Benyik György
vAJON TESTELLENES-E A KERESZTÉNYSÉG?

 

Érdekes, hogy Michelangelo a Sixtus-kápolnában az utolsó ítélet képein szereplő üdvözülteket és kárhozottakat mezítelen testtel festette meg. A képet utólag ráfestett leplekkel tették „erkölcsösebbek-ké", ami élénk vitát váltott ki. Az Utolsó ítélet képeinek korábbi, 16. századi restaurálásakor az alakok szeméremtestét¹ ráfestett fátylakkal takarták el.² Amikor a nagyméretű freskón a legutolsó felújítást tervezték, a munkában szekértőként részt vevő néhai Prokopp Péter elmondta, milyen hosszú vita alakult ki arról, hogy, a művészettörténeti hitelesség érdekében, ezeket a takaró fátylakat mind el kell-e távolítani, vagy néhányat, a vallási érzékenység miatt, meg kell hagyni. A restaurálási munkák 2000-ben fejeződtek be. Mára már nem csak a boltozati freskókat, de a többit is felújították. Az eltávolításellenes tábor érve az volt, hogy az utóbbi 400 évben már az átfestett változat lett az európai kulturális örökség része. Ez a művészettörténeti vita jól mutatja, milyen változó az emberi test megítélése és ábrázolása a keresztény egyházban és a keresztény művészetben.

A II. vatikáni zsinat és ezt követően XVI. Benedek pápa megnyilatkozásai erőteljes változást jeleztek a test megítélésének keresztény tanításában. XVI. Benedek Deus Caritas est kezdetű enciklikájában (2005. december 25.) beszél a szeretet fogalmának zűrzavaráról és a testhez fűződő szeretetről, az éroszról is, aminek hiánya miatt Nietzsche³ elítélte a kereszténységet, és miként a felvilágosodásban ez szokás volt, ő is testellenességgel vádolta. A pápa kijelenti: „Manapság sokszor testellenességgel vádolják a korábbi kereszténységet, és ilyen hajlandóságok mindig is voltak." A továbbiakban a dokumentum a következőképpen fogalmaz: A férfi és a nő közötti szeretetnek, amely nem gondolkodásból és akarásból fakad, hanem az egész embert egyszer csak hatalmába veszi, a görögök az erosz nevet adták... az Ószövetség az erosz szót csak kétszer használja, míg az Újszövetségben egyáltalán nem fordul elő. A szeretetet kifejező három görög szó közül - erosz, philia (baráti szeretet), agapé - az újszövetségi iratok az agapét részesítették előnyben, amely a görög nyelvhasználatban mellőzött volt.

Az Ószövetség

Nagy kérdés, hogy találunk-e testellenességet az Ószövetségben. Érdemes röviden áttekinteni azt, ahogyan a Biblia beszél az emberi testről, valamint a testiségről. Világosan kell látni, milyen összefüggésben fogalmazták meg az ószövetségi antropológiai tanítást a testtel kapcsolatban.⁴ A legősibb szövegekben azt olvashatjuk, hogy az ember „Isten képére és hasonlatosságára" teremtett lény (Ter 1,27), ennek folytatása lesz az Újszövetségben, Pál levelében, a „Krisztusra" teremtettség (Kol 1,16). Mielőtt azonban továbblépnénk, másról is kell beszélnünk.

Az ember „alapképlete" a bibliai szövegekben az összetettség (Ter 2,7). Egyrészt a földi vonatkozás: a föld porából lett, azonban az Isten lehelete (nefes) tette élővé. Csakhogy az élő lény még nem morális személy, az Istennel való viszonyát az Isten lelkéhez (ruah) való viszony adja meg. Az ember tehát test és lélek. Különössé teszi a szóhasználatot, hogy néhány alkalommal az angyalok testéről is beszélnek a próféták, és elég különösen írják le őket. „Az égboltozat alatt ki voltak terjesztve a szárnyaik, az egyiké a másik felé, s kettő mindegyiknek a testét födte. Amikor mentek, hallottam szárnyuk suhogását. Olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, mint a Mindenható hangja, a vihar moraja, mint egy tábornak a zaja. Amikor megálltak, leeresztették szárnyukat, és ezzel zajt csaptak. Az égboltozat fölött pedig, amely a fejük fölött volt, mintha zafírkő lett volna, olyan, mint egy trón, ezen a trónfélén meg fenn, a magasban egy emberhez hasonló lény." (Ez 1,23-26.) Ebben a vonatkozásban a test az életerőnek a fogvatartója. „Terményei a királyok hasznára vannak, akiket bűneink miatt rendeltél fölénk, s kedvük szerint bánnak testünkkel és állatainkkal, mi meg nagy nyomorúságban vagyunk" (Neh 9,37), de a test önmagában csak tetem, ahogyan Sámson az oroszlán hulláját nevezi (Bir 14,8). A zsoltárban ezt olvashatjuk: „Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart. A testek halomban feküsznek, szerte a földön fejeket zúz szét." (Zsolt 110,6) Azonban az Ószövetség héber szövegeiben nem találkozhatunk a test és az emberi személy többi részének, például a lelkének pontos elkülönítésével. A héber szöveg csak akkor beszél külön a testről, ha a képességeit vagy egy munkás ügyességét írja le. Az emberről holisztikus módon és nem disztingváltan gondolkodik. Az ember nem a test és a lélek egységének terméke, a kettő inkább egymásra van utalva, egyik a másik nélkül nem létezik. Ezzel függ össze, hogy a héber szöveg az egyéni személy, az individuum iránt nem mutat nagy érdeklődést, inkább csak egy világ részeként írja le őt, vagyis korporatív személyként. A halált sem úgy értelmezi, mint amiben a halott testtől elkülönül az isteni lélek (nefes vagy ruah). A halálban a személy idegenné válik és álomszerű létbe hanyatlik, amelyből csak az Isten ereje tudja föléleszteni. „Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe. Különben kicsodám lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten." (Zsolt 73,24-25)

Dániel könyvében Nabukadnezár király egészen különös átalakuláson megy át, miközben beteljesül az isteni jövendölés: „Neked szól a szózat, Nebukadnezár király! Elveszem királyi hatalmadat. Kitaszítanak az emberek közül, a mező vadjai közt lelsz tanyát, s füvet legelsz, mint az ökrök. Hét időszak múlik el így fölötted, míg belátod, hogy a Fölséges uralkodik az emberi királyság fölött, és annak adhatja, akinek akarja. (...) Még ugyanabban az órában beteljesedett a jövendölés Nebukadnezáron: kivetették az emberek közül, füvet legelt, mint az ökrök, az ég harmata addig öntözte testét, míg szőre olyan hosszú nem lett, mint a sas tolla, és körmei, mint a madárkarmok." (4,30 7,11) Az arám „gesem" a tetemet jelenti, és az emberből azt, amit tűzbe és vízbe lehet dobni (3,27-28; 5,21). A rabbinikus irodalomban azonban a „gupá" a személyt jelenti (Qidd 37a. t.Sanh 13,4 [434]), amely ellentéte a test tagjainak vagy a fejének (m.Tesah 10,3) vagy a lelkének (Lev Rab 34). Ez a hatás a keresztény korszakban is jelen van, és a hellenizmus héber gondolkodásra tett befolyásának szokták tekinteni. Érdekes eszmefuttatást találhatunk egy rabbinál a testi gyönyörök különböző szintjeiről.⁵ Az Ószövetségben a testi szükségletek korlátozása a nazirátusi fogadalom⁶ esetén történik (Szám 6,1-21). Ők nem ihatnak bort, égetett alkoholt vagy alkoholos italt, és nem ehetnek olyan ételt, amely tartalmaz szőlőt, hajukat le kell nyírniuk, nem érinthetnek halottat, még akkor sem, ha az a rokonuk. Ezeket a fogadalmakat legtöbb esetben csak egy bizonyos időre (30 nap) vállalták.⁷ A testi örömöktől való tartózkodás nem az Ószövetség jellemző sajátossága. Az étel, ital és a szexuális örömök élvezete az élet és a házasság része, de ennek ellenére nem bátorítja a testi örömök hajszolását. Néhány aszketikus szektáról azonban tudunk az Ószövetségben. Ilyenek az esszénusok, akik önkéntes szegénységet és nőtlenséget fogadtak, legalábbis egy időre. Tudunk az ebionitákról⁸ is, akik az első keresztény században a zsidó-keresztény mozgalom tagjai voltak. Azokat a zsidókat nevezték először ebionitáknak, akik Jézust Krisztusnak nevezték.⁹ Ez az aszketikus és részben testellenes szemlélet nem vált általánosan elfogadottá sem a zsidóságban, sem a későbbi keresztény egyházban, hanem a követőit eretnekeknek tekintették.

