iSTEN „ŐRZÉSÉNEK” HELYE AZ EMBER
Beszélgetés Pál Ferenccel

 

Nem volt éltanuló és nem élt szorongástól mentesen gyermek- és ifjúkorában. Az önismeret és igazi önnevelés felé a sport által tette meg az első lépéseket. Aktív, majd főállású sportoló, magyar magasugró bajnok is volt. Az atlétikai válogatott kerettagjai közé tartozott. Ezt a sportéletet szakította meg az újabb szerelem: az Istennel való mind mélyebb kapcsolat. 1996-ban pappá szentelték. „Önazonosságom kikezdhetetlen része az, hogy pap vagyok" - fogalmazott egy interjúban. Tanulmányai és papi szolgálata során aztán mind közelebb került az emberhez, akit azóta is csodál és tanul. „Ha valamit kaptam Istentől, akkor ebből a lehető legtöbbet tovább kell adnom, hiszen egészen biztos, hogy nem magamnak kaptam" - mondta egy televíziós beszélgetésben. Erre az átadásra az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosaként végzett szolgálata, valamint a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében vállalt munkája mellett, a budapesti MOM Kulturális Központban keddenként tartott, több száz embert vonzó „alkalmak" (szándékosan kerüli a - szerinte - elsődlegesen a fejnek szóló előadás kifejezést) és a belvárosi „Rekettyésben" folyó önismereti csoportmunka kínál számára jó lehetőségeket. Ezt a sort egészítik ki a Nyitott Akadémia keretében szervezett programok, amelyek során a budapestin túl más közönséggel is lehetősége nyílik találkozni.

Munkáját 2011-ben Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel jutalmazták, 2013-ban pedig a Prima Primissima Közönségdíjat vehette át. Utóbbit a díjátadó gálán minden mentálhigiénés szakember társával „megosztotta", hiszen -mint mondta -„olyan nagyszerű dolog az, hogy igyekezhetünk együtt azért, hogy érzékeny lélekkel tudjunk élni ebben az országban. S hogy az érzékeny lelkűnkhöz tudjon társulni teherbírás, és hogy tudjunk egészséges lelkülettel élni. És hogyha mindez így van, akkor együtt mondhatjuk azt, hogy az élet nagyon szép."

Pál Ferenccel a budapesti „Rekety-tyésben" beszélgettünk.

Ozsváth Judit: Könyveidből, előadásaidból, a veled készült interjúkból viszonylag sokat tudunk rólad, hiszen elég sokat megmutatsz magadból. Most azt kérem, foglald össze, te miként éled meg magadat!

Pál Ferenc: Alapvetően pozitív viszonyban vagyok saját magammal, ami nem magától értetődő számomra, hiszen sok belső-külső munkám van benne. Sokan segítettek abban, hogy jóban tudjak lenni magammal, és hogy 47 évesen elég bátran mondhassam: szívesen vagyok magammal, jó érzéseim vannak saját magammal kapcsolatban és számíthatok magamra. Megtanultam becsülni magam. Mindez nem jelenti önmagam idealizálását vagy a gyönge részeimnek, a sebzettségeim-nek, az árnyékomnak az eltagadását, hanem sokkal inkább annak a képességét, hogy tudok együtt érző lenni magammal. Az együttérzés meg az elfogadás, amit magam felé tudok képviselni vagy irányítani, megerősít abban, hogy ne féljek, ne szégyelljek meglátni magamban valamit, amin lehet, hogy érdemes volna változtatni.

O. J.: Hogyan viszonyulsz ahhoz a „pálferiséghez", ami kívülről rajzolódik meg rólad?

P. F.: Azt gondolom, hogy az is fontos része a valóságnak, de nem a legfontosabb. A „pálferiség" nagyon értékes dologgá válhat, ha úgy tekintünk rá, mint valami szép köntösre vagy valami értékes ruhára, amivel valami szépet, megtisztelőt akarunk kifejezni. De biztos vagyok benne, nem az számít alapvetően, hogy milyen ruha van rajtam, hanem hogy ki vagyok én; ezért a pálferiséggel kapcsolatban is azt gondolom, nem az számít, hogy a pálferiségben mi van, hanem az, hogy kicsoda Pál Feri.

O. J.: Többfelé olvasni, hallani, hogy a mentálhigiénés szakembert és a katolikus papot elkülönítve tartják számon veled kapcsolatosan. Én úgy gondolom, hogy a mentálhigiénés „oldalad" valójában alap a lelkipásztori munkához. Nem lehet, hogy éppen ettől válsz „még inkább" pappá?

P. F.: Nagyon egyetértek az észrevételeddel. Annak, hogy lelki egészséggel, mentálhigiénével, lélektannal kezdtem foglalkozni, egyik alapja a papi szolgálat, a papi hivatás. Az a tapasztalatom, hogy papként nem áll rendelkezésemre alapvető szaktudás, miközben emberek bíznak bennem, nagyon fontos témákkal fordulnak felém. Nem mindig lehetséges őket valaki máshoz irányítani. A másik alap pedig annak a felismerése, hogy létezik lelki nyomorúság. - Az egyház kétezer éves történetében, ha egy pap felfigyelt valakinek a fizikai nyomorúságára, mondjuk arra, hogy nincs fedél a feje fölött, akkor nem küldte el őt rögtön szociális munkáshoz, hanem arra törekedett az egyházzal, hogy intézményeket hozzon létre. Mert az istenkapcsolatból kiindulva, az egyház küldetését fölismerve és a Szentlélek indíttatását megsejtve, volt/van belső tapasztalásunk az egyházban, hogy nekünk papként dolgunk van valakivel, aki fizikai nyomorúságban él. Ha testi nyomorúságban lévő beteg emberrel találkoztunk, akkor az egyház és az egyházon belül a pap, a papság felismerte azt, hogy neki erre valami intézményes választ kellene adnia, és hogy ez lényegileg hozzá tartozik a papi küldetéséhez. Így történt a szellemi nyomorúság esetén is, ezért a tudatlanság megszüntetésére és képzések világának kibontakoztatására létrejöttek az iskolák, a különböző intézmények. Amikor morális nyomorúságban lévő emberrel találkozott a pap, meghívhatta őt a bűnbánat és a bűnbocsánat szentségére. Ha spirituális nyomorúsággal találkozott, akkor tudta, hogy érdemes megtanítani imádkozni és bevonni a közösség életébe. Tulajdonképpen velem is az történt, amikor lelki nyomorúsággal találkoztam, ami a klerikusokkal és laikusokkal történt az egyház kétezer éves történetében: lényegi küldetésem részeként felismertem, hogy dolgom van azokkal, akik valamilyen lelki nyomorúsággal élnek. Vagyis hogy az egyház kétezer éves gyakorlatához hasonlóan elvárások, feltételek nélkül képviseljem, hogy dolgom, feladatom van, küldetést kaptam hozzájuk. A lelki nyomorúsággal kapcsolatosan is pontosan ugyanezt tapasztalom. Ezért bennem nem válik ketté, hogy mentálhigiénés szakember vagyok vagy pap, hanem a papi küldetésemnek nagyon lényeges része a mentálhigiénés szakember voltom. Ez valójában az evangelizációnak az egyik világa és területe számomra. Az más kérdés, hogy konkrét élethelyzetekben, beszélgetésekben hasznos lehet megkülönböztetni ezt a két szerepet egymástól: hogy papi vagy mentálhigiénés szakember szerepben vagyok. De ez mit sem von le abból, hogy ez a papi küldetésemnek a lényegi része, és alapvetően táplálkozik abból, amiért szerintem az egyház a földön van. (Megjegyzem, a szegénység nem ugyanaz, mint a nyomorúság. Jézus azt mondta, hogy „boldogok a lélekben szegények", de soha nem mondott olyat, hogy boldogok a lelki nyomorúságban élők.)

O. J.: Számos kifejezést használunk az ember istenképiségének körülírására. Első könyvedben te „istenösztönről" szólsz, a ferences Richard Rohr azt írja a Most című könyvében, hogy isteni DNS-sel rendelkezünk, és lehetne folytatni a sort. Kérlek, fesd meg ennek az istenképű embernek a lényeges személyiségjegyeit!

