Kuzmányi István 2013 októberétől a Magyar Kurír vezetője. Fellépése magabiztos közvetlenséget és az általa képviselt ügy iránti elkötelezettséget sugároz. A kolozsvári Média Napokon tartott előadásából és az ott folytatott beszélgetésekből azt is megtudtuk: jó ismerője nemcsak az erdélyi magyar katolikus médiának, de a bukaresti román világi sajtónak is. Mi ennek a titka, hogyan és milyen állomásokon keresztül vezetett életútja a magyar katolikus hírportálhoz, és miben látja médiumának, de a katolikus egyház teljes kommunikációjának is a fő feladatát – ezekről a témákról beszélgettünk.

bESZÉLJÜK A MAI EMBER NYELVÉT!

 

Bereczki Silvia: Budapestről jöttél hozzánk, de gyökereid a Partiumban vannak...

Kuzmányi István: Igen, életutam kiindulópontja Nagyvárad, egészen pontosan Váradszőlős. Büszke vagyok rá, hogy ahhoz a plébániához tartoztam, ahol Pázmány Pétert is keresztelték. Amint a neve is jelzi, a város szélén lévő rész királyi szőlős volt. Amikor annak idején a reformátusok átvették a város vezetését, a katolikusok utolsó „bástyája" volt ez a plébánia, ahol a jezsuiták egészen kitiltásukig megmaradtak. Ők keresztelték meg Pázmányt. Ma a templom és egy házsor emlékeztet még a régmúlt településre.

Egyszerű, nem értelmiségi családba születtem. Édesanyám, aki megboldogult, kémiai laboratóriumban dolgozott, édesapám pedig kőműves volt; van egy nővérem, aki családjával ma is Nagyváradon él.

Kisgyerekkoromtól ministráltam és jártam hittanórára, ami nálunk a sekrestyében volt. Sokaktól hallottam, milyen áldozatokat kellett hozniuk a hitükért, én személyesen azonban nem sokat éreztem a kommunizmusból, arról sem tudok, hogy szüleimet zaklatták volna a templomba járás miatt, pedig édesanyám, aki református, presbiter is volt.

A szentségekben nagyon korán részesítettek minket. Körülbelül hatéves lehettem, amikor az elsőáldozásom volt, a bérmálás szentségében is kevéssel utána részesültem. Picit sajnálom is, hogy nem készülhettem tudatosabban különösen a bérmálásra, de biztosan megvolt annak az oka. A mi plébániánkon, ahol ministráltam, elég kötött volt a légkör, a csengetésen túl nem sok szerepünk lehetett a szentmisén. Gimnazista koromban a városban, más plébániákon próbáltam keresni valami többet a hit terén - így, visszanézve, azt mondanám, az emóciót, az érzelmi kötődést. A barátok templomában például volt karácsonykor pásztorjáték, amibe bekapcsolódtam először öreg pásztorként, később aztán József szerepében is. A rendszerváltás környékén bekerültem az orsolya templom úgynevezett gitáros közösségébe, amely az ottani fiatal káplán körül alakult. (A Mária Rádió nagyváradi stúdjának mai alapemberei egyébként szinte mind abból a csapatból kerültek ki.) Ez volt számomra az első alkalom, amikor tudatosan a jó Isten mellett döntöttem. Elkezdtem gitározni tanulni, aktívan bekapcsolódni, és az ott kapott közösségi meg sikerélmények sokat jelentettek.

Elég egyértelmű volt számomra, hogy az akkoriban, a rendszerváltás után indult Szent László Gimnáziumot válasszam. A szüleim nem igazán értették, miért akarok oda menni. Édesanyám egy igényes általános iskolába járatott minket, ahol én nem számítottam jó tanulónak, édesapám pedig, aki kőművesként csoportvezető volt, azt mondogatta, jó leszek szobafestőnek. Engem azonban nem vonzott az a fajta munka, és úgy döntöttem, hogy inkább tanulok. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy megadták az esélyt.

