Cselényi István Gábor
aZ ÚJ VALLÁSOK MÉRLEGE

 

 

A bevezetőben előre szeretném bocsátani: nem a talán primitívebbnek ítélt egyik vagy másik vallási jelenségről, és nem is az ősrégi efféle alakzatokról szeretnék szólni, hanem a vallásfejlődés logikáját kívánom (nagyon röviden) áttekinteni, és közben tetten érni a spirituális közvetítés/közvetítők különböző megjelenési formáit, és végül próbálom ezeket értékelni.

A vallás az abszolútumba, világfölöttibe, természetfölöttibe vetett hit (=vallásosság) és az erre épülő tanok, szabályok, intézmények, alkotások rendszert alkotó összessége (=tárgyiasult vallás).¹A vallás fejlődésfokai: fetisizmus, totem, tabu, mágia, animizmus, asztrológia, szellem-hit, panteizmus, politeizmus, dualizmus, henoteizmus, monoteizmus, Szentháromság-hit.²

Ezeket a fokokat nem minden kultúra járja végig, viszont a gyermeklélektan feltárta, hogy a személyiségfejlődés sokban hasonló ívet követ: a gyermek előbb bűvös erőkben hisz, mágikusan gondolkodik, majd szellemekkel „érintkezik", és fokozatosan jut el a személyes Isten létéig. Ez az út végső soron az absztrakció fokaival állítható párhuzamba, melynek során az emberi értelem az érzéki valóságból a fogalmakig, a személyes létezőkig, a „sok"-tól az „Egyig", végül az Abszolútumig vezető utat járja végig.

A primitívebb fokokat sokan „ad acta" helyezik, „leírják", pedig napjainkban a régi vallások, kultuszok visszatérésének vagyunk tanúi. Ilyen értelemben a ma divatos új vallások az egykori primitívebb vallásfokok feléledései és felélesztései.³ Valóságos okkult hullám csap végig az értelmiségiek körén, virágzik a csillagjóslás, sokan „kozmikus egységben" gondolkodnak, feléledt a sámánizmus, a spiritizmus, a sátánizmus, sokan ázsiai isteneknek hódolnak. Ezeket az új (vagy új köntösben visszatért) ősi vallásokat afféle „Doppler-elv" alapján vesszük sorra, tehát abban a sorrendben, ahogy egyre távolabbi ponton találjuk őket a történelmi keresztény egyházaktól, vagyis mintegy „hátramenetbe" kapcsolva haladunk visszafelé a vallás imént felvázolt fejlődési ívén. Vagy, helyesebben, annak vagyunk tanúi, hogy egyes csoportok egyre távolabb, egyre inkább „visszafelé" hullanak az idő rostáján.

Ami a spirituális közvetítők kérdését illeti, ehhez az áttekintéshez az etalont a kereszténység jelenti számomra, amely - Krisztus hármas küldetése alapján - a közvetítés prófétai, papi és királyi (vezetői) funkcióját felvállalta. Ez a katolikus egyházon belül a tanítóhivatalban, a papság szentségi és vezetői munkájában (vagyis a hierarchiában) ölt testet, a protestantizmusban a tanítóhivatal szerepét a Szentírás veszi át, és a hit révén, az általános papság keretében bárki betöltheti a spirituális közvetítő szerepét. Ehhez az etalonhoz mérhetjük hozzá az egyes lehetséges hitbeli és közvetítői formákat.

A kereszténység peremén

Elsőként a Szentháromság-hit radikális feladásával foglalkoznék, és ez nem más, mint Jehova tanúinak (Jehowa's witnesses) állásfoglalása. Igaz, ez a vallás csak viszonylag új, 19. század végi eredetű, de ma is teret hódít. A jehovások Jézus Krisztust nem tekintik Isten Fiának, magyarán, Istennek, hanem csupán embernek. Alapítójuk, Charles T. Russel szerint Krisztus csupán „Isten első teremtménye, s ugyanolyan, mint az angyalok, földrejövetele előtt Mihály arkangyal volt". A Szentlelket személytelen isteni erőnek tekintik.

