Nóvé Béla
dUETTEK HAJNALÁN
A párok szimbolikus alapmintái

 

A kéttagú a legkisebb és talán a legtöbb jelentést hordozó emberi csoportrend, amely még magán viseli az intim személyesség jegyeit. Egy páros kötelék lehet önkéntes vagy kívülről kényszerített, véletlen, alkalmi vagy sorsszerű; kifejezhet azonosságot (ikrek), összetartozást (szerelmesek), ám akár végletes ellentétet is (testvérharc, párbaj). Megosztható és a végtelenségig megsokszorozható, ám a párok, bármennyi legyen is belőlük, mindenütt markánsan elkülönülnek egyrészt a magányos egyedektől, másrészt az arctalan sokaságtól, elég csupán madártávlatból lenéznünk egy város főterére - mondjuk a velencei San Marcóra a Campanilából.

Mindezekért, úgy tűnik, nagyon is érdemes számba vennünk a duettek sokféle rejtett és manifeszt üzenetét, jelképi alapmintáikat, a művészettörténet pazarul gazdag példatárában azok lehető legkorábbi feltűnéséig visszakövetve.

A pártáncok legkorábbi ismert formái: a basse-dance, pavane, courante és társaik csak a lovagkor végén, a reneszánsz hajnalán válnak ki a középkori Európát sok századon át uraló csoportos táncrendekből: a mágikus és liturgikus eredetű kör- és füzértáncok archaikus hagyományából. Ezek az új, immár párosával bemutatott udvari táncrítusok idővel egyre szabadosabbá lettek, s a 16. századtól sokféle helyi folklórelemmel dúsítva a polgári társastáncok egész sorát hozták divatba.

A pártáncok e reneszánsszal kezdődő látványos fejlődésívét a magyar kultúrtörténetben is számos adalék őrzi: Zsigmond és Mátyás udvari krónikái, Balassi és Bornemissza Péter utalásai, 17. századi daloskönyvek és táncillusztrációk, Apor Péter, Cserei Mihály táncleírásai, reformkori naplók, levelek s a társasági lapok báli tudósításai - hogy csak néhányat említsünk. Választott illusztrációnk mégsem hazai példa, s ennek oka, hogy e napjainkra csaknem kizárólagossá vált táncformának: a pártáncnak nem a kultúrtörténeti érdekességeit, inkább sajátos szociomintáját és világképhordozó jelké-piségét szeretném bemutatni.

Ehhez pedig keresve sem találni jobb példát az idősebb Lucas Cranach Édenkert című festményénél. A késő reneszánsz német mester, Luther és Melanchton közeli barátja, Wittenberg városának többször újraválasztott polgármestere volt, emellett tudós patikus, nyomdatulajdonos, könyvkereskedő; festőként, illusztrátorként pedig, mondhatni, a reformáció legelső „művész-apostola". Édenkert vagy Aranykor néven ismert táblaképe (Norvég Nemzeti Múzeum, Oslo) itáliai és németalföldi hatásokat ötvöző, gazdag életművének egyik 1530-ban festett, különös darabja. Rajta tizenkét meztelen emberalakot látni: hat pár kissé groteszken elrajzolt Ádámot, Évát, amint egy fallal kerített idilli kert pázsitján jámboran évődnek, diskurálnak (3 pár), és kéz a kézben egy almafát táncolnak körül (újabb 3 pár), ugyancsak párosával feltűnő „szelíd vadak": fácánok, fajdok, nyulak, őzek, szarvasok és oroszlánok társaságában.

Már a látvány e kissé bizonytalan leírása is jelzi: ez egyszer zavarbaejtően eredeti a művészi invenció: az első emberpár talányos értelmű megsokszorozása. Vajon mi lehetett a mester szándéka vele, s miért nem érte be csupán egyetlen őspár megidézésével, mint tucatnyi más képén, és ahogy a téma ekkor már régóta bevett antik-középkori kánonja sugallta? Avagy mi indokolja a bibliai őspár „klónozását" - mindjárt a kezdet kezdetén, a paradicsomban, midőn az emberi nem szaporodása még kezdetét sem vette? Egyáltalán, kik ezek a furcsa párocskák? Közös ősszüléink, más-más szituációban, holmi paradicsomi „képregény" fázisképein? Netán a művész kortársainak eszményített másai? Avagy mindez inkább csak vágyteli képzete volna az „aranykori ősállapotnak" - s vele a mennyek országának, ahol béke és harmónia honol az idők végezetéig?