P. F.: Tulajdonképpen sok mindent felsorolhatunk. Kezdjük azzal, hogy Isten teremtményei vagyunk. Erre a teremtményre pedig azt mondja a Teremtő, miután megteremtette, hogy ő „jó". Ez azt jelenti, hogy az ember a létezése okán értékes és jó. Rendelkezünk egy ontológiai egzisztenciális értékességgel és jósággal, ráadásul ez az értékességünk a morális rossz által nem tehető tönkre. Tehát a morális dimenzióban elkövetett bűneink nem hatálytalanítják a terem-tettségünkből adódó ontológiai értékességünket, hanem meghasonlást hoznak létre bennünk. Merthogy miközben a létezésünk okán értékesek vagyunk, de bűnös módon élünk, e kettő között belső konfliktus támad és meghasonlunk.

Az istenképű ember Jézusnak testvére és barátja, mert Jézus arra hív meg bennünket, hogy legyünk barátai, testvérei és munkatársai. Jézus olyan értékesnek lát bennünket, hogy ránk meri bízni a küldetését. Tehát az ember olyan lény, akiben Isten bízik és a bizalmát adja neki.

Az ember egyben a Szentlélek temploma, akit megszentel a Szentlélek jelenléte. Bár ő élhet ezzel a szentséggel ellentétes módon is, ez megint csak nem hatálytalanítja azt, ahogyan Isten látja az embert, és ahogyan Isten az emberhez viszonyul. Az embernek az Istenre való vonatkoztatottságából tehát levezethető a méltósága, amit senki el nem vehet tőle. Az lehetséges, hogy nem úgy viszonyul hozzánk valaki, vagy ezt megkérdőjelezi, mi azonban tudjuk, hogy az emberi méltóságunkat nem emberek adták nekünk. Nem valamilyen grémium jött össze, és nem az ENSZ határozta el, hogy neked vagy nekem van emberi méltóságom, hanem a különféle alaptörvények, jogszabályok, alkotmányok, nyilatkozatok csak fölismerték az emberi méltóság létezését. Semmilyen emberi közösség nem tudja megteremteni vagy létrehozni az emberi méltóságot. Ezért az emberi méltóságunk az embervoltunk lényegéhez tartozik, ami az Istennel való kapcsolatunkból fakad.

O. J.: A Szentlélek templomaként éljük meg magunkat, tehát eredendően „birtokoljuk" a Lelket. És nincs semmi, ami a jelenben itt és most nem adott a számunkra. Ezzel együtt - nyilván meghasonlottságunk okán is - egyféle „távolságot" élünk meg tőle. Hogyan lehetne közelebb kerülni a bennünk élő Szentlélekhez?

P. F.: Több gondolatom is van erre vonatkozóan. Az egyik az, hogy a Lelket - hála Istennek! - nem birtokoljuk, hanem a Lélek birtokol minket. Ez a megkülönböztetés számomra nagyon fontos. A feltámadt Jézus is úgy tűnt el az emberek elől, ahogyan csak akart, ezzel kifejezve - többek között - azt is, hogy nem birtokolhatjuk. Hiába fogja meg Mária Magdolna Jézus lábát, ő azt mondja neki: „Engedj el!" Istent nem tudjuk birtokolni, hanem azt megtehetjük, hogy megpróbáljuk magunkat átadni, ráhangolni Istenre vagy a Lélek szívünk mélyén elhangzó hangjára, éltető erejére. Éppen ez tesz bennünket kereszténnyé: hogy Isten nem birtokolható számunkra, hanem Isten birtokba vehet bennünket, a szó jó értelmében. Ez azt is jelenti, hogy felismerem: nem érdemes arról beszélni, hogy Isten az én életem része. Márpedig sok vallásos ember úgy tekint Istenre, mintha magától értetődően Isten az ő életének a része lenne. Valójában ez egy realitás-vesztett látásmód, mert nagyobb realitást fejez az ki, ha azt mondom, hogy én vagyok Isten életének a része. Ha Isten az én életem része, akkor meg akarom mondani, hogy melyik része legyen, hol legyen és mit csináljon. Persze mindig lesznek igaz és jó dolgok, amikre hivatkozni fogok Isten előtt. Ezért lesz rengeteg csalódásom, hogy Isten miért nem segít nekem, amikor én jó dolgokat akarok és igaz dolgokat szeretnék érvényre juttatni. Fordítva viszont lehetséges: én hangolódom Istenre, a Lélekre, és arra vagyok kíváncsi, éppen milyen szerepet szán nekem Isten az ő tervében vagy életében. Gyakran egy naiv hitvilág nézőpontját képviseljük, ezt a naivitást pedig úgy tudom leírni, hogy belátjuk, Isten nélkül nem megy az életünk, Isten nélkül nem tudjuk vinni, de hálát adunk neki, hogy vele együtt megy. Szerintem ez naiv álláspont. Azt gondolom, a reális nézőpont az, hogy nekünk Istennel együtt se megy. Mert ha nekünk Istennel együtt menne, akkor már nem követnénk el bűnöket, hiszen már vele együtt vagyunk. Akkor az apostolok, akik Jézussal együtt voltak, ott álltak volna a kereszt alatt, hiszen Jézussal megy, nélküle nem megy... A realitás számomra tehát az, hogy nekünk Istennel sem megy, de itt vessző van, és a mondat úgy folytatódik: de Istennek megy velünk. És ezért az alapvető kérdésem mindig az: „Istenem, hogy akarod, hogy menjen?" Mert ha én kitűzök egy célt és azt akarom, hogy te gyere és segíts nekem, akkor valószínű, hogy vereséget fogok szenvedni.