Nem új ez a felfogás, hiszen korábban az unitárius (antitrinitárius) egyház jutott el hasonló álláspontra, az ősegyház korában pedig az arianizmus ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus csupán ember volt, nem Isten. Tudjuk, a nikaiai (325), majd a konstantinápolyi egyetemes zsinat (371) vallotta, hogy Krisztus a Fiú, az Atyával egylényegű, és a Szentlelket is „éppúgy imádjuk, mint az Atyát és a Fiút", vagyis hogy a Szentháromság jelenti az igaz hit foglalatát.

Jehova tanúi tehát visszatértek egyfajta radikális monoteizmushoz, lényegében az Ószövetséghez, azzal az eltéréssel, hogy elfogadják Jézust mint Megváltót. Előszeretettel nevezik magukat keresztényeknek, holott az Egyházak Világtanácsa szerint csak az lehet keresztény, aki elfogadja, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, és elfogadja a Szentháromságot.

Az Ószövetség elsődlegességét fejezi ki Jehova tanúinál az is, hogy az Újszövetséget csak afféle „görög ira-tok"-ként kezelik, és Isten nevét Jehová-nak mondják, ami félreértett ejtési mód, hiszen a helyes olvasat Jahve, sőt még az újszövetségi szövegekben is így emlegetik, holott az Újszövetségben ez a név nem szerepel. Egyébként bármilyen fontos is az Ószövetségben a JHVH (a „szent négy betű") elnevezés, hiszen még Aquinói Szent Tamás is azt írja, hogy ez Isten „legsajátabb neve",⁴ Jézus az Atya nevét helyezi középpontba (vö. „Mi Atyánk..., szenteltessék meg a te neved", ti. épp az Atya név), majd a keresztények számára fokozatosan Jézus neve vált központi jellegűvé („Jézus nevére hajoljon meg minden térd!" Fil 2,10).

De Jehova tanúi több más szempontból is áttörik a történelmi egyházak felfogását. Legismertebb vonásuk sajátos világvége-várásuk. Igaz, ebben nem állnak egyedül, hiszen az adventizmus különböző formái már korábban is léteztek, csak még megmaradtak a hagyományos hitrendszer körén belül. Alapítójuk, Charles T. Russel eredetileg adventista volt, majd önálló világvége-időponttal (1914) jelentkezett. Követői aztán újabb és újabb időpontokkal álltak elő (1925, 1975, 1984, 2000). Eszkatológiájuk további furcsasága az üdvösség sajátos értelmezése. Jól ismerjük a száznegyvennégyezres számra és a „második halálra" vonatkozó elképzeléseiket, s hogy valójában nincs kárhozat.

De most, hogy a „spirituális közvetítők" kerülnek szóba, ebből a szempontból is szólnunk kell róluk. Bár radikálisan vallják, hogy nincs „szenthagyomány" - épp emiatt is történik, hogy nem fogadják el az egyetemes zsinatok tanítását, mint pl. a Szentháromságra vonatkozó dogmákat -, valójában mégis vezetőik szabták meg, milyen Biblia-változatot kell elfogadniuk,⁵ sőt működik egyfajta folyamatos tanítóhivataluk, ti. épp az „Őrtorony Társaság" (a „Wach Towe Tract Society"), amely mintegy vezérli kiadványaikat. És bár nincs „papi rendjük", jól ismerjük akár az utcákról is „tanúikat", akik párban járnak, a legváratlanabb időpontokban becsöngetnek lakóházainkba, utcán, parkokban leszólítják a járókelőket, rábeszélik a gyanútlanokat kiadványaik elfogadására. Valóban tanúk ők, valami belső kényszer hajtja őket, hogy a világba kiáltsák meggyőződésüket, folytassák missziójukat. Ügyesen kezelik a Bibliát, ugyanakkor a ma zajló háborúkat, ma előforduló katasztrófákat, nyomorúságokat mint az ajtónk előtt álló világvége biztos jeleit értelmezik. Innen már csak egy lépés a figyelmeztetés: Ha nem térsz meg hozzánk, akkor nem lesz részed Isten királyságában, sőt: elpusztulsz! Riadtan keressük, hol van itt az Evangélium szelídsége, amely szabad döntésre épül.

