Nemes István
tARTANI AZ ÜDVÖS FEGYET
A böjt válsága a 19. századi Erdélyben¹

 

 

„Ne higgyük, AA! hogy ezen üdvös fegy pontos megtartása ma már lehetetlen vagy az egészségre nézve ártalmas volna." - írta Lonovics József az egyházi év liturgiájáról és fegyelméről szóló könyvében, a Népszerü egyházi archaeologiában a böjti fegyelemről. A kor meghatározó püspökegyéniségének szavaiból kiütközik az, amit lelkipásztorként a 19. század közepe táján sokan felpanaszoltak: a böjti fegyelem válsága. E válság természete és okai sokrétű problémát képeztek, és az egyházi percepció nem mindig volt olyan szelíd, mint Lonovicsé, aki nem pazarolt sok tintát az elpuhult világ ostorozására. Mindazonáltal mielőtt erről írnánk, először lássuk, hogyan nézett ki a böjti fegyelem a 19. század közepe táján Erdélyben.

Manapság a böjt sokkal kisebb teljesítmény elé állítja a keresztény embert, mint hajdan. Az új egyházi törvénykönyv 14-60 éves kor közöttiek számára évközi péntekeken lehetségessé teszi a húsevés kiváltását jó cselekedetekkel vagy egyéb lemondásokkal, s csak nagyböjt péntekein kötelez az egyház a hústól való tartózkodásra. Szigorú böjti nap, amikor háromszor ehetünk, de csak egyszer lakhatunk jól, mindössze kettő van az év folyamán. Mindezekhez hozzájárul az is, hogy rengeteg hajdan megtartott böjti nap nincs már szokásban: nincsenek kántorböjtök és vigília-böjtök sem. Az enyhítésben nemcsak a külső körülmények, a böjt mint lelkigyakorlat jelentésvesztése érzékelhető, hanem teológiai jelentésváltozás is: ma már nem a hajdan bűn okának tekintett test sanyargatására tevődik a hangsúly, hanem arra, amit korábban másodlagosnak tartottak a bűn megfékezésével szemben, noha az egyházatyák némelyikénél még az imádsággal egyenrangúként jelent meg: az alamizsnál-kodásra, a jócselekedetek gyakorlására.

A 19. században a böjti fegyelemnek ennél sokkal több ága-boga volt. Először is a böjti napok száma jelentősen nagyobb volt, mint manapság. A nagyböjti időn kívül megtartották az úgynevezett kántorböjtöket, amelyeknek neve megtévesztő módon nem a templomi énekestől, hanem a négy évszaktól kölcsönöztetett: jejunium quattuor temporum. Tavasszal nagyböjt első hetében, nyáron pünkösd hetében, ősszel a kereszt felmagasztalása utáni héten, télen advent 3. vasárnapja utáni héten szerdán, pénteken és szombaton böjtöltek a katolikusok. A kántorböjt erőpróbáját kettős céllal tartotta kötelezőnek az egyház: részben az elmúlt évszak áldásaiért adtak hálát az emberek, másrészt a bűnökért kértek bocsánatot és sanyargatták a testet. Mivel a papszentelések is kántorböjt idején voltak, az egyházmegye hívei ilyenkor imádkoztak a felszentelendő papságért is. A kántorböjti napokon túl láthatólag az is szaporította a böjti napok számát, hogy nemcsak a péntek, de a szerda és a szombat is böjti napnak számított. S hogy mindez megfelelőképpen kiegészüljön, a szombati böjt rendeltetése szerint tartottak még úgynevezett vigília-böjtöket. A nagyobb ünnepeket megelőző napokon az ünnep megszenteléséért tartották ezeket a böjtöket. Ezen nagyobb ünnepek a korabeli leírás szerint a következők voltak: karácsony, pünkösd, szeplőtelen fogantatás, Nagyboldogasszony, Péter és Pál apostolok ünnepe, mindenszentek vigíliája. Az advent ugyan nem számított böjti napnak, de ezen időszakban is heti két nap gyakorolták az önmegtartóztatást a nyugati egyházban. Mindazonáltal a nagyböjt vagy negyven napi böjt (jejunium quadragesimale) maradt a böjtök királya.