Gimnazista koromban egyre gyakrabban ministráltam, és mivel nagyon fogékony életkorban voltam, az akkori püspök, Tempfli József személye érzelmileg erősen hatott rám: megjelenése, kiállása, alázatossága lenyűgözött. Ma már sok mindent másként értékelek, de akkor ez nagyon fontos volt számomra. Közben csodáltam a kollégistákat, és azon gondolkodtam, jó lenne otthonról kicsit elszakadni. Egyszer, tizedik osztály vége felé, amikor a bazilikában ministráltam, éppen egy Csíksomlyóra tartó zarándokcsoport állt meg szentmisére, akik az esztergomi ferences gimnáziumból érkeztek. Annyira hatott rám az az eleven fiútársaság, hogy miután elmentek, az Új Ember évkönyvből kikerestem az iskola címét, és írtam egy levelet az akkori igazgatónak, megkérdezvén, hogy nem járhatnék-e én is oda. Sem a szüleim, sem a nővérem nem tudtak róla. Ma már nem biztos, hogy meg merném tenni ezt a lépést. Szeptember másodikán, amikor éppen ismét ministrálásból tartottam hazafelé, egy vaskos borítékot találtam a postaládában. Gondoltam, visszaküldik a levelemet és alaposan letolnak a próbálkozásomért. Reisz Pál igazgató azonban válaszában, melyet ma is őrzök, meglepetésemre azt írta, hogy nagyon örült a levelemnek, és felvettek, jelentkezzem szeptember elsején a szükséges iratokkal és személyes holmikkal. Akkor még nagyon lassú volt a posta, és az augusztus közepén küldött levél csak szeptember másodikára ért oda. Levéllel a kezemben felszaladtam édesanyámhoz, és elmondtam neki, miről van szó, mire ő egy nap alatt előkészített mindent, majd buszra ültünk, és negyedikén jelentkeztünk is Esztergomban. Édesanyám még akkor sem hitte, hogy mindez valós. Nem kívánok egy szülőnek sem ilyet helyzetet, de nagyon hálás vagyok neki, és arra vágyom, hogy emlékezzem az ő hozzáállására, ha majd esetleg az én lányom vagy fiam hasonlóval áll elő. Én ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy ha az ő helyében lettem volna, elengedtem volna magam.

B. S.: A gimnáziumot tehát Esztergomban fejezted be. Milyen hatások értek a továbbiakban, hogyan alakult életutad?

K. I.: Tempfli József püspökre továbbra is mint „ikonra" tekintettem, és az élt bennem, hogy én is olyan szeretnék lenni, mint ő, azaz az erdélyi magyarság megmentőjévé válni. Igaz, nem ismertem őt közelebbről, csak a sajtóból és minist-rálások alkalmával figyeltem, személyisége mégis meghatározta választásomat. Amikor bejelentettem otthon, hogy pap szeretnék lenni és ráadásul itthon, sokan őrültnek tartottak azért. 1996-ban történt, és akkor is még sokkal inkább az volt az divat, hogy elmentek az emberek, minthogy hazajöjjenek. Rosszulesett ez a reakció, de ennek ellenére jelentkeztem a nagyváradi püspöknél, és ő Budapestre a központi szemináriumba meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldött tanulni. Életem legszebb korszakát a gimnáziumi és egyetemi éveim jelentették. Ahogy azonban kezdett kibontakozni a személyiségem, és megkopni bennem a „Tempfli József-ikon", elkezdtem személyét és az erdélyi helyzetet - az identitásunkat a többségi társadalom ellenében megfogalmazó attitűdöt - is kritikusabban látni. Úgy éreztem, hogy bár nagyon szeretem a jó Istent szolgálni, mintha összekevertem volna az istenhitet a hivatásommal és a „nemzetmentő" gondolatokkal. Szerettem volna nagyon közeli kapcsolatban lenni a jó Istennel, és azt hittem, hogy az csak az elköteleződés e formájában lehetséges. A III-IV. évben érlelődött meg bennem, hogy családos hivatásom van, és nem papi. Közben, II. éves koromban meghalt édesanyám, és ezzel az otthoni családkép is, amely sokat jelentett addig nekem, megtört bennem. Világiként fejeztem be a teológiát, és utolsó két évben elkezdtem a kánonjogi szakot is, de abból nem államvizsgáztam, mert tanulmányaim után dolgozni akartam. Biró László püspök segítségével gondviselésszerűen elhelyezkedtem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, ahol közel öt évet dolgoztam. Kozma Imre atya mellé kerültem, akinek sajátos krisztusi emberképe bennem is megerősítette azt, hogy ne tegyünk kivételt ember és ember között. 2001-ben megnősültem, és öt év után a feleségemnek felkínáltak egy állást a Baltikumban, a nagykövetségen, melyet nem utasíthattunk vissza. Így kimentünk egy ismeretlen valóságba, Litvániába, Vilniusba, és a több mint két év alatt, amit ott töltöttünk, nagyon szimpatikussá lett számomra az ottani kultúra. Ez idő alatt munkanélküli voltam, de sosem voltam munka nélkül: mindenfélével foglalkoztam, és ott kezdtem el újságíróskodni is. Elkezdtem cikkeket írni az Új embernek és a Népszabadságnak, és miközben magyaroknak idegenvezetősködtem, megírtam két útikönyvet is. Amikor hazatértünk, megszületett a lányunk és később a fiunk.

