sOKÁLLOMÁSOS ZARÁNDOKLATON
Beszélgetés Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetessel (1)

 

Sajgó Szabolcs negyven évvel ezelőtt részesült az egyházi rend szentségében, 32 éve jezsuita szerzetes. Az elmúlt négy évtized során sokfelé megfordult és sokat tett a lelkek épülésének javára. Az általa igazgatott budapesti Párbeszéd Házában megejtett beszélgetésünk során e belső és külső utazás egyes stációit jártuk körül. Jelen lapszámunk súlypontjához igazodva e nagy ívű interjúnkat lapszerkesztői és ifjúságnevelői munkájához kapcsolódó gondolataival zárjuk. Beszélgetésünk második, a külföldi pasztorációhoz, a nepáli utazáshoz és a Szent Jakab út végigjárásához kapcsolódó részét következő lapszámunkban adjuk közre.

Ozsváth Judit: Kerek évfordulók alkalmával általában visszatekint az ember az addig bejárt útra. Térjünk most e helyen is vissza e lelki zarándoklat első feléhez, a papi és szerzetesi hivatás születéséhez.

Sajgó Szabolcs SJ: Épp a napokban beszélgettünk egyik rendtársammal a latin nyelvű szentmiséről, s ennek kapcsán máris a gyerekkori ministrálá-soknál találtam magam. 1959-60-ban tanultam a ministrálást, amihez persze tudni kellett a latin szövegeket. Sok jelenet előttem van a lépcsőima végzéséből és a szentmisére készülésből. Aztán sajnálatos törés következett be a gyerekkori hitéletemben. Amikor épp elkezdtem volna járni az ilyen korú gyerekek részére egy családi háznál tartott hittanra, szóltak szüleim, hogy nem kell menni. Csak később értettem meg, hogy azért volt ez így, mert a Szent Imre-városban letartóztatták a ciszterci szerzeteseket, a papokat és számos világit is, akik „államellenes összeesküvésre szövetkezve" ilyen kis sejteket kezdtek kiépíteni. A ciszterciek több kis kápolnát létesítettek a hozzájuk tartozó területen, az egyik ilyenbe, a Karolina-úti Gyümölcsoltó Boldogasszony-kápolnába jártam ministrálni és elsőáldozó is ott voltam.

A szüleim templomba járó, hitüket élő emberek voltak. Felnőtt fejjel láttam be, hogy milyen sokat adott édesanyám példája, aki a reggeli iskolába indítás után igyekezett, hogy legalább áldozásra érkezzen el a kápolnában bemutatott szentmisére. Jóval később beszélgettünk erről, és ő ezt mondta: „Tudod, én nem bírtam volna az akkori terheket, ha nem tudtam volna naponta szentmisére járni." Édesapámnak elég nehéz természete volt, sokat birkózott vele, de békességben halt meg nyolcvanéves korában. Nyugdíjba vonulása után húsz évig nagy meggyőződéssel dolgozott az addigiak elengedésén és egy új életen. Ez egy igen kiegyensúlyozott életre való törekvés volt, ahol helye volt a mozgásnak, a pihenésnek, a szentírásolvasásnak, az elmélkedésnek. Áttért valamilyen sajátos étkezési szokásra is, maga készítette az ételeit. Nagyon tudatosan formálta át az életét, hogy akkora lelki utat járhasson be. Sok ilyen jellegű tapasztalatom van Indiával kapcsolatosan, ahol több alkalommal is jártam. Az utcán alvó emberek láttán a legtöbben elsőre a nagy szegénységre gondolnak. Ez igaz is, de ugyanakkor van egy kevéssé ismert, nagyon mély spirituális indoklás is e mögött. Egyfajta éthosza van ott az emberi életnek, főként a férfiakénak. Miután a férfi felnőtt, tanult, családot alapított, gyerekeket nemzett és felnevelte őket, azaz megtette a kötelességét, úgy nagyjából 40-50 éves korban elkezdi a saját útját járni. Ledolgozza karmáit, egyfajta lelki utat jár be, és mindent elenged. Elég sokan azért vannak az utcán, azért alszanak ott és azért kéregetnek, mert már mindent elengedtek, számukra nem érdekes semmi más, csak egy belső út követése, a tisztulás.

Édesapám nem ilyen ideológiát követve próbált valami hasonlót tenni. Ő jogot végzett, s mivel nem volt párttag, sőt, templomba járó ember volt, csak úgy maradhatott az - amúgy nem felelős beosztású - helyén, ha nagyon minőségi munkát tett le az asztalra. Alaposan ki is használták ezért, de ő bírta a tempót. Ebből is adódott, hogy könnyebben ideges lett és nagy feszültségben élt. Közben hét gyermeket neveltek fel édesanyámmal, így hát cseppet sem volt könnyű nekik. Ilyen indítás volt tehát otthonról, de aztán kamasz koromban minden megfordult bennem, és a materiális világ volt számomra az egyedül létező valóság. Tizenöt-tizenhat évesen nagyon szenvedtem attól, hogy üres a világ, gazdátlan, értelmetlen minden. Sokat gondoltam arra, hogy az egyetlen logikus dolog az, ha az ember öngyilkos lesz. Ez eltartott egészen az érettségi évéig. Akkor, 17-18 évesen, keményen kellett tanulni, matematika-fizika szakra készültem felvételizni.