A hellenisztikus világ test-fogalma

Homérosznál a szóma elsősorban testet, tetemet jelentett, ami különbözik a beszélő egójától. A későbbi görögben már ez jelenti az élő emberi és állati testet is, sőt a pszichikus vagy más néven mennyei testeket is. Az újszövetségi korszakban a pogány görögben a szóma jelentheti a szolgát, az egyházat mint közösséget, akik a városban „testületet" alkotnak. Eredeti jelentése a test, vagy az emberi személy valamilyen eszköze. Csak Platón beszél a szép testről úgy, mint amely a mennyei ideák, elsősorban a szépség tökéletlen megjelenítője. Ez a szemlélet nagy hatással volt a hellenista szobrászatra és emberábrázolásra. A sportolók szép, fiatal testét szívesen ábrázolták, sőt a múzsákat is szép, fiatal nőként ábrázolták. A testi szerelem a hellenisztikus költészetben mindennapos téma volt. A testi örömök, az evés, ivás öröme, főleg a Dionüszosz-kultuszban¹⁰ nagy szerepet játszott. Arisztotelész, Platón tanítványa azonban egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy a testnek lenne mennyei vonatkozása: számára a testet a lélek teszi élővé. A sztoikusok úgy írják le a testet, mint ami mindent összefog, tehát a lelket is. Az emberi test a nagy kozmosznak kicsinyített mása (mikrokozmosz). Az ember a világegyetem része, és az abban lévő szellem kicsiben koncentrálódik benne. A hellenista gondolkodók szerint ez a szellem kisebb mértékben megtalálható a növényekben és az állatokban is. A sztoikus Epikurosz (Kr. e. 341-241) számára a test a lélek egyik tulajdonsága. Ezért a test örömeit, mint az evés, ivás, szexuális kielégülés, nem tartja az öröm fokozóinak, hanem csak az örömérzetet teszik sokrétűbbé, és a szükségleteket három csoportba sorolja: „Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik. A kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki nagy szükségben veszi magához."¹¹ Az is érdekes, amit halála előtt mondott a fájdalomról: „Epikurosz köszönti Hermankhoszt. Eljött számomra a végső nap. Olyan éles fájdalom gyötör a hólyagomban és a beleimben, hogy ez már nem tarthat így tovább. De még ezeket is segít elviselni lelkem öröme, amikor felidézem tanainkat és az általuk felfedezett igazságokat. Most már te, ahogyan olyan emberekhez illik, aki mindig is jónak mutatkozott személyem és filozófiám irányában, vedd gondjaidba Métrodórosz gyermekeit."¹²

Aki csak a görög szobrokra tekint, világosan látja, hogy a görögök egyáltalán nem voltak testellenesek, sőt a testi örömöket szívesen gyakorolták. Ebben a közegben teremtette meg a kereszténység a monogám házasságot;¹³ nem fogadta el azt az elvet, hogy a férfi természeténél fogva nem monogám.

A hellenisztikus nevelés központi helyei a gümnaszionok, amelyek eredetileg testnevelésre szolgáló épületek voltak. Szerepkörük a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálta. Egyre inkább egyfajta „kulturális centrummá" váltak, hiszen mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni.¹⁴

Az Újszövetség test-lélek hierarchiája

Az Újszövetség átveszi az Ószövetség holisztikus szemléletét, és a szóma szót hasonló értelemben használja, mint a görög hellenisztikus szerzők. A testet az egész ember foglalatának tekinti, amely fel tud támadni a halálból (Mt 27,52; ApCsel 9,40; Róm 8,11; 1Kor 6,14). A lélek (szellem) az élet ereje, amely az evés-ivás által folyamatosan megújul (Mt 6,25). A Mt 10,28 azonban teljesen egyedi módon beszél erről az összefüggésről, amikor azt mondja: a test elpusztítható, a lélek nem (vö. Lk 12,4), de az ember test és lélek marad a halála után is. Ennek világossá tétele céljából beszél Pál a „fizikai testtel" szemben „lelki testről" (1Kor 15,50-51; Fil 3,21). A 2Kor 5,8 szerint csak vándorlunk ebben a testben, de amikor majd leomlik földi sátrunk (1Kor 5,1), akkor sem leszünk egészen „mezítelenek". Pálnál ez nem jelenti a lelket, annak ellenére, hogy az „újra magunkra öltjük a testet" a halálból való feltámadással egyenlő (2Kor 12,3). Ennek megfelelően a Pál által alapított egyházakban a testnek a lélek elleni kijátszását nem tapasztaljuk, hanem mindenki egyenlő arányban foglalkozik a testével és a lelkével is.

Ókeresztény egyházatyák és a platóni ideák

Az ókeresztény teológia erőteljesen támaszkodott az újplatonikus filozófiára és antropológiára, az embert a szent ideák követésére biztatta. Nüsszai Gergely De opificio hominis című művében az emberről a teremtett és a nem teremtett dolgokról tárgyalva értekezik. Az ember test szerint teremtett és véges, de végtelen a halhatatlan lelke miatt, amely kapcsolatot tud teremteni az Istennel. Úgy képzelte el, hogy minden egyes embernek a lelkét a testével egy időben (foganáskor) teremti az Isten. Ezzel szemben Órigenész úgy vélte, hogy a lélek korábban is létezett (preexisztens), s beköltözik az emberi embrióba és személyiséget kap. Hitt a lélekvándorlásban is, de ezt a nézetét 553-ban a IV. egyetemes zsinat elutasította. Azt viszont Nüsszai Gergely is állítja, hogy az ember Isten képére van teremtve, nemcsak a lelke, hanem a teste is. Az ember „teomorf", mert van öntudata és szabad akarata, amely Istenhez teszi hasonlóvá. Ádám vétke miatt azonban az istenképiség csorbát szenvedett, és az ember képes számtalan vétket is elkövetni, ezért nem tökéletes.

Augustinust (354-430) tartják az első olyan latin teológusnak, akinek világos antropológiai nézetei voltak. Az embert két szubsztanciára (lényeg) osztotta, és a test és lélek tökéletes egységének tekintette. Ezzel a platonikus nézetekből az arisztoteliánus nézetek felé hajlott. Késői írásaiban azt is leszögezte, hogy az ember teste lényegileg tartozik az emberi személyhez. Szívesen használta azt a kifejezést, hogy „a te tested a te feleséged" (caro tua, coniux tua). A test egy háromdimenziós objektuma a négy elemnek. A lélek az a szubsztancia, amely beleillik a testbe és kormányozza azt. Nem különösebben érdekelte ennek a kapcsolatnak a részletes leírása, inkább csak a hierarchiájának meghatározására szorítkozott, amely szerint a lélek megelőzi a testet, azonban a Vallomásokban drámaian értékelte a korábbi manicheus eltévelyedését. A testet és a testi vágyat erőteljesen leszűkítette a szexuális vágyakra. A későbbiekben a concupiscentiát - a bűnös vágyat - a szexuális vágyra értették, amely a lélek uralma ellen küzd. Ezért a testi vágyak ellen aszkézissel kell küzdeni. Ennek gyötrelmeiről így vall: „S mi volt élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. De engem nem elégített ki a lélek vonzódása a lélekhez: a barátság ragyogó birodalma. Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyam mocsarából és ifjú erőm forrásaiból, és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és a fajtalan kívánkozás sötétsége között. Mohó iramban táncoltatták ezek tapasztalatlan fiatal mivoltomat a szenvedélyek örvényei fölött és mélyen megmerítették a bűnök hullámaiban. Rám erősödött akkor haragod, de én nem gondoltam vele. Éppen az volt felfuvalkodott lelkemnek büntetése, hogy megsüketültem gyarlóságom láncainak csörgésétől."¹⁵

Ágoston vallomásainak később igen nagy hatása lett a keresztény szexualitás és a testi gyönyörök megítélésére, főleg papi és szerzetesi körökben. Azonban nem szabad elfelednünk, hogy a keresztények hitének központja az emberi test feltámadása az idők végezetén, és mindez meghatározta a testhez való viszonyukat is. A keresztény teológusok véleménye eltér abban, hogy hány összetevőből áll az ember. Az egyik elképzelés a kétpólusú ember, ez az ún. dualista szemlélet, amely az embert test-lélek egységének tekinti. Ehhez tartozik az is, hogy a lélek a halál pillanatában eltávozik a testből, s feltámadásunkig nyugalomba kerül.

