Bajor Andor
a KÖZÉPKORI BALLADÁNAK MINT MŰFORMÁNAK TÁRSADALMI ELEMZÉSE

 

Ha kezünkbe vesszük egy régmúlt kor irodalmi alkotását: megnyugtatónak és idegennek találjuk. Halljuk, hogyha ez emberi hang; de tompa és távoli, mint a pincéből jövő kiabálás. Zavaros és zaklatott ez a hang: de a Zavar nem benne van, hanem a torzító téglarétegekben: barátságos duruzsolássá válik, ha leszállunk hozzá a Mélybe.

De ha csak felületesen füleljük, megszokhatjuk ugyan zagyvaságát, de sohasem tudunk válaszolni a nyugtalanító kérdésre: miért éppen ilyen?

Az irodalmi alkotás mint test nagyon sok külső, nevezetesen társadalmi behatást tartalmaz, amely jelenében magától érthetődő volt: magától értetődő volt, mert maga volt az élet; de az élet kicsúszott alóla és ő fönt maradt lebegve, mint a maximum hőmérő vasdarabja, amely megdermedve hirdeti a mozgékony higany egykori magasságát.

Mi azonban elővonszoljuk és boncasztalra kötözzük; nem elégedünk meg azzal, hogy körülugráljuk és alakját kitapogatjuk, hanem kimutatjuk az élő társadalommal való szoros összefüggését.

Véleményünk szerint egyedül ez a látásmód látja az irodalmat értelmes egységben: enélkül az irodalom szeszélyes boszorkánytánccá válik. Kóbor műformák bukkannak föl benne; szállnak, nőnek és szétpattannak; eszmék ugrándoznak benne, ficánkolva, kaotikus bábeli zűrzavarban.

De lássuk az Irodalmat szoros egységben a Társadalommal és azonnal megszületik a Rend; a sötétség elválik a világosságtól, a tűz a víztől, és eljön a hetedik nap.

Mert él ugyan az Irodalom, de élete csak ösztönös vízió, amely a Társadalomban ébred magasabb eszméletre.

Az irodalom együtt fejlődik a társadalommal, mindig kifejezi azt (még akkor is, amikor hátat fordít neki és az öncélú szép érdekli egyedül: ilyenkor éppen ez a kifejeznivaló), de ugyanakkor vissza is hat a társadalomra és lendíti előre.

Lényegében ez csak egy nagy összefüggés, amely rámutat arra, hogy kettőjük szétválasztása: tudománytalan próbálkozás. Minden irodalom valakinek az irodalma, és az irodalmakból úgy jön létre az Irodalom, mint ahogy ezekből a valakikből az Ember.

Mi ebben a tanulmányban egy műformának, a középkori balladának az oknyomozó fejlődéstörténetét akarjuk adni; ki akarjuk mutatni, hogy ez a cikornyás csigaház hogyan tapadt a benne élő szellem testéhez, milyen társadalmi ösvények dobták elő a semmi fekete iszapjából, milyen éles, körötte heverő kavicsok csiszolták ilyenné kagylószerű testét?

A ballada - mint műforma - egy szellemi tradíció. A műforma létrejötte, dagadása és széttörése nem csak a belülről tüzesen fűtő Tehetségek erejétől függ, hanem a Társadalmi hagyományok egyén-feletti helyzetéről.

Hogy valaki teremthet-e, vagy széttörhet-e egy régi formát: ez nem csak tőle függ: de hogy valóban megteremti, lehetőségét kihasználja-e, ez már a tehetségétől.

Az egyén beleszületik a hagyományok kalickájába, melyeket vagy kitölt tartalommal, vagy kongó középszerűséget visz beléjük: vagy a szellem dinamitjával szétrobbantva új formát teremt a régiből.

Ezért nem írhattak a legféktelenebb ókori tehetségek például szabadverset: ez eszükbe sem juthatott, mert más irányúak voltak az ókor szellemi hagyományai.

Egy műforma - természetesen - sosem jelenik meg elszigetelten, hanem másokkal szorosan összefüggve. Így a ballada is határozott egységet képez a rondet-el és vélerain-nel; most, amikor a tökéletesebb boncolás céljából kiemeljük közülük, még egyszer kihangsúlyozzuk velük való szétválaszthatatlan összetartozását.

A ballada Provence-ban jelenik meg a 11. és a 12. században, ekkor ez a forma 4 tizenkétsoros szakaszt jelent, melyek rímei monotonon csengnek-bongnak, utolsó sorai pedig gépiesen ismétlődő refrént alkotnak. Ezután mindinkább terjed. Rímei kifésülődnek: csak három rím vonul a versen végig. A refrén egysoros lesz, az utolsó szakasz megrövidül: Prince (később valamilyen szimbolikus alak is lehet) kezdetben „Ajánlás"-sá válik. Az „Ajánlás" kezdőbetűi néha a költő nevét adják.

Micsoda szeszély, milyen véletlen hozta létre és tette ilyenné?

A ballada ősalakja

A ballada népi eredetű. A provence-i jobbágyok táncdalából keletkezett. Ezek a jobbágyok a déli kereskedővárosok közelében éltek. Ezért viszonylag gazdagabbak voltak. Igényük volt nekik is - természetesen - a szórakozás. A társadalmuk milyen kiélésre ad lehetőséget? Táncra és játékra. De a tánchoz nem ad zenét, a játékhoz nem ad termet. A szabadban, hagyományosan május 1-jén gyűlnek össze, és táncukat ének fogja kísérni. Ez az ének pattogós táncnóta, amely természetesen monorímes: hisz célja csak a bevésés. A nótában egy szólista áll szemben a zümmögő kórussal, amely pattogja a refrént.

Íme, a ballada ősalakja!

Most nyúl le - nem véletlenül - ezért a formáért a művészi elit. A művész semmiből - nem tud teremteni. Teremtő tevékenysége abban áll, hogy a kívülről bevett élményeket disszociálva új, egyéni képeket hoz belőlük létre. Ezt az előbb említett ősformát - mint nagyon sokszor - a néptől átveszi és átcsiszolja. Nézzük, ennek az átvételnek mik voltak a társadalmi előfeltételei?

Először is: a nép felé forduló érdeklődés. Ez a 12. és 13. század nagy mozgalmának: a keresztes háborúknak következménye. A feudális társadalom vezető osztályai (de különösen a lovagság) fölfedezik az anyagit, az egyedit, a nemzetit és az ezt hordozó népet. Egy romantikus irodalmi irány születik meg: a lovagi költészet, melynek művelői a troubadourok. Ezt értettem az előbb a művészi elit alatt, mely nem alkot önálló társadalmi réteget: benne Foulouse hercegétől útszéli csavargókig minden rangút és rendűt megtalálunk. Tehát az egyik feltétel: a nép iránti szimpátia már adva van. Ennek a szimpátiának a kicsapódása a postourelle, ahol a nép - mely pár évtizeddel előbb a durvaság szimbóluma volt - most megjelenik selyem ruhában, fehérré idealizálva.

Második feltétel: A közvetítő közeg szerepe. Ezt - nálunk, Provance-ban - a jongleurök látják el. Ezek a jongleurök a gyors ütemben fejlődő piaci városok termékei. Ezek sátrukban bakkot ugranak, csepüt rágnak és verseket szavalnak. A balladákat is ők propagálják.

Íme: az ősforma a troubadourok kezébe jutott. Ha most meg akarjuk érteni a formában bekövetkezett változásokat, látnunk kell: milyen ízlést hozhatott létre bennük a társadalom? Ezek hivatásos költők. Vagy írásból, vagy birtokaikból élnek. Ízlésük ezért kifinomult, mondhatni mesterkélt. Nem annyira ösztönös költők, mint inkább ravasz verskiagyalók. Ezt tükrözi vissza a változás, melyet a ballada formájában, a rímekben létrehoznak: lassan mesterkélt háromrímes formává fésülik. Hosszúsága éppen megfelel: hiszen inkább ének, mint könyv formájában kerülhet a közönséghez.

Amint mondottuk - ezek a költők részben, csak az írásból élnek, ezért támogatókra szorulnak. Kik lehetnek a feudális társadalom mecénásai? Gazdag főurak, hercegek. A költő hozzá fordul az utolsó szakaszban: megnevezi és neki ajánlja a verset. Így érthetővé válik az „Ajánlás" Prince megszólítása. Ez a Prince egy húsból és vérből való személy, a feudális társadalom nagyhatalmú hercege, akinek az alakja lassan elmosódik és fölemelkedik a konkrétból a szimbolikussá. Így kerül az ajánlás első helyére a Világ Hercege, a Herceg, aki szép, mint a sólyom; vagy a mindenséget betöltő Tisztaság, „Sainte Vierge", „Prince beau, comme esmerillon".

Más volt a művészről alkotott kép ebben a társadalomban, mint a mienkben. Volt benne valami játékos és valami iparművésszerű: a közönség nem látott misztikus alkotót benne. A vers terjesztési lehetőségei is a társadalom fejlettségéhez kötöttek. Nyomda nincs, a közlekedés lassú. A verset vagy példányonként másolva terjesztik, vagy az udvartól-udvarig járó troubadourok, illetve a komédiás jongleurök közvetítik a közönséghez. Átmásolás, továbbadás alkalmával a vers szerzője kétségessé válhat; a kor jogrendje pedig nem ismerheti még az egyéni szerzői jogot. Hogyan védekezhetnek a költők a vers ellopása ellen? Úgy, hogy márkával látják el: a nevüket belefaragják.

Most már minden formaságnak a társadalmival való kapcsolatát kimutattuk: de ennyivel még mindig nem elégszünk meg. Az ezt létrehozó társadalom korszellemének tornyából is rávetjük magunkat, hogy kimutassuk benne harmonikus helyét.