Két forrás

Jehova tanúiról elmondható: nagyon is „bibliásak", még ha egészen sajátos módon értelmezik is azt. A következő láncszem a múnizmus, vagy, ahogy hívei önmagukat nevezik: az Egyesítés Egyháza („Unification's Church"), vagy ismét más névvel: Sun Myung Moon Társulata a Keresztény világ Egyesítésére". Moon

1920-ban született Észak-Koreában. 1954-ben alapította meg vallási közösségét. Ennek legfőbb jellemzője a két forrás elve. Ti. a Szentíráson kívül másik forrásnak Moon művét tekintik, amelynek címe: Az Isteni Princípiumok.

A közösség neve hallatán első percben egyféle ökumenikus törekvésre gondolunk, holott itt a Krisztus alapította egyházból már nem sok maradt. A Szentírás alapvető voltának feladásából egész sor hitbeli változás következik. Moon tagadja az általunk ismert Szentháromságot. Szerinte az „eredeti háromságot" Istennek, Ádámnak és Évának kellett volna alkotnia. Amikor Ádám és Éva a Sátánhoz csatlakozott és Luciferrel együtt „bukott háromságot" alkotott, Isten csak ekkor hívta meg Jézust és a Szentlelket (akit nőneműnek tart) a második Ádám és második Éva társaságába, hogy velük formálja meg az immár „lelki háromságot". Jézus egyébként Isten fia, de valójában minden ember az.

Sajátosat alkotott Moon az eszka-tológia területén is. Szerinte Jézus „tehetetlenné vált", a második ádvent Ura lesz az igazi Messiás, aki ténylegesen végrehajtja a megváltást. Ami a messiási uralom elérkeztének időpontját illeti, Moon tiszteletes úgy számol, hogy Ábrahámtól Krisztusig 2000 év telt el, tehát szerinte az első ádventtől a másodikig ugyaneny-nyi időnek kell eltelnie, eszerint 2000-ig bármikor megszülethet vagy már meg is született a Messiás. Nos, művében félreérthetetlenül céloz arra, hogy ő maga ez az új Messiás.⁶

Saját Messiás-voltának „alapját" Moon abban véli felfedezni, hogy a Jel 7,2-4 szerint „másik angyal jön fel napkelet felől", ami szerinte Koreára utal. Korea mint „messiási ország" mellett nagy szerepet szán az Amerikai Egyesült Államoknak is, amely szerinte „rendkívüli módon megkönnyíti Isten új kiáradásának elterjedését". Csak azt nem veszi figyelembe, hogy Amerikáról a Krisztus-korabelieknek még csak sejtésük sem volt, Koreáról még kevésbé. A múnizmus abból a vágyból született, hogy a keresztény üzenetet saját kontinensükre átültessék.

Ezzel egyúttal a „spirituális közvetítő" egészen új arcát határozza meg. Egyáltalán nem szerényen, de magát a „világegyetem apjának" is nevezi, feleségével együtt kettejüket pedig az emberiség igazi szüleinek. És itt előjön a jehovások által is ismert 144 ezres szám, csakhogy az üdvözülteknek ezt a kerek számát ők maguk, illetve az általuk megáldott párok révén igyekszenek „előállítani". A szexuális túlfűtöttség átszövi Moon egész „teológiáját". Moon és házaspárjai, mint munkatársai, a természetfölötti egészen sajátos közvetítőinek tartják magukat.

Az egyistenhit peremén

A következő láncszem a mormonok vallása, vagy ahogy önmagukat nevezik: Az Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza, sőt: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza. Alapítójuk, Joseph Smith 1805-ben született az Egyesült Államokban. Családja presbiteriánus volt.

Azt állította, hogy egy Moroni nevű angyal jelent meg neki, aki tudatta vele, hogy az erdőben arany lemezekre írt könyv van elrejtve, amely Amerika őslakosságának (az indiánoknak) eredetére vet fényt. Hasonló vágy munkált tehát itt, mint a múnizmus esetében, csak az amerikai és nem az ázsiai földrészre vonatkozóan. Állítása szerint Smith megtalálta ezeket a lemezeket és barátaival lefordította. Hármójuk tanúságtételét a Nyolc tanúé követte, megjelentették a Mormon könyvét, és 1830. április 6-án Fayette-ben kimondták az új egyház létrejöttét.