B. S.: Hogyan kezdtél újra szakmailag Magyarországon?

K. I.: Mivel nagy híréhség van bennem, és Litvániában átértékelődött bennem az itthoni, többségi nemzet iránti ellenszenvem is, rádöbbentem, hogy a román nyelvet is hasznosíthatnám. Elkezdtem a bukaresti központi sajtót is olvasni, és mivel a Miniszterelnöki Hivatalban, a Nemzetpolitikai Osztályon éppen volt egy referensi állás, megpályáztam azt. Ottani munkám keretében szemlézhettem és sokat meríthettem a román lapok minőségi publicisztikáiból. Két évet dolgoztam abban a munkakörben, majd visszatértem a Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol vezető munkatársként Budapest és Pest megye szociális ügyeivel foglalkoztam. Kommunikációval azonban ott is kellett foglalkoznom.

B. S.: Hogyan kerültél a Magyar Kurírhoz?

K. I.: Erdő Péter bíboros kért fel tavaly nyáron a Kurír vezetésére. (Ő tanított engem az egyetemen, és 2007-ben készítettem vele egy interjúkötetet.) A Magyar Kurírról addig jóformán semmit sem tudtam, néha belenéztem, de ennyi volt. Nagy dilemmát jelentett nekem ez a döntési helyzet, de a kihívás vonzereje meg az, hogy Magyarország egyházi vezetője kért fel a feladatra, pozitív válaszhoz vezettek. Gondviselésszerűnek éreztem a felkérést, de mégsem volt könnyű megtenni a lépést. Elkezdtem figyelni a Kurírt, tanulmányozni, hogyan működik, és kérdezgetni számomra mértékadó személyeket, hogy szerintük milyennek kellene lennie. Közben olvastam jezsuiták meg más, a katolikus médiával foglalkozó szerzők műveit. Mivel kóros internetolvasó vagyok, élt bennem egy kép arról, miként nézhet ki egy portál.

B. S.: Mit tartasz különösen fontosnak munkádban, hogyan működik a Kurír?

K. I.: Sokfajta identitást él meg egy sajtóorgánum, de én azt kértem, lehessünk az, ami a nevünkben is szerepel: katolikus hírportál. Hízelgő, amikor a Magyar Kurírt a katolikus MTI-nek nevezik, de igazából sem az anyagi lehetőségei, sem más képességei nem teszik lehetővé ezt a szintet. A gazdasági felelőssel együtt összesen tízen vagyunk munkatársak, és ebből is többen csak részmunkaidőben dolgoznak nálunk. Ezzel együtt bevezettük, hogy hétvégeken is „nyitva" vagyunk, és egyre több eseményen részt veszünk. Sikerült elérnünk, hogy az igazán fontos eseményekről legyen hírünk, de ehhez megfeszített ütemben dolgozunk.

A Kurír a magyar katolikus egyház hivatalos sajtóorgánuma. Anyagaink körülbelül egyharmada a magyarországi egyházzal foglalkozik - saját tudósítás, több mint egyharmada a szentatyával és a Vatikánnal kapcsolatos információkat tartalmaz, a többi vagy fordítás, vagy olyan tudósítás, melyet vagy mi kérünk különböző helyekről, vagy amivel megkeresnek minket. Megörököltük, hogy vannak, akik fontosnak tartják, hogy együtt dolgozzanak velünk: a magyar egyházmegyék sajtósai révén is küldenek híreket, és kapunk híreket a határon túlról is. Fontosnak tartjuk a külhoni hírek jelenlétét is, hiszen olvasóink jelentős része a határon túli vidékekről való, így körülbelül egyharmada erdélyi. Együttműködünk a Vasárnappal és a romkat.ro honlap szerkesztőivel is, a nagyváradi egyházmegyével is élő a kapcsolatunk. Igyekszünk nem köldöknézőeknek lenni, és felfigyelni a máshol lévő értékekre is. Fontosnak tartanám, hogy a környező országokról többet szóljunk, mert ez kissé nehézkes: sokszor többet tudunk Németországról, mint például Lengyelországról.