Éden és kiűzetés

A kép allegorikus volta nyilvánvaló, ám értelmezése korántsem kínálja magát egykönnyen. Főként, ha egybevetjük Cranach két-három, ez időben, 1530 körül készült remekével: a Paradicsom (Bécs, Kunsthistorisches Museum), az Édenkert (Drezda, Gemaldegalerie) vagy az Aranykor (München, Alte Pinakothek) címen ismert, sok részletében megté-vesztően hasonló, allegorikus táblaképekkel. Célszerű hát, ha a „rejtvényfejtést", iménti feltevéseinket sorra véve, a már sokszor bevált kizárásos módszerrel kezdjük.

A szinkron és diakron jelenetek egy térbe rendezett, együttes ábrázolása az egyik legrégibb kihívás minden látványművész számára; spontán késztetéseiről már a gyermekrajzok is sok mindent elárulnak. E nagy múltú alaptéma repertoárjában is számos példát ismerünk a „képregényszerű" illusztrációra - elég csak a velencei Szent Márk bazilika kupola-mozaikjára (1225-30), vagy a Limbourgh-fivérek pazar gótikus látomására utalni Berry herceg imakönyvében (1411 után; lásd a cím alatti iniciálét!), melyek egész jelenetsorokat foglalnak egyetlen merész, többnyire köralakú vagy spirális kompozícióba. Csakhogy ezek a Genezis egészét, az első emberpár teremtését, bukását és az édenből való kiűzetését is sorra megidézik; epikus értelemben tehát jóval többet, mint amire Cranach e különös, egyszerre bibliai és mitologikus ihletésű művével vállalkozik. (Nota bene feltűnő ellentétben a Bécsben őrzött Paradicsommal vagy a drezdai Édenkerttel, ahol maga is egész eseménysorokat foglal egyetlen képbe!) Mesterünk ez egyszer szemlátomást kizárólag a „paradicsomi idill" érzéki szépségű - bár mai szemmel nem túl erotikus - bemutatását tekinti dolgának, a teremtéstörténeti előzmények s a bűnbeesés következményeinek „ecsetelésével" mit sem vesződve. Mond ez a különbség számunkra valamit? Jobban belegondolva, nem is keveset! Először is azt mondja, hogy míg amazoknál a művészi látomás tárgya és ihletője egy nagy ívű bibliai eseménysor, itt mindösz-sze egyetlen üdvözült pillanat, melyet a művész időtlenné merevít ki a képen. A képregényszerű „fázisrajzok" gyanúját - történetiség és ok-okozati viszony híján - így hát bátran elvethetjük. Ám ennél, meglehet, mélyebb tanulságot is rejt e szembetűnő hiány. Például azt az emberi alapélményt, hogy felhőtlen boldogságot csak egy-egy pillanat, holmi mágikus időnkívüliség-érzet nyújthat számunkra. Ennek legfőbb evilági örömforrása a szerelem, míg a jelen idejű földi dimenzión túl: a romlatlan ősállapot (az éden) s annak örökkévaló égi párja (a menny). Ha valaki teljes intenzitással átérezte ezt, az az idősebb Lucas Cranach volt, e majd félezer év előtti ambíciózus és tetterős művész, aki egyszerre próbált a reneszánsz természetkultuszával és a hitújítás még friss, felszabadító ethoszával a gyarló földi dolgok fölébe kerekedni.

S ha már az allegóriák kényes jelentésvilágát bogozzuk, lehetetlen nem észrevennünk, hogy a művészi témaválasztás és az ábrázolásmód mélyén - olykor sok évszázados eltéréssel is - rendre ugyanazon két markáns életérzésre bukkanunk. Az egyik az imént leírt édenkert-, menny- vagy üdvösség-interpretáció, amely leginkább a szerelmi boldogság önfeledt pillanatait idézi, a másik: a bűnbeesés utáni elesettséget és a kiűzetés társas magányát hangsúlyozza, amely nyilvánvalóan a megromlott párkapcsolat, a rossz házasság köznapi élményvilágából fakad. Aligha véletlen, hogy ugyanez a mély ellentmondás hatja át a népmesék, népdalok és szólások világát, avagy a téma klasszikus irodalmi adaptációit, köztük Goethe Faustját vagy Madách Az ember tragédiáját is.

Hogy a különböző korok mesterei e paradicsom utáni alaphelyzetet hányféle módon és jelentésárnyalattal idézik elénk, művészettörténész - és párterape-uta! - legyen a talpán, aki elő tudná sorolni. Hisz ezek az ágyékukat takargató, sokféle alakban elénk toppanó Ádámok, Évák egyaránt képesek jámbor fataliz-must, szánalmat, bűntudatot, szégyent, gúnyt, megvetést, ám akár hősi dacot és cinkos szolidaritást sugallni. Lássunk közelebbről néhány példát a motívum gazdag repertoárjából.

Egy, a Vatikánban őrzött, kora keresztény dombormű: Julius Bassus szarkofágja (Kr. u. 359) már érett formájában mutatja a kiűzetés jelképi kánonját, mely azután sok évszázadra meghatározó mintája lesz a középkori ábrázolásoknak is. A jelenet hangsúlyosan szimmetrikus, középen a tiltott gyümölcs fájával kettéosztva, melynek törzsére a kísértő jelképe: kígyó tekeredik. (Utóbb számos ábrázoláson ez is női fejet kap majd!) A fától jobbra Ádámot, balra Évát látni, pőrén, lehajtott fejjel, ágyékuk elé emelt kezekkel. A férfi oldalán búzakéve, a nőén bárány, mely engesztelő áldozat és egyben Jézusra utaló őskeresztény jelkép. Magát a bűnbeesés aktusát nem, csupán a következményét látni, amint az őspár kilép az éden kapuján, ártatlanságát elveszítve, födetlen testét egymás előtt is szégyellve.¹ (Nota bene: a keresztény kánon egyetlen kivétele ez a bibliai jelenet, melynek meztelen ábrázolása nemhogy megengedett, hanem - a későbbi reneszánsz és barokk mesterek nem kis örömére - kötelező volt!) Mi tagadás, mai szemmel van némi naiv bája e párosnak, hiszen e sorsukat megadóan viselő szégyenlős alakok inkább lefülelt, megszeppent kamaszokra emlékeztetnek, mintsem délceg ősszülőkre.

Teremtés, folyton újrakezdve...

Gyökeres változást a bibliai motívum értelmezésében és ábrázolásában csak a reneszánsz hozott - legszembetűnőbben talán épp Cranach e képével. Hisz jobban szemügyre véve látnivaló: az antikizáló természetkultusz és a protestáns hitújítás egyik legkorábbi „nyilvános találkája" érhető tetten e különös jelenetben. Kihívó életöröm és pőre puritanizmus - markáns egyéniségkultusz s az önként vállalt közösség újfajta, kihívó ethosza. Mintha csak e tucatnyi allegorikus figura, e csöppnyi emberiség arra biztatna: „Nosza, kezdjünk elölről mindent! Az édenkert bűntelen, tiszta harmóniájától, a görög-római „aranykortól" és a saját nyelvünkre fordított Szentírástól! Teremtsünk új embert - a magunk képére és hasonlatosságára! Ki-ki választott párjából és magamagából. Hogy valóban méltók lehessünk az igazak számára megígért öröklétre... "

Nagyralátó program, mely nem kevesebbet tűz ki céljául, mint az emberi nem kettes számrendben való „újraírását" - a teremtés elszánt és öntudatos újrakezdését „Ádámtól, Évától"... Persze valahonnan nagyon is ismerős lehet mindez számunkra. Hisz így vagy úgy csaknem mindenki átéli e lebegő, mégis minden másnál intenzívebbnek tetsző létállapotot, melyben választottjával ki-ki „az első emberpárnak" érezheti magát. A szerelem váratlan fellobbanásáról, az egymásra találás bizonyosságáról beszélek, melynek védett univerzumában egy időre képzelni sem tudunk más, nagyobb emberi struktúrát az „édeskettesnél". Egy, kettő, sok... - tartja a tréfás mondás, s ez az első szerelmek évadján nagyon is találó kapcsolatainkra.

A reneszánsz korát is legfőképp a párválasztás örök dilemmái izgatták: az igaz és hamis szeretők, a rontó démonok és az önfeláldozó hitvesek, az egymást sóváran kereső vagy a síron túl is elválaszthatatlan párok - elég csak Dante, Petrarca, Boccaccio, Villon és Shakespeare m ű veit olvasni, az itáliai, francia, német és flamand mesterek munkáit nézegetni... Avagy mi másról vall e korszak egyszerre önkínzó és diadalmas szerelmi költészete, az ifjú párok megannyi büszke portréja (lásd alább Arnolfiniékét Jan van Eck remekén!), a széphistóriák mitológiai és bibliai témákkal legitimált sokféle szerelmi „esettanulmánya": Troilus és Cressida, Árgírus, Philemon és Baucis? Szicíliától Skóciáig, Spanyolországtól Lengyelországig szerte Európában lázasan folyik az ideálkeresés. Metszeten, festmény-, szoboralakban se szeri, se száma Ádám és Éva immáron markánsan egyéni újrateremtő kísérletének. S közben, mi sem jellemzőbb, Cranach egy egész szatirikus portrésorozatot fest Össze nem illő párok címmel, melynek néhány remekét tavaly a bécsi Művészettörténeti Múzeum Jobbik felem című impozáns tárlatán is láthatta a közönség közel száz pompás páros portré társaságában.