A mormonok elfogadják ugyan a Szentírást, de ezzel egyenrangúnak tekintik a Mormon könyvét. Róluk is elmondható tehát, hogy a „két forrás" elvét vallják. Most hadd ne szóljak arról, hogy ez a könyv semmiképp sem lehetett 2400 éves, hiszen korabeli bibliafordításokból merít. Arra sincs adat, hogy az indiánok a zsidóktól származtak volna, hiszen mongol jellegű népek sodródtak át annak idején az amerikai kontinensre, és nem szemita törzsek. De még a két forrás sem stimmel, hiszen Mormon Könyve mellett figyelembe veszik a Tan és Szövetségek, illetve a Nagyértékű Gyöngy című könyveket is. Végső soron tehát a folyamatos kinyilatkoztatás elvének egy változatával van dolgunk.⁷

A források felhígulásának megfelelően hitelveik is eléggé képlékenyek. Szerintük Jézus csak ember volt (ennyiben az ariánus-jehovás vonalhoz tartoznak). Úgy tartják, nem szűztől született, hanem Isten és Mária nemi kapcsolatának gyümölcse. Emlegetik ugyan Jézus Krisztus egyházát, valójában azonban nem ugyanabban a Krisztusban hisznek, mint a valódi keresztények.

De a kereszténység további alapkérdéseiben is új utat járnak. Bár megvan náluk az úrvacsora valamiféle nyoma, igaz, az csupán kenyérből és vízből áll, megvan náluk a keresztség, és emlegetik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét, de arról beszélnek, hogy Jézus ember volt és csak istenné fejlődött. Tanításukat valamiféle evolúcióelmélettel próbálják kelendővé tenni: amint Jézus is istenné fejlődött, mondják, úgy mindenkire érvényes: „Amilyen most az ember, olyan volt valamikor Isten, és amilyen most az Isten, olyan lehetett egykor az ember" (Lorenzo Snw mormon „apostol").

Ami az Isten-kérdést illeti, nem egy-Isten-hívők. Szerintük a mindenség több világból áll, mindegyiknek megvan a maga istene. Legfőbb Isten az Atya vagy Elohim, aki azonban nem teremtő, hanem az örök anyag szervezője. A föld istene Jahve, aki teremtmény, a Fiúval azonos. Testük van, amint a Szentléleknek is. Az istenek emberi természetűek, többnejűségben élnek és örökké szaporodnak. Amúgy az üdvösség sem más, mint mennyei házasélet. Ebben az elképzelésben a mohemadánokhoz - és a múnistákhoz állnak közel.

Ami a „közvetítőket" illeti, a mormonoknál erőteljesen megvan a papság rendje, mégpedig kétféle formában is. Úgy tartják, Smithnek és barátainak megjelent Keresztelő János, Péter, Jakab és János, és „ároni papsággal" ruházta fel őket, később - miután megkeresztelték egymást - megkapták a „melkizedeki papságot" is. Nos, utódaikat láthatjuk a világ nagyvárosaiban, jól öltözött fiatalemberek alakjában, akik párosával járják a házakat, és minden eszközt latba vetve -akár a csábítás trükkjét sem mellőzve -igyekszenek a fiatalokat megnyerni az egzotikus vallásnak, ami azok szemében maga Amerika...

Henoteista kísérlet

Az eddigi láncszemek a kereszténység peremén helyezkednek el. Még távolabb lép ezeken a körökön túl a Krisna-hit, más szóval: a Krisna-tudatúak Nemzetközi Társasága (International Society of Krishna-Consciousness /ISKCON/). A Krisna-hit két nagy világvallás, a hinduizmus és a kereszténység közötti senki földjén jött létre, egyszerre kívánja túlhaladni mindkét vallási hagyományt: keresztény fogalmakkal helyettesíti be a hinduizmus alapfogalmait, de aztán a hinduizmusból vett elemekkel próbálja túlhaladni a keresztény hitet.