Emlékszem, amikor nem bírtam a belső feszültséget, ösztönösen nagyot gyalogoltam a városban. Mindegy volt, hogy hová megyek, csak mentem-mentem a sötét éjszakában. Egy ilyen alkalommal, egy-két hónappal 17. évem betöltése után, amikor éppen télibe fordult a december eleji időjárás, egy vasárnap este így csatangoltam a nedves, hideg időben. Elhaladtam a mellett a templom mellett, ahol bérmáltak, és - éppen egy szentmise vége felé - betértem oda kicsit. Megálltam a mellékhajóban. Semmi rendkívüli nem történt, se látomás, se hallomás, de egyszer csak elöntött valami hatalmas béke és öröm, aminek semmi oka nem volt. Elég nehéz állapotban mentem be és teljesen megváltozva jöttem ki a templomból. Emlékszem, hogy még gyalogoltam tovább, de szinte nem fért el bennem az öröm, annyira tele voltam vele. Egyszerűen a személyes jelenlét volt az, ami nagyon erősen körülvett és belém hatolt.

Arra is emlékszem, hogy ahogyan így mentem-mentem, arra is gondoltam, hogy majd elmúlik, majd kiheverem. Szóval hogy nem kell ezt annyira komolyan venni. De nem múlt el, teltek a hetek és ugyanúgy megmaradt bennem. Emlékszem, akkor kezdtem azon gondolkozni, hány ember lehet úgy, ahogyan én voltam, boldogtalankodik, mert nem tudja, hogy a világnak más olvasata is van. Ezért arra gondoltam, hogy nekem ezt valahogyan el kell mondani, valamiképpen tovább kell adni. Talán ekkortájt született a papi hivatásom. Még készültem ugyan a matematika-fizika szakra, az elméleti fizika nagyon érdekelt, de belül egyre jobban hangosodott a másik út iránti vonzalom. Sok párttitkár és párttag gyerekével jártam egy osztályba, így aztán ott semmiképpen sem beszélhettem arról, hogy teológiára megyek. Csak utólag tudták meg.

Aztán mégsem volt ilyen egyszerű a pappá válásom, mert az évek során, a filozófia meg a teológia tanulása alatt többször is igen komoly válságokon mentem át. Volt egy erős bizonyosság bennem a nem látható valóságáról, erejéről és gazdagságáról, de beütött valamiféle spirituális kamaszkor is, amitől lázadni kezdtem. Emlékszem, diakónusszente-lésre készülve, egy Regnum Marianum-os vezető, mélyen hívő barátommal sétáltam a Múzeum-körúton, akinek nagy nyomatékkal fejtegettem, hogy a liturgia tulajdonképpen akadálya az Istennel való kapcsolatnak, a templomok azok a helyek, ahol a lélek inkább megfagy, a Mária-tisztelet meg valamilyen pótlék. Nagyon furcsán nézett rám ez a fiú, hogy szeminaristaként én így gondolkodom. Ez az állapot is elég sokáig eltartott. Ezzel együtt a papszenteléssel kapcsolatosan nagy nyugalom volt bennem. Csak anyámat rémítettem meg, aki szerényen megkérdezte a szentelés előtti hetekben: „Készülsz, ugye?" Mondtam, hogy „Igen, mivel jobbat nem tudok". Szegény csak évek múlva mondta el, hogy ennek hallatán teljesen megfordult benne a világ. Nem tudta elképzelni, hogyan lehet így papságra készülni.

Azt gondolom, hogy a maga módján mindenkinek nehéz a belső útját követnie, és egyáltalán nem olyan világos minden helyzetben, hogy mit kell tenni. És nem mindig a jó megfontolás a döntés kritériuma. Persze ez fontos, de nem mindig ott dőlnek el a dolgok. Nekem sokáig még az volt a metódusom, hogy nem a jó és a rossz között döntök, hanem a kisebbik rosszat választom. Így utólag visszatekintve azért azt látom, hogy ez a szemlélet is végül a jó irányba terelt.

Ez a 17 éves kori tapasztalatom egy életre meghatározó volt. Manapság is, ha kicsit visszahúzódom, éppen úgy felerősödik az a tapasztalás, az a valóság. Mindenkinek vannak létélményei, nincs olyan ember, akinek valamilyen módon ne kopogtatna az életében a „misztérium", a „túlsó part", a „transzcendens", a jó Isten. Igazából abból ismerheti fel az ember az Istent, hogy a tapasztalás nyomán béke és öröm lesz benne és valahogyan leegyszerűsödnek benne a dolgok, minden érdessége és szörnyűsége ellenére a helyén látja a világot, és főként a szépet és a kereket veszi észre benne. Egészen biztos, hogy ilyen mindenki számára adódik, de rohanás közben nehéz észrevenni, foglalkozni vele, vagy nem jut idő az elmélyülésre.