Hasonlóképpen lényeges, hogy egyre inkább megerősítsük a hírportál jelleget: egy jezsuitától olvastam még a közösségi oldalak elterjedése előtt, hogy a hírnek 4 órán át van igazi hírértéke. És bár napjainkban a közösségi oldalakkal nem lehet lépést tartani, igyekszünk aktuálisak lenni. 24 órás portállá vált a Kurír, és nem múlik el úgy nap, hogy ne tegyük ki még aznap a hírt, még akkor sem, ha este volt az esemény, olvasóink nagy része ugyanis este 9 és 11 között néz minket.

Bár a Kurír elsősorban híreket és tudósításokat közöl, igyekszünk fontos témákat más módon is megközelíteni. XXIII. János és II. János Pál szentté avatása előtt és után például két hónapon át megszólaltattunk különböző személyiségeket, civil kezdeményezésre elindítottuk a MennybeMenő kampányt. Pápák virágoskertje cím alatt történeteket közöltünk a két pápáról. Magán a szentté avatáson részt vettünk, és interaktívan, szinte „egyenes adásban" közvetítettünk róla a Facebookon keresztül.

Az őszi püspöki szinódusra, amely a családról fog szólni, előre fogunk készülni, és szeretnénk ismét kampányszerűen egy élő közösséget létrehozni a téma kapcsán. A megszentelt élet évének, amely novemberben kezdődik, szintén különös figyelmet szándékozunk szentelni.

A Kurír katolikus közszolgálati médium és egyben evangelizációs eszköz is. Úgy kell híreket és tartalmakat közvetítenie, hogy a katolikus olvasó, a kereső és a nem hívő érdeklődését egyaránt felkeltse. Amikor például az Evangelii Gaudium apostoli buzdítás hivatalos magyar fordításának megjelenése előtt Török Csaba 14 részes ismertetőjét közöltük, a közösségi oldalakon azt tapasztaltuk, hogy a szegénységről, munkanélküliségről szóló részeket a szociális ellátó rendszer vezető személyiségei figyelemmel kísérték, olyanok is, akik nem feltétlenül osztják a katolikus értékrendszert.

A kifejezetten katolikus tartalmak mellett próbálunk közérdekű eseményekre is figyelni keresztény szemmel. A szocsi olimpia kapcsán például körbejártuk azt a kérdést, hogy Karolina Kostner miért korcsolyázik előszeretettel az Ave Mariára.

Igen, ott kell lennünk, ahol a ma embere van, és azt a nyelvet kell beszélnünk, amit ő beszél. Nem tehetjük meg, hogy ne legyünk jelen például a Facebookon, hiszen látogatóink több mint egyharmada a közösségi oldalakon keresztül jut el hozzánk. Véleményem szerint bűnt követnénk el, ha nem használnánk ezt az evangelizációs eszközt. Jogosnak tartom a kritikát, hogy az egyház szégyenlősebb a kelleténél, nem használjuk a kínálkozó kommunikációs eszközöket, ezáltal csorbítva az Örömhír és Krisztus hirdetését, ami pedig a feladatunk.

Azt tapasztaljuk, hogy Ferenc pápa egyéniségéből és fellépéséből adódóan fokozott az iránta való érdeklődés még az ortodox országokban is. Ma már Pope App(lication) néven olyan több nyelvű okostelefon-alkalmazás létezik , amely a pápa megnyilatkozásait adja tovább. Tervben van egy magyar változat készítése is, Pápa-mobil néven.

Végül még egy lényeges gondolat arra vonatkozóan, hogy a képek manapság egyre nagyobb jelentőséggel bírnak: nagy képek, kevesebb szöveg az elv. Március 15-én megújult a honlapunk, és több helyet kaptak a képek, videók.

B. S.: Mit szeretnél személyes üzenetként kiemelni a mai katolikus egyház kommunikációja kapcsán?

K. I.: Szerintem nagyon fontos életörömet, reális optimizmust sugározni, és mindenkivel kommunikálni. Elsősorban megszólítani mindenkit, bárki legyen is az, úgy, ahogy Jézus felfigyelt például Zakeusra. Meghallgatni a személyt, az egyént, és közös pontokat keresni, megtalálni a fájdalmak közepette is a szépséget, a reményt. Úgy gondolom, a harcos hitvédelem kora lejárt (vagy itt sem volt?), a párbeszéden van a hangsúly. Figyeljünk arra, hogy valóban Krisztust vigyük az emberekhez, ne magunkat vagy valami mást. Elvem: tegyük a jót, és így kerüljük a rosszat.