Az igazi feladvány persze „a kettőn túl" következik: vajon miként is lehet a középkor nyomasztó hierarchiáinak helyére párokból nagyobb, önkéntes és egyenrangú társulásokat létrehozni? Szerelmesekből családot, családokból várost és eklézsiát, emezekből a szeretet parancsát beteljesítő új földi, égi országot? Cranach, mint sok német és németalföldi kortársa, eszményeit leginkább két nagy hagyományban vélte felfedezni: a Biblia és az őskereszténység egalitarianizmusában, s - ami mélyen rokon ezzel - a népéletben és a folklórban. Csoportos éden-allegóriája is ezt sugallja az életfa körül összefogódzó meztelen párjaival, egyszerre idézve fel a kora kereszténység szentély körül járt jámbor „angyal-táncát" s a legősibb pogány táncrítust: a vegyes nemű, mágikus körtáncokét - például nyár derekán, a Szent Iván éji tüzek körül.²

Hogy ötszáz év múltán mivé lett e nagyralátó kísérlet, azt a világ mai állásán és szűkebb környezetén ki-ki maga is érzékelheti. Mindenesetre Cranach még üdítőn „bűnbeesés előtti" látomása után jobb, ha nem nézzük végig a monista egyház (egy dél-koreai volt fegyvergyáros által szponzorált) megalomán szertartásait, amint a világ minden tájáról verbuvált, stadionokat megtöltő híveik tízezrével esküsznek örök hűséget egymásnak - egy párokra átírt, populista és militáns üdvtörténet jegyében.

A pozíciók gesztusnyelve

A párok helyzete önmagában is sok mindent elárul. Két ember - akár álló, akár fekvő vagy ülő helyzetben - voltaképp négyféle pozíciót vehet fel: 1) a párhuzamos egymásmellettiséget, amelyben mindketten előre néznek, 2) az egymással szembenézőt, 3) az egymásnak hátat vetőt és végül 4) ha egyikük elfordul, a másik pedig utána. (Nota bene a párok temetkezési rítusaiban és síremlékein is bőven találni mind a négyre példát - a fáraópároktól a modern halotti kultuszokig -, sőt, gyakran egy ötödik is feltűnik: a fejtől-lábtól fektetés Közép-Ázsia egyes nomád népeire jellemző szokása.)

Köznapi élményeinkből is nyilvánvaló, hogy a testbeszéd mi mindent elárul két ember viszonyáról, kiváltképp intim helyzetben, ha mindkét fél meztelen, s így vagy úgy, valamiféle párost alkotnak - legyenek akár szerető k, házasfelek, cinkosok, bűntársak vagy egymással megküzdő, ádáz ellenfelek. Különös intenzitással élhetjük át mindezt egy-egy tánc-, balett- vagy pantomimjelenet láttán, melyek szavak nélkül, csupán mozgással, zenével lényegében ugyanezt modulálják: minden emberi párkapcsolat négy alaphelyzetét, melyek feszültségét és harmóniáját megannyi érzelmi, akarati késztetés szüntelen változó összjátéka adja. Avagy talán nem ugyanez a „paradicsomi" és „édenkert utáni" dramaturgia játszódik le minden áldott - és áldatlan -éjszaka szerte e bolygón? Vajon hányféle lélegzetelállító variánsát figyelhetnénk meg az iméntieknek, ha egy mindenlátó, égi optikával végigkövetnénk akár csak egyetlen éjszaka történéseit? Ahogy milliárdnyi Ádám és Éva tétován keresni kezdi egymást, összebújik vagy elhúzódik, kínnal vagy gyönyörrel eggyé lesz, majd ismét szétválik, elfordul, hanyatt dől, vagy hátulról átölelvén társát mély álomba merül. Ám ha képzelőerőnket mindez meghaladja, elég csupán a saját élményeinkre hagyatkozunk. Emlékezzünk csak: miként bújtunk az ágyba, és reggelente vajon miféle vágyteli és gyötrelmes éjszakai fordulatok nyomait őrzik lepedőnk ráncai?

Ami az Ádám-Éva-ábrázolásokat illeti, érdemes lenne azokat egy merész animációs filmben új életre kelteni. Egy végtelenített paradicsomi és paradicsom utáni látomás lebeg előttem, mely egyszerre szent és profán, magasztos, groteszk és szívfacsaró. Egy vízió, mely bátran egymásra vetíti a Bassus-szarkofág szégyenlős kamaszait a San Marco kupola és a Limbourgh-fivérek megejtő „képregény-hőseivel", Hugo van der Goes, Jan Gossaert, Jan van Eck, Bosch, Raffaello, Michelangelo, Massaccio, Dürer, Cranach, Holbein, Tiziano, Tintoretto, Rembrandt és annyi más mester alakjaival. Az eredmény: egy szüntelen változó páros „fantomkép", amely végtelenített filmszalagként feltámasztaná didergő ősszülőinket. Láthatnánk Ádámot, Évát ezernyi arc- és alakváltozatban roskadozni az áteredő bűn súlya alatt. Láthatnánk, ahogy jobbra dőlne és balra futna, sértetten hátat vetne egymásnak vagy bőszen ágálva egymásra próbálná hárítani a „balhét". S láthatnánk végül, amint sosemvolt gyöngédséggel újra összesimulnak, hogy együtt új sorsot keressenek maguknak - nekünk.