Én városban nőttem fel és nagyon sokat olvastam. Antikváriumról antikváriumra jártam, nagyon hamar alig fértek el a könyvek a szobában. Amikor 1981-ben elmentem Magyarországról, egy 3000 kötetes könyvtárat kellett felszámolnom úgy, hogy jó helyre kerüljenek az értékes filozófiai, teológiai és irodalmi könyveim. Ilyen magatartás és gondolkodás mellett elég nehéz volt nekem falun szolgálni. Az első kápláni helyem pedig egy kicsi palócországi falu volt. Arrafelé nagyon erős a népi vallásosság, a szokások, a külső, a felszín, mindaz, amit nekem nehéz volt értékként látni. Egy alkalommal viszont itt is volt egy meghatározó élményem. A második palóc faluban szolgáltam, amikor - harmadik papi évemben - gyalogos zarándoklattal mentünk Mátraverebélyszentkútra. Hajnalban indultunk, este érkeztünk vissza a faluba, s közben 30 kilométert tettünk meg. Minden korosztály jelen volt, mindenki ünneplőbe öltözött, és harangzúgás közben vonultunk át a falvakon. Számomra nem volt könnyű, de csináltam, mert ez volt a feladatom, és közben végig gyóntattam, lelki beszélgetéseket folytattam. És egyszer csak felfedeztem ezek között a zarándokok között a jó Isten igazi gyöngyszemeit, gyönyörűségeit. Láttam például, hogy az egyik idős asszony, aki talán írni-olvasni sem tudott, étlen-szomjan járta végig az egész utat, nem rohanta meg a kutakat, csendben volt, mosolygott, nem pletykált, nem kiabált, csak ment és imádkozott. Ő is jött beszélgetésre és megkérdeztem, hogy miként van ez benne. Ez volt a válasza: „Tudja, én gyereklány koromban jártam először Mátraverebélyszentkúton, és amikor odaértünk és kinyílt a völgy, olyan volt, mintha a mennyországot láttam volna és oda léptem volna be. Akkor elhatároztam, hogy egész életemben eljövök erre a zarándoklatra. Az étel- és italnélküliség nem jelent gondot - ha a jó Jézus annyit szenvedett értünk, csak kibírok én is ennyit."

O. J.: Hétévi magyarországi szolgálat után aztán más irányt választott.

S. Sz.: A szentelésem utáni hét év során öt plébánián fordultam meg. Néha nem lehetett tudni, hogy miért helyeztek el, mert azért az sem volt természetes, hogy ilyen sűrűn dobálják a papot. Egyik helyen például egy keresztelőt követő ebéden összetalálkoztam a helyi zenész fiatalokkal, akik pártvonalon nagyon fut-tatottak voltak, zenéltek a helyi kultúrházban, mindenki figyelt rájuk. Jól összebarátkoztunk, és ők érdeklődtek a beatmisék felől. Ez 1975-76 körül volt, csak pár évvel azelőtt kezdték énekelni a beatmiséket a Mátyás-templomban. Kérdezték, hogy szerzek-e nekik kottát. Szereztem és ők elkezdték tanulni az énekeket, és mondták, hogy eljönnének a templomba zenélni. Egyik szombat délelőtt megálltak a kis buszukkal a falu közepén lévő templom előtt és behordták a templomba a hangszereiket. Megtartották a próbát, hogy majd vasárnap jönnek a szentmisére. Aztán a főpróba után nem volt semmi folytatás, hiszen még aznap felhívták őket a pártközpontból, és megmondták nekik, hogy ha még egyszer beteszik a lábukat a templomba, ki vannak mindenhonnan rúgva, semmilyen támogatást nem kapnak, a kultúrházi munkájukat is elveszítik. Aztán külön megkerestek és mondták, hogy nem vállalhatják a templomi zenélést. Őket jól megfenyítették, engem pedig nagyon hamar elhelyeztek onnan. Hát ilyenek miatt állandóan úton voltam.

Közben nagyon érdekelt a misszió. Másodéves teológus koromban már a misszióról tartottam előadást, miközben leveleztem egy Dél-Amerikában működő magyar misszionáriussal. Veszprémi egyházmegyés pap volt, aki kiment és bencés szerzetes lett. Aztán Afrikában Pálinkás Istvánnal tartottam a kapcsolatot. Wolkenberg Alajos nagyon szép alakja a magyar missziológiának, a két világháború között a Pázmány Péter Egyetemen létrehozott egy missziológiai kart, azon tanított. Egyik tanítványát már nagyon tudatosan úgy irányította, hogy majd neki adja át a tanszéket. Ez a tanítvány nagyon jó pap volt, de nem nagyon engedték működni. Egy kis kápolnában misézgethetett kint Pesthidegkúton, és ott nagyon szép kört hozott létre. Őt is megkerestem, és sok mindent összegyűjtöttem tőle, nagyon élt bennem a missziós vonal. Blanckenstein Miklóssal terveztük, hogy Dél-Amerikába megyünk misszióba. Volt is egy püspöki meghívásunk, Peruba mentünk volna. Ott akkor az volt az elv, hogy a magas hegyvidéki településeken, ahol értelmiségi nincs, legalább egy pap legyen. Kicsit hasonló ahhoz, amit most Nepálban, a Himalájában tapasztaltam. Abban a kis tamang faluban tényleg nincs más értelmiségi, mint az a két missziós jezsuita pap, akit meglátogattam. Már el is hozta a meghívónkat a perui külképviselet munkatársa a mit sem sejtő Lékai László püspök-bíborosnak, aki aztán magához rendelt minket és közölte velünk, hogy nem megyünk sehová. Említettük neki, hogy II. János Pál is szorgalmazza a misszió fontosságát, de erre ő így válaszolt: „Menjenek a lengyelek, nekik van elég papjuk, nekünk nincs." Hát ennyi volt a mi missziós történetünk. Közben én folyamatosan úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, és gondoltam, elindulok, megkeresem azt.

