Becsky Borbála
a ROMANTIKUS SZERELEM MÍTOSZA

 

 

Fontos terület a szerelem kérdése. Főleg a tinikor után, amikor az a tét, hogy érezzük, szeretnek, elfogadnak, netalán csodálnak minket. Nehéz a fiatal léleknek másként gondolni... Titkoltan vagy nyíltan, de szinte mindannyian arra fókuszálnak, hogy: „A királyfi és a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak . Ásó, kapa, s nagyharang ...", vagy: „Akik egymásnak vannak teremtve, előbb-utóbb megtalálják egymást..."

Mítosz vagy valóság a romantikus szerelem? Mi a hamis mindebben? - A romantika lenne az? Vagy a szerelem? Külön-külön talán mindkettő reális és való, de tudnunk kell a helyét, az erejét és a valóságát. Ismernünk kell a hatásait, azt, hogy mikor szükséges és jó ha van, és azt is, hogy néha nem a valódi élet velejárója.

Mindannyiunknak vannak, voltak s talán lesznek élményeink a szerelem, a romantika területén. Vágyunk rá, szükségünk van rá, de fontos lenne, hogy ne sodorjon hamis irányokba.

Sokszor úgy érezzük, mintha mi magunk mondanánk a következő sorokat: „Nem tudlak gazellának nevezni, vagy arcod balzsamágynak, az Énekek Éneke idegen nekem. Te a legnagyobb boldogságot jelented nekem. Téged akarlak boldoggá tenni" (ismeretlen szerző az Énekek énekére hivatkozva).

Szerelem, romantika: szeretet-szerelem...? - Van-e valamilyen mérték vagy mérce ebben a kérdésben? Milyen mérték szerint gondolkodunk, ha szeretünk? Fontosak ezek a kérdések, mert fizikai létünknek vannak paraméterei, és erre szükség is van, mert ugyan mi lenne az országgal, ha önkényesen határozhatná meg bárki például a méter hosszát? Továbbá tudnunk kell, hogy a „belső emberünknek" is vannak mércéi, pontosabban egy isteni programja, adottságai és örökségei. „A mindenséggel mérd magad!" - írja József

Attila Ars poetica című versében. Nemcsak a métereinket, a napjainkat, hanem a nekünk rendelt idő minőségét, lelki, szellemi, erkölcsi értékeinket is ezzel a mércével kell mérnünk, és nem engedhetjük meg, hogy más határozza meg, kik legyünk. Feltehetjük a kérdést magunknak: Mit mutat az ő, a „végtelen" mérlege rólunk? Mit mutat a szerelmemről? Kapcsolatunkról? Irracionális és sajátos a szerelem? Meghatároz a mítosz? A mítoszok arra valók, hogy örök érvényű emberi igazságokat hordozzanak! A romantikus szerelem azonban mítoszként nem segít, hanem rombol és elvakít, hazugságot és veszélyeket hordoz. A nő és férfi kapcsolata egy kisgyerek fejlődéséhez hasonló történés. Fázisokon megy át, ha a természetes folyamatot nem zavarja meg semmi, ha a természet rendje szerint következnek(-hetnek) a dolgok. A kapcsolatunk fázisai, azaz a párfejlődés szakaszai adottak. Margaret Mahler pszichoanalitikus elmélete szerint ezek a következők: 1. szimbiózis, 2. differenciálódás, 3. gyakorlás, 4. újraközeledés.

A Szentírás így fogalmaz, tisztán és világosan: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket (Ter 1,27), „és ketten egy test lesznek" (Mk 10,8). A kapcsolat elején, a szeretett személlyel egybeolvadva, úgy érezzük, nincs leküzdhetetlen akadály, és szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség, szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk, és a jövő könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család tejhatalmú királyának hiszi magát. A romantikus szerelem mítosza a szimbiózis szakaszában való elakadásban rejlik.

A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves kor „pünkösdi királyságába". Lassan, egyenként újra megjelennek az én határai, s végül a két én elválik egymástól. A két ember szerelme véget ér: vagy megkezdődik a valódi szeretet kiépítése, vagy végleg szétválnak az útjaik (akkor is, ha nem válnak el fizikailag, jogilag.). Kérdés, hogyan és milyen formában lehet megőrizni a romantikát, az örömöket, a mézeshetek szépségét a hétköznapok és az ünnepek ritmusában? Meg kell-e egyáltalán őrizni? Tény, hogy a mézeshetek ideje lejár. Mi következik utána? Talán sajátos rend és ritmus. Ekkor megkezdődhet a szeretet kiépítése, s következhet - paradox módon - a tudatos romantikázás a házasságban. Igen: a közös cél és közös építkezés, a közös örömök. Ha tudomásul vesszük és elhisszük, hogy a változás nem hoz rosszat, a szerelemből érett, valódi szeretet lehet. A szerelem bódulata elmúlik, de talán vissza is tér - mindez rajtunk múlik.