O. J.: Ez a szemléletbeli tévelygés talán éppen a nyugati világ dualista felfogásának a következménye. Nagyon sok esetben a téves képek miatt nem tudunk közreműködni abban, hogy ő vegyen birtokba bennünket. Mi szinte kondicionáltak vagyunk erre a gondolkodásmódra.

P. F.: Egyetértek ezzel, ebben természetesen kulturális, társadalmi összetevők is szerepet játszanak, azonban megala-pozóan és megelőzően tulajdonképpen a személyiségfejlődés során alakul és változik az Istennel való kapcsolatunk, az, ahogyan őt látjuk. Nagyon természetes, ahogyan gyerekként énközpontú világban élünk. A gyereknek valóban szüksége van arra, hogy ráhangolódjanak, és egy kicsit körülötte forogjon a világ. Ez szükséges a gyerekkorban, mert a kicsi gyerek kiszolgáltatott, tehát kénytelen olyan helyzetekben lenni, amiben mások tudnak róla gondoskodni, mert ő még nem tudja elégségesen megtenni azt. Ehhez a korszakhoz természetesen kapcsolódik az, hogy Istent magamhoz rendelve képzelem és látom, mint ahogy mindent ezen a világon. A jó Isten segítsen nekem, szeressen engem és hasonlók. Aztán szép lassan, ahogyan a személyiségfejlődésünk előrehalad, már nem vagyunk picik és gyengék, hanem egy nagyon fontos korszak következik, amikor megéljük a saját erőnket. Ilyenkor szívesen háttérbe helyezzük Istent, és azt mondjuk: „Uram, te hagyd csak, majd jövök én! Én elég jól tudom, mit kell csinálni. Te ne is fáraszd magad! Köszönöm szépen." Ez tulajdonképpen előrelépés ahhoz képest, hogy kicsik vagyunk és gyengék, és másoktól váruk azt, hogy jöjjenek és segítsenek vagy gondoskodjanak rólunk. Aztán van egy harmadik lépés, de erre csak az jut el, aki már megélte a saját erejét. Ebben a lépésben van az, hogy „Uram, én sok mindenre vagyok képes, és sok mindenre vagyok alkalmas, de az egészen biztos, hogy az élet nekem nélküled nem megy. Hogy az élet - miközben én nagyon sok mindent tudok - még veled együtt se megy. " Akkor egyszer csak történik egy fordulat, aminek következtében kezdünk egy istenközpontú személyiséget kimunkálni magunkban. Tehát már nem emberközpontút, hanem istenközpontút. Ezért a személyre nem kell úgy tekintenem, mint törvényszerűen énközpontú emberre, hanem tekinthetek rá úgy, mint istenközpontú lényre, és ilyen módon „dolgozhatom őt ki".

O. J.: Ez a lépés gyakorlatilag a „megtérés"?

P. F.: Igen, ez a belső fejlődési folyamat egészen természetszerűen vezet oda, hogy felismerem - de már a szívem mélyéből - azt az indíttatást vagy vágyat, hogy most már nekem nem az a legfontosabb célom, hogy egészséges vagy boldog legyek, hanem megélek valami ennél többet, „valami nálam többet". Amikor látom már, hogy értékes vagyok, akkor tapasztalom meg nagyon világosan, hogy van nálam több.