Ettől különbözik az ún. „tiradikus" szemlélet, azaz a teológusok kisebb csoportjának véleménye, mely szerint az ember testből, lélekből és szellemből áll. Ezt a nézetet ITesz 5,23-ra és a Zsid 4,12-re alapozzák.

A modern teológusok szívesebben beszélnek az ember megoszthatatlan egységéről, amelyben a testet és a lelket nem lehet egymástól elkülöníteni, inkább csak ugyanazon egység két különböző arculatának tekintik azt. Ezzel lényegében visz-szatérnek a héber gondolkodáshoz és elszakadnak a platonikus gondolkodástól. Ez a monista felfogás a hetednapi adventistáknál a hivatalos tanítás szintjére emelkedett. Hasonló elvet vall a modern neurológia is, amely szerint az ún. magasabb rendű folyamatok is az agyi tevékenységre támaszkodnak. Így gondolkodott R. Bultmann (1884-1978)¹⁶ és Oscar Cullman (1902-1999),¹⁷ akik ezt a szemléletet széles körben terjesztették.

Pelágius (390-418) szerint az ember nem lehet annyira romlott, hogy ne tudna felülemelkedni a bűnös állapoton.¹⁸ A test szemléletét erőteljesen befolyásolta a test túlvilági életéről vallott felfogása, mely szerint a feltámadáskor mindenki visszakapja a saját testét. „Az ember teste a halál után visszatér a porba és megszűnik a romlottsága: viszont a lelke nem hal meg, hanem csak alszik, mivel annak halhatatlan lényege van, és visszatér az Istenhez, aki azt adta."¹⁹ Az általánosan elterjedt keresztény nézet szerint, amelyet a Lk 23,43-ra és Fil 1,23-ra alapoznak, úgy vélik, hogy a halál után a lélek azonnal vagy a mennyországba, vagy a pokolba jut, és ott is marad a feltámadásig, amikor állapota stabilizálódik. Azok, akik megigazultak és azok is, akik nem, fel fognak támadni az utolsó ítéletkor. A megigazultak elnyerik a halhatatlan testet (1Kor 15), akik pedig elkárhoztak, a tüzes tóba, a „gyehennába" jutnak, ahol a fizikai és pszichikai gyötrelmek büntetését kell elszenvedniük.

Az aszkézis és a testellenesség

Az aszkézis (a görög aszkeó, azaz „gyakorol" szóból) az emberi természet alacsonyabb rendűnek tekintett erőinek, vágyainak módszeres megfékezése, visszaszorítása a lélek tökéletesedésének reményében. A kereszténység szigorúbb erkölcséről tanúskodnak az újszövetségi apokrifek, ahol tipikus konfliktus a keresztény és a pogány eltérő szexuális viselkedés volt. Sok esetben a megkeresztelkedett feleség csak akkor hajlandó házastársi kapcsolatra a pogány férjével, ha az is megtér. Hogy a keresztény rabszolgák és nem keresztény uraik között milyen volt a testi kapcsolat, arról nem sok információnk van.²⁰

A legtöbben az aszkézist a kereszténységgel, sok esetben a szerzetességgel és a vezekléssel kötik össze.²¹ Igaz, hogy az ókori görögök (Platón, Thuküdidész, Xenophón) is használták ezt a szót, de ott még a gimnasztika és atlétika értelemben, és a testgyakorlást, az ügyesség kifejlesztését jelentette. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a pogány szerzőknél a testgyakorlás célja az volt, hogy a sportolók ezen keresztül bizonyos erkölcsi erények gyakorlásában szerezzenek tapasztalatot. Az sem elhanyagolható nézet, hogy a hellenista gondolkodók szerint az erények taníthatók, ezért a nevelés minden vonatkozása ezek megszerzésére irányult. Iszokratész (Kr. e. 436-338),²² Démoszthenész (Kr. e. 384-322), a szofisták, a cinikusok, a sztoikusok egyre inkább hangsúlyozzák az erények spirituális tartalmát, de végül csak Alexandriai Philónnál jelenik meg a szó vallásgyakorlat értelme.

Az aszkézis az ApCsel 24,16-ban a böjt és az önmegtagadás, valamint a virrasztás szinonimájaként jelenik meg. A keresztény egyházi szóhasználatban a 3. században Alexandriai Kelemen és Órigenész honosította meg.

A keresztény aszkézis alapvetően nem testellenes, hanem azt a hitből fakadó életmódot jelenti, amely az erények megszerzéséért és Krisztus követésének pontosabb követéséért végzett gyakorlat. A Pál leveleiben található erénykatalógusok (Gal 5,22-26; Ef 5,25-32) nem testellenesek, hiszen az állhatatosság, a béke, a hit, a hűség, az igazságosság, a józanság, az önmegtagadás, a szelídség, a türelem erényei közül egyedül az önmegtagadást lehet testelleninek tekinteni. Az Újszövetségben megjelenő „bűnkatalógusok" (Mk 7,20-23; Róm 1,18-32; 1Kor 5,11. 6,9-10; Gal 5,19-21; 2Tim 3,1-5) sem fogalmaznak meg egyértelmű testellenességet. Az aszkézis célja egyfajta lelki harc azért, hogy a hívő közelebb kerüljön az Istenhez. Az aszkézist a keresztény lelki írók az erkölcsi élet alapfeltételének tekintik, amire azért van szükség, mert az áteredő bűn megfosztotta akaratunkat az érzéki rész fölötti teljes uralomtól. Ezért a test és lélek vágyai között ellentét alakul ki, amely a személyes bűnök miatt még jobban elmélyül. Szent Pál drámai módon írja le (Róm 7,14-24; 13,13-14; Kol 3,5-8) a test és a lélek harcát, amiben az ember fájdalmak közepette veti le magáról a „bűn testét" és ölti magára a Krisztus szerinti új embert. Pálnál a bűn teste azonban nem azonos az ember fizikai testével, hanem metaforikus fogalom. A keresztényeknek készen kell állniuk a harcra, mint a fegyverbe öltözött katonáknak (Ef 6,10-18) vagy a sokat edzett atlétáknak (1Kor 9,24-27; Fil 3,12-14). Folyamatos lemondással kell tökéletesedniük, hogy hasonlóvá válhassanak Krisztushoz, aki ezt kifejezetten parancsolta (vö. Mt 5,48).

A belső és a külső aszkézis

A belső (a léleknek szóló) aszkézis soha, de a külső (az érzékeknek szóló) aszkézis esetenként lehetett testellenes. A külső aszkézis fő eszköze az önmegtagadás (mortificatio), aminek része a böjt, a virrasztás és vezeklés a ciliciummal,²³ vezeklő-övvel, ostorral stb. Ezek a technikák sok esetben úgy tekintettek a testre és a testi vágyakra, mint a lelki elmélyülés ellenségeire. A szerzetesi gyakorlatban néha túlzásba vitték, és vallási motívumok alapján egészségtelen, esetenként testellenes életmódot kényszerítettek a tagokra. A szerzetesek böjtje vagy a kenyéren és vízen folytatott böjt kifejezetten testellenes volt.²⁴

Az ókeresztény korban a keresztény aszkézis a vértanúság utáni vágy és a lélek elleni küzdelmek harcaként jött létre, és a szüzességben, illetve a szegénységben csúcsosodott ki. Az önmegtagadásnak és az önsanyargatásnak a korai szerzetesi intézmények lettek a művelői.

Az egyház első három századában szinte kizárólagos eszmény volt a vértanúság: a vértanút tekintették a szenvedő Krisztus képmásának, tökéletes tanítványának, többek között azért, mert a testi gyötrelmet felülmúlta a lelkierejük. Az apostoli tevékenységgel társult szüzességnek a 3-4. századtól bőséges irodalma van, és ez volt a kereszténység testellenességének egyik támadási alapja is.

