Nemes István
eGY ŐSI KÖZÖSSÉG 1829-BEN: KOVÁCS MIKLÓS PÜSPÖK LÁTOGATÁSA CSÍKMENASÁGON¹

Kovács Miklós püspök 1829. június 11-én látogatta meg a csíkmenasági közösséget ugyanazon körút keretében, amelyen az előző lapszámban közölt tusnádi látogatás is történt. A vizitáció a szokásos módon zajlott. A főpásztor 61 bérmálkozónak osztotta ki a keresztény nagykorúság szentségét.

Csíkmenaság az erdélyi egyházmegye legkeletibb plébániája volt. Akkoriban a falu egyik filiájával, Pottyanddal együtt 1020 lelket számlált, míg Menaság-Újfalun, a másik leányegyházban 311-en éltek. Egyházilag az alcsíki főesperességi központhoz, Csíkszentgyörgyhöz a legközelebb eső település volt, s e földrajzi közelséget még szorosabbá tette, hogy a látogatás idején hivatalban levő főesperes, a 48-as papként is ismert Tankó Adalbert előzőleg Menaságon is megfordult mint plébános.

A falu temploma a csíki térség egyik leghíresebb késő gótikus építménye, amelyről rengeteget írtak, s a vizitációs jegyzőkönyv vajmi keveset tett hozzá ezekhez. Érdekes azonban a következő megjegyzés: „A felirat szerint, amely a szentély falán látható, a menasági sz. épület 655. évben lett volna építve, azonban valószínűbb, hogy az ezres számot letörölték, vagy legalábbis hozzáérteni kell." E valóban zavarba hozó évszám ma is ott látható a szentély falán, ám a templom stílusa nem hagy kétséget a késő gótikus jelleg felől, és egyéb forrásokból is tudjuk, hogy a 15. században épült. S ha a jegyzőkönyv nem is téved a templomépítés idejének tekintetében, mert nem is állít semmit, annál meglepőbb a különbség a híres csíkmenasági szárnyasoltár valódi és dekrétumbeli keltezésében. A valós 1543 helyett a jegyzőkönyv 1583-at tartalmaz, ami elírás vagy félreolvasás eredménye lehet. E remekmű ugyanis, amelyet a budapesti Nemzeti Galériában őriznek, miután Majláth Gusztáv Károlynak sikerült meggyőznie a híveket, hogy adják el a Nemzeti Múzeumnak, a maga nemében utolsónak mondható magyarországi szárnyasoltár. 1829-ben a templom külleme is más volt: tornya még nem épült fel, harangláb helyettesítette azt, két haranggal, amelyeknek egyikét 1582-ben, másikát 1604-ben öntötték.

Az istentisztelet rendje a Kovács Miklós püspököt megelőző közelmúlt ellentmondásos örökségét tükrözte. Két püspök neve is fölmerül az istentiszteleti rendelkezésekben. A szentségimádás szertartása Szepessy Ignác hatását tükrözte, amit a vizitációs jegyzőkönyv különösebben nem is bolygatott. Ám záró rendelkezéseiben Kovács Miklós Rudnay Sándor szentségek kiszolgáltatására, a hívek oktatására és az egyház kormányzására vonatkozó vissza nem vont vagy meg nem másított intézkedéseit erősítette meg. Így, noha a korábbi évek erdélyi egyháztörténete Rudnay és Szepesy erdélyi egyházmegyei zsinat kapcsán kirobbant konfliktusától visszhangzott, a két expüspök - valószínűleg egymást kiegészítő - rendelkezései békében megfértek egymás mellett, ami felettébb érdekesen hat.

Az akkori liturgia egyéni, lokális vonásai is meglepően hatnak a mai olvasó számára. Az oltáriszentséget húsvéti időben 40 órán át, Űrnapján, a búcsú napján, az első és utolsó roráté misén és az év első és utolsó napján szokták imádásra kitenni. Kétszer volt szentségi körmenet évente: Űrnapján és a feltámadás éjszakáján. Ezen kívül búzaszentelés napján volt körmenet, oltáriszentség nélkül. Szepessy Ignác rendelkezései itt is visszaköszönnek, noha a keresztjáró napokat nem említi kifejezetten a jegyzőkönyv. E rendelkezések korlátozták ugyanis évi négyre a körmenetek számát az egyházmegyében.

A helyi problémák bukkantak elő abban is, hogy az újfalvi hívek a jegyzőkönyv szerint „alkalmatlan" kérésére Szepesy püspök két szentmise tartására kötelezte a papot vasárnapokon és ünnepnapokon. Ebből azonban Kovács Miklós idejére az lett, hogy a hívek, közelebbről meg nem jelölt okokból, elhanyagolták a szentbeszédek hallgatását. A dekrétum azt külön is a pap kötelességévé tette, hogy változtasson ezen a helyzeten.

