Micaci Cristian
vALLÁSOS KOMMUNIKÁCIÓ A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁBAN

2013 elején, pontosabban január 24-én, még XVI. Benedek pápasága alatt, a 47. társadalmi kommunikáció világnapjára fogalmazott üzenet címe Közösségi hálók: az igazság és a hit kapui; új evangelizációs területek volt. Már maga a tény, hogy az egyház 1966-ban bevezette a kommunikáció világnapjának a megünneplését, közvetlenül a frissen lezárt II. vatikáni zsinat lendületével, forradalmi újításnak számított, a sok más - addig elképzelhetetlennek tűnő - újítással együtt. Ez egyben jele volt annak, hogy az egyház felismerte a média fontosságát, a benne rejlő potenciális erőt, amelyet nemcsak kívülállóként kell figyelnie, hanem aktívan használnia, bevonnia az evangelizációba.

Hosszabb idő után, amikor az egyháznak a kommunikáció területére vonatkozó munkája és dokumentumai a hagyományos médiával (írott sajtó, rádió, televízió) foglalkoztak, azoknak működését és társadalmi hatásait boncolgatták, egy újabb korszakalkotó felismerés és paradigmaváltás következett: a közösségi médiára való figyelés, az új kommunikációs eszközökre és technikákra és főleg az új kommunikációs logikákra való hangsúlyfektetés. Hiszen ezen eszközök használatának a terjedési sebessége többszöröse annak a ritmusnak, amellyel a hagyományos médiaeszközök használata terjedt. Még mielőtt megemlítenénk az első dokumentumot, amely bátorítja a hívő embert az új lehetőségek használatára a jó előmozdításának érdekében, érdemes kitérni XVI. Benedek pápának egy igen fontos gesztusára, mégpedig a pápai Twitter-fiók megnyitására, és 2012.12.12-én 12 órakor (olasz idő szerint) a történelem első pápai twitterüzenetének a közzétételére. Ezzel a cselekedetével az akkori szentatya mintegy megáldotta az új eszközöknek és lehetőségeknek a használatát a kommunikációban, ezzel is kaput nyitva az evangélium hirdetésének „a föld végső határáig". Mit üzent igazából a pápa? Hogy az eszköz önmagában nem rossz, hiszen Isten teremtette és adta nekünk ajándékba használatra. Csak az lehet rossz, ahogyan mi használunk egy bizonyos eszközt.

Sokszor hangzik el a kijelentés: a média a rossz hordozója; a média félrevezet; nem használom egyik vagy másik médiát, mert csak időpazarlás, mert veszélyes. A félelem az ismeret hiányából születik. Ha több időt fordítanánk rá, ha lehetőségünk lenne arra, hogy jobban megismerjük a média dinamikáját, akkor felfedeznénk nemcsak azt, hogy nincs okunk a félelemre, nincs okunk a médiát démonként kezelni, hanem mindazokat a lehetőségeket is felismernénk, amelyeket a média magában hordoz a keresztény értékek, az örömhír közlése, továbbadása és megosztása terén.

A XVI. Benedek által 2012-ben és majd 2013-ban elindított vonalat folytatja Ferenc pápa, mondhatjuk sokkal nagyobb bátorsággal, ha tekintettel vagyunk arra, hogy az idei, 48. kommunikációs világnap üzenete elmélyíti a tavalyi üzenet lényegét, felszólítva arra, hogy a kommunikációt a találkozás hiteles kultúrájának a szolgálatába állítsuk. A hangsúly a felebaráton van, mégpedig azon, akinek szüksége van a segítségre, Jézus örömhírének a hirdetésére akkor, amikor nehéz pillanatokat él át. Ferenc pápa arra hív, hogy a hálózatok ne csak vezetékek ötvözetei legyenek, hanem a felebaráttal való reális találkozásoknak a hálózatai. Annál is nyomatékosabb ez a felhívás, hogy a pápa nemcsak szavakban mutat irányt, hanem tetteivel hitelt is szerez ezeknek a felszólításoknak.

A továbbiakban azt fogom felvázolni, hogyan és miben változott a kommunikáció az új eszközök megjelenésével, hogyan kapunk mi, keresztények hívást arra, hogy az új kommunikációs logikákat magunkévá tegyük, hatékonyan használjuk az új lehetőségeket az evangelizáció terén.

A mai ember és a konzumtársadalom médiafogyasztása

A mai posztmodern társadalomban már nem a kommunikációs eszközök használatáról, hanem inkább azok megéléséről beszélünk. A 47. kommunikációs világnap üzenete (Közösségi hálók: az igazság és a hit kapui; új evangelizációs területek) ezt úgy fejezi ki, hogy nemcsak információt közlünk magunkról, hanem önmagunkat közöljük. Antonio Spadaro SJ azt mondja, hogy a közösségi médiával való viszonyunk nem vonatkozik a nap 24 órájának csak egy bizonyos részére, hiszen akkor is kapcsolatban vagyunk rajta keresztül embertársainkkal (Ferenc pápa szavával élve felebarátainkkal), amikor alszunk. Nem egy új médiáról, hanem egy átalakulóban levő médiáról beszélünk, amelynek változási iránya nem igazán ismert, de ezt az irányt igen nagy mértékben a piacgazdaság szabályai és igényei határozzák meg. Nem egy új médiáról, hanem új médiafogyasztási formákról van szó. A mai médiát nemcsak használjuk, mint ahogy azt Dennis McQuail Uses and gratifications - Használat és haszon címen 1972-ben elmélete állítja, külső felhasználóként kikapcsolódásra, tájékozódásra, tanulás céljából, hanem megéljük, és mi alkotjuk: ha eddig a nap egyes részeiben bizonyos időtartam erejéig voltunk kapcsolatban a médiával, ma napi legalább 16 órát vagyunk egyenes kapcsolatban vele. Ha szélesebb keretek között nézzük, akkor szinte a nap 24 órájában. Ma már nemcsak befogadjuk a média tartalmát, amelyet mások alkottak számunkra, hanem mi alkotjuk és terjesztjük azt: legtöbb információért a médiához folyamodunk, személyes életünk eseményeiről a média segítségével számolunk be olyan hallgatóságnak, amelynek reálisan nincs sok köze személyünkhöz, de potenciálisan közönségünkké, felebarátunkká válhat.

Ha bármilyen információra szükségem van, a legkönnyebb a keresőkhöz (például Google) folyamodni. Ezt a keresőket működtetők tudják, és törekvésük arra irányul, hogy a választ lehetőleg már azelőtt megadják, mielőtt a kérdést feltesszük, ezért kell mindent vagy a lehető legtöbbet megtudniuk rólunk: minden keresés be van jegyezve, információkat gyűjt arról, hogy valakinek mi az érdeklődési köre, mi az életritmusa, mit vásárol meg gyakrabban, mi a munkaprogramja, a lekérdezései java része szabadidőben történnek-e és személyes jellegűek-e, vagy pedig munkaidőben történnek és a foglalkozásával kapcsolatosak. A 139. zsoltár így kezdődik: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent." Lassan elmondhatjuk: „Google, te megvizsgálsz és ismersz engem..." Mi több, ugyancsak a Google nemrégiben (2014. január közepén) felvásárolta a Nest-et, amely okostelefonról is irányítható háztartási robotikai eszközöket gyárt: termosztátokat, füstriasztókat stb. Így még nagyobb a lehetősége annak, hogy a Google ismerje a szó szoros értelmében azt, „hogy ülök-e vagy állok, megyek vagy pihenek". Hozzá kell tenni azonban, hogy egy személyről szóló információk halmazának a birtokában lenni még nem jelenti a személy ismeretét. Más szóval a felebarát ismerete nem egyenlő a róla szóló információk halmazával.

Az előző képeken a vatikáni Szent Péter tér látható, ahogyan az 2005-ben, Benedek pápa megválasztásának bejelentésekor kinézett. Mellette látható annak egy módja, ahogyan akkor szereztük az információt.

Ezen a képen ugyancsak a vatikáni Szent Péter téren összegyűlt sokaságot látjuk, ezúttal 2013-ban, Bergoglio bíboros pápává való választásának a bejelentése alkalmával. Ekkor az információnak a szerzői és „forgalmazói" vagy terjesztői már maguk a szemtanúk voltak. Nyolc év távlatában így változtak a kommunikációs technikák, az azokhoz való hozzáférési lehetőségek és a médiafogyasztás kultúrája. (lásd a táblázatot a következő oldalon)

A közösségi média lehetővé teszi az eddigi „egy az egyhez" vagy „egy a sokhoz" kommunikációs modellnek a „sok a sokhoz" kommunikációs modellé való átalakulását.

A hagyományos média és a közösségi média lehetőségei

Képekkel nagyon kifejezően lehet szemléltetni azt, hogy mi változott a kommunikációs szokásainkban és a médiafogyasztásunkban az új eszközök megjelenésével.

A Web 1.0-ról áttértünk a Web 2.0-ra, más szóval az egyéni tartalomalkotásról a közösségi tartalomalkotásra. Ennek a második alkotási formának fő jellemzője a felhasználó által létrehozott tartalom (user generated content). Az egyén annál inkább érzi magáénak a médiatartalmat, minél nagyobb szinten kap rá lehetőséget, hogy részt vegyen a megalkotásában és terjesztésében. A szociális jelenlét elmélet (social presence theory) szerint a médiaeszközök társadalmi hatásának szintjei abban különböznek egymástól, hogy mennyi emberi érzéket tudnak egyszerre megcélozni és igénybe venni. Ugyanakkor az eszköz társadalmi hatásszintje függ az intimitástól (személyes vagy tömegkommunikáció) és a közvetlenségtől (azonnali vagy időzített kommunikáció, más szóval szinkron vagy aszinkron). Egyértelművé válik, hogy egy eszköznek a társadalmi hatásszintje egyenes arányban van a társadalmi jelenlét szintjével. Ez az elmélet is alátámasztja és megerősíti a társadalmi média hatékonyságát.

Az új eszközök nyújtotta lehetőségek használata által valóra válhat a keresztény embernek az az archaikus vágya, hogy magáról információt közöljön, mégpedig olyan formában, hogy kimaradnak a közönség elé való fizikai kiállás okozta gátlások. Sokan sok módon használjuk, illetve éljük meg a közösségi médiát (a használat- és haszonelmélet szerint): önmagunkról való információ közlésére, társadalmi jellegű információ közlésére, kapcsolattartásra távoli ismerősökkel, új (ismeretlen) személyekkel való kapcsolat teremtésére, új sztoriknak a megismerésére, események meghirdetésének a fórumaként (meghívás), információgyűjtésre ismerőseinkről, kíváncsiskodásra, a régi falusi „pletykapad" digitalizálására stb. Mindezen használati modellek azonban nem volnának lehetségesek, ha a hálózat millió fonalának a többi végén nem lenne jelen egy másik személy, egy felebarát, ahogyan azt a 48. kommunikációs világnap üzenetében olvassuk.

A közösségi média sajátosságai

Az eddigiekből minden bizonnyal kiderült, hogy a hagyományos média fejlődésével a kommunikáció egy olyan szintre jutott, ahol az új eszközök sajátságos vonásokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a hagyományos média adottságaitól. Igen nagy hangsúly van a közösségi médiában például a képkommunikáción. Már a hagyományos média számára is elengedhetetlen eszköz volt a vizualitás, de a posztmodern kor keresztény emberének, aki képekhez szokott társadalomban él, aligha lehet információt hatékonyan tudomására juttatni úgy, hogy ennek a kommunikációnak alapeleme ne kép legyen. Könnyen és hatékonyan lehet szemléltetni elvont vallásos fogalmakat (például Isten szeret téged). Erre voltak hasznosak és hasznosak mind a mai napig a szentképek. De ha fél évszázaddal ezelőtt a szentképek előállítása, beszerzése és terjesztése nagy áldozatokba került és veszélyekkel járt, ma ezek terjesztése kezünk ügyében van, évszázaddal ezelőtt a szentképek előállítása, beszerzése és terjesztése nagy áldozatokba került és veszélyekkel járt, ma ezek terjesztése kezünk ügyében van, egy karnyújtásunkba, egy egérkattintásunkba kerül. Ily módon is tanúságot tehetünk hitünkről.

Egy másik fontos sajátossága a közösségi médiának, amelyet érdemes ismerni és figyelembe venni akkor, amikor ezt a vallásos tartalmú kommunikációban igénybe akarjuk venni, az információközlés gyorsasága és az üzenet tömörsége. Egyes közösségi portálok vagy felületek technikailag bizonyos kis számú karakterre korlátozzák az üzenet terjedelmét, mintegy ösztönözvén a felhasználókat arra, hogy megtanulják közlésük tartalmát röviden és tartalmasan kifejezni. Az egyes eszközök nyújtotta sajátos kommunikációs technikákhoz, szabályokhoz vagy lehetőségekhez való alkalmazkodás egyenesen befolyásolja és alakítja globális társadalmunk kultúráját, médiaalkotási és fogyasztási szokásait. Ne gondoljuk, hogy ebben csak a fiatal generáció érdekelt, hiszen ha a trendeket nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy egyre több a közép- és időskorú, aki ezekbe a logikákba és ezen eszközök használatába bekapcsolódik.

Az enciklopédia jellegű kommunikáció jellemzi a közösségi médiát: mindenről tudomást szerezni, hamar elfelejteni. Ez viszont a társadalmi memória gyengüléséhez vezet.

A közmemória gyengülése egyenes eredménye az új médiafogyasztásra való átállásnak. A társadalmi memória digitális adatbázissá alakul át. Aminek észben tartásán eddig egyének fáradoztak, azt most digitális adatbázisokba rendszerezve helyezzük át, megkímélvén az agyat a memorizálás „fáradságától". A társadalmi kultúra átadása már nem emlékezetből, szájról szájra történik, hanem technikai eszközök segítségével, és egy adott pillanatban csak az a bizonyos tartalom kerül be a köztudatba, amire ott és akkor szüksége van az egyénnek vagy a közösségnek.

Antonio Spadaro SJ orbitális tartalomról beszél, ami azt jelenti, hogy az információ folyamatosan ott bolyong körülöttünk, nem szükséges azt megjegyezni és így magunkévá tenni, hanem csak annyit kell tudni róla, hol érhető el. Tudjuk, hogy bármikor elérhető, de csak akkor nyúlunk hozzá, amikor szükségünk van rá.

A kontextus hiánya (csak azt az információt „szerzem be", amely számomra abban a konkrét helyzetben hasznos) azt eredményezi, hogy egy „itt és most" kommunikációs fogyasztási modell alakul ki. Nehéz ugyanis olyan információt közölni, amely a közeli vagy távoli múltban lezajlott eseményekre épül, mert a társadalom bizonyos rétege nem érti, hiányzik a háttér.

Ezek a mechanizmusok teszik a legnehezebbé a hagyományos, eddig ismert kommunikációnak a jelen idők kommunikációjával való egyeztetését. Nem annyira az új eszközök használatára való átállásban van a nehézség, mint az új dinamikákra, az új logikákra való átállásban. Sokan jósolják a közösségi média közeljövőben való bukását, amikor eljut arra a pontra, hogy nem tud több újat nyújtani felhasználói számára. Van-e jövője a közösségi médiának? Érdemes-e fektetni bele, érdemes-e a vallásos kommunikációban használni vagy vallásos tartalmat közölni, ilyenhez hozzájutni általa? Isten az egyedüli ismerője annak, hogy mi a biztos jövője, viszont a jelen trendeket tekintve igenis érdemes foglalkozni vele, közelebbről és mélyebben megismerni azokat a lehetőségeket, amelyeket használata nyújt. Amíg adott, élnünk kell vele.

A közösségi média gyakorlati hasznossága a vallásos kommunikációban

A 47. kommunikációs világnap üzenetében olvassuk, hogy a digitális környezetben meghívhatunk másokat is arra, hogy részt vegyenek imavagy liturgikus találkozókon meghatározott helyeken, vagyis kápolnákban és templomokban. Hangot adhatunk a hangtalanoknak, hozzászólási lehetőséget nyújthatunk keresztény jellegű témákhoz, eseményekhez. A közösségi elöljárók (püspökök, papok) véleményformáló szerepének lehet eszköze a közösségi média, ahol közérdekű és társadalmi témákkal kapcsolatban is nyilváníthatnak és formálhatnak véleményt a keresztény értékrend szemüvegén keresztül.

Hírt adhatunk közösségi életünkről, eseményeinkről a közösségi média nyújtotta lehetőségeken keresztül. Hihetetlen méretű közönséget tudunk ezzel elérni. És nem önmutogatás céljából tesszük, hanem hitéletünk közösségi megnyilvánulási formáit tanúságtétel céljából ismertetjük másokkal. Ennek egyben jel- és példaértéke is van, másokat is arra ösztönözhet, hogy hasonló módon cselekedjenek.

Az új média eszközei igen hatékonyan használhatók a hitoktatásban, amely azt a korosztályt célozza meg, aki a legnyitottabb ezen eszközökre. A liturgiában, annak ismertetésében is igénybe lehet venni a közösségi médiát, imára lehet hívni és imádkozni olyanokkal, akik nem járnak templomba, nem ragaszkodnak vallásosságuk közösségi, nyilvános megnyilvánulásához.

A legfontosabb szempont az, hogy a hálózatok ne csak vezetékek ötvözetei legyenek, hanem mindig érzékeljük azt és tudatában legyünk annak, hogy a másik oldalon egy felebarát van, akivel hivatottak vagyunk megosztani az örömhírt, ahogyan erre Ferenc pápa felszólít. Ne szalasszuk el a lehetőséget!

Mi ma a hazai egyházi média fő lehetősége és útja?

A fő lehetőségét és egyben a mai hazai egyházi média útját abban látom, hogy alkalmazkodjon azokhoz a médiafogyasztási modellekhez, amelyek egyre inkább terjednek a hallgatóság, vagyis a hívek körében. A közösségi média nyújtotta lehetőségek maximális kihasználására gondolok mind intézményi szinten (egyházmegye mint olyan, illetve egyházi médiaorgánumok - rádió, hetilap, folyóirat), mind egyéni szinten (a felelős keresztény ember). A közösségi média olyan lehetőségeket nyújt, amelyek öt évvel ezelőtt még nem álltak rendelkezésünkre:

1. Olyan méretű és összetételű hallgatóságot megszólítani, amely ezelőtt akár öt évvel is elképzelhetetlen lett volna (és ez állandó fejlődésben van).

2. Nemcsak közölni valamit egy nagyvonalakban ismert hallgatósággal, hanem kétoldalú kommunikációt folytatni az egyre jobban körvonalazódó hallgatósággal.

3. Szinkron kommunikáció folytatása: az eseményekről, rendezvényekről lezajlásuk alatt tudósítani és informálni olyanokat is, akik nem hallgatnak katolikus rádiót, nem fizetnek elő katolikus sajtóra.

4. Kapcsolatba léphetnek lelkipásztorok az egyház peremén orbitáló kereső emberekkel.

5. Az egyházi hierarchiában vezető szerepet betöltők (püspökök, esperesek, plébánosok) jelenléte a hívő ember mindennapjaiban egy más formában is, nem csak az igehirdetés helyéről.

Ahhoz képest, hogy mit vártunk, ma hol tartunk? Jó irányba haladunk-e? Haladunk-e?

Mindenképpen haladást tapasztalok, mégpedig jó irányba. Olyan értelemben haladunk jó irányba, hogy a média eszközeiben történt fejlődések/változások - tehát az egyháztól független tényezők - idézték elő a jó irányba való haladást. Pozitívnak ítélem meg azt, hogy a gyulafehérvári papnevelő intézetben létezik egy Mária Rádió-stúdió, ahol a papnövendékek már a papságra való készületben szembesülnek a médiatartalom alkotásának a kihívásaival, illetve felismerik az egyház mint intézmény és mint egyéni képviselő médiában való jelenlétének fontosságát.

