Könyv
kIADVÁNYOK A PIARISTA REND TÖRTÉNETÉRŐL

 

Újabb két értékes kötettel gazdagodott a Magyarország piarista múltjából témával napvilágot látott sorozat a Piarista Rend Magyar Tartománya kiadásában (az első 2007-ben jelent meg). A sorrendben a hatodik, Piarista eszmék és sorsok című kötetben Szende Ákos tollából olvashatunk tanulmányokat. Amint a szerző prológusában önmagáról elmondja: 1961-ben érettségizett piarista öregdiák, ez a kötet pedig 6-7 éves levéltári és könyvtári búvárkodásainak a gyümölcse, amelyet kezdetben a tanárai iránti hála és rokonszenv vezényelt. A dokumentumok alaposabb tanulmányozása magával hozta az események, tények és összefüggések egyre behatóbb feltárását, köztük akár egy-egy szereplő sorsának árnyaltabb bemutatásán keresztül egy-egy éppen nem kifogástalan életpálya megértését is - írja Szende Ákos.

A könyvben olyan - a szó szoros értelmében - hézagpótló témákról olvashatunk, mint: Karl János természetrajz szakos piarista tanár könyvtára a trianoni időkből; Híressé vált egykori diákok szárnypróbálgatásai a debreceni Piarista Gimnázium ifjúsági szakköreiben (1934-1944); Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök és a piaristák; Egy fejezet az ökumenizmus történetéből: Fekete Antal piarista előadása a református diákszövetség táborában (1943); Korkép a fogdából: Jelentések Török Jenő börtönbeszélgetéseiről; A fekete bárány is a nyájhoz tartozik? Adatok Farkas Dénes szombathelyi püspöki hely-nök (1951-1956) pályafutásához; Kereten kívüli piaristák állami iskolákban; Piarista sorsok a vörös csillag árnyékában; Akit az államvédelem szöktetett ki Nyugatra: Divald István (1923-1972); A Kádár-kor finnugor nyelvészete egy hivatástalan piarista ügynök jelentéseinek a tükrében: Adalékok Erdélyi István életpályájához (1924-1926); „A krisztusi szőlőtő vesszői vagyunk, teremjük a krisztusi élet édes szőlejét és vidámító borát!" A munkára nevelés Kovács Mihály (1916-2006) pedagógiájában.

Karl János piarista tanár 1917 és 1919 között Kolozsváron, majd a második bécsi döntés után újabb két évet ismét itt tanított. Ezért is érdekes olvasmány a könyvtáráról írt tanulmány. Karl vérbeli gyakorlati pedagógus volt, tudományos közéleti tevékenysége pedig már-már rendkívülinek mondható. Szende Ákos felsorolja, hogy több tudományos társaságnak volt tagja, szakfolyóiratok vezető szerkesztője, több száz publikáció és tucatnyi tankönyv szerzője, az 1920-1930-as években a Turzsa János vezette balkáni, a Teleki Pál vezette finnországi, illetve a Cholnoki Jenő vezette olaszországi földrajzi kutatóút tevékeny résztvevője. Karl János könyvgyűjteménye pedagógiai hitvallásának tükörképe, hiszen abban a teológiai-lelkiségi-filozófiai, a pedagógiai-lélektani, a történelmi, a társadalomismereti, a néprajz-népismereti, a kémiai-biológiai-élettani témájú könyvek ugyanolyan arányban szerepeltek, mint maga a földrajz tan-, illetve ismeretanyag. De a szépirodalmi művek sem egyszerűen a kor úgynevezett sikerkönyvei közül kerültek ki, hanem a bennük rejlő magas esztétikai értékű, így a nevelést elősegítő tartalmak miatt. Szende Ákos meggyőződéssel hangsúlyozza, hogy mindezek a könyvek hatékony eszközt képeztek tulajdonosa szerzetestanári hivatásának teljesítéséhez, aki több tudós ajánlatára 1951-ben a Szent István Akadémia tagja lett. Mint minden józan szakember, ő is egyetlen nagy gazdasági-infrastrukturális egységnek látta az egész Kárpátmedencét, mint ahogy azt a munkásságát méltató megemlékezésben olvasta Szende Ákos: „Dr. Karl János Erdély vasúthálózata balneológiai és turista szempontból című írása a turistaforgalmat elemzi az ország azon részein, ahol a vasúti hálózat kiépített és ott, ahol jó, s ha legalább zsákutcába futó vicinálisok vannak. Szováta, Vízakna, Marosújvár, Keszthely, Buziás, Trencsén, Teplitz, Pöstyén és Herkulesfürdő vendégforgalmának görbéjén jól látszanak az 1890-1910 közötti változások. 1890-ben Herkulesfürdő forgalma alig haladja meg a hatezres számot, 1904-től viszont úgy nekirugaszkodik, hogy fél évtized alatt a vendégforgalom 15 000-re emelkedik. Ugyanakkor Marosújvár, Vízakna és Szováta nem éri el a 2500-as értéket és a vasúti vonalaktól távoleső Korond, Borberek, Kászonjakabfalva teljesen panganak."