Ha a hindu panteonra gondolunk (Brahma, Visnu és Síva hármasságára), belátható, hogy ebből a politeista háttérből emelkedett ki Visnu valahányadik testet öltéseként Krisna és az ő tisztelete. Erre a fordulatra 1966-ban került sor, amikor Swami Prabhupada Baktivedanta (a Védát tisztelő Prabhupada mester) New Yorkban meghirdette Krisna tiszteletét. Ezt afféle henoteista fordulatnak nevezhetnénk, még akkor is, ha a krisnások hitüket monoteizmusként emlegetik.

Az első, döntő különbség tehát a kereszténység és a Krisna-hit között, hogy a krisnások a Bibliát csak „az igazság halvány visszatükröződésének" tekintik, helyette a védikus iratokat és főleg a Krisna legendás életét tartalmazó Bagavad Gítát tartják a maguk szentírásának. Krisztusról is az a véleményük, hogy - bár különleges személyiség volt -üzenete csak „az adott időben, helyen és vidéken felelt meg, s csak az emberek bizonyos csoportjának volt megfelelő".

De talán még ennél is döntőbb különbség, hogy a feltámadás-hit helyett a krisnások a reinkarnáció elvét vallják.

Ennek gyökere a hinduizmus lélek-fogal-ma, melyről a Bagava Gítában ezt olvassuk: „Mindig létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, meg nem ölhető" (2,20). Másik forrás a hinduk végzet-tana, amit a karma fogalmával jelölnek. Senki sem kerülheti el sorsát, minden meg van határozva az ember életében az előző történések és a kozmikus erők által.

Sokak számára tetszetős ez a megoldás, bár elfeledkeznek arról, hogy a hinduizmusban az egyedi lélek (az atman) csak az istenség (brahman) része, nincs egyedi karaktere, „továbbélése" csak a kozmosz egészébe (a Nirvánába) való belesimulás: Arról már nem is beszélve, hogy a reinkarnáció a kasztrendszer talaján jött létre, tehát az ember méltatlan röghöz kötése. A nyugati filozófia (ld. arisztotelizmus) test és lélek radikális egységét vallja, amit a feltámadás-hit is képvisel.

Ami a közösség hitterjesztő módszereit illeti, azok sokban hasonlítanak a jehovások vagy a mormonok eljárásához: utcákon árulják kiadványaikat, úgymond templomra gyűjtenek, az indiai konyhaművészet, tánc, kultúra megismertetésére hirdetnek tanfolyamokat. Vegetáriánusok: nem esznek húst, halat, tojást, nem isznak alkoholt, kávét, sőt teát sem, nem fogyasztanak kábítószereket, ruhájuk, cipőjük, hajviseletük különleges. Közösségeikben szerzetességhez hasonló életet élnek, a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség elvei szerint. Sokan mindebben a böjt, az aszkézis, a nyugati szerzetesség vonásait vélik felfedezni. A szellemi rokonság nem tagadható, bár a motívumok mások a két vallás esetében: a Krisna-hitben az anyag, a test eleve rossz, a kereszténységben csak az önző, bűnös magatartás teszi az anyagot rosz-szá. Hihetetlen, hogy a Krisna-hit elkötelezettjei, mint szintén tanúk, gyökeresen keresztény országokban, mint hazánkban is, milyen szép számban szereznek híveket, meggyőződésük, lelki kisugárzásuk erejével.

A szellemhit visszatérése

Az istenhit formáin is túllép az a (nem is konkrét vallás, inkább) szellemi irányzat, amelyet szellemhitnek, spiritiz-musnak nevezhetünk. A spiritizmus szó a spiritus (szellem) latin szóból származik. Legősibb formája az animizmus (a lélek jelentésű latin szóból), amely a vallások alsóbbrendű formáját jelentette, ahol fűben-fában-csillagban-emberben szellemeket véltek fölfedezni. Fejlettebb vallásokban - vagy azok mentén - megjelent a személyes szellemekbe (ördög-be-angyalba, emberi lélekbe) vetett hit. A spiritizmus visszatérést jelent ehhez az istenhit előtti szellemhithez, amihez sokszor harcos keresztényellenesség is kapcsolódik. Legfőbb területe a halottak lelkével való kapcsolatfelvétel keresése.

