Nemes István
eGY PAP MINDENNAPOS SZOLGÁLATA
A 19. SZÁZADBAN

A Szepesy Ignác és Kovács Miklós püspök ideje alatt született, szabványosítottnak mondható egyházlátogatási dekrétumok egyik jellegzetes fejezete a papról szóló néhány oldalas rész, amely minden jegyzőkönyvben a De Parocho, eius Qualitatibus, Libris, Officio, Familia et Proventibus fejezetcím alatt szerepel. A cím jelentése: A plébánosról, tulajdonságairól, könyveiről, szolgálatáról, háza népéről és jövedelméről. A helyi plébánosokról szóló szövegrészek általában összefüggésben állnak azzal, amit a dekrétumok a liturgiáról és iskolákról írnak, hisz mindkét tevékenységi terület szorosan kapcsolódott a pap pasztorációs munkájához.

Írásunk témájául a Kovács Miklós püspök 1829. május 31 -i kászonjakabfalvi látogatása alkalmából felvett vizitációs jegyzőkönyv papi tevékenységről és liturgiáról szóló fejezeteit választottuk. Kászonjakabfalva akkori plébánosa, Marti Antal, aki az 1831. évi Schematismus szerint még mindig jakabfalvi állomáshelyén tartózkodott, 35 éves, jó egészségű férfi volt. Iskolázottsága és pályája az akkori alsópapság átlagára jellemző jegyeket mutatta. Szülőföldjén, a kézdiszéki kantai gimnáziumban végezte grammatikai és humán tanulmányait, majd részben Kolozsváron, részben Gyulafehérváron filozófiát végzett, utóbbi helyen fejezte be teológiai tanulmányait is. Felszentelését követően három évig segédlelkészkedett Lemhényben és Nagykászonban, ahonnan ki is helyezték első plébánosi állomáshelyére, Kászonjakabfalvára.

A plébános személyiségjegyeire sajnos nem sok fény derül a korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyvekre jellemző sematikus leírásból. Látszik, hogy a dekrétumok célja az volt, hogy kiderítse, vajon a plébános hódol-e azoknak a szórakozási lehetőségeknek, amelyekkel a korabeli „középosztály" - ha lehet ilyesmiről beszélni a rendi társadalom esetében - agyonütötte idejét. A pap, írja a dekrétum, nem rabja szerencsejátéknak, sem vadászatnak. Házon kívül viseli a reverendát (vestis talaris), végzi a breviáriumot, gyakran gyónik. A szűkszavúan felsorolt mozzanatok azért is fontosak, mert a püspök 1830. évi látogatása során több rendellenességet is észlelt a papság magatartásában. Meg kellett hagynia papjainak, hogy a reverendát állandóan viseljék, hiszen az papi mivoltuk szimbóluma. Úgy fogalmazott, hogy aki önmagát a papi rendhez tartozónak számítja, az ne szemérmeskedjék a reverenda viselésében sem. A breviárium rendes végzésére is föl kellett hívnia papsága figyelmét. Ám a legnyomatékosabb intést a püspök a világi társaságba járás, dohányzás és kártyajáték miatt intézte papjaihoz, mindezeket megbotránkoztatónak tartotta. A kászonjakabfalvi plébános valószínűleg nem esett bele a kifogásolt kategóriába, hisz a vizitációs jegyzőkönyv nemcsak a reverenda viselése, játékszenvedély, de a breviárium végzése tekintetében sem talált kivetnivalót magaviseletében. Ami a vadászatot illeti, furcsa a mai szemlélő számára, hogy ezt sem tartották a paphoz illő tevékenységnek. Olyannyira nem, hogy a csíkszentmihályi dekrétum írnoka külön is feljegyzésre méltónak tartotta, hogy a falu papja - noha nem vadászik - lelke felüdülésére olykor ártatlan sétát tesz a közeli erdőkben. A megjegyzés kontextusából úgy érzi az olvasó, mintha a lelkész természetjárását igazolni kellene a rossz nyelvek előtt.

A dekrétum további fejezetei a plébános liturgikus és lelkipásztori szolgálatának részleteit taglalják. A jegyzőkönyv kiemeli, hogy a plébános vasárnaponként rendszeresen tart homiletikai, dogmatikus-morális vagy katekétikai szentbeszédet, ám azokat nem mindig írja le. Kovács Miklós püspök első egyházmegyelátogatásának egyik fő problémáját a szentbeszédek minősége jelentette. Említett körlevelében, amelyet Encycléica de debita comportatione et officