Film - Könyv
eRDÉLYI PAPI SORS FILMEN
Xantus Gábor–Xantus Áron: Farkaslakától a Kerekdombig Jakab Gáborral

 

Meglehetősen merész célt tűz ki maga elé az a kisfilm, amelyet a Duna televízió április 24-én vetített: szerény címe (Farkaslakától a Kerekdombig Jakab Gáborral) ellenére nagy dologra vállalkozik: egyrészt betekintést ad Erdély katolikus közelmúltjába egyes helyszíneinek bemutatásával, másrészt egy papi életutat, annak egyes állomásait is felvillantja. Villanásokat kínál mindkettőből, hiszen félórában mindenről - ráadásul ilyen időbeli közelségből - nehéz átfogó képet, teljes összefoglalást nyújtani. Szubjektív visszatekintés, de nem csak pályakép, ugyanakkor nem is korkép.

A filmben megfordulunk Farkaslakán, Csíksomlyón, Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Csíkszeredában és Kolozsvár Kerekdomb nevű külvárosában. A jelenben, 2014-ben kíséri a kamera Jakab Gábor pápai káplán, aktív plébános lépteit, az ő szikár, józan, olykor irodalmi magasságokba és spirituális mélységekbe utat nyitó mondatai vázolják fel a 20. század egy szeletének történelmét egy 51 éve gyakorló lelkipásztor szemszögéből.

A gyönyörű képek szinte játékfilmhangulatot teremtenek, a mítoszi Erdélyt véljük megpillantani. Az egyes helyszíneken olyan részletek villannak fel (különösen a film első felében), amelyek a kamerát kezelők és az emlékező pap érzékenységét egyszerre jelzik. A filmben szereplő lelkipásztor igazi székely, nem hiába Tamási Áron földije: ízesen és választékosan beszél, olvasott, tájékozott, értékeli a szépet, az élet fintorain humorral és hittel emelkedik felül. Ám itt most mindezt inkább mint kísérőjelenséget érzékeljük, a film egészében inkább komor hangot üt meg: súlyosan indul és hasonló tónusban zár. Különösen mellbevágó ez a kezdő képsorokon, ahol a farkaslaki temetőt rójuk Jakab Gáborral, aki gondterhelten tekint körbe, s komor tekintete azért meglepő, mert egy mélyen hívő emberről lévén szó, tudjuk, nem az elmúlás aggasztja - gondterheltsége okát a film végén értjük meg, amikor az indító képekre rímelve szavait halljuk: a felelős lelkipásztor a statisztikai adatokkal, a fogyást, romlást dokumentálva beszél a fogyó jövőről, amelyet szerinte nem mások, mint mi magunk veszélyeztetünk; ezt a filmben, Márton Áron szavait idézve, így fejezi ki Jakab Gábor: a két világháború közt sem a román katonák hódították meg Erdélyt valójában, hanem a magyar anyák vesztették el. Márton Áronról a filmben számtalan említés történik, láthatóan a kor meghatározó történelmi nagysága ő, az emlékezőnek pedig az általa kiemelt Áronok (Tamási és Gábor) mellett méltán példaképe, ihletője, pályája meghatározója. El is meséli, hogy amikor harmadévesként a szemináriumot elhagyni készült, hogyan „térítette vissza" a nagy püspök egyszerű, de mély beleérzésről tanúskodó kérdése (nem számonkérése, nem intése, még kevésbé korholása, s nem is a feladat magasztosságára emlékeztető nagy szavai): „Mondd, mi fáj!"

Egy jellegzetes erdélyi papi életutat sűrít félórába Xantus Gábor és Xantus Áron filmje, egy olyan értelmiségi papét, aki figyelmes és gondolkodó, őrlődő tanú. Komor figyelmeztetése nem(csak) a maga pályája mérlege miatti aggodalomból fakad. A film a népe egészének sorsa fölött töprengő lelkipásztor portréját rajzolja ki, akinek élete összefonódott övéivel, aki a maga beteljesedését is ebben a perspektívában teszi mérlegre. Komor, talán túl komor a végkicsengés: ha így érezzük, mi, nézők cáfolhatjuk a ki nem mondott jóslatot azzal, hogy megállítjuk a romlást, megfordítjuk a fogyást, ismét virágzó ígéretté alakítjuk az erdélyi magyar katolikus jövőt.

(A Duna TV megrendelésére az MTVA megbízásából készítette a Xantusfilm Ltd., 2014)

Bodó Márta Fotók: Xantusfilm