A különböző ételektől való tilalmat Lonovics József, különös és szép teológiai logikát alkalmazva, a paradicsomi tilalommal alapozza meg: Isten eltiltotta Ádámot és Évát a jó és rossz tudásának fájától. A böjtölés így az emberiséggel egyidősnek számít. Az ősszülők mértéktelensége az egész emberi nemet a nyomorúság állapotába döntötte. E mértéktelenség megfékezésére szolgál a böjt. Vannak azonban olyan szerzők is, mint például Kolossváry Sándor veszprémi kanonok is, akik a test sanyargatásának említésekor egyenesen manicheus akkordokat ütnek meg, a testet a lélek ellenségének nevezvén, amely a szellem imádságban való Istenhez emelkedését nehézkedé-sénél fogva hátráltatja. Szerintük tehát a szellem természete és üdvössége ellen való minden rossznak okozója a test, amely földhöz ragasztja a lelket, és nem engedi, hogy teremtőjéhez szárnyaljon az imában.

A böjti fegyelem igen sokrétű volt, nemcsak az egyéni teljesítményre vonatkozott, amit a különböző tiltott eledelektől való tartózkodás jelentett, hanem a vallásos gyakorlatok szaporítására, a jócselekedetekben való iparkodásra is. Az egyik korabeli katekizmus második, 1834. évi kiadása, amelyet az oktatás számára németből fordítottak le és adtak ki, és amely a magyar sajátosságokat is beépíti, megkülönböztetett „egyszerü" és „kétszerü" böjti napokat. Hogy ez a különös, de akkurátus szópár vajon a korabeli magyarból vagy a német eredeti magyarításából jön, azt már nem tudjuk megállapítani. Mindenesetre az egyszerű böjti napok valóban egyszeres böjtölést jelentettek: azaz ezeken a napokon csak a hústilalom volt érvényben. A „kétszerü" böjti napokon azonban kétszeres volt a tilalom: nemcsak a húseledel volt tilalmas, de naponta csak egyszer volt szabad jóllakni. A katekizmus a korabeli étkezési szokásokról is sokat elárul: napi kétszer volt szokás jóllakni. A kor embere már jól ismerte a kulturális különbségekből kiinduló eltéréseket az étkezési és ebből kifolyólag a böjtölési szokásokban is. Az eredeti böjti gyakorlat az őskereszténység mediterrán kultúrájú bölcsőjéhez igazodott: itt az ebédet délután három órakor fogyasztották el, a böjt idején pedig csak este hat után étkeztek. Magyarországon azonban az ebédlőasztalhoz délben szokás ülni, így megengedett volt a vacsora elfogyasztása, ám nem volt szabad jóllakni a szigorúbb böjti napokon. A böjti fegyelmet azonban nemcsak a húsos és zsíros eledelektől való önmegtartóztatás jellemezte. Az ókori és középkori időkben - írta Lonovics - tiltva voltak a lakodalmak, mártírok ünnepei, születésnapozás, ínyencfalatok és italok, színház s egyéb nyilvános mulatságok, perek, testi büntetések, harcok. A naponkénti istentisztelet és a körmeneteken való részvétel kötelező volt, és a böjtöt alamizsnával kellett párosítani. Ám a 19. században már aligha lehetett elképzelni, hogy hamvazószerdán megszakítanak egy pert vagy egy háborút. A zenés mulatságokat megkövetelő alkalmakat mindazonáltal továbbra is kerülték. A böjt természetes szövetségesének tartották az alamizsnát és a gyakori imádságot, azaz a test sanyargatása mellett a vallásos élet szociális és spirituális dimenzióját is figyelembe vették.