A középkor szelleme zárt és nyugodt. Nem ismeri a kapkodó idegességet; a katedrálisokat türelmesen építik egy évszázadon keresztül, az elítélt az örök élet biztonságában nyugodtan hal meg legszebb ruhájában, a tömegek áhítattal hallgatják a prédikálók hétórás beszédét.

Más ennek a kornak az időszemlélete, mint a mienk; lassúbb, mert a változás kevesebb az életében. Az utak rosszabbak, a technika fejletlen; a gazdálkodás zárt körben játszódik le.

Ez a kor, természetesen, műformában is nyugodtat és zártat hoz létre, megjegesedett kéreggel, higgadt sorokkal, türelmesen kiszámított rímekkel.

És ha a korban élő ember kérésével közvetlenül az Éghez fordul; imájában Jézust vagy Szent Péter urat megnevezve: a segítségre szoruló költő miért ne tehetné ezt versében a földesurát, a herceget közvetlenül megnevezve?

Az építész csipkézett, hegyestornyú dómjai mellett olyan érthetően helyezkedik el az irodalom síkjában lapuló ballada csipkés finomságával, és belül sokszor a dómok torz figuráira emlékeztető durva erejével!

A refrain - azt hiszem - nem csak a táncdalból hozott hagyomány, hanem egy jellegzetes középkori érzést takar. Ez egy mélységben lappangó hiányérzet, amelyet a refrain öntudatlanul kifejez: ez a zárt merevség befeje-zetlenségének lappangó érzése.

Ezért más ennek a refrénnek az értelme, mint más korok refrénjének. Azok játékosok, vidám ismétlések, vagy valami konklúziónak a többszöri hangoztatásai: úgy érzem, nem annyira a kor mélyéről jövők.

De ez - még ha tréfás hangú is - valami szomjúságot zár magába; arra a mechanizmusra emlékeztet, amely hiába próbál kattogva leküzdeni valami belső akadályt: ugyanott mindig megakad. A középkor metafizikus kor; a végtelenben megnyugvó véges embernek a kora. Az ember csak a végesen keresztül akarhatja a végtelen megértését és egy pontban mindig meg kell akadnia.

Itt érzek analógiát a korszellem és a ballada szelleme között. Mintha a jégálarcos ember higgadt sorokkal egy akadály felé táncolna, és nekimenne és bevágná a fejét és fölsikoltana, hogy jajjistenem, nem lehet; azután megint megkísérelné más oldalról és megint felsikoltana: így szaladgálna négy szakaszon keresztül, míg megállna és kitenné a pontot.

Tessék: ennyit tudok a balladáról; így alakult ki cifra ruhája, azt hiszem, látszik; ilyenné a középkor varrta és nem szeszélyes emberkezek. Így pattant elő, a szunnyadó formák homályából és pár ugrással fönntermett az évszázadok biciklijén: most már a hagyományok országútján cikázik a szoborszerű testtel és mereven. Az alakja nem változik többé: már merev hagyomány; de időnként más tartalmat vesz a csomagtartójára és ilyenkor más-más hangon fütyörészik. A megjelenése idegen - a késői jelenkorok ujjal mutogatnak rá és utána uszítják a gondolatok gyorslábú kutyáit: mi is utána uszítottuk, de nem tudom, hogy utolérték-e?

Nem; őszintén megmondom: csak a mikéntet tépték ki belőle, de a miértet csak kisebb síkra kényszerítették: látom, hogy nem véletlenül ilyen, de nem tudom: miért pont ilyen?

De a hiba: bennem van. Mert a ballada ott kóborol a 14. század egyik ösvényén, fütyörészve egy vadalmafa alatt, mint a Szellem céhének vándorlegénye, batyujában a pontos keresztlevéllel; én pedig hat évszázad hamurétegével felette próbáltam szondát ásni hozzá.

Le is ástam, jött is föl valami szirup vagy petróleum, de hol a szükségszerűség vastörvénye? Így hát bocsánatot kérek a ferde mérnöki fúrásért és ezzel a Balladának vége is van.

Ajánlás

Hófehér princ! Te vakító tudás! Bár a miértek titkát el nem értük, de a tőled kapott gyertyafényben mégis derengeni kezd a Társadalomban benne élő Szépséges Ember, a homo estheticus; aki összemarkolja a valóságból születő fonalakat és keserű nyállal összekeverve Művészetet sodor belőle!

Mert az ember, ez az éretlen barna rügy rajta gubbaszt a társadalom széttörhetetlen ágain; a Nagy Fán, amely gyökereivel a fekete anyagban kotorászik, de koronájával a tejfölös eget verdesi.

Gémberedett testét át meg átjárják a kéregben kavargó fanyar és édes nedvek; belső türétől (melyet nevezzünk a Szellem Türének) megduzzad, kipattan, tündökölve, vakító virágzásban.

Forrásmunkák

Huizinga: A középkor alkonya

A. Janroy: Les origines de poésie francaise

Cento Piriche Provenzali (Provensali?)

Enciklopedia Italiana