A szerzetesség²⁵ mindkét formája (remeteség és kolostori élet) a szentek aszkétikus tapasztalataira épül. A regula a meg-szentelődés szolgálatába állítja az aszkézis minden eszközét, a fizikai munkától a magányon át a vezeklésig, a liturgiától és kontemplativ imádságtól az apostoli életig. A szerzetesi élet alapjait a három fogadalom: a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség jelenti. Ezek az evangéliumi tanácsok, valamint az imádsággal és önmegtagadással megteremtett közös élet.

Az egyház valamennyi hivét aszkétikus életre szólította a böjtöléssel, az imádsággal, az önmegtartóztatással. Az aszkétikus nevelés azonban személyre szólt, a gyóntatók és lelki vezetők irányítása mellett, az egyes lelkeknek megfelelő gyakorlatokkal és módszerekkel.

Szent Benedek regulája inkább a kiegyensúlyozottságra törekszik.²⁶ Előírja, hogy az ételben különbözőket adjanak, a mennyiséget pedig ne korlátozzák, továbbá a fizikai munka és a szellemi munka harmóniájára törekszik. Érdemes egy részletet idézni Benedek regulájából: „A hetesek az egyszeri - böjti - étkezés előtt kapjanak a megszabott mennyiségen felül külön italt és kenyeret, hogy az étkezés idején zúgolódás és nagy fáradság nélkül szolgáljanak testvéreiknek. Ünnepnapokon azonban a mise végéig maradjanak éhgyomorral. (35.12-14)

A remeték önsanyargatása

A sivatagi atyákra inkább az elmélkedés, tehát a belső aszkézis volt jellemző, mint a külső aszkézis, az önsanyargatás, és ebben is mértéket tartottak. Jellemző példa az atyák mondásaiból a következő: „Egyszer egy ember vadállatra vadászott a sivatagban. Meglátta, amint Antóniosz atya a testvérekkel tréfálkozott. Erre harag fogta el. Mivel az idős atya meg akarta őt győzni arról, hogy időnként tekintettel kell lenni a testvérek gyengéire is, így szólt: »Tegyél egy nyilat íjadra, és feszítsd meg!« És az úgy tett. Akkor ismét azt mondta Antóniosz: »Még jobban feszítsd meg!« Az megfeszítette. Újból így szólt Antóniosz: »Feszítsd meg!« Erre azt mondta a vadász: »Ha mértéken felül feszítem meg, eltörik az íj!« Az idős atya így szólt: »Így van ez Isten művével is: ha mértéken felül megerőltetjük a testvéreinket, hamar széttörnek. Tehát néha tekintettel kell lennünk gyengeségeikre is.«" Oszlopos Simeont (390k.-459)²⁷ például eltávolították a kolostorból, amikor olyan szorosan tekert kötelet önmagára, hogy kiserkent a vére. „Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania... Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták - de még mindig zsoltárokat énekelve, a kolostor közelében, egy kiszáradt ciszternában." Ezeknek az elbeszéléseknek a valóságtartalmát megkérdőjelezhetjük, de a külső aszkézisre törekvés előtérbe kerülésére való utalást biztosra vehetjük. Mindenesetre Simeon hatása igen nagy volt, hiszen Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt csatlakoztak hozzá. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.

Az önkéntes nőtlenség bibliai alapja a Mt 19,11-12-ben olvasható. Jézus mondásán alapszik, és az Isten országáért való nőtlen élet vállalását jelenti. Sokak szerint Szent Pál nőtlen-sége, amelyet az evangélium terjesztésének érdekében vállalt, sokat tett ennek az aszketikus formának az elfogadtatásáért. Előbb a sivatagi atyáknál jelent meg ez az aszketikus életforma. Tébai Szt. Pál (228-?),²⁸ majd a többi sivatagi atya is követte ezt az ideált. Remete Szent Antal idejében már sok férfi és nő követte ezt az eszmét, és megnövekedett a férfi- és női kolostorok száma. Szent Jeromos (347-420) különleges erénynek tartotta a szüzességet, mert nemcsak testben, hanem azon kívül is élünk (vivere in carne praeter carnem). Jellemző, ahogyan egyik levelében a szüzességről ír: „Nem a vér és a test ellen küzdünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok ellen, e sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. (Ef 6,12) Nagy ellenséges csapatok vesznek körül, tele van minden ellenséggel. Törékeny testünk, mely nemsokára porrá válik, egyedül küzd sokak ellen. Ha pedig majd föloszlott, és eljött a világ fejedelme, s nem talált semmit testedben, akkor biztonságban fogod hallgatni a prófétát: Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól, sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől."²⁹

Ágoston külön könyvet szentelt a szüzességnek és a nőtlen-ségnek. A bűnös vágy (concupiscentia) elűzése egyik eszközének tartotta.³⁰ Ennek ellenére a 2. századi apostoli konstitúciók-ban már rögzítették, hogy csak az alsóbb papság nősülhet. Sőt, az ellentétes nézeteket eretneknek tartották: „Sokan közülük azt tanították, hogy a férfi ne nősüljön meg és a férfi számára az a szentség, ha nem házasodik meg. Így a szentség címén saját eretnek tanításaikat dicsérték."³¹

Testellenes eretnekségek

Az egyház történetében egyaránt volt példa a kicsapon-gásra és az aszkézis eltúlzásaira is. A 2-3. századokban a montanizmus³² követői szélsőséges aszkézist hirdettek; alig tűrték meg a házasságot, és kegyetlenül böjtöltek. Viszont jó tudni, hogy Montanosz megtérése előtt Kübelé istennő beavatottja volt Pepuza városában (Frígia). Megtérése után ápolta a vértanúság szellemét, ébren akarta tartani az Úr közeli eljövetelének eszméjét, a szigorú értelemben vett monogámia híve volt, amely a házasfél halála után tagadta a második házasság lehetőségét, az erkölcsi hanyatlást az eszkatologikus szellem kialvásával hozta összefüggésbe. A montanisták magukat „pneumatikusoknak" tartották, böjti fegyelmükben a Démétér-kultusz maradványai is felfedezhetők.

A gnoszticizmus és a manicheizmus³³ hívei elvetették a házasságot, hús- és bortilalomban éltek. Mani halála után tűzzel-vassal irtották ezt a mozgalmat Perzsiában, de kiváló egyházszervezete segítségével tanai nemcsak Nyugaton, Rómában, de Észak-Afrikában (vö. Szt. Ágoston) és Kínában is elterjedtek. Megszűnése csak a császári rendeleteknek köszönhető, amelyeket Diocletianustól (297) egészen Justinianusig (uralkodott 527-565 között) hoztak, a követőit pedig halállal büntették. A manicheizmus késői nyomai fellelhetők a bogu-milok eretnekségében is. Házasság- és testellenes volt, és a zsinati kánonok is elítélték.

Enkratita eredetű testellenes eretnekségek

431-ben az epheszoszi zsinat elítélte a messzaliánusok³⁴ aszkézisét. A manicheusok aszketizmusa a perzsa Mani (216276) írásain alapszik,³⁵ amely a dualista világkép küzdelmét hirdette, melyben a jó Isten küzd a világi gonosz hatalmakkal. Sok esetben a spirituális és a materiális princípiumok küzdelméről beszélt, a lélek harcáról a test ellen. Érdekes, milyen hosszan élt ez a szemlélet, és különös módon később is mozgalomszerűen jelent meg.

A középkorban az albigensek³⁶ nézeteiben jelent meg újra. Róluk először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk. A mozgalom központja Toulouse és környéke volt, tagjait „Bougres"-nak, azaz bolgároknak tartották, mivel kapcsolatokat tartottak fenn a trákiabéli bogumilokkal, és alkalmanként az örmény paulikánusokkal is érintkeztek. Pontos adatokat hittanaikról nehéz találni, minthogy a Rituel cathare de Lyon és a Nouveau Testament en provençal című írásaikon kívül csak az ellenségeik utalásaiból tanulhatunk. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház szervezeti rendjét és világi életét tagadó csoportokba szerveződtek, de a többi ismereteink gyaníthatóan ferdítésekkel terhesek.

Kevés beavatott hittudósuk, akiket „bons hommes"-nek, azaz jó embereknek hívtak és „őerfecti"-nek tartottak, teljes nőtlenségben éltek, húst nem ettek, minden héten néhány napot böjtöltek, és minden nap egy bizonyos számú „pater noster"-t (Miatyánkot) imádkoztak. Akik ezeket imádkozták, azokat megtérteknek nevezték és anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek, az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a lélek általi keresztséggel „megeretnekesedjenek". Ez a leírás megfigyelt tényekből indult ki, de teljesen elrugaszkodott a valóságtól. A mozgalomban egyszerre jelent meg a testellenesség a vezetők részéről és a kicsapongás az alsóbbrendű tagok részéről.