E szigorú fegyelem azonban a 19. században már válságban volt. Magyarország - a német nyelvterülettel együtt - egyébként sem tartozott a szigorúbb böjtű zónák közé. 1611-ben a Forgách Ferenc elnöklete alatt összeült nemzeti zsinat kérvényezte a pápától a tej és tojás alapú ételek fogyasztását böjti időben, és ezt a pápa meg is engedte. Ám a fokozatosan szekularizálódó magyar vallásos közvélemény ennél is tovább ment. Az általunk említett szerzők mind kiemelik, hogy sokan egészségtelennek tartották a böjtölést és megmosolyogták azt. Lonovicsnak például azt kell bizonygatnia könyvében, hogy bizony a böjt a szentek hosszú és víg kedéllyel, könnyedséggel megélt életének titka, tehát a gyakori böjtölés egyenesen egészséges. A leköszönt egri érsek ezen véleményével ironikus módon közel áll a mai dietetikai állásponthoz, pedig nem tudott semmit sem a koleszterinről, sem a proteinek, lipidek és szénhidrátok helyes étkezésbeli arányáról. Lonovics jó helyen tapogatózott akkor is, amikor a polgárosodással hozta összefüggésbe a böjti fegyelem lazítása iránti általános óhajt, amelyet, ahogy ő fogalmazott, „a puhább városi nevelés" és a „megváltozott életmód" okozott. S ugyancsak fején találta a szöget, amikor a böjti eledelek drágaságát és a házi szükségletek megnövekedését is felelőssé tette a böjti fegyelem diszfunkcionalitásáért. A böjti eledelek drágasága főképp a szegényeket érintette, ideértve mind a pénztől függőbb városi, mind az önellátásra inkább berendezkedett, de pénzhiánnyal küszködő falusi háztartásokat. Sok múlt azonban a hozzáálláson. Már az imént idézett, manicheista felhangokat megütő szerző is ostorozza a drágaság miatti panaszkodást, mondván, hogy általában nem azok lamentálnak, akik rászorulók, hiszen az egyház a szegényeket felmentette a lehetetlen alól.

E válságot a püspökök kezdetben nagyböjti körlevelek által szolgáltatott felmentések adásával próbálták enyhíteni. Szepesy Ignác püspök 1821-ben bocsátott ki ilyen körlevelet, amelynek rendelkezéseit fölvette a kolozsvári egyházmegyei zsinat határozatai közé. Már Szepesy korában is érzékelhetjük a válságot, hiszen a zsinat a következő bevezető szöveget hagyta jóvá: „Mivel többek között semmi sem tűnik manapság nehezebbnek mint negyvenhat² napon keresztül folyamatosan tartózkodni a húsoktól, a püspökre minden évben az engedélyezés eszközlésének szükségszerűsége hárul azok iránt, akik a kivételre okot szolgáltatnak, tehát hogy a lelkek gondozóinak adott joghatóságot ismételni ne kelljen, az 1821-ben kiadott körlevél által előírt szabályok ide iktattatnak."

E határozatok a böjti fegyelemre vonatkozólag a következőket írták elő: az egyes plébánosok súlyos okokból kifolyólag, mint szegénység, betegség, öregkor, zarándoklat, szerfölött nehéz és emiatt a testet elerőtlenítő munkák, az élelmiszerek hiánya, amelyek az önmegtartóztatás napján meg vannak engedve, mint például a tojásé, halé, vajé és ezekhez hasonlóké, saját híveiknek, akik az önmegtartóztatás törvényétől (de nem az egyházi böjtnek, ami az egyszeri jóllakást jelenti) való feloldozásra alkalmasak, írásban meg kell adni. Ám rájuk nézve is kötelező volt, hogy péntekenként és szombatonként, illetve a teljes nagyhéten húst ne egyenek és, mintegy az enyhítés megváltásaként, naponta ötször mondják el az Úr imáját az Úrangyalával együtt az igaz hit terjesztésének szándékára, és a bűnösök Istenhez való őszinte megtéréséért a ház népével együtt a végén az apostoli hitvallással. Azon szerényebb anyagi körülmények között élők, akik a napi egyszeri húsevést amiatt nem tudják megtartani, mert este kénytelenek az ebéd maradékából enni, engedélyt kaphatnak erre, azonban teljes jóllakás nélkül. A papságnak, professzoroknak és szerzeteseknek az espereseken keresztül a püspöktől és csak orvosi vizsgálatra szoruló egészségi állapot mellett lehetett feloldozást kérni.

Kovács Miklós püspök nagyböjti körlevelét 1829. február 14-én (309/1829) adta ki, és megmaradt a Szepesy által meghatározott keretek között. A püspök abból indult ki pásztori levelében, hogy rendes esetekben a böjti fegyelmet be kell tartani, és ezt a papok tegyék is a hívek kötelességévé. Ám kivételes esetekben, amilyen a betegség, gyengélkedés, szegénység, a papság megadhatja a felmentést a böjtölés alól, kivéve a szerdákat, péntekeket, szombatokat és a nagyhetet. A papság és szerzetesség felmentésének ügyében érvényben hagyta Szepesy rendelkezéseit.