Az újkori spiritizmus megalapítói: Emmanuel Swedenborg (+1772), Allan Kardec, eredeti nevén: Hyppolith Rivail (+1869) és David A. Jackson. Kardec alapműve A szellem könyve. Állítása szerint a könyv azokat a tanokat tartalmazza, amelyeket maguk a szellemek adtak tudtára, a spiritiszta tanra és a halál utáni életre vonatkozólag. A spiritizmus 20. századi mestere G. di Simone parapszichológus, aki Párbeszéd az X-dimenzióval című könyvében valamiféle „igen nagy szellem"-től nyert állítólagos közlésekre hivatkozik. A szellemhit mai formája sokban érintkezik a New Age különböző irányzataival, sőt a sátánizmussal is.⁸ Felhasználja a parapszichológia eredményeit, a para- (vagyis a megszokottól eltérő, pszichikailag magyarázható) jelenségeket és a tudományos-fantasztikus irodalom termékeit.

A spiritiszta tan szerint az ember három részből tevődik össze: anyagból (vagyis az állatokéhoz hasonló testből), anyagtalan lélekből és a kettő közt kapcsolatot teremtő ún. perispiritusból. Úgy vélik, ez az utóbbi az ember halálakor megmarad, és a léleknek éteri, égies testet biztosít. A testben élő számára ez láthatatlan, de a spirit iszta szeánszokon észlelhetővé válik (vö. ektoplazma).

És ha valahol, ezen a területen jelennek meg a legjellegzetesebb spirituális közvetítők, ti. a léleklátók, halottlátók, akik asztaltáncoltatással és egyéb „channaling"-módszerrel (channaling= csatorna) a halottak szellemét próbálják megidézni. Megkörnyékezik a gyászolókat, akik szeretnének valamit tudni eltávozott szeretteikről. Pedig feltehetően csak az elhunyt hozzátartozók emlékképeiből rakják össze ismereteiket. Az élet nehézségeibe belefáradt embereknek - főként „magasabbrendű" tudásra szomjazó értelmiségieknek, a közép- és felsőbb társadalmi réteg tagjainak - különleges kikapcsolódást, kárpótlást, extázist, transzállapotot ígérnek, ami valóságos ópiumként hat a lelkekre. Soul- és horrorfilmek valósággal elárasztják a filmipart. A közvélemény szinte éhezi a különböző „látók", szellemidézők tevékenységét.

Panteista és ezoterikus fordulat

A vallások szélső peremén helyezkedik el a New Age, a magát Új Korszaknak tituláló valami, amely szintén nem konkrét vallás, hanem széles körű, vallásszerű szellemi irányzat. Ha a bevezetőben a primitív szintek visszatérésről szóltam, ez erre a korjelenségre legfelső fokon érvényes. Vannak persze előzményei a történelemben: az albiak, a katharok, a bogumilek, a rózsakeresztesek, az alkimisták, a szabadkőművesek, a modern korban pedig a teozófia és antropozófia (Rudolf Steiner irányzata). A New Age-mozgalom legfőbb kialakítója aztán Alice Ann Bailey asszony lett, aki (vallomása szerint) spiritiszta médiumként vette át egy szellemtől az utasításokat, amelyek alapján 1975-től terjesztette a mozgalmat. A New Age zászlóvivője mégis leginkább a Szcientológia Egyháza.

A New Age minden ponton mást vall, mint a kereszténység. Van itt isten, de nem személyes valóság, hanem a Mindenséggel azonos. „Legbelül" van, épp ez az ezoterika útja. Az irányzat személyes isten helyett panteista világ-egységben gondolkodik. Nem beszél teremtésről, hanem az Egyből való kiáradásról (emanációról).⁹ Hívei nem tekintik szabadnak az embert, hanem szerintük a karma, az előző életek és tettek nyomai, következményei szabják meg az ember sorsát. Krisztust legjobb esetben is csak afféle gurunak tekintik, de nem megváltónak. Persze szerintük nincs is szükség megváltóra, az önmegváltás elvét vallják. Nem ismerik az üdvösséget sem, azt behelyettesítik a keleti vallásokból importált reinkarnációs elmélettel.