O. J.: Úgy tűnik, a papi jelmondat már kifejezte ezt a misszió utáni vágyat...

S. Sz.: Lehet, hogy ez is benne volt. János evangéliumából vettem a jelmondatot: „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell." (Jn 10,16) Amikor választottam, inkább a belmisszióra gondoltam. Nem csak a szervezett egyházra, a templomba járó emberekre, hanem a templomon kívül lévőkre, a nem hívőkre, a keresőkre. Ez teljesen ott van azóta is az életemben.

Láttam egy-két ember életében, hogy nagyobbat lépett, aztán hirtelen döntött, majd később nem győzte helyretenni a dolgokat. Én úgy gondoltam, hogy kimegyek az országból, valahol letelepszek, és fél évig legalább csak úgy leszek, nem döntök. És ehhez tartottam is magam. Nem püspöki engedéllyel távoztam Magyarországról, mert az előzetes tapasztalatok alapján arra gondoltam, hogy nem fognak elengedni. Ez egyház-jogilag nem volt rendes dolog. Igaz, hogy úgy mentem el, hogy írtam egy levelet a plébánosnak és egy másikat a bíborosnak, aki a szentelő püspököm is volt egyben. Reggel, amikor vonatra szálltam, átadtam a sógoromnak a leveleket és minden más elszámolást, kulcsokat, és megkértem, miután Bécsből felhívtam, menjen el, dobja be a küldeményeket a plébános levélszekrényébe.

Németországban nyomban be akartak vonni a magyar lelkipásztorkodásba, de kibújtam alóla. Ismertem a magyar jezsuitákat Leuvenben, oda mentem, ott töltöttem egy fél évet. Ott elvittek az illetékes püspökhöz, hogy tudjon rólam. A püspök alkalmazni akart az egyházmegyéjében, hiszen jól beszéltem franciául is, de valahogyan ez alól is kibújtam. Nem köte-leződtem el. Aztán Bécsben is volt egy nagyszerű munka Magyarország felé, azt sem vállaltam el. Az Ahogy lehet kiadósok keresték, hogy milyen könyvekkel segíthetnek a magyarországiakon, azokat aztán lefordították, kiadták és személyi postával küldték az országba. Nagyon sok ilyen bécsi kiadványt ismertem, használtam én is. A kiadó vezetője, Török Jenő öregedett, és szeretett volna utódot a maga helyére. Eljött Leuvenbe, külön elhívott, hogy menjek, vegyem át tőle az egészet. Az ő ajánlata alól is kibújtam.

A leuveni egyetemen angol nyelven hallgattam vallásfilozófiai tárgyakat, és élvezettel tanultam a flamand nyelvet. Aztán minden szabadidőmben, ami akadt, elmentem és végiglátogattam a vallon és a flamand trappista monostorokat. Bencés monasztikus monostorokban is jártam, és a vallon jezsuitákat is megnéztem. A fél év letelte előtt egy Clarveaux nevű településre mentem Luxemburgba, ahol egy bencés férfi monostor volt. Arra gondoltam, hogy ott végigelmélkedem és megimádkozom, hogy mit csináljak. Ez 1982 márciusában volt. Akkor már nagyon erősen ott volt bennem, hogy a jezsuita rendbe kérem majd a felvételemet, de nem akartam ez előtt a látogatás előtt dönteni. Látván, hogy magyar vagyok, a fogadó bencés testvér fölkapta a fejét. „Itt is van egy magyar a házban! Egy pap, aki lelkigyakorlatot tart fiataloknak, Németországból jött át" - mondta. Nem tudtam, ki az, de azt láttam, hogy valami nagyon furcsa dolgot csinálnak a fiatalok ezzel a pappal, jógáznak, sámlin ülnek, csendben meditálnak. Kiderült, hogy Jálics Ferenc jezsuita atya volt ott. Milyen érdekes, hogy miközben a jezsuita rendbe való lépésemet akartam tisztázni, egy magyar jezsuitát találtam a luxemburgi bencéseknél! Így hát vele beszélgettem át a dolgokat, és aztán döntöttem, hogy jezsuita leszek. Amikor onnan visszatértem, kértem is a felvételemet. Ekkortájt találkozott Lékai bíborossal a külföldi magyar jezsuita provinciális, Hegyi János. Lékai a Germanicumban tanult és jól ismerte Hegyi Jánost, aki jelezte neki, hogy kértem a felvételemet és a beleegyezése felől érdeklődött. Lékai azt mondta, hogy beleegyezik, de írásba nem adja ezt. Óvatos volt. Ezzel együtt végül is teljesen legálisan történtek a dolgok.