Már az együtt járás idején is adottak a lehetőségek: a szerelem mellett a belső fegyelem és fejlődőképesség éretté és bölccsé teheti a fiatalokat. Meg kell tanulni vitázni, megbeszélni a dolgokat, sajátos megoldásokat találni, de figyelembe kell venni azt is, hogy a szerelem és szexualitás, valamint a szeretet valódi vonásai már régen adottak. Isten jónak találta, hogy az ő munkatársaiként „teremtsünk" egy saját világot, és abba fogadjuk az áldásokat, a gyerekeket, a terveket, megvalósításokat. Ez már tanulható és elsajátítható a jegyesség idején, amikor esély van „a használati utasításokról" való tájékozódásra. Ekkor lehet és kell beszélni a döntésekről, célokról, jövőképről, tervekről és arról is, hogy a szexualitás is egy kommunikáció a párkapcsolatban, de ebben a szakaszban még nem akarunk mindent „elmondani". Az elköteleződés felé haladunk, de „még nem érkeztünk meg", még élvezzük a szerelmünket.

A következő egészséges stáció a házasság és ebben az átalakult, fejlődő szerelem. Vagyis egy, az Isten és ember által megalkotott egység, elköteleződés, amelyben Isten munkatársaivá válunk a teremtésben. Erre hív meg Isten ebben az elköteleződésben.

Így kezdődik: szerelmesek vagyunk, tervezünk, döntést hozunk: gyönyörű esküvő, nászút és talán az egybeolvadás, mindenhatóság-érzés: minden lehetségesnek látszik és rózsaszín, ám ez az állapot véges.

A valódi szeretetre azért van szükségünk, mert ez már a továbblépés lehetőségét, a fejlődést jelenti. A valódi szeretet fejleszti a lelket, a szerelem viszont nem, azaz a szerelem állapotában úgy érezzük, „mindent elértünk", eljutottunk egy olyan magasságba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni, tehát nem látjuk szükségesnek a fejlődést, mert jól érezzük magunkat ott, és meg akarjuk állítani az időt is. Ez az állapot magában hordozza a zuhanás, a függőség és az illúzió veszélyét.

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz."

(Ter 2,24) - olvassuk a Szentírásban. A szerelem és romantika a házasságban igazi alkotás. Ehhez fontos a szerepek tisztasága és megosztása, a határok felés elismerése. Az eggyé válás nem jelent csak nemi élvezetet, hanem fókuszban kell hogy legyen az adás-kapás egyensúlya. Továbbá együtt lenni, tervezni és hosszú távon gondolkodni több, mint gyönyör és felelősség, ez lelki és szellemi érettséget jelent, aminek feltétele a lelki-szellemi egység, ami pedig felelős kommunikációt, elkötelezettséget és fejlődőképességet kér.

A Biblia útmutatást ad: ,,A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma teste fölött, hanem a férfinak; hasonlóképpen a férfinak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak. Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak éljetek; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket amiatt, hogy nem tudjátok magatokat megtartóztatni." (1Kor 7,3-5)

A házasság jelentheti a szerelem kezdetét is. A szeretet „meghatároz" minket: ha szeretünk és szeretve vagyunk, akkor „tudjuk a dolgunk", és van erőnk meg kreativitásunk is hozzá.

A termodinamika második törvénye szerint minden magára hagyott zárt rendszer rendezetlenségre törekszik. Ez az elv a házasságra is vonatkozik. A kapcsolatok hajlamosak a szétzilálódásra, hacsak nem fordítunk időt és energiát a fenntartásukra. Emlékezzünk az ismeretlen szerző szavaira: „... Nem tudlak gazellának nevezni, vagy arcod balzsamágynak, az Énekek Éneke idegen nekem. Te a legnagyobb boldogságot jelented nekem. Téged akarlak boldoggá tenni."

A szeretet tehát „munka", nemes feladat, a bátorság egyik formája (életbátorság...). Olyan munka vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének érdekében nyilvánul meg. Legbiztosabb formája a figyelem, az önuralom és a fegyelem. A romantikus szerelem nem kíván erőfeszítést, s a párok gyakran nem hajlandóak felvállalni a valódi szeretethez és figyelemhez szükséges önfegyelmet és erőfeszítést. A döntés a miénk. Fontos feladatunk van! Arra vagyunk hivatva, hogy irigylésre méltóan boldogok legyünk.

(A 2014-es év Házasság-hete rendezvény keretében Marosvásárhelyen elhangzott előadás szerkesztett változata.)