A sorozat hetedik kötetének címe A magyar piaristák és a Tanácsköztársaság. Az érdekfeszítő, helyenként izgalmas témájú forrásokat Koltai András, a rendtartományi levéltár vezetője rendezte sajtó alá. Ő az iratok rendszerezése mellett egy bibliográfiával (Bevezetés a piarista rend magyarországi történetének forrásaiba és irodalmába) és forrásközlésekkel is segíti a rend történetének megismerését. Ő írta meg a piaristák magyarországi tevékenységét bemutató kötet történeti fejezetét. Bevezetőjében Szakál Ádám Vácon tanító piarista paptanár hangsúlyozza, hogy a Tanácsköztársaság 1919. március 21. és augusztus 1. közötti első magyarországi kommunista diktatúra 133 napja megrázkódtatássze-rűen érte a magyar társadalmat, ami utóbb számos változást indított el. Így volt ez a piarista renden belül is, ahol az 1919-ben hirtelen előállt zavaros, sőt durva viszonyok alapjában kérdőjelezték meg a rend létét és feladatát, és oda vezettek, hogy tagjai közül sokan nehezen találták meg helyüket papi és szerzetesi kettős hivatásukban. Ez a hivatásválság azonban hosszú reformokat és mélyreható változásokat indított meg a magyar piaristák önmeghatározásában és életmódjában.

A könyv alaposan és részletesen elemzi a Tanácsköztársaságot a rendi történetírásban, nyíltan beszél az alkalmazkodás kényszeréről az októberi forradalom idején. Kitér az egyházi vagyon likvidálására, az iskolák államosítására s a proletárdiktatúra alatti iskolai életre. Megtudhatjuk, milyen volt a rendházak (Budapest, Vác, Magyaróvár, Tata, Veszprém, Nagykanizsa, Szeged, Kecskemét, Debrecen, Nagykároly, Sátoraljaújhely, Léva) élete a Tanácsköztársaság idején, de ismerteti a rend mernyei földbirtokainak elvesztését is. Továbbá arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen szerepe és következményei voltak az 1919-es eseményeknek a magyar rendtartomány történetében. Rendkívül tanulságos napjaink olvasója számára is a szemtanúk, a házfőnökök, illetve a historia domusok visszaemlékezései. A Récsei Ede, illetve Horváth Jenő házfőnök által jegyzett nagykárolyi rendház krónikája többek között így számol be a forradalom kitöréséről Nagykárolyban: „1919. március 21-én tört ki a 2. forradalom, amikor az uralmat a kisebbségben levő kommunisták ragadták magukhoz. Esztelenebbnél esztelenebb néptörvényeket adtak ki, közössé tettek mindent, a magántulajdont nem ismerték el; minden az államé, minden a népé; a proletárdiktatúra rémséges dolgokat művelt. Az iskolából kitették a keresztet, a vallásoktatást, a paptanárokat kitiltották az iskolából. Így minket, piaristákat sem tűrtek meg az iskolában; a reverendát le kellett tennünk; a házat, annak birtokait, értékeit, vagyonát leltározták, 6 sertésünket elhajtották stb. A kommunizmus a szó szoros értelmében mindent a feje tetejére állított; az emberek szívéből iparkodott kiűzni a vallás és a hazaszeretet szent érzelmeit, s az ifjúság lelkébe belecsöpögtetni a teljes vallástalanság eszméit. Sok-sok ártatlan embert állítottak a forradalmi törvényszék elé, s ítéltek el ártatlanul. Rémséges korszak volt ez, amikor az embernek nem volt biztos sem vagyona, sem élete. Április 2-án megjelent a gimnáziumban Márkus

László proletár-polgármester, volt asztalossegéd és a helyi tanügyi megbízott, Lukovits Sándor. Az elemi iskolai igazgató felszólította a tanári kart a rendből való kilépés nyilatkozatának aláírására, mert ellenkező esetben a gimnáziumban nem taníthatnak. A legerőszakosabb felszólításnak engedve, hogy megélhetésünket biztosítsuk, sajnos valameny-nyien aláírtuk a nyilatkozatot, s nem volt szabad miséznünk, sem reverendában járnunk, az iskolába is csak civilbe öltözve mehettünk el. A plébániával foglalkozó házfőnök és két káplán is aláírta a nyilatkozatot, de ők még egy heti fungálásra engedélyt kaptak, hogy a hívek pap nélkül ne maradjanak, s ez idő alatt a püspök egyházmegyei papokat küldhessen ide. A rendfőnökséggel nem érintkezhettünk, mert postaközlekedés nem volt; de ha volt is, a kommunista direktórium úgy sem továbbította volna leveleinket, sőt, ha a valóságot megírtuk volna, forradalmi törvényszék elé állítva, elítélt volna bennünket. Így teljesen a terrornak voltunk kiszolgáltatva, s amit tettünk, a terrorból kifolyólag tettük."

1919. november 20-án, immár a Tanácsköztársaság bukása után a nagykárolyi rendház gyűlésén elhangzottakkal kapcsolatban olvashatjuk: „Súlyos krízisen esett át a ház a kommunizmus kitörésekor, mely nemcsak a ház belső életére, de a külvilággal való érintkezésére is nagy befolyással volt. Nemcsak a ház szerzetesi fegyelmét bontották meg egyesek, de vezető szerepet vállalva a piarista-név tiszteletét is súlyosan megtépászták. Teljesen elfogulatlanul szemlélve a történteket, és érintkezve a társadalom különféle köreivel, egyes hívőkkel és vezető emberekkel egyaránt, kimondhatja elnöklő házfőnök a társadalom ítéletét, hogy a legkeményebb elítélésben Bellai Máté szereplése részesül. Kívüle még Hammel Vilmos és Sroff Gábor ellen is történtek panaszok. A többiekre vonatkozólag általában úgy nyilatkoznak, hogy meg tudják érteni és menteni a tanárok behódolását, a nagy erkölcsi és anyagi kényszer nyomása alatt, de nem találnak ilyen mentséget a plébániát vezetőkre nézve."

A kötetet olyan fontos iratok teszik kordokumentummá, mint a rendfőnöki levelezés, visszavételi kérvények és tisztázó levelek, valamint a magyar piaristák névtára 1918-1919-ben, és a létszámukat ismertető 1919-es statisztikai táblázat.

(Piarista Rend Magyar Tartománya, Budapest 2013)

Fodor György