O. J.: A tanítás fontosságát hangsúlyozod a Tükör által világosan címet viselő első könyvedben. Az - általad preevangelizációs alkalmaknak is tartott

- előadásaidból viszont az jön le számomra, hogy nem prédikálsz és nem moralizálsz, hanem önmagukkal talál-koztatod az embereket. Nagyon hasonlít ez ahhoz, amit Jézus tett. Mert éppen ez segít a harmadik lépés meglépésében?

P. F.: Igen, hiszen az Istennel való találkozás helye végül is az ember. Ez azt jelenti, hogy minél inkább segítünk valakinek, hogy találkozzék magával, annál inkább lehetőséget biztosítunk számára arra, hogy meglegyen az a „hely", ahol ő Istennel tud találkozni. Ha nagyon sérült az emberi lélek, akkor tulajdonképpen az a közeg is csak nagyon sebzetten és hiányosan van adva, amiben egy egészséges, kölcsönös, életadó istenkapcsolat létre tud jönni vagy fel tud növekedni. Ezt úgy mondhatnánk, hogy az ember az élő tabernákulum. Isten „őrzésének" a helye

- Isten szándéka szerint - számomra elsősorban az élő ember, és nem a tabernákulum. A tabernákulumot rendkívüli őrzési helynek tekintem, de valójában az élő emberben történik meg a találkozás. Ezért amikor valakinek a testi, lelki, szociális, spirituális, szellemi egészségét igyekszünk fejleszteni, akkor valójában azt a világot, azt a közeget fejlesztjük, amiben éltető, kölcsönös, egészséges, életadó istenkapcsolat létre tud jönni és tartósan fenn tud állni. Nem egyszer látjuk - például az imádságban -, hogy Isten „ott van", az ember pedig nincsen ott.

Pedig mi teljesen természetesnek tartjuk azt, hogy ott vagyunk. Ilyen esetben az illető nincs is magában, nincs is magával, mert annyira elidegenedett saját magától. Tulajdonképpen azt állíthatjuk, hogy Isten sokkal közelebb van hozzá, mint ő saját magához. Ezért, ha tudjuk találkoztatni az embert önmagával, akkor valójában máris a legközelebb vittük őt Istenhez.

O. J.: Az önmagunkba való „megérkezéssel" kapcsolatosan Jézus Máriánál és Mártánál tett látogatása mutatja fel talán az egyik legszebb példát az Evangéliumban. Ebben a történetben Márta nyilván nem igazán „találkozott" saját magával, ő maga számára sem volt jelen. Saját középpontunkba érkezni (és ott megmaradni) nem is olyan egyszerű. Miként válhatunk Mártákból mindinkább Máriákká?

P. F.: Ebben a történetben Márta az, aki tulajdonképpen a hiányaival és a sérelmeivel foglalkozik, azzal, hogy ki mit nem csinál, hogy ki mit nem csinál jól. Ő a negatív dolgokkal, a sérelmekkel és a hiányokkal törődik. Ezzel szemben Mária a pozitív dolgokkal foglalkozik, azzal, ami az ő növekedését segíti, ami életet ad. Ez kettejük között döntő különbség. És tudjuk azt a lélektani szakirodalomból, hogy amikor valaki hiánymotiváltan él, aki a hiányait igyekszik betölteni vagy másokkal betöltetni, tulajdonképpen végeláthatatlan, befejezhetetlen, meddő küzdelmet folytat, mert az embernek mindig lesznek hiányai. A világ sosem lesz olyan, amilyen jónak lenne lennie. Ezért ő mindig rosszul lesz, és valamiképpen mindig csalódott is lesz Istenben. Folyamatosan értetlen is lesz Istennel kapcsolatosan. Reményvesztettséggel küzdő is lesz. Olyan magára hagyottan fogja megélni az életet, mint Márta. Ugyanúgy pörölve: „Uram, te hagyod, hogy a testvéreim hagyják, hogy egyedül legyek? És tulajdonképpen te magad is olyan vagy, aki hagyod, hogy én egyedül legyek. " Amikor valaki nem a hiányaiból kiindulva nézi az életet, és nem azokat igyekszik betölteni, hanem a növekedésre teszi a hangsúlyt, arra, hogy miként születhetne benne és körülötte több élet, akkor tulajdonképpen megtanul a hiányokkal együtt élni. Mivel kapcsolódunk az élethez, ez rádöbbent bennünket arra, hogy akár még alapvető hiányokkal vagy a mások rettenetes igazságtalansága által rajtunk ütött sebekkel is tudhatunk élni. Sőt, még arra is rájövünk, hogy valójában nem az a lényeges, hogy ki mit tett velünk vagy ki mit nem tett velünk vagy értünk (mint Márta esetében), hanem az az igazán fontos, hogy mi mit tettünk másokkal.