A keleti határterületek sajátos helyzete tükröződött a plébánia életében az anyakönyvek állapotának szemügyre vételekor. A csíkmenasági egyházközségnek 1717-től vezették az anyakönyveit, ámbár, írja a dekrétum, Csík egyik legrégebbi egyházközségéről van szó. Ám 1737-1740 között megszakadt az anyakönyvvezetés. A vizitációs jegyzőkönyv az 1737-38-ban lezajlott Rákó-czi-intermezzót tartotta a hiátus okának. Az 1735-ben kirobbanó orosz-török háborúhoz csatlakozott a Habsburg monarchia is Oroszország oldalán, azonban kevés sikerrel. Mahmúd szultán, hogy III. Károlyt megzavarja, II. Rákóczi Ferenc fiát, a történelem által kalandorként számon tartott Rákóczi Józsefet erdélyi fejedelemmé nevezte ki. Rákóczi a kuruc, török és román hadak élére állva el is indult Erdély felé, Bulgáriában azonban meghalt. Ám a hadjárat, sikertelensége ellenére, a moldvai határon levő falvak népére mégiscsak hatással lehetett, ugyanis a vizitációs jegyzőkönyv megjegyzi, hogy Menaság népének menekülnie kellett a tatárok, törökök és kurucok elől.

A falu gazdasági és szociális élete mindig tükröződik a vallásos szokásokban is és fordítva, az egyház is aktív része ennek a szociális-gazdasági rendszernek. Már a templom leírásánál találkozunk azzal a helyi szokással, hogy a gazdagok egy rajnai forint lefizetése ellenében a templomkerten belül temetkezhettek. A szegényekről és árvákról való gondoskodás gyűjtéssel történt, s így - jegyezte meg a jegyzőkönyvíró - azoknak nem kellett kóborolniuk.

Maga a plébánia is önálló háztartásként és gazdaságként működött a régi falvakban, amelynek jelentősége és a közösség egészéhez való kötöttsége miatt kihatása volt a falu gazdasági-társadalmi életére. Nemcsak az adózás miatt, amely terményekben történt, hanem az egyház területei, pénzvagyona stb. a falusi birtokrendszer részeként, azzal szorosan összefonódva működött. S ennek csak egyik arca a püspök rendelkezése, hogy a kántort a közösség a kepéhez adott ráadással kárpótolja azért a szántóföldért, amelyet a kántori birtoktestből hasítottak ki a temető területének növelésére. Ugyanígy, mivel a plébániai gazdaságnak nem volt elég kaszálója, a püspök a negyedfél megye havasából - a közösség kaszálóiról - kéri a pap kárpótlását. Ám a legérdekesebb a plébánia pénztőkéjének a működése, amely nem volt egyedi jelenség abban a korban. Az egyház 1541 rajnai forint és 1 krajcár tőkepénzzel rendelkezett, amelyet kamatra adott ki a híveknek, akik biztosítékul saját magánvagyonuk egy részét tették jelzálogba a kölcsön fejében. E pénz kamatából, a búcsúnapi csengettyűpénzből és a plébániai földek haszonbérletéből tartották fenn a templomot, fedezték annak kiadásait, ami több mint elég volt erre a célra. 1828-ban például a rendelkezésre álló 167 forint 1 krajcárból mindössze 50 forint 40 krajcárt költöttek el, a többit átvitték a következő évbe. Ugyanígy kölcsönadásra kerültek a pap misealapítványai is. Ám a pénzek után járó kamatjövedelmek beszedése nem volt kellemes feladat, így a püspök elrendelte, hogy a 10 forintnál kisebb összegeket vissza kell fizettetni az adósokkal, az azzal egyenlő vagy nagyobb összegek esetében pedig, ha van elégséges biztosíték és az adósok kötelezvényt írnak alá, 6 százalékos kamatra kell kiadni nekik. Az alapítványi pénzeket pedig külön kell kezelni, mint a pap saját jövedelmeit. E pénzekből és a földekből, valamint a papi fizetésből, mely évi 14 rajnai forint 1 krajcár értékű bécsi forint volt, állt a pap jövedelme, a többit az egyházi költségekre kellett szánni.

Az iskolák helyzetével kapcsolatosan ugyanazt a szomorú helyzetet találjuk, mint máshol. A lánygyermekek nem járnak iskolába, a fiúk között is egyharmados a kimaradás a szegénység vagy az iskola jelentőségének föl nem ismerése miatt. A fiúk rendszeres hiányzásának egyik tipikus oka az állattenyésztés volt: a gyerekeknek nyári időben az állatokat kellett őrizniük. Ez idő tájt kb. 100 iskoláskorú gyerek volt a faluban. Az iskolaépület is szűk volt a a nagyszámú gyermeknek, ahogyan korábban a tusnádi oktatással kapcsolatban is ezt tapasztalta a püspök. Épp ezért elrendelte, hogy az iskolához épített harangozói lakásból költöztessék ki a harangozót, rendezzék be a lánygyermekeknek iskolahelyiségnek, a harangozónak pedig építsenek új lakást.