Július 31-én, Szent Ignác ünnepén érkeztem meg Torontóba, akkor kezdtem el a noviciátust.

O. J.: Miért éppen a jezsuita rend mellett döntött?

S. Sz.: A szerzetesség már foglalkoztatott, de a leuveni idő alatt nagyon erősen megszólított a Szent Ignác életéről szóló könyv. Nagyon erős belső érintés volt, aminek nyomán arra gondoltam, hogy valószínűleg abba az irányba kellene mennem, de még nem döntöttem. A jezsuita eszményben ott van az, hogy az ember haláláig nincs készen, ezért tanuljon, formálódjon és igyekezzen továbblépni. Ez a szüntelen növekedésre való inspiráció - a Magis - nagyon erősen benne van a rendi szellemben. Ez nagyon erős motiváció volt számomra. A másik motiváció pedig az volt, hogy a magyar jezsuitáknál, akik közül egyre többet megismertem, azt láttam, hogy külföldön és mindenütt komolyan veszik a magyar gyökereiket. A külföldi magyar jezsuiták készítették és juttatták Magyarországra a Teológiai Kiskönyvtár sorozat köteteit, ők szerkesztették és küldték haza a Szolgálat, majd a Távlatok, ill. Papi Egység nevű folyóiratok számait is. Akkor ott volt a Magyar Egyházszociológiai Intézet és még számos szép dolog. Nekem nagyon fontos szempont volt egy olyan identitás, amelyik nem a gyökerek elnyomása árán születik meg, hanem azt fölvállalva, annak a gazdagságát továbbvíve.

O. J.: A Szív nevű folyóirat szerkesztése akkor éppen ezt az identitástudatot erősítette Torontóban.

S. Sz.: Megjegyzem, a papok egy kicsit más helyzetben vannak, ha belépnek a szerzetesrendbe, mint azok, akik ott kezdik tanulmányaikat. Nekik sok évig tart a képzés, miközben rendházból rendházba vándorolnak. Mivel én már pap voltam és volt egyetemi fokozatom, nálam ez kimaradt. Igazából nagyon kevés olyan helyzetbe kerültem, ahol a kívülről jövő formálás segítette volna a jezsuitává válásomat. Így hát a noviciátus két éve után után nagyon hamar, fél évvel a fogadalomtétel után már Hamiltonban voltam és A Szív újságot szerkesztettem. Tehát én teljesen szabadon lettem engedve.

Ennek a szerkesztői munkának egy évig nem én voltam a fő felelőse, hanem az egyik rendtársam, de nagyon hamar rajtam maradt az egész: a kiadás, a szerkesztés, minden. Ez pedig nem kevés munka. Abban az időben, az 1980-as évek közepén, igyekeztem az újság Magyarországra küldését minél szélesebb körben megoldani, sok-sok papi ismerősön meg másokon keresztül. Magyarországra 1988 augusztusában jöttem vissza először. Tűz Tamás költő révén voltak magyar irodalmi kapcsolataim, s emlékszem, miközben a Kortárs folyóirat szerkesztőségébe mentem be, összetalálkoztam néhány titánnal, akik hívtak magukkal Lakitelekre. Másnap indultam velük az emlékezetes lakitelki találkozóra. Akkor még nagyon nem volt világos, hogy mi lesz, sok rendőr volt mindenfelé, de azért nagyon erősen realizáltam, hogy hol is tart Magyarország. Kanadába visszatérve pedig kezdtem beszélni róla, hogy terveznünk kell a hazatérést. Aztán 1989-ben díszvendégi meghívást kaptam Nagy Imre újratemetésére, ahol Orbán Viktor is elmondta a nagy beszédét. Akkor már úgy jöttem, hogy előtte beszéltem a Jézus Szíve Népleányok Társaságának tagjaival, ők hagyományosan segítettek A Szív újság terjesztésében és szerkesztésében. Jeleztem nekik, hogy A Szív hamarosan hazatér, és ki szeretném építeni a szerkesztőséget, a terjesztést, mindent. Kérdeztem, hogy akarnak-e részt vállalni benne. Pillanatok alatt összeállt minden, megvolt a néplány-segítség is. Aztán összeszedtem az összes, Kárpátokon belüli egyházmegyei címet, listát készítettem, hogy ha megnyílik rá a lehetőség, lehessen szétküldeni a lapot. 1989 tavaszán változott meg a törvény, ekkortól nem kellett engedélyt kérni sajtótermékekre, csak bejelentési kötelezettség volt. Ezután mindjárt, április végén elindult az Igen, hogy a pécsi taizéi találkozóra már tudják levinni az első példányt. Akkor indult Czoborczy Bence is az Új Misszióval.