O. J.: Rohr azt írja, hogy csak a szeretet és a szenvedés elég erős ahhoz, hogy letörje egónk megszokott védelmi mechanizmusait. A szenvedés általi fejlődés tehát megkerülhetetlen?

P. F.: Mindenek előtt megjegyzem, hogy nagyon értékesnek tartom az egót. Akkor van gond, ha az egó fölfuvalkodik, és azt gondolja, neki kell a királyi trónuson ülni. Az egót tehát a maga helyére kellene tennünk és meg kellene szentelnünk. Ez a megszentelés azáltal is történik, hogy belátjuk a testünk gyöngeségét és esendőségét vagy az én törékenységét -éppen a vereségek révén. Ez szenvedést okoz számunkra. Átéljük saját vereségünket, Istenre utaltságunkat, Istenre szorultságunkat, és ez vihet el aztán oda, hogy belesimuljunk Isten gyógyító, megváltó erejébe és szeretetébe.

O. J.: A kontemplatív szemlélet- és cselekvésmód kétségkívül segít a magunkkal való találkozásban, a mostban élésben, ahol igazából „megtörténik velünk Isten"...

P. F.: A szemlélődés számomra a létezés elsőbbsége a birtoklással szemben.

Amikor szemlélődöm, akkor alapvetően szabad viszonyban vagyok önmagammal és mindennel, ami a világban van. Nem birtoklok és nem vágyakozom, vagy ha mindezt teszem, akkor szabadon teszem. Annak a szabadságával, hogy én akkor is az vagyok, hogyha azt, amit most birtoklok, nem birtokolnám, vagy ha azt, amire most vágyom, soha nem érném el. A szemlélődés értéke, hogy visszavisz bennünket a létezés öröméhez és felismerteti velünk azt, hogy valaki fenntartja az életünket. A szemlélődés egyik kulcsa, hogy érzékenyen használjuk az érzékszerveinket, anélkül, hogy különösképpen belebonyolódnánk bármibe, amit éppen hallunk, látunk, ízlelünk vagy tapintunk. Megengedjük, hogy az is csak legyen, és nem akarunk tőle semmit. A létezésünket sem akarjuk bármilyen módon fönntartani, se abból bármit magunknak kivenni, hanem megengedjük, hogy legyen, és ennek kapcsán megengedjük magunknak, hogy legyünk. A szemlélődés azt jelenti: megengedem, hogy minden más is legyen, és én is legyek. Átélem ennek a teremtő kifejezésnek a szépségét - ahogyan én emberként azt mondom: engedem, hogy legyen. És magamnak is azt mondom: engedem, hogy lehess! Másfelől pedig, miközben a szemlélődés valóban segít az itt és mostban lenni, segít távolságot is tartani saját magamtól. Akár úgy is mondhatnám, hogy az egómtól vagy az énemtől, attól a valakitől bennem, aki fenn akarja tartani az életet, akinek szükségletei, vágyai és sebei és sérelmei vannak. Tehát a szemlélődés tulajdonképpen abban segít, hogy távolságot vegyek attól a sokszor aktuális énemtől, akiben szoktam lenni vagy akiben éppen vagyok, és elérjek az autentikus énemig.

O. J.: Biztos vagyok benne, számodra is nagyon fontos, hogy a téged hétről hétre élőben vagy interneten hallgató több száz ember meglépje a korábban említett „harmadik lépést". Jön-e feléd valamilyen visszajelzés ezzel kapcsolatosan?

P. F.: Erről készült kutatás, és az derült ki, hogy azok, akik rendszeresen látogatják az előadásokat vagy hallgatják a hanganyagokat, spirituálisan egyre érzékenyebbek és fogékonyabbak, és elmélyül a saját felekezetük és egyházuk felé a kapcsolatuk, ha az annak előtte csak formális volt