Az első katharok 1012 és 1020 között tűntek fel Limoux vidékén,³⁷ 1022-ben Toulouse-ban sokukat kivégezték, de a délvidéken Aquitania hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek. A népeket meggyőzte a „jó emberek", mint például a Périgord-ban élő Bruysi Péter és Lausanni Henrik papságellenes tanítása. A katharok, bogumil hittestvéreik mellett, Boszniában is megjelentek, ahol a bogumilizmus államvallás volt. Végül a török uralommal ezek az eretnekek áttértek az iszlám hitre, megteremtve a muszlim bosnyák népet. A boszniai kathar egyház a 15. századra lényegében ki is pusztult.

A valdiak tökéletes szegénységet követeltek, a flagellánsok nyilvánosan ostorozták magukat.

A flagellánsok magukat Keresztes Testvéreknek nevezték (Kreuzbruder).³⁸ A legenda szerint a mozgalmat Páduai Szent Antal alapította a 13. század elején, amit a történészek cáfolnak. A flagelláns a latin flagello szóból származik és ostorozót jelent. A flagellum szíjakból font ostor volt, amelyet a rómaiak állatok ösztökélésére használtak, de ezzel az eszközzel fenyítették a rabszolgákat is. A keresztények büntetésénél ólomgolyókat (plumbatae) is fontak bele. A mozgalom 1260-ban Perugiából indult, egész Európában elterjedt. Magyarországon 1262-ben jelent meg. Nagyban segítette a mozgalom terjedését az 1347-1349-es pestisjárvány. A járványokat az emberek Isten büntetésének vélték, amelyek rossz erkölcseik miatt sújtják őket, és ezért vezekléssel kell kiengesztelniük Istent: „Minden ostor bot-szerűen nézett ki, amelyből egy háromágú kötél állt ki. A kötélen nagy csomók voltak, és ezekből a csomókból tűhegyes kampók lógtak ki, melyek olyan hosszúak voltak, mint egy búzaszem, vagy talán még annál is hosszabbak. Ilyen ostorokkal verték meztelen testüket, úgy, hogy az elkezdett vérezni. Olyan mélyen fúródott bele a testükbe a vaskampó, hogy csak másodjára tudták kirántani a húsukba belekapaszkodott vastüskét" - írta róluk egy szemtanú. Himnuszokat énekelve vonultak keresztül a városokon, fejüket lefedve, kettős oszlopban. A menet élén hímzett zászlókat hordoztak, közvetlenül utánuk haladt a szekta elöljárója, a mester. Ruhájuk általában fekete köpeny, nemezkalap, fehér nadrág volt. A köpenyen elöl és hátul, valamint a kalapon vörös keresztet viseltek. A 15. századi Itáliában a szekta újraéledt, itt Bianchi volt a neve. Ezt a mozgalmat is pápai rendeletek szüntették meg. A 16. századi Franciaországban maga az uralkodó, III. Henrik alapított önostorozó társaságot a Gyümölcsoltó Miasszonyunk Vezeklőinek Kongregációja néven. E főúri társaság már csak mímelte a vezeklést, és hamarosan elsorvadt a látványosság.³⁹

Küzdelem a testellenes túlzások ellen

Számos jelentős szerző lépett fel az aszkézis, különösen a szüzesség ellenségeként. Így a 4. században Elvidius, Jovinianus (+405) a szerzetesi aszketizmus ellen lépett fel, a nőtlenséggel szemben a házasságot dicsőítette.⁴⁰ A nézetét zsinat ítélte el. Vigilantius (400k) Aquitániában élt pap volt, akit Sulpicius Severus keresztelt meg. Keleten is járt, és megismerkedett Jeromossal, aki igen kedvelte és értékelte. Támadta az ereklyetiszteletet és a cölibátus túlértékelését a papságban.⁴¹

Protestáns egyházak és az aszkézis

Anélkül, hogy részletesen elemeznénk a különböző protestáns egyházak aszketikus felfogását, csak azt szeretnénk megjegyezni, hogy Luther követői kezdetben ellenezték az aszkézist, bár Luther maga, példás életű kolostorában, nem élt kiegyensúlyozott életet. Minden nap kellett volna imádkoznia, de tanulmányai miatt sokszor hetekig nem imádkozott, majd egyszerre akart pótolni mindent. Nem evett, nem ivott, s úgy sanyargatta magát, hogy egy ízben öt hétig nem aludt, s majdnem beleőrült. Később maga is rosszallta, hogy nem hallgatott elöljáróira, „mert így üldözője és megölője lettem életemnek".⁴² Kálvin maga is aszketikus életet élt. „Kálvin már kora ifjúságában kezdett az erejével visszaélni. Mértéktelen éjszakázásokba merült. Mikor Orléans-ban jogi tanulmányait folytatá, esténkint alig evett, éjfélig tanult, s korán fölkelvén, rögtön elkezdte »kérődzve forgatni az elméjében« azt, amit az este tanult. Jelentkezett is nemsokára az a két első betegsége, amelyek okai voltak a többinek is: a folytonosan megújuló fejgörcs (amely 1546-ban oly erővel lépett föl, hogy még »a száját is csak nagy kínnal bírta kinyitni«), ami a gyomra meggyöngülésének volt a jele, és a rosszindulatú hurut (amely 1547-ben oly vadul ellepte, hogy még »egy tollvonás is nagy erőfeszítésébe került«), amiben a tüdejének meggyöngülése mutatkozott."⁴³ Életstílusa miatt szinte minden követőjére szerzetesi fegyelmet rótt. Idővel a protestáns egyházakban (például a metodistáknál) újjáéledt az aszkézis.

A cölibátus

A római katolikus egyházban a papi cölibátust⁴⁴ egyesek szerint VII. Gergely pápa vezette be, míg mások szerint ő csak a már előtte fennállott nősülési tilalmat szentesítette keményebb büntetésekkel, egyebek között akként, hogy a nős papnak a miséjén való megjelenést egyházi átokkal sújtotta. A trienti zsinat anatémával sújtotta azt, aki azt állította (Siquis dixerit:), hogy a felsőbb rendeket felvett egyházi személyek házasságra léphetnek, s az általuk kötött házasság érvényes. Hazánkban már Szent István alatt, s különösen I. Kálmán alatt törvényeket hoztak a házas papok ellen. A hit mozzanatától eltekintve -amely természeténél fogva nem képezheti bírálat tárgyát - kétségtelen, hogy a papi cölibátus felállításánál a szolgálat érdekei voltak a mérvadóak, amelyek más életpályáknál is nősülési tilalmakra vagy legalább a nősülés megnehezítésére vezettek. Emellett még vagyoni érdekek is irányadók voltak.

A lázadó tendenciákról tanúskodnak a 11. századtól a diákok, akik viszonylag kikerültek az általános társadalmi kontroll alól. Jó példa a lázadásukra a Carmina burana, amelyben a testi gyönyöröket részesítik előnyben.⁴⁵

A puritánok

A szigorú aszkézis csak kisebb protestáns szektákban maradt meg, mint például a quekerek között, a német lutheránus teozófikus pietista egyesületben, az Efrata közösségben. Ennek ellenére az angol reformáció, illetve a porosz iskolarendszer rengeteg olyan szigorú szabályt dolgozott ki, amely nem mondható kifejezetten testbarát életmódra való nevelésnek.