Ez előzte meg az 1990 január eleji, még a választások előtti hazajövetelemet. Torontóban viszont mindent úgy hagytam még, ahogyan volt, hogy ha bármi történik Magyarországon, én repülőre szállok, és onnan folytatjuk a munkát, ahol ott abbahagytuk. Majdnem egy évig két szerkesztése is volt A Szív újságnak. Az egyiket Magyarországon nyomtatták és a Kárpát-medencei meg az Európában élő magyaroknak szánták, a másikat pedig Észak-Amerikában nyomtatták és Európán kívülre küldték. A taxis blokád utánig, tehát majdnem egy évig ment ez így.

O. J.: A Szív korábban magyarországi lap volt, és kényszermegoldásból került külföldre.

S. Sz.: Igen, A Szívet Bíró Ferenc jezsuita indította 1915-ben, ő alapította a Jézus Szíve Népleányok Társaságát is. Aztán a Tanácsköztársaság borzalmai alatt megszűnt egy időre, majd újraindult, de 1951-ben végleg megszűnt Magyarországon. 1953-ban viszont Kanadában már újra elindították a magyar jezsuiták. A kint élő, templomtalan vagy templomos magyarokat kívánta a magyar vallási kultúrában, hitoktatásban erősíteni. Ilyen céllal terjesztették az egész emigrációban. Japánba, 1955-ig Kínába, Tajvanra, Fülöp-Szigetekre küldték és Ausztráliába meg Dél-Amerikába is. A magyar jezsuiták szerkesztették, de a szerkesztősége vándorolt, volt New Yorkban, Montrealban is egy ideig, aztán Hamiltonban, onnan vittük át 1987-ben Torontóba Nagy Ferenc szerkesztőtársammal.

O. J.: Milyen kihívásokkal találkozott Magyarországon a kezdeti időben?

S. Sz.: Az első kihívás renden belüli volt, mert le akartak beszélni a hazaköltöztetésről. Mondták, várjak még egy-két évet, hogy alakuljon ki a stabil helyzet, én pedig azt mondtam, hogy most kell menni, mert ott kell lenni a helyzet kialakulásánál is. Mindjárt az első napokban szerkesztőségi gyűlést hívtam össze, amit még kintről megszerveztem. Hat-hét jezsuitát hívtam meg, és a szerkesztőség felállításáról készültünk tárgyalni. Ezen a belsőnek tervezett megbeszélésen aztán egy orvos-tanár házaspár is megjelent. Korábban soha nem találkoztam velük. Nem akartam elküldeni őket, gondoltam, ha már itt vannak, maradjanak. Volt olyan dolog, amit meg lehetett mások előtt is tárgyalni, és olyan is, amit nem akartam külsők előtt, ezért átvariáltam a dolgokat, és megvolt a gyűlés. Hát ebből lett a Szentjánosbogár! Mert ők egyike voltak azon alapító házaspároknak, akik Dunakeszin a Szentjánosbogár közösséget és mozgalmat indították. Már egy működő klub volt, amit házaspárok hoztak létre a gyerekeik számára, hogy óvják őket a rossz hatásoktól. Ez a házaspár - Jankovits István és Marika - azért jött, mert ismerték A Szív újságot, és négy hónappal korábban már elkezdtek egy stencilezett lapot kiadni Szentjánosbogár címen. Látták, hogy én is valami hasonlót csinálok a gyerekrovatban, amit ők is jónak gondolnak, és azért jöttek, hogy dolgozzunk együtt. Meghívtak Dunakeszire, kimentem és elkezdődött a barát-kozásunk. Szombati napokon volt a klub, ez nagyon megtetszett nekem, és meghívtam őket a szerkesztőségbe. Gondoltam, hogy akkor átkeresztelem az addigi ifjúsági rovatot - a lap közepén, kb. 1/3 terjedelemben - Szentjánosbogárnak, és akkor együtt csináljuk tovább. Így is volt. A szerkesztéshez inkább én mentem Dunakeszire, mert ott sokan voltak, de néha ők is bejöttek Pestre. Nagyon hamar interaktív lett a lap. Már Kanadában is interaktívra terveztem a gyerekrovatot és jöttek is a levelek, de itt aztán még jobban élt a dolog. Őszre már rengeteg levelező gyerek volt az egész országban, így hát 30 000 példányban indult el a lap. Az egyik gyűlésen mondtam, hogy nem tudom megválaszolni az összes levelet, és kértem, vállalja el valaki ezt a munkát. Az említett házaspár elvállalta. Ennek az lett a következménye, hogy ők jöttek elő az ötlettel, hogy hívjuk meg a gyerekeket nyárra táborba. Benne voltam. A témán gondolkozva beötlött, hogy tanítsuk meg őket, hogyan kell ministráns vagy hittanos újságot szerkeszteni. A tábor programjában műfajismereti, tördelési, illusztrálási műhelyek voltak. Mindegyik csoport egy újságot kellett készítsen az első nap végére (akkor csak 3 nap volt a tábor). Most is megvannak ezek, nagy értékek. Következő évben már ötnaposra terveztük a tábort, akkor már egy más programmal készültünk. Ez a színházhoz kapcsolódott. A Harlequin Színház egyik színésze, aki tanított is a gyerekszínházban, segített a vezetők kiképzésében, akik a táborban továbbképezték a gyerekeket. Ekkor egy öt-hétperces előadás elkészítése volt a feladat. Az ötlet, a jelmez, a díszlet, minden tőlük eredt. Ez is szépen megtörtént, nagy siker volt. Gondoltam, ha már annyian segítenek minket, akkor ezt ne csak magunknak csináljuk, hanem hívjuk meg a bemutatóra a gyerekeket befogadó összes családot. Azóta minden táborban van egy előadás. A drámapedagógia tehát mindig jelen van.