Ám az 1848-as egyházmegyei zsinaton a forradalom hevében újra előkerült a böjtök kérdése. A böjt kapcsán a zsinat résztvevői túllépték a jog által meghatározott korlátokat, és olyan igényeket fogalmaztak meg, amelyek a zsinat jog szerinti hatóságát meghaladták. A püspök figyelmeztette is a résztvevőket, hogy a böjt kérdésében csak véleményt és óhajt fogalmazhatnak meg. Az esperesi kerületekben lefolytatott egyházi tanácskozások komoly reformszándékokkal léptek fel: a böjti gyakorlat minimalizálása, a szombati böjtök eltörlése az általános böjtszegés okán, az ünnepnapra eső böjtök áthelyezése az ünnep előnapjára stb. Az udvarhelyiek és marosiak azt is javasolták, hogy a szombati böjti gyakorlatot a hívek belátására kell bízni, ami rendkívül modernként hat. Úgy látszott, a böjt lényegéről való oktatás is hiányzott, mivel a barcaságiak és sepsi-miklósváriak azt vetették fel, hogy a népet kellőképpen kell oktatni a böjt lényegéről. A nagyböjt, kántorböjtök, évközi péntekek szükségességével kapcsolatban azonban mindany-nyian egyetértettek. 1849 októberében a máréfalvi lelkész kérte az engedélyt, hogy nagyböjtben és adventben a szegénységre való tekintettel zsírral főzhessenek a hívek. A püspök megengedte adventre, de nagyböjtre nem, s kihangsúlyozta, hogy ez nem általános érvényű rendlkezés, s hogy a nagyböjtre vonatkozólag majd külön rendelkezést fog kibocsátani.

E jelek, amelyek a böjti fegyelem enyhítése felé mutattak, a 19. század utolsó harmadára meghozták gyümölcsüket: az I. vatikáni zsinaton jelen levő magyar püspöki kar kérésére IX. Piusz pápa enyhítette a böjti fegyelmet, mégpedig a szükségleteknek megfelelően. A változtatásokat Fogarasy Mihály közölte 1500/1870. számú körlevelében, amelyben - szemléletváltást tanúsítva - a böjtöt történelmi jelenségnek nevezte, amely sokat változott és ma is változhat. A pápa eltörölte a szombati böjtöket, kivéve ha semmilyen más böjti időszak vagy nap nem esik szombatra (kántor, nagyböjt vagy vigília). Az évközi péntekeken (kivéve a kántorböjti péntekeket) szabad lett zsírral főzni a böjtös eledeleket. Az évi négy kántorböjtöt szerdán, pénteken és szombaton továbbra is a szokott mértékben kellett megtartani. A vigíliaböjtök ugyanazon mód szerint voltak megtartandók, ahogyan régen. Adventben szerdán és pénteken kellett böjtölni ugyanazon mód, mint addig. A nagyböjtről a püspököknek évente szabályozó körlevelet kellett kiadni. Mindez nem érintette azokat, akik ezután is a régi, szigorúbb böjti fegyelemhez akartak alkalmazkodni.

A böjti fegyelem hanyatlása a 19. század során a Nietzsche által a nép platonizmusaként jellemzett keresztény gondolkodási paradigma működésképtelenségét mutatta. Az anyagi és földi nagyrabecsülése mellett mindinkább elköteleződő polgári társadalom nem volt képes sem értékelni, sem megtartani egy olyan böjti fegyelmet, amely a testellenesség jelszavait hangoztatta, s ezen semmiféle enyhébb látásmód nem volt már képes változtatni. A szegénység és drágaság is oka volt e váltásnak városon és falun egyaránt. Manapság már láthatjuk ezen változások végkimenetelét, és egyre inkább tapasztalhatjuk az igényt, hogy korunk embere - többnyire profán - okokból kifolyólag rendet tegyen az étkezése és élvezetei világában. Az erre való „kereslet" talán új színpadot nyújthat az egyház számára egy újszerű böjtről szóló igehirdetés hangoztatására, amely visszacsempészi a vallásos motivációkat az étkezés esztétikai funkciókat is magába olvasztó kultúrájába.

 

Jegyzetek

1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11 -1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

2 Quadraginta sex dies, valójában harminchat hétköznap, amihez még négyet azért tettek hozzá, hogy meglegyen a Jézus által is teljesített negyven nap. Nem érthető, hogy miért veszi hozzá ehhez a püspök a nagyböjti hat vasárnapot, amelyeken már akkor sem böjtöltek.