A párok művészi ábrázolásánál csak egyvalami izgalmasabb: a „párként élés művészete" - mint azt egy gyakorló német terapeuta, Hans Jellouschek könyvének címéül adta.³ Ennek is leginkább az a közhelyszámba menő alapigazsága, hogy a teljes értékű párkapcsolat előfeltétele a „köldökzsinór" időbeni elvágása, azaz a tudatos leválás a szülőktől.⁴ Ha tetszik: a lázadás, a kilépés a gyermekkor paternalista édenéből, amely egyszerre véd és korlátoz, egyik legrégibb alapigénk: az 'óv' mindkét értelmében.

„Én nem akarok felnőni." - hallani gyakran, s látni megannyi tétova gesztusban, riadt tekintetben. Valóban: talán soha ennyi infantilis és regresszált, szülőfüggő felnőtt nem volt, mint manapság. Ők azok, akik lélekben inkább kiskorúak maradnak, csak ne kelljen feleljenek semmiért, senkiért. Akik makacsul elhárítják a személyes döntésszabadság minden istenadta terhét és kockázatát. Holott aki ezt nem vállalja, annak sosem lesz saját sorsa, párja, hivatása, családja, utódai. Az élet talán legnagyszerűbb kihívása pedig, ha tetszik, épp abban áll, hogy „egyedfejlődésünk" során magunk is újraélhetjük az édenkerti dráma egészét: a paradicsom (a gyermekség) önfeledt örömeit, a lázadás (a saját sorsválasztás) kihívó kalandját, majd a kiűzetés (a felnőttéválás) küzdelmes szépségeit - hogy aztán az elvesztett édenért sokszorosan kárpótolva, égi hazánkba térhessünk meg újra.

A tömegesküvők rítusai

Hajlamosak vagyunk feledni, hogy „a szív joga" a párválasztásban csak alig két évszázados vívmány - korábban ezt lány-szöktetésnek, nőrablásnak nevezték, ami rendre véres tragédiákba torkollt; elég csak Párisz és Heléna vakmerő kalandját és a trójai háború pusztító viszályát felidézni. Tény, hogy a szabad párválasztás eseti „devianciából" csupán a romantika korára lett többé-kevésbé respektált „alanyi jog" a felvilágosult polgárság körében, jóllehet az a modern individualista társadalmak kivételével még ma sem kizárólagos minta, törvényben szavatolt szelekciós elv világszerte. Ellenkezőleg: Európán, Észak-Amerikán és Ausztrálián kívül bizonnyal ma is nyomasztó számbeli fölényben vannak azok a merőben más értékrendű és szokásjogú közösségek, melyekben két ember kölcsönös vonzalmánál jóval nagyobb súllyal esnek a latba a helyi „házassági piac" írott vagy íratlan szabályai: a családi, vagyoni és etnikai szempontok, a vallási és politikai preferenciák.

Kiváltképp tanulságos - mert többnyire eleve demonstratív célzatú - példái ennek a csoportos esküvők, melyeknek sokféle régi rítusa és újabb divatja hódít ma is szerte a bolygón. Elég csak néhány kulcsszót beütni a világháló keresőjébe (pl.: „collective wedding"), hogy máris pazar bőséggel zúduljanak ránk a tömegesküvők fényképes helyszíni riportjai: Hawaitól a Fülöp-szigeteken, Japánon, Indonézián, Malajzián, Dél-Koreán, Kínán, Taivanon, Tibeten, Indián, Pakisztánon, Örményországon, Kurdisztánon, Irakon, Iránon, Egyiptomon, Szaúd-Arábián, Palesztinán, Jemenen, Kenyán, Szomálián, Ugandán, Kubán, Costa Ricán, Mexikón, Bolívián át Peruig és tovább... Ha mindehhez hozzátesszük, hogy divathóbortból, média- és reklámeseményként a csoportos esküvők mára a nagyobbrészt fehérek lakta földrészeken sem ritkák - gondoljunk csak a kérészrajzást idéző Valentine-napi házasodási lázra! -, akkor látnivaló, hogy világjelenségről van szó, melyben archaikus és modern, szakrális és profán elemek gyakran meghökkentő módon keverednek.

