészen katolikus hit az eukarisztiában - egyetlen asztalközösség

Taizé már a kezdetektől csak az „ökumenikus közösség" megjelölést akceptálta, és határozottan elutasított bármilyen különálló egyházi hagyományhoz való csatlakozást. A jogi státust és az ezzel járó valamiféle alapszabály kötöttségét sem vállalta, és soha nem is kívánja vállalni.

Bár a közösségbe lépés után is megmarad a testvérek felekezeti identitása, az eukarisztia tisztelete kiemelt helyet kap életükben. Hangsúlyozandó, hogy a taizéi közösség kezdettől fogva a katolikus és ortodox egyház tanításának megfelelően értelmezte az egyházat és az eukarisztiát. Már Az egység sodrában című könyvében ezt írja Roger testvér: „Az ökumenikus közeledés hulláma megtorpan, ha nem jön el hamarosan az a nap, amikor mindazok megáldozhatnak, akik hisznek Krisztus valóságos eukarisztikus jelenlétében, akkor is, ha más felekezethez tartoznak. Így egyetlen asztal köré gyűlhetnének össze." Ez a kijelentés sokakat gondolkodásra késztetett, többek között a római Keresztények Egységtitkárságát vezető Bea bíborost is. Meglepte őt, hogy Roger testvér nem azt kívánja, hogy minden feltétel nélkül áldozhasson meg bárki, hanem csupán azok számára kéri ezt a lehetőséget, akik rábízzák magukat a katolikus hitre.

A bíboros ezen az alapon elképzelhetőnek tartotta, hogy a taizéi közösség tagjai a katolikus eukarisztiához járulhassanak. „Ön egészen katolikus módon hisz az eukarisztiában" - mondta Roger testvérnek. Felkínálta, hogy megszerzi VI. Pál pápa engedélyét, de Roger testvér attól félt, hogy egy ilyen kivételes engedmény Taizé számára sokakban visszatetszést keltene és vitára adna okot. Hogy elkerüljön egy esetleges polémiát, azt kérte a bíborostól, hogy ezt az engedményt máshol is adják meg, legalább néhány helyen a világon. Azt hitte, hogy az ökumenikus mozgalom ebbe az irányba fog előrehaladni. A bíboros megértette Roger testvér szempontjait, de nem ismert egyetlen olyan közösséget sem, amelyiknek hasonló engedélyt lehetne adni, ezért az ügy abbamaradt.

Az áldozás kérdésében a helyi püspök jóváhagyásával találtak megoldást Taizé számára. Az interkommuniót nem vezették be, ám a katolikus és ortodox szentáldozás mellett a protestáns hit szerinti úrvacsoravételre is lehetőséget biztosítanak.

Egyik, 1971-ben New Yorkban elmondott beszédében Roger testvér a következőket is megfogalmazta: „Lehetséges-e még úgy foglalkozni az egyház egységével, hogy ne vessük fel Róma püspökének kérdését? Mégis mintha valamiféle összeesküvő hallgatás fogná körül az egységnek ezt az intézményét még részben a katolikusok között is.

Ha minden helyi gyülekezetnek szüksége van pásztorra, hogy közösségbe fogja össze azokat, akik mindig hajlamosak közös utak keresésére, hogyan reménykedhetünk a földkerekség minden keresztényének látható egységében, ha nincs egy közös pásztor? Nem egy piramis csúcsán, nem mint fő - az egyház feje Krisztus -, hanem a középpontjában."²¹

A taizéi közösség kezdettől a kiengesztelődés parabolájává kívánt válni, és az összes keresztény valódi egységéért imádkozik. Roger testvér meggyőződése volt, hogy ez az egység csak a római egyházzal való kiengesztelődés útján jöhet létre. „Krisztusért és az evangéliumért vagyunk itt, s tőle elsősorban arra kaptunk hivatást, hogy a kiengesztelődött egyház arcát megformáljuk. Ez áll Taizé hivatásának középpontjában. A megsebzett Krisztust akarjuk követni abban a páratlan és egyedülálló közösségben, amely az Ő Teste. Krisztust sohasem akarjuk elhagyni testében, az egyházban. Nem akarunk mást, csak tőlünk telhetően visszatükrözni azt az egyházat, amely maga is állandóan arra törekszik, hogy kiengesztelődjék önmagával" - vallotta. A kiengesztelődésben a szeretet Istenéhez való ragaszkodásuk kifejezését és az evangéliumhoz való hűségük