Pozitívnak ítélem meg azt is, hogy egyre több plébánia működtet weboldalat, van jelen a közösségi médiában. Néha azt a téves kijelentést halljuk, hogy a papnak kell mindent csinálnia, és nem jut ideje és energiája mindenre. A pap feladata az, hogy a szentelésből és főpásztori megbízásból eredő, kizárólag rá vonatkozó - főleg liturgikus - tevékenységeket elvégezze, illetve hogy a plébániai életet jól megszervezze, és mint ilyen, a médiában való jelenlétet is biztosítsa olyan hozzáértő személyek által, akik szívesen vállalnak ebben némi önkéntes közreműködést. Hasznos lehet az ilyen jellegű tevékenység arra, hogy a lelkipásztor jobban megismerje híveit, hogy olyan vallásos jellegű tartalmat közöljön, amely olyanokhoz is eljuthat, akik nem gyakorló keresztények, ennek ellenére az örömhírt kereső emberek. Továbbá közzé lehet tenni és megosztani a közösség vallásos megnyilvánulásait, mindezzel tanúságot téve a Krisztusba és az ő feltámadásába vetett hitről.

Az egyik jezsuita professzor azt mondta, hogy a közösségi hálókon a „tetszikelés" (angol eredetű szóval „lájkolás") keresztény értelemben nem jelent mást, mint tanúságot tenni arról, hogy egyetértek egy információval - hogy az a keresztény értékrendnek megfelel -, amelyet a felebarátom tett közzé.

Ezzel szemben vannak olyanok, akik bár felelősségteljes szerepet töltenek be az örömhír terjesztésének és megosztásának szempontjából, védekező álláspontot foglalnak el az új lehetőségekkel és eszközökkel szemben, esetleg rossznak és időpazarlónak ítélik meg őket, talán azért is, mert nem ismerték fel a bennük rejlő potenciális erőt, a lehetőséget arra, hogy -Ferenc pápa szerint - a keresztény embert jellemző alapvető magatartást, az örömöt és Krisztus örömhírét terjesszék a föld végső határáig ezeken az eszközökön keresztül is. A félelem az ismeret hiányából születik, annak a felismerésnek a hiányából, hogy az örömöt ilyen formában is, rövid üzeneteken, egymásról és egymás sorsáról szóló képeken keresztül is lehet sokszorosítani, terjedéséhez hozzájárulni.

A közösségi hálókon forgalomban levő képek, üzenetek, tartalom mögött sok-sok millió embernek, „felebarátnak" a sorsa rejlik: sorsok, amelyek az örömről és sorsok, amelyek a szenvedésről, szomorúságról szólnak, sorsok, amelyek a megérkezésről és beteljesedésről, a keresésről és az úton levésről szólnak. Érdemes egymás sorsának részesei lenni ilyen módon is, a tőlünk telő kis örömmel gazdagítani egymást, ezáltal is közelebb segíteni egymást Isten jóságának a megtapasztalásához.

Nagy figyelmet fordítottam a közösségi médiában történt fejlődésnek az értékelésére, nem véletlenül, és nem a hagyományos média értékének a kárára. Ha az egyháznak a közösségi médiában való fokozott jelenlétére fektettem a hangsúlyt, ez annak köszönhető, hogy a trendeket nézve ebben rejlik a vallásos kommunikáció jövője: ez nem szünteti meg a hagyományos egyházi kommunikációt, hanem összefogja és egy más szintre emeli, olyan szintre, ahol találkozik az írott szöveg, az álló és mozgókép, illetve a hang; olyan szintre, ahol a fiataltól az idősig mindenki része a hallgatóságnak, és ez a hallgatóság állandó fejlődésben van; nemcsak egy bizonyos földrajzi területre korlátozódik, hanem bárhol, bármikor hozzá lehet férni a helyi jellegű eseményekről, illetve a hitélet megnyilvánulásairól szóló információkhoz, a világegyház életében zajló eseményekről szóló híradásokhoz.

Ez folyamatos változásban és fejlődésben levő jelenség, a rendelkezésünkre álló lehetőségeket ki kell használnunk: az egyház nem hiányozhat a közösségi médiából, és a közösségi média nem hiányozhat az egyház életéből sem intézményi szinten, sem a vallásos sajtó szintjén, sem egyénileg, a felelős keresztény ember szintjén. Éljünk az adott lehetőségekkel!