A spirituális közvetítők egész garmadája sorakozik itt fel, és a spirituális közvetítés számtalan formája jelenik meg vagy éled fel. Visszatérnek a primitív, pogány vallások elemei: az animizmus („kőnek, fának, kutyának lelke van"), a sámánizmus (szellemek segítségül hívása transzállapotban), a spiritizmus és népi babonák. Ugyanakkor megjelennek benne egzotikus elemek, a keleti vallások hitvilága és meditációs módszerei: a lélekvándorlás tana, a tudat kiüresítése, önhipnotikus technikák (mint a jóga), a személytelen világszellembe vetett hit, panteista világfelfogás és a guruizmus (alávetettség az önkényes szellemi vezetőnek).

Megjelenik az okkultizmus is, a titkos erőkbe vetett hit, amelyhez asztrológia és spiritizmus kapcsolódik. Sőt megjelenik a mágia is, amely épp az okkultizmus gyakorlata, az inga, a varászvessző, a varázskör, a mantra, a viaszöntés, ólomöntés, jóslás, átkok, boszorkányság, hipnózis-önhipnózis, a tudatátvitel - és még sorolhatnók vég nélkül a technikákat. A New Age tehát nem más, mint modern szinkretista valláspótlék.

Miért fordul hátramenetbe a kocsi?

Most csupán galoppmenetben tekintettük át az új vallásokat és az azokhoz kapcsolódó szellemi irányzatokat. Felvetődik azonban a kérdés: mi ennek a kereszténységtől való eltávolodásnak a gyökere? Mert tagadhatatlan, hogy a felsorolt (és fel nem sorolt) vallásoknak sok esetben sikertörténete van.

Bölcsen látta a II. vatikáni zsinat, hogy a hittől való elszakadás legfőbb gyökere a nem kellően megvilágított tanítás, de még inkább a keresztények elégtelen tanúságtétele. Ezt mondhatjuk el az új vallásokról is. Akik a kereszténység peremére sodródnak, valamit nem kaptak meg addigi közösségükben. A nagy egyházak még ma is népegyházban, nagy létszámokban gondolkodnak, és közben megfeledkeznek az egyes emberek problémáiról. Egy pap kollégám úgy mondta, az emberek „ólmelegre" vágynak, olyan kisebb, személyes közösségekre, amelyekben otthon érzik magukat.

Másik összetevő: korunkban hat az amerikai, sőt ma már az ázsiai vallások missziója, szellemi terjeszkedése is, amely mögött gazdasági érdekek húzódnak meg. A globalizálódó világ szívesebben számol világegészben gondolkodó emberekkel, mint szabad lelkekkel. Csak egyetlen példa az anyagi érdekekről: Moon tiszteletes fegyver- és hajógyáraival, ginzengkészítményeivel, könnyű- és nehézipari érdekeltségeivel a világ egyik leggazdagabb embere.

Miért cserélik fel sokan az üdvösségbe vetett hitet a lélekvándorlás tanával vagy ezoterikus úttal? Az élet ma tele van bizonytalansággal, mindenki biztos igazságra vágyik. Érthető, ha legtöbben a könnyebb, olcsóbb, „fogyaszthatóbb" igazságokat keresik. Így élednek fel az álvallások, amelyek könnyen megragadható eredménnyel kecsegtetnek.

De vajon mi a magyarázata a spirituális közvetítők visszatérésének? Közösségeink visszahúzódtak racionális síkra, kiiktatták a lélek mélyrétegeinek, akár a tudatalattinak a szerepét. Ugyanakkor ez a visszatérési hullám arról tanúskodik, hogy az emberiség kezdi felfedezni azt, amit sikeresen kiszorítottunk tudatunkból. A mérlegkészítés nem könnyű ebben a kérdésben.