O. J.: A családok kezdeményezése tehát keresztezve lett a jezsuita pedagógiával?

S. Sz.: Így is lehet mondani, bár részemről nem volt ez tudatos jezsuita pedagógia alkalmazás. Én jezsuita voltam, s ezért nyilván jezsuita módon csináltam. Aztán kezdték megfogalmazni az ismerősök, hogy jó lenne minél jobban belevinni a jezsuita lelkiséget.

A táborba jövő, érdeklődő gyerekek számának robbanásszerű növekedésével arányosan egyre több vezető kellett. Az első gárda a dunakeszi szülőkből állt, a Szentjánosbogár alapítóiból, de ők sem tudtak mindig kijönni, és a több gyerekhez már újak is kellettek. Akkor már a Szent Ignác Kollégium lelkivezetője voltam, így onnan is hoztam vezetőket. Aztán elkértem a jezsuita noviciusokat is. A szentignáci lelkiségű Sacre Coeur nővéreket, a Jézus Szíve Népleányokat és a Magyarok Nagyasszonya nővéreket is hívtam. Jöttek is. Így hát a Szent Ignác-i lelkiség töményen jelen volt a vezetőkben.

O. J.: Aztán egy idő után a A Szív újság kis gyerekbetétje önálló életet kezdett élni.

S. Sz.: Én 1994-ig szerkesztettem az újságot, addig teljesen együtt mentek. Akkor viszont nekem már nemcsak a lapszerkesztés volt a munkám, hanem ott volt a kollégium és a dobogókői Manréza is, és mindez együtt már nagyon sok volt. Egy évig vittem mindhármat, de nagyon nehezen bírtam. Ezt be is látták, és akkor megbeszéltük, hogy A Szív újságot átadom valakinek, ám azt kérték, hogy a Szentjánosbogarat én vigyem tovább. A kollégiumot átadtam Vértesaljai Lacinak, aki akkor végzett a noviciátusban, A Szív újságot pedig Nemeshegyi Péternek, én pedig maradtam Dobogókővel meg a Szentjánosbogárral. A dunakeszi közösség egyik domináns alapító tagját, Terezát meghívtam szerkesztőségi munkatársnak, mert nagyon kellett a segítség. Ez ment tovább 2005-ig, de én lassan egyre jobban kimaradtam az újságból és a gyerekrovatból is. Aztán 2006-2007 tájékán, amikor Horváth Árpád lelkesen felvállalta A Szív újság főszerkesztését, nagy megújulási korszak kezdődött.

Ekkor lett igazából újra jezsuita a lap. Nemeshegyi Péter bácsinak sok más dolga volt, ő nem volt jelen annyira, a „bogarak" önállóan csinálták az újságot. Horváth Árpi is volt fiatalként, novícius-ként bogártáborban, jól ismerte ezt a dolgot. Ám ő olyan változtatásokat akart eszközölni a lapban, hogy abba egyre nehezebben fért bele a Szentjánosbogár. És akkor megegyeztek, hogy melléklet lesz. Ez egy nagy sokk volt számukra, de összeállt egy szerkesztőcsapat, és csinálták a lapot. Ment egy ideig, de aztán megszűnt, így azóta nincs írott sajtója a Szentjánosbogárnak. 2007-ben viszont sikerült megszervezni a Szentjánosbogár Alapítványt. Nagyon sokáig nem akartam, hogy legyen ilyen, de aztán volt egy pont, amikor mindenképpen meg kellett csinálni. Megtettük, majd kialakítottunk egy helyiséget a „bogarasoknak". Sikerült pénzt is biztosítani, hogy legyen valaki, aki ezt főállásban tudja csinálni. Korábban mindenki önként dolgozott benne.

Már a 90-es évek vége felé foglalkoztam a gondolattal, hogy mi van akkor, ha mondjuk engem elüt az autó. Hát rajtam nem múlhat a bogár-ügy. Persze segítettem és segítem őket ma is, de már önálló életet élnek, és a jezsuita provincia is sokkal jobban felvállalta őket.

O. J.: A Szív újságnak a kezdeti időben volt ifjúsági melléklete, Szívgárda címen. A sajtó általi gyerekpasztoráció tehát fontos a jezsuiták számára. Van-e valamiféle kapcsolat a Szívgárda és a Szentjánosbogár-mozgalom között?

S. Sz.: Amikor elkezdtem a Szentjánosbogarat, az idősebb jezsuiták szorgalmazták, hogy élesszük fel a Szívgárdát, de közöttük ég és föld a különbség. A Szentjánosbogár lelkisége sokban hasonlít a Szívgárdáéhoz, de külsőleg nem kell hasonlónak lenniük.