Angliában I. vagy katolikus Erzsébet uralkodása elején, 1599-ben a parlament két törvényt hozott: a „Felsőbbség" megerősítette az angol egyház Rómától való függetlenségét, rögzítette az angol egyház jövőbeni formáját. A puritanizmus,⁴⁶ azaz erkölcsi szigor, e törvénnyel való elégedetlenségből nőtt ki, mivel a radikálisabb protestánsok azokat a „Pápaságnak" való beadásnak vélték. A puritanizmus központi hittétele Istennek az emberi ügyek fölötti legfelsőbb tekintélyének elvén alapult, vagyis az egyházi vezetők és hagyományok helyett bibliai alapú egyház vezetésére irányult érdeklődése. A puritánok azt vallották, hogy az istentiszteletet kizárólag a Szentírás világos utasításai alapján kell szabályozni. A puritán reformok az igehirdetésre helyezték a hangsúlyt, és a díszítések minimalizálását követelték. Azt hirdették, hogy Isten kegyelmének az egyént át kell formálnia. Szerintük minden egyes személyben ki kell alakulnia a Krisztusban való megbocsátásnak és a saját érdemtelensége érzésének, a benső alázatnak. Emellett a bibliaolvasást „mindennapi kenyérnek" tartották, a személyes erkölcsösségre nagy hangsúlyt fektettek, és a tömegek művelését, felvilágosítását helyezték előtérbe. Legtöbbjük úgy érezte, hogy a királyok isteni joga nem több, mint eretnekség, aminek I. Károly uralkodása és William Laud érseksége idején nagy jelentősége lett. 1662-ben 2400 lelkész hagyta el ezt a mozgalmat, akiket „english dissentek"-nek neveztek, és sokat közülük Angliából az új világba, Amerikába deportáltak. Szigorú neveltetésük a családi életre koncentrált, amelyet a társadalom alapjának tartottak. A családapának a vallásoktatásban kellett jeleskednie, míg a feleségnek a jámborságban. A férj és a feleség egyenlőségét hirdették, és ezzel a feminista mozgalmak elindítói lettek.

A reneszánsz testkultúra

A reneszánsz egyfelől testimádatot termelt ki, amely a művészeti ábrázolásokban erőteljesen megnyilvánult. Az európai középkor a jelenlegi történetírás szerint a Nyugatrómai Birodalom széthullása (476) és Amerika felfedezése (1492) közötti időszakot jelenti. A virágzó feudalizmus (10-13. század) testkultúrája leginkább a lovagi életben bontakozott ki. A korszak férfiideálja a lovag volt, akinek életét a fizikai próbatételek sokasága jellemezte. A lovagi készségekhez tartozott a lovaglás, úszás, íjászat, vívás, vadászat, táblás játékok ismerete, a tánc, a lab-dázás és a versmondás. Másfelől a reformáció inkább a papi nőtlenség ellen lázadt, amelyet természetellenes és testellenes életformának tartott. A magyar történelemben a legendás erős emberek a nép soraiból származó vitézek voltak. Botond⁴⁷ és Toldi Miklós (1320-1390) bihari főnemes életéhez fűződik az erős ember legendája, és egész mondakör kapcsolódott hozzájuk. A mutatványosok, akrobaták, igricek a népszórakoztatás népszerű figurái voltak a vallási és egyéb ünnepeken.

A magyar reneszánsz testkultúra egyik teoretikusa, Pier Paolo Vergerió (1498-1565) Az ifjúság nemes erkölcseiről és szabad emberhez méltó tanulmányairól⁴⁸ című értekezésében fejtette ki nézeteit a testgyakorlatok és a szellemtudományok együttes fontosságáról a fiatalok nevelésében. Nézetei szerint a testnevelésnek elsősorban a szellemi munka utáni pihenőben van jelentősége, szerepe. Pihenésre, játszásra szüksége van a gyereknek, fiatal embernek, de a felnőttnek is. A testgyakorlatok kiválasztásánál az életkori sajátosságok figyelembevételére is felhívja a figyelmet. Hunyadi János és Mátyás király - főként Vitéz János sokoldalú nevelési embereszménye hatására -rendkívül sokat tett az emberek életminősége javítása érdekében: a higiéniai körülmények, a testgyakorlás különböző ágainak elterjesztése, a katonai felkészítési (fekete sereg) módszerek tökéletesítése, a testgyakorlatok szórakoztató formáinak elterjesztése (kocsi- és lovasversenyek főként Budán) látványosan fejlődött e korszakban.

Az egyébként igen jámbor Zrínyi Miklós és Bethlen Miklós (1642-1716) azok közé a haza sorsáért felelősséget érző nemesek közé tartoztak, akik azt állították, hogy a fiatal emberek számára a testi (harci felkészülést segítő képességek fejlesztése) és szellemi művelődés egyaránt fontos.

A városok polgárainak a céllövészet, a labdázás (kis tollaslabda, kis kézilabda), turistáskodás-természetjárás (Baróti Szabó Dávid: Madarászaira hívó levél) gyakorlása, a test edzése, a nyitott fürdőkben a fürdőzés (például a gyógyforrásokban gazdag Budán) kellemes szabadidő-töltési lehetőséget jelentett. A humanista gondolkodók hatására felerősödtek a törekvések az iskolások testgyakorlatának bevezetésére - főleg a protestáns és jezsuita iskolákban. Ez utóbbiban az egyén érdekeinek megszilárdítására használták fel a mozgásos feladatokat. Apáczai Csere János az Enciklopédia című művében fejtette ki az ifjúság sokoldalú neveléséért megvalósítandó elképzeléseit. Rámutatott arra, hogy a szellemi tevékenység mellett - éppen annak fokozása érdekében - a testet foglalkoztatni kell: „A hosszú ideig való nyugalom - írja - a testet is megerőlteti, és az emberben követ nemz." Hasonlóan gondolkodott Joannes Amos Comenius is az 1650-es évek elején. A sokoldalú ember kifejlesztésére, a test és a lélek harmóniájának kialakítására irányuló törekvésekből kifolyólag Comenius a szellemi nevelés mellett komoly jelentőséget tulajdonított a higiéniának és a testnevelésnek. A Nagy Oktatástan című művében a testnevelés szerepét hangsúlyozta a felnövekvő fiatalság életében: mértékletes életmódot, egyszerű, egészséges táplálkozást és rendszeres testgyakorlást javasolt. Kiemelte azt is, hogy a játékok a fiatalok erkölcsi nevelésében is fontos szerepet játszanak. Felhívta a figyelmet, hogy a növendékek szabályszerűen, ügyesen játsz-szanak, ne pedig csalással, etikátlan viselkedéssel győzzenek. A 17. század második felében a jezsuita neveltetésben részesült fiatal Comenius több testgyakorlati ágban (lovaglás, vívás, tánc) is rendkívül járatos volt.

A 18. században, a Habsburgok idején, az iskolák többsége a jezsuiták és a piaristák kezében volt, és a test fejlesztésére alig fordított gondot. Ezzel együtt megjelent az igény a szabadidő aktív eltöltésére, a hétköznap és az ún. pihenőnap bevezetésére, ami a század 60-as éveitől az iskolaügy fejlődésének is új irányt szabott Magyarországon. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt, hogy a tárgyi tudás mellett gyakorlati ismeretek nyújtására törekedtek. Mária Terézia oktatáspolitikájának alapdokumentuma, a Ratio Educationis oktatási törvény a sokoldalú (értelmi, erkölcsi és testi) nevelést tűzte ki az „uomo universale) céljául, ebben fontos szerepet kapott a testi nevelés.

A libertisták kicsapongásai

Különösen a szigorú kálvinista nevelés érzelemszegény életmódja indított el nagyon komoly lázadást a reformált keresztény egyház viselkedési normája ellen, már Kálvin idejében. Kálvinnak meggyűlt a baja az ún. libertinusokkal, akik a szigorú, sok esetben testellenes szemlélete ellen lázadtak. A művészetből és irodalomból ismert sajátos módon éltek, amit számos esetben nevezhetünk lélekellenesnek. Ők a szabadság nevében lázadtak előbb Kálvin, majd az egyház, később minden polgári erkölcs ellen.

A testkultusz

A mai társadalomról mint a „testkultúra" társadalmáról beszélünk.⁴⁹ A mélyreható változás abban rejlik, hogy a nyilvánosság előtt nyernek létjogosultságot az intim vágyak, valamint példátlan figyelmet fordítanak a külsőre és az egészségre. Néhányan úgy gondolják, hogy végre felfedezik a hosszú ideig elhanyagolt testet. A sportteljesítmények, a rekordok hangos, kultikus ünneplése lesz a jellemző. Sőt, a testet nemcsak átértékelik, hanem „át is szabják", nemcsak a szépségipar követelményeinek megfelelően, hanem a férfi és női nemi jelleg műtéttel történő megváltoztatását a szabadság egyik vívmányának tartják.