Ami a teológiai értékelést illeti, gondoljunk a hit szerepére. Bár Szent Pál, amikor számtalanul hangoztatja, csak „hit által" igazulhatunk meg, a Krisztusba vetett hitre gondol, de a keresztény hit körén kívül állókban is megvan a hit valamilyen formája. Mintha a szubjektív lelkiismeretnek erről a tág formájáról is tudna Pál, amikor hangoztatja: „Ami nem meggyőződésből van, az bűn" (Róm 14,23). Ti. ebből az következik, hogy amit a meggyőződés, a lelkiismeret diktál, az követhető. Magyarán: bármelyik vallás, vallásszerű megnyilvánulás képviselőiről van is szó, az illetők bona fide, jóhiszeműleg cselekednek, az üdvösség előttük is nyitva áll.

Ami pedig a közvetítő szerep, például a valamikori vagy akár a mai sámánizmus tartalmát illeti, belátható, hogy nem egyszerűen képzelgésről, fantáziatermékről van itt szó. Az ember pszichoszomatikus egysége alapján - amelyet épp mi, keresztények annyira hangoztatunk -igenis elfogadhatjuk, hogy a pszichikai jelenségek kihatnak az ember testi állapotára, akár gyógyító erejük is lehet.

Ma már pszichikai, pszichiátriai vizsgálatok is igazolják a lelki erők szerepét. Az ősi törzsi vallások körében pszichiáterek kutatásokat végeztek, és kimutatták, hogy a sámán-gyógyítás közösségi élmény, a betegség az egész közösség ügye, a gyógyulásra vágyó megtapasztalja az egész közösség védelmező erejét, így tehát a sámánizmust bio-pszicho-szocio-spirituális egység keretében kell elhelyeznünk.¹⁰

De hasonló mondható el a természetgyógyászat, a parapszichológiai praktikák esetében is. Lehet, hogy a külső szemlélő számára csupán „hókuszpókusz" az egész, keresztény szemmel nézve pedig csak afféle babona, pszichikailag mégis van némi valóságtartalma az efféle eljárásoknak, mert mozgósítja a lélek öngyógyító erejét, megnyitja az egyes embert az egész közösség felé.

Végső konklúzió talán az lehet: bármilyen tágan határozzuk is meg a „vallás" fogalmát, és keresztény szempontból nézve bármennyire is „primitív" fokokról van szó, még a „legvallástalanabb" vallási jelenségben is fel kell tételeznünk egy autentikus vallási igényt, transzcenden-cia-vágyat, és rá tudunk mutatni - antropológiai és mélylélektani szempontból -az ember alapvetően vallásos jellegére. Tertullianus mondása igazolódik: anima humana naturaliter Christiana est. Ilyen értelemben igaza van II. János Pál pápának, amikor ezt mondja a más vallásokra vonatkozóan: „Akik engedelmeskednek az igazság Lelke indításának, már az üdvösség útján járnak." Ez pontosan megfelel annak, amit a II. vatikáni zsinat a lelkiismereti és vallásszabadságról mondott.

 

Jegyzetek

1 Előd István: Vallás és vallásosság. Katolikus teológiai főiskolai jegyzetek. Bp. 1992. 19.

2 Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története. Bp. 1994. 78.

3 Rosa, Giuseppe de: Vallások, szekták és a kereszténység. Bp. 1991. 102.

4 „Hoc nomen Qui est, est maxime proprium nomen Dei... propter significationem. Non enim significat formam aliquam, sed ipsum esse." S.Th.I.q.13, 1.11.

5 Vö. a Szentírás új világa fordítása, amely Knorr rendeletére kiadott biblia.

6 Önjelölt messiásokra számos más példa is van az utóbbi időkből, mint pl. Johnson tiszteletes esete, aki tömeges öngyilkosságba kergette híveit.

7 NB A muszlim hit körében ehhez hasonlítható a baháj vallás, akik szerint Mózes, Jézus, Mohamed után Bahaullah hozott új kinyilatkoztatást.

8 A sátánizmus annyira ellenvallás, hogy ebben a körben nem is szólnék róla.

9 NB a görögöknél az újplatonikusok is úgy vélték, a Hen-ből, az Egy-ből árad ki minden.

10 Nagy Enikő Éva pszichiáter előadása az Magyar Pszichiáterek Társasága győri vándorgyűlésén 2013-ban.