A Szív-Szentjánosbogár életében 1992-93-ban volt egy nagy belső megkülönböztetés. Emlékszem, egy egész napos tanácskozásra hívtam meg a vezetőket a kispesti Szent Ignác Kollégiumba, hogy a folytatásról gondolkozzunk együtt. Mindig csak a gyerekek nyomása alatt dolgozunk, jó lenne hát valami koncepció, valami előre tervezés szerint haladni. Akkor a korábban említett házaspár azt javasolta, hogy csatlakozzunk valamelyik működő szervezethez. Aztán ők és még néhányan az alapítók közül csatlakoztak a cserkészet egyik ágához, a katolikus cserkészekhez. Én cserkésztiszt vagyok, 1990-ig állandóan cserkészkedtem külföldön, belülről is jól ismerem a mozgalmat, és fontosnak és jónak tartom, de az, amit Dunakeszin indítottak, más. Igaz, hogy közben kisebb változásokon ment át, de olyan érték, amit nem kellene átvinni valami másba.

O. J.: Pontosan milyen is?

S. Sz.: Tulajdonképpen egyfajta gyermekközpontú pedagógia, amelyiknek nagyon erős elvárásai vannak. Értékközpontú, ugyanakkor nem követi a hagyományos formákat, a fegyelmezést pedig egyáltalán nem a megszokott iskolai vagy cserkész módon teszi. Óriási bizalom, hit a másikban, a gyermekben, amolyan „dupla fenekű" játékkal, azaz játszva tanulással, kiértékeléssel, reflektálással, sok énekkel, szentmisével. Olyan szentmisével, amelyikben minden ott van a lényege szerint, de mégsem a megszokott formák között történik. Régen minden táborba igyekeztem meghívni a területileg illetékes püspököt is, hogy tudjon rólunk, lássa, mi történik ezeken az alkalmakon. Aztán ők is miséztek és bekapcsolódtak.

Ezt most próbálom újra feleleveníteni, már meghívtam a püspököket az idei táborokba. Táborainkból nem küldünk el senkit, hanem addig szeretgetjük, amíg rádöbben, hogy tényleg szeretetre méltó, mint mindenki más. És akkor a „problémásabb" fiatal is elfogadja magát és a többieket, és önként elkezdi az értékek mentén szemlélni a világot.

1991-ben volt az első Szív-Szentjánosbogár-tábor. Mint említettem, először az újságírás, aztán a színjátszás volt a téma, majd elmentünk Szécsénybe, az én egyik igen fontos kápláni helyemre, ahol bíztam benne, hogy befogadó családokra találunk. A szállást ugyanis - a bennem nagyon erősen rögzült taizéi minta nyomán - családoknál szerveztem. Reggeltől estig mi foglalkozunk a gyerekekkel, estefelé viszont a családdal vannak, így barátságok szövődnek, országrészek kapcsolódnak össze. Ebben a szécsényi táborban a közösségépítés volt a téma. „Egyházközségeket" alapítottunk, mint Pál apostol, az ő útját jártuk végig. Csapatnevekként az általa alapított egyházközségek neveit használtuk. És beszélgettünk arról, hogy mitől válik közösséggé egy csoport. Aztán összehívtunk egy nagy zsinatot, amelyiken minden egyházközség képviseletében megjelent valaki, és elkezdtek beszélgetni, tapasztalatokat cserélni. Aztán megjelentek a „sajtó" munkatársai és kérdezgették a résztvevőket.

O. J.: Két nyári tábor között mi történik a „bogaraknál"?

S. Sz.: A második-harmadik tábor után kezdtük el szervezni a „rajzást", azaz egynapos táborba hívtuk, hívjuk őket.

Aztán klubélet is folytatódik évközben. Amikor Terezát meghívtam, hogy legyen állandó, fizetett alkalmazott A Szívnél, hamar előállt az ötlettel, hogy ír klubfoglalkozásokat a Szentjánosbogár rovatba. Minden hétre írt egyet, így lapszámonként négyet közöltünk. Ebből nagyon sok hitoktató profitált szerte az országban és újabb klubok alakultak. Később elindítottuk a bogár-bálokat. Először évente egy volt, utána egy őszi és egy tavaszi is megrendezésre került, Budapesten és több vidéki városban is. Aztán bejött a métabajnokság is. Mostanra már nem csak gyerektábor van, hanem kamasz, ifjúsági, felnőtt és családos tábor, valamint vándortábor is.

O. J.: Az elmondottak egyértelműen a katolikus sajtó szerepét hangsúlyozzák...

S. Sz.: A katolikus sajtó létjogosultsága és funkciója kétségbevonhatatlan, de nem kell feltétlenül szenteltvíztől csobognia vagy tömjénfüstösnek lennie. Elsősorban a Jézusban megismert evangéliumi értékek megjelenítésére, közvetítésére kell törekednie, hiszen ezeken áll vagy bukik, hogy emberek tudunk-e maradni.