A hagyomány és a test eltérő megközelítése

Korunk másként értelmezi a test létezését. Elsősorban a hatékonyságra figyel, vagyis technikai eszköznek tekinti, amelyet a test felépítésével, karbantartásával igyekszik elérni. A legtöbb ember a testére mint tulajdonára tekint, vagyis arra a térre és eszközre, amely létének tere, amellyel a legtökéletesebb intimitásban él. Sokkal erősebben éljük meg, hogy a testünkön keresztül fejezzük ki belső gondolatainkat, a testünk a hazánk, amibe visszavonulunk, legtöbb esetben mesterségesen izoláljuk a külvilágtól, vagy manipulált ingerekkel látjuk el a jó érzés érdekében.

Megváltozott a test intim határainak problémaköre is. Az egyén határai ma élesebben rajzolódnak ki, az eltűrhető és a tűrhetetlen közt változtak az arányok: új szavak és új bűncselekmények keletkeztek. „A testem az enyém" kijelentés növekvő igényekkel lép fel. A szexuális zaklatás bűncselekménye (a francia törvénykönyvben 1992-ben jelent meg) valójában csak folytatta annak a választéknak a kiteljesítését, amelyet a jog a másik ember testének veszélyeztetése esetén felkínált. A test a személy elleni elsőfokú agresszió területe. Az igencsak aktuális és új téma, az „erkölcsi zaklatás" még tovább viszi azt a fejlődést, amelyben az egyes ember határai újradefiniálódnak.

Az új testi szemlélet lényege, hogy a társadalomtudományok hatására legtöbben elvetik a régi metafizikát és azt az ellentétet, amelyet a régi metafizika a test és szellem közt felállított, illetve elutasították azt a tételt, hogy az embert egyedül saját akarata határozza meg. Henri Wallon (1879-1962)⁵⁰ marxista politikus és pszichológus az elsők közt hangsúlyozta: „A mozgás ma már nem tekinthető egyszerű végrehajtási mechanizmusnak. [...] Lehetővé teszi a fokozatos adaptációt, de azt is, hogy reagáljunk arra, ami meghaladja ez irányú képességeinket." A test és aktusainak tanulmányozása másként láttatja mindazt, amit eddig is láttunk. A tudat immár nem a test irányításának felsőbbrendű szabályzója. Inkább a testi, sok esetben motorikus működések irányítására figyelünk. A test nem a lélek szekrénye, hanem inkább azonosítjuk személyiségünket a testünkkel, vagyis a test mozgósítása önmagunk sötét és mély rétegeinek mozgósítását is jelenti. Ha valaki használni tudja a testét, az azt is jelenti: jobban ki tudja fejezni magát. A magazinok is ezt mondják, amikor valamit úgy írnak le, mint ami „feldobja" az embert, ezt úgy értelmezik, hogy „megerősíti személyiségének energikus vonásait". A jó közérzetről szóló lexikonok is ezt mondják, amikor az identitáskeresést és az egyén egyensúlyát „a kommunikáció és a kibontakozás elsődleges eszközére, a test visszavételére" alapozzák. Vagy a különféle nevekkel illetett új tornagyakorlatok, így a „well-ness", állítólag megtanítja, hogyan jutunk el „a fizikai gyakorlatok művészete révén a szellem kibontakoztatásához". A test valóban a „felfedezések" terepe lett, egyben önmagunk elmélyítésének a terepe is.

A megújulás annál is inkább kézzelfogható valóság. A testi üzenetek nem odafentről zuhantak az ölünkbe, inkább úgy látszik, érvénytelenítették a nagy üzeneteket, amelyeket felülről, a transzcendenstől várunk. A test tudata jócskán átértékelődött a politikai, erkölcsi, vallási transzcendenciák bukásával. A transzcendencia régi gyakorlata hirtelen átkerült az intimitás világába és a test terepére. Nemcsak arról van szó, hogy felfedeztük a testet, hanem a test egyben teljesen új kísérlet tárgya lett. Az önmagunkon végzett munkák skálája végtelen: a sokféle fogyókúrától a testi pszichoterápiákig, a pszichotróp fogyasztásig terjed, amelyektől a jó érzést, a lelki változásokat várjuk. Míg korábban a lelki indításokra figyeltünk és azok testi feltételeit igyekeztünk megteremteni, most a személyi identitás a testtől érkező üzenetekre épít, ennek az identitásnak az alapján értelmezi magát, és erre építi mindenekfölött a hatékonyság elvét vagy a tulajdon elvét. Korábban a vasárnap a lélek ünnepe volt, most a szabadidős sportesemények és játékok a test ünnepévé avatják.

Konklúzió

Míg a Sixtus-kápolna freskója felújításakor a kép lelki tartalma érdekében a testi ábrázolást igyekeztek háttérbe szorítani, addig egy emelettel lejjebb, a Szent Péter-templomba jövő turisták esetében a lelki hatás érdekében öltözködési kódexet kell kivitelezni. Ugyanis a szakrális térbe saját, félig meztelen testüket úgy viszik be, hogy az elvonja a figyelmet a szakrális tér hatásáról. Sőt, ahogy beözönlenek a turisták, magatartásuk következtében érezhetően megtörik a szakrális varázs. Míg a liturgia a szakralitás érzékével tölti be a templom terét, a testiségét és a jó közérzetét előtérbe helyező turista múzeummá degradálja a templomot. A tömegsport rendezvényei pedig a tömeges templomba járás és elmélkedés helyett a testi tréninget helyezi előtérbe, az egészség megőrzés jelszavával.

Megállapíthatjuk, hogy a kereszténységnek voltak ugyan testellenes korszakai és irányzatai, de alapvetően az egészséges testi élet és a lelki-szellemi élet felépítésére irányította a figyelmet. Az alapvetően testközpontú gondolkodás viszont elvonja a figyelmet a lelki értékekről, és a pillanatnak és a pillanatnyi jó érzésnek élő fogyasztó lénnyé degradálja az eredetileg Isten képmására alkotott embert. Ezzel az ember theomorf létéről a pusztán testi emberre terelődik a figyelem, akinek nem ellensége a lelki és a vallási tevékenység, hanem feleslegesnek látszik.

Jegyzetek

1 A restaurálás 1625-ben történt és Simone Lagi vezette. De egy újabb restaurálásra is sor került 1710-1713 között, amelyet Annibale Mazzuoli és fia végzett. A modern restaurálásra való előkészületek 1979-ben kezdődtek Gianluigi Colalucci, Maurizio Rossi, Piergiorgio Bonetti és mások bevonásával. Az utolsó ítélet freskó restaurálására II. János Pál adott utasítást 1994-ben. A legélesebb kritikát Beck J.Daley M.: Art Restoration, the Culture, the Business and the Scandal. W.W. Norton, 1995 fogalmazta meg.

2 Beck, J.: Three Worlds of Michelangelo. W. W. Norton, New York 1999 (német kiadás: Die drei Welten des Michelangelo. C. H. Beck, München 2001).

3 Nietzsche, F., Jenseits von Gut und Böse IV, 168.

4 Akerly, Ben Edward:The X-Rated Bible: An Irreverent Survey of Sex in the Scriptures. American Atheist Press, 1985.

5 Ld. bővebben http://www.aish.com/jl/48968911.html

6 Chepey, S.: Nazirites in Late Second Temple Judaism: A Survey of Ancient Jewish Writings, the New Testament, Archaeological Evidence, and other Writings from Late Antiquity. AJEC 60, Leiden, Brill Academic Publishers, 2005. _.

7 Erről tud Josephus Zsid Háb 2,313.

8 Justin Marty beszél róluk a Dialógus a zsidó Triphonnal (c. 140) című művében.

9 Sokan vitatják, hogy Pál a Róm 15,26-ban és a Gal 2,10-ben róluk beszélne. Úgy tudjuk, az ebioniták Szíriában és Cipruson telepedtek le. Sajátos Evangéliumot, az ebioniták Evangéliumát használták, amely Máté Evangéliumához közel áll, de kihagyja a gyermekség-történetet, és Jézus csak a keresztelkedés kapcsán kerül kapcsolatba az Istennel.

10 Március-április első hetében tartották a nagy Dionüszia-ünnepsé-geket. Előbb csak felvonulási szertartás volt, amelyen a résztvevők kecskebőrbe bújva (Dionüszosz szent állata), kultikus dalt énekelve kísérték a Dionüszosz istennek öltözött főszereplőt. Dionüszosz életének történeteit adták elő tánc- és zenekísérettel.

11 Írta Menoikeuszhoz címzett levelében.

12 Idézi Cicero: A legfőbb jóról és rosszról II. 30. 96.

13 Barash, David P.-Lipton, Judith Eve. The Myth of Monogamy: Fidelity and Infidelity in Animals and People. New York: W. H. Freeman and Co./Henry Hold and Co., 2001

14 Ld. bővebben Swiderkowna, A.: A hellénizmus kultúrája. Gondolat, Bp. 1981. 197.

15 Szent Ágoston vallomásai (Ford.: Dr. Vass József) I. könyv II. Fejezet.

16 Ld. bővebben Bultmann, R.: Theology of the New Testament: Complete in One Volume. Prentice Hall, 1970.

17 Ld. bővebben Cullmann, O.: Unsterblichkeit der Seele oder Auferstehung der Toten?, 1962.

18 On Nature and Defense of the Freedom of the Will. A természetről illetve az akarat szabadságáról című művében.

19 Ld. Westminster Hitvallás XXXII fejezet.

20 Ld. számos epizódot Apostolok csodás cselekedetei, Telosz, 1996.

21 Ld. bővebben Elizabeth A. Clark. Reading Renunciation: Asceticism and Scripture in Early Christianity. Princeton: Princeton University Press, 1999.

22 Cheserius Mátyás a 16. században magyarra fordította. A hazaszeretetről írott tanítása felismerhető Kölcsey Ferenc Parainesisében.

23 Cilicium (lat. kilikiai): durva szövetből készült ing, szögekkel kivert öv vagy lánc. Neve a kis-ázsiai Kilikia szegény lakóinak kecskeszőrből szőtt, durva ruháját jelentette: textum cilicium, kilikiai szövet. A keresztény egyházi szóhasználatban a vezeklés egyik eszköze. Először a bibliai Jób használta (Jób 42,6). A 16. századtól a protestáns irodalomban gúny tárgya. vö. Gretser Jakob SJ: De disciplinis. Opera omnia tom. IV. Ratisbonae, 1734.

24 Igen jó összefoglaló Valantasis, Richard: The Making of the Self: Ancient and Modern Asceticism. James Clarke & Co 2008. Az aszkézis nem csak a kereszténységben személyiségformáló gyakorlat, hanem az indiai vallásokban is.

25 Karl Suso Frank OFM: Geschichte des christlichen Mönchtums. 6. Auflage, Wissenschaftliche Buchgesellschaft Darmstadt, Darmstadt 2010.

26 A keleti szerzetesi regulák Remete Szent Antalra vezethetők vissza, a nyugatiaknak két meghatározó iránya van: az ágostonos és a bencés regula. A későbbi szerzetesrendek és társaságok ezek irányelveit korszerűsítették vagy alakították a saját rendjük céljának megfelelően.

27 Hartmut Gustav Blersch: Die Säule im Weltgeviert: der Aufstieg Simeons, des 1. Säulenheiligen. (Sophia; Bd. 17). Paulinus, Trier 1978.

28 Ő a magyar pálos rend eszményképe. Ld. bővebben Hieronymus: Vita Pauli primi eremitae, deutsche Übersetzung von Manfred Fuhrmann, in: Christen in der Wüste. Artemis, Zürich und München 1983.

29 Vö: Szent Jeromos: Eustochiumhoz a szüzességről, 22. Levél. In: Adamik Tamás:,Nehéz az emberi léleknek nem szeretni. Helikon, 1991.

30 Vö. Szent Ágoston: A szüzességről. Keresztény remekírók, Bp. 1944.

31 Erdő P.: Az Ókeresztény kor egyházfegyelme, SZIT Bp. 1983. 222.

32 Gottlieb Nathanael Bonwetsch (Hrsg.): Texte, zur Geschichte des Montanismus. Kleine Texte für Vorlesungen und Übungen 129. Marcus & Weber, Bonn, 1914. A gyűjtemény görög és latin szövegeket vegyesen tartalmaz. Ez eretnekség eis ő leírója Eusebius Historia ecclesiastica, kiadó: Heinrich Kraft, Darmstadt 1997. Különösen az V,14-19-ben olvashatunk erre vonatkozóan részletes információkat.

33 Widengren, Geo: Mani and Manichaeism. Weidenfeld-Nicholson, London, 1965.

34 Tanaikat Pszeudo-Makáriosz (kb. 300-391) Egyiptomban élt szerzetes Aszketikonjából merítették. 380 u. egy antiochiai zsinat elítélte őket, ekkor szétszóródtak Kis-Ázsiában, s ott terjesztették tanításukat. Maloney, GA: Pseudo-Macarius. The Fifty Spiritual Homilies and the Great Letter. CWS, New York, Paulist Press, 1992.

35 Lieu, Samuel: Manichaeism in the later Roman Empire and medieval China. Tübingen: J. C. B. Mohr. 1992.

36 Chisholm, Hugh (ed.): „Albigenses". Encyclop&dia Britannica (11th ed.). Cambridge University Press. 1911. Martin, Sean: The Cathars: The Most Successful Heresy of the Middle Ages. Pocket Essentials, 2005.

37 Lothar Baier: Die große Ketzerei: Verfolgung und Ausrottung der Katharer durch Kirche und Wissenschaft. Wagenbach, Berlin 2002; Malcolm Barber: Die Katharer. Ketzer des Mittelalters. Patmos Verlag, Düsseldorf 2008.

38 Würth, Ingrid: Geißler in Thüringen. Die Entstehung einer spätmittelalterlichen Häresie. Akademie Verlag, Berlin 2012.

39 Az önostorozás bevett gyakorlatként legközelebb csak az Opus Deiben mozgalomban jelent meg a 20. században.

40 Hunter, David G.: Marriage, Celibacy, and Heresy in Ancient Christianity: The Jovinianist Controversy. Oxford, OUP, 2O07.

41 Gully, D. D.: Vigilantius and his time. London, 1844.

42 Köstlin, J.: Luthers Leben. Mit authentischen Illustrationen. Leipzig 1882; 9. Aufl. Leipzig 1891; Neudruck, Life of Luther, Dodo Press, 2007.

43 Doumergue Emil: Kálvin jelleme (ford. Révész Imre) Bp., 1922, 21.

44 Carl Olson: Celibacy and Religious Traditions. Oxford University Press, 2007, 10-19.

45 A Carmina Burana eredeti címe Beuren carmen, és Johann Andreas Schmeller adta ki először 1847-ben 13. századi német kéziratok alapján, amelyeket 1803-ban talált meg a bajorországbeli Beuron bencés apátságban, München mellett.

46 Legjelentősebb 17. századi teológusok: Thomas Gouge (16091681), William Bridge (1600-1670), Thomas Manton (1620-1677), John Flavel (1627-1691), Richard Sibbes (1577-1635), Stephen Charnock (1628-1680), William Bates (1625-1699), John Owen (1616-1683), John Howe (1616-1683), Richard Baxter (1615-1691).

47 Botond vitéz Anonymus krónikája szerint 10. századi magyar nem-zetségfő, aki a kalandozások során (valószínűleg 958-ban vagy 970-ben) Bizánc városkapuját buzogányával betörte.

48 Vö.: Angelika Hauser: Pietro Paolo Vergerios protestantische Zeit. Dissertation. Universität Tübingen, 1980.

49 Ebben a fejezetben főleg Georges Vigareljo (1941-) francia történész és szociológus munkáit követem, aki az École des hautes études en sciences sociales (EHESS) of Paris kutatási igazgatója. Fő kutatási területe a test iránti érdeklődés történetének felvázolása, a higénia története, a test történeti megjelenése és a sport története és szociológiája. Főbb művei: Concepts of Cleanliness: Changing Attitudes in France since the Middle Ages, Cambridge University Press, 2008. Histoire de la beauté, le corps et l'art d'embellir de la renaissance à nos jours, angolul: A History of Beauty: The Body and the Art of Embellishment from the Renaissance to Nowadays, Seuil, 2004. Histoire du corps (History of the Body), three volumes (with Alain Corbin and Jean-Jacques Courtine) (eds) Seuil, 2006. A History of Rape: Sexual Violence in France from the 16th to the 20th Century, Polity, 2001. Le corps redressé, Armand Colin, 2001. Passion sport, Histoire d'une culture, Textuel, 2000.

50 Wallon H.: A gyermek lelki fejlődése (ford. Binét Ágnes). Budapest, Gondolat, 1958.