Elsőként próbáljuk hát szétválasztani, mi az, ami e jelenségben közös, és mi, ami egyedi, alkalomhoz kötött? A csoportos házasságkötés majd' mindenütt a tömegtársadalmak sajátja - akár egy túlnépesedett rurális közösségben, akár egy sokmilliós metropoliszban tűnjék is fel. Hatásában is hasonló elvet követ: az egyéni párválasztás meghitt ünnepe helyett szertartásrendjüket inkább a személytelen attrakció uralja, melyet gyakran tovább fokoz az együtt esketett párok egyenöltözéke. Szakrális vagy profán jellegük, eseti „üzenetük" ugyan már sokféle helyi színt adhat e népes szertartásoknak, ám az még feltűnő közös vonásuk, hogy a legtöbbjükben erős vallási, etnikai vagy politikai önreprezentáció érhető tetten, a saját közösség nagyságának és életerejének demonstrálása, többnyire valamely riválisnak tekintett közösséggel szemben. Arról, hogy ez utóbbi milyen makacs, évezredek óta mit sem változó indítéka a tömegesküvőknek, legyen elég csak két példa. Mint párhuzamos életrajzaiban Plutarkhosz írja, Nagy Sándor Perzsia fölötti győzelmét Kr. e. 324-ben azzal pecsételte meg, hogy nőül vette Barsinét, Darius perzsa király legidősebb lányát, s példáját macedón harcosai közül is számosan követték, előkelő perzsa nőket téve asszonyukká egy nagyszabású nászünnepélyen. Egy nemrég készült fényképen ugyanakkor tíz fiatal kínai rendőrt látni a már több mint hatvan éve megszállva tartott Tibet szent helye: a Potala-palota előtt, egyenruhában, párjukkal büszkén pózolva a nagy látószögű optika - s az egész világ színe előtt.

A csoportos esküvőknek persze - a vallási, politikai és etnikai önreprezentá-ción, az országpropagandán és reklámhatáson túl - olykor nagyon is köznapi okai vannak. Legfőbb vonzerejük nem ritkán csak abban áll, hogy e szertartások Ázsia-, Afrika- és Latin-Amerika-szerte sok helyütt ingyenesek, mi több, a benne részt vevő pároknak apróbb-nagyobb ajándékok és kedvezmények is járnak. Más szóval: a nincstelenek nagy tömegének ez az egyetlen esélye a helyi szokásjog által elvárt, szentesített páros létre. Ne ítéljünk hát felszínesen, individualista párfelfogásunk előítéleteire hallgatva. Fényképeiket elnézve próbáljunk inkább olvasni e színesbőrű párok nem egyszer szorongó, komor, sőt riadt tekintetéből. Hisz mindazt, ami e szemekből baljósan visszfénylik, csak még inkább megerősítik a tudósítások lesújtón önismétlő részletei: az éhínség, nyomor és üldöztetés, a polgárháborúk és elemi csapások sivár repertoárja. Íme néhány közelmúltbeli példa:

A nyugat-indiai Amravatiban 2011 elején egy szabadtéri szertartáson 3600 nincstelen párt adtak össze; többségük hindu és buddhista volt, bár muszlim, keresztény és törzsi vallású is szép számmal akadt közöttük. Számos ifjú pár, család és násznép nélkül, egymaga érkezett a tömeges házasságkötésre, melynek hátterében tönkrement helyi parasztok sok éve tartó, döbbenetes öngyilkossági hulláma áll. (Egy mumbai kutatóintézet becslése szerint a tartományban az elmúlt évtizedben legalább 150 000 koldusbotra jutott földműves vetett véget saját kezével életének!) Hasonlóan, 2013 őszén a jemeni Sanaa városában 4000, a polgárháborús vérengzések során családját vesztett ifjú párt adtak össze a katari emir költségén - ez volt, mint hírlik, minden idők legnagyobb „árva esküvője". Szintén a tavalyi év kesernyés mellékízű örömhíre, hogy Nigériában 250 özvegy új párjával egybekelhetett a szokotói szultán pénzén, Jerikóban pedig 400 palesztin menekült kötött egyszerre házasságot a helyi kalifa bőkezű adományából.

Az első pár

„Szerelmesem ragyogó és piros, tízezer közül is kitűnik." - lelkendezik Salamon, a királyi vőlegény jegyese, Szulamit szépségét dicsérve az Énekek énekében. Vajon a tömegesküvők szertartásain hányan érzik át ugyanezt a kiválasztottságot: hogy itt és most „mi vagyunk az első pár"? A monista egyház stadionokban rendezett több tízezres rituáléin, a kínai holdújévkor összeállt mátkapárok sokaságában, a Valentine-napi „kérészrajzásokon" vagy a koldusszegény indiai jegyesek folyóparton megült „jótékonysági lakodalmán"? Nem tudni, ám alighanem éppen ez az, amitől a tömegesküvők -legyenek bár gyakorlatias, karitatív, szakrális vagy evilági célzatúak - megfosztják résztvevőiket: az egymást választás intim öröme s annak szeretteinkkel való megosztása. Hiszen épp ettől oly megejtően varázsos minden új pár, hogy a menyeg-zőjén Ádámnak-Évának, Salamonnak és Szulamitnak hiheti magát. Hogy sokadszorra is először általuk teljesül be az egyszeri és egyetemes ünnepi násza, ím, velük kezdődik a teremtéstörténet újra.

A kiválasztottság e mámoros és büszke érzésvilágát hordozzák a paradicsomvíziók, a barokk pártáncok és a paraszti folklór ünnepi lakodalmas rendjei, ahogy az Énekek éneke is a maga sűrített jel-képiségével. Ám ugyanezt az „első pár" élményt hangsúlyozza az uralkodópárok archaikus kánonja is, kivált plasztikusan: agyagban, kőben, fában és bronzban megörökítve. Ám lássuk, miként.

Az uralkodópárok ábrázolásának spirituális tartalma: a teljes harmónia, az isteni-emberi egység érzékeltetése. A mágikus földi és túlvilági hatalom megtestesítői ők, a „páros tökély" alapmintái. Jelképletük ezért: 1+1=1.

Sajátos formavilágukra a szimmetria és a mozdulatkövetés jellemző. A két szorosan egymás mellett álló, ülő vagy fekvő alak többnyire arányos és mellérendelt. „Megkerülhetetlenségük" titokőrző, szakrális erőterében mindenkor frontális nézetük a hangsúlyos. Mindez több ezer év és olykor több földrésznyi távolság ellenére is egyetlen nagy „dinasztia-ábrázolási családba" rendezi a gízai királysírokat (Kr. e. 2400), a közép-birodalmi fáraópárok szobrait (Kr. 1400), az etruszk szarkofágokat (Kr. e. 800), a páros uralkodóábrázolások közel kétezer éves taoista és budhista hagyományát, a német és francia katedrálisok gótikus király-párjait (13. sz.) s Afrika megannyi hasonló, időtlen szakrális faragványát (Mali, Benin, ashanti, baule, makonde stb. törzsi művészet).

A „Noé-projekt"

A Paradicsom és az Énekek éneke mellett a keresztény kánonban létezik egy harmadik bibliai alapmotívum is, melyben a pároknak - s a teremtett világ páros rendjének - kiemelt jelentősége van, ez pedig az özönvíz-történet, Noéval, családjával s az általuk megmentett földi faunával.

A „Noé-projekt", túlzás nélkül, évezredek óta foglalkoztatja a zsidó-keresztény kultúrkör, sőt az azon túli világ fantáziáját is. Morálteológiai értekezések, katasztrófa- és ökoszisztéma-elméletek ihletője lett, s azon kevés archaikus esemény egyike ma is, melyet - más özönvíz-mítoszokkal, így a Gilgamessel egybevetve - az újabb tudományos kutatások is rendre megerősítenek,⁵ habár a cédrusfa bárka sok ezer éves maradványait, úgy tűnik, máig sem sikerült senkinek fellelnie az Ararát hófödte tűzhányóján.⁶ (E sorok írója hálával tartozik az özönvíz hősének, hisz ótestamentumi eredetű, ritka családnevét is neki köszönheti - s talán nem véletlen az sem, hogy „Noé apánknál" kissé közelebbi felmenői közt is akadtak hajósok, ácsok és építőmesterek.)

Ám lássuk a Szentírást! A Genezis könyvének 6-9. fejezetét fellapozva váltig elámulunk az Úr rendeléseinek akkurátus részletezésén: Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, hímet és nőstényt. Azokból az állatokból, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényt. Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy maradjon utódjuk az egész földön. (1 Móz, 7,2-3).