Menaság-Űjfaluban volt iskolaépület, de nem volt tanító. A helyi közösség 6 köböl gabonát és 24 szekér fát ajánlott jövedelem gyanánt a tanítónak. E feltételek adottak lévén, a püspök azt parancsolta a plébánosnak, hogy az állami hatóságok segítségével gondoskodjék tanítóról. Az iskolakerülés megszüntetésére ugyanazt a megoldást ajánlotta, mint Tusnádon: rá kell venni a szülőket, hogy gyerekeiket iskolába küldjék. Ám az iskolai jelenlét fogalma meglehetősen laza volt ebben a korszakban: a püspök azt kérte, hogy a gyerekek hetente legalább két alkalommal legyenek jelen az iskolában.

A falu népe magyar anyanyelvű székely katolikusokból állt. Nem volt jelentősebb vallási vagy etnikai keveredés, mint más vidékeken, noha vegyes vallású házasságok léteztek. A dekrétum az igehirdetés eredménytelenségéről panaszkodott, holott a pap szorgalmasan és gonddal készítgette beszédeit, le is írta azokat, ami bizony nem volt mindenütt divat az egyházmegyében. A székely falura jellemző bűnök (istenkáromlás, részegeskedés, tolvajlás, mértéktelenség) mellett érdekes módon az anyaszentegyház parancsainak megtartásáról számolt be a jegyzőkönyvíró, különösen ami a böjti napok megtartását illeti. A pénteki és szombati böjtök megtartását azonban a falu esküdtei is figyelték, és büntetéseket róttak ki azokra, akik megszegték azokat.

A plébánossal a püspök elégedett volt. A zetelaki Miklósi Gergely tanulmányait Udvarhelyen, Kolozsvárott és Gyulafehérváron végezte, 1817-ben szentelték pappá. Jelenlegi állomáshelyén rendszeresen tartott szentbeszédeket, amelyek dogmatikai és morális témájúak voltak, és következetesen oktatta a fiatalságot. A falu életében külön színt jelentett, hogy a plébániai famíliához vízaknai származású német szakácsnő is tartozott, aki hosszú ideig Brassóban élt családjával, mielőtt Csíkmenaságra költözött volna.

A püspök záró rendelkezéseiből némelyeket már bemutattunk. A keresz-teletlenül elhunyt kisdedekkel kapcsolatosan meghagyta, hogy a temetőben parcellát különítsenek el számukra. A kor embere igencsak félt a járványoktól, és felismerték azt is, hogy a holttestek helytelen eltemetése is összefüggésben állt a súlyos megbetegedésekkel. A temetkezés módját állami rendeletek szabályozták. A püspök ezen rendeletek betartására intette a papot. Be kellett írnia például a temetkezési anyakönyvbe a sírásás idejét úgy, hogy abból kitessék: mikor lehet ismét megnyitni szükség esetén a sírt az érvényes hatósági szabályzások értelmében. A liturgiára vonatkozólag a betegek kenetével és a gyóntatással kapcsolatosan rendelkezett a főpásztor. Az előbbiről kijelentette, hogy csak súlyos esetben lehet kiszolgáltatni, és mivel elterjedt az a szokás, hogy nem csak szükség esetén adják fel, megtiltotta ezt a lazaságot. Az csak sejthető, hogy ez a szentség latin nevéhez (extrema unctio) méltó extrém szigort amiatt alkalmazta az egyébként eléggé rugalmas püspök, mert a kor betegségei az egészségügy és orvostudomány fejletlensége miatt igen könnyen végzetessé válhattak, s a hívek be akarták „biztosítani" magukat szükség esetére. A püspök azt is elrendelte, hogy gyóntatni csakis a templomban szabad. A jegyzőkönyv szerint azonban a gyóntatószék hiánya miatt a gyónásokat többnyire a sekrestyében végezték a hívek. A liturgia egyébként a megszokott módon és mederben folyt.

Korábban közölt jegyzőkönyvi „kivonatainkkal" ellentétben Csíkmenaság esetében azt láttuk, hogy szinte semmi rendkívüli nem történt a faluban egyházi szempontból, minden a maga rendjén folyt. A dekrétum tehát egy átlagos székely közösség életét mutatta be úgy, ahogyan az a mindennapok és ünnepnapok váltakozásában a maga medrében csordogált. Az általunk ismertetett leírás pillanatfelvétel: megelevenedik egy falusi társadalom a maga jellegzetes gondjaival, hiányosságaival, karakterével és nem utolsósorban egyházával, amely ezen életnek minden területét áthatotta az anyagiaktól az oktatáson keresztül a jellegzetes erények ápolásáig és hibák irtogatásáig. E vonások ismerete pedig történelmi önismeretünk lényeges részét képezi.

Jegyzetek

1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11 -1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.