Mi más ez, ha nem - ismét csak - a „teremtés újrakezdve", a Genezis „2-es számrendben" való újraírása és isteni megerősítése? Ugyanezt az értelmezést sugallja az egyik legkorábbról fennmaradt özönvíz-ábrázolás is a Krisztus utáni 6-7. századból, egy, a párizsi Bibliothéque Nationale ritka kincsei között őrzött kódex: az Asbumhan Pentateuchus illusztrációja, amely mind közül talán a legszorosabban követi Mózes 1. könyvének fentebb idézett textusát. Nem csak azzal, ahogy az özönvíztörténet valahány fontos epizódját - a bárkaépítést, a hajózást, a többszöri madárröptetést, a partot érést, majd a hálaadást - „képre-gényszerűen" egy képbe foglalja, hanem hogy minden szereplőt, embert és állatot egyaránt, párosával idéz elénk. (Nota bene még azokat is, például a skorpiókat vagy a kígyókat, melyekre a páros létforma egyáltalán nem jellemző!) De hiszen ezt teszi a Szentírás is, e viszonylag rövid részletben hétszeri ismétléssel is kiemelve a lényeget: „Minden lény, ami lélegzik, párosával ment Noéhoz a bárkába."

E hangsúlyosan páros elvű „teremtés-korrekció" jelképlete tehát: 2 x (1+3+7+2+7) - amelynek zárójelbe foglalt számaihoz a jelkulcs:

1 x 2 = Noé + neje

3 x 2 = Noé fiai: Szem, Hám és Jáfet + a nejeik

7 x 2 = a tiszta állatok párjai

2 x 2 = a tisztátalanok párjai

7 x 2 = az égi madarak párostul

A Noé-bárka „rakománya" a későbbi ábrázolásokon persze már nem követi ily szorosan a bibliai textust. Ezer év múltával, az idősebb Jan Brueghel Az állatok behajózása című remekén (1613, Paul Getty Múzeum, Los Angeles) magát a bárkát már nem is látni, mi több, még Noé és családtagjai is alig tűnnek elő a pazar szépségű tájat benépesítő egzotikus állatseregletből. Hogy a kép ettől profán vagy hitetlen interpretáció volna, amely tobzódó részletgazdagságával csak a természet buja pompáját ünnepli? Ugyan ki merné ezt állítani? Hiszen bár címe szerint az özönvíz baljós előkészületeit, a „behajózást" lenne hivatott ábrázolni, mégis minden részletén átragyog a túlélés öröme, az isteni-emberi „szivárvány-szövetség" örök időkre szóló ígéretét megelőlegezve: „A víz nem válik többé vízözönné, hogy minden lényt elpusztítson."

Magam nem láttam, de mondják: az Amazonas mentén, nagy esők után, ha elég magasan repülünk, alátekintve néha egy szivárvány-gyűrű is föl-fölragyog. Ez volna a Föld glóriája? A vízözön és a túlélés mementója - egy szövetségé, mely ma is él?

 

Jegyzetek

1 Ugyanez a kompozíciós sémája a nagyjából egyidejű pécsi ókeresztény sírfestménynek (Kr. u. 350-360) és a kb. 30 évvel korábbra datált római Santi Marcellino e Pietro katakomba-ábrázolásnak is.

2 Az egykor Európa-szerte elterjedt ősi szokás elemző leírását lásd James George Frazer Az aranyág (Századvég Kiadó, Budapest 1994) című etnográfiai alapművében.

3 Hans Jellouschek: Die Kunst, als Paar zu leben. Stuttgart 1992.

4 Természetesen, mint azt Irwin D. Yalom neves amerikai pszichiáter is kiemeli: „a szerető szülőről való leválás lényegesen kevesebb konfliktussal jár. Elvégre a jó szülő hagyja a gyereket elmenni." ( I. D. Yalom: A magyar macska átka. Park Kiadó, Budapest 2013. 11.) Újabb nagy és számos meglepő felismerésre vezető kérdéskör, hogy vajon szüleink iránti, egy életen át formálódó viszonyunk s vele egész neveltetésünk mennyiben függ össze a bennünk élő személyes istenképpel, annak hangsúlyos, rejtett vagy éppen hiányos jegyeivel. Mindenesetre annyi talán elfogultság nélkül is állítható, hogy a keresztények egylényegű, bár „sokfunkciós", magát is megosztani kész Istene jóval több és intimebb azonosulási pontot kínál más vallások istenképzetéhez képest.

5 A Fekete-tengeri özönvíz, mint a Boszporusz sziklagátjának átszakadásával előállt természeti katasztrófa elmélete, az utóbbi két évtizedben főként William Ryan és Walter Pitman (Columbia Univ.) amerikai geológusok nevéhez fűződik. Újabban a török Ali Aksu és kutatóstábja (New Foundland Univ.) ennek okait, irányát és időbeli lefolyását ugyan sok részletében vitatja, ám a jégkorszak végi tengerszint-emelkedés és vele az özönvízsszerű jelenségek valóságalapját ő sem kérdőjelezi meg.

6 A legutóbbi expedíciót 2009 őszén egy hongkongi keresztény csoport, a Noah's Ark Ministries International szervezte, ám szenzációsnak nevezett leletéhez máig sem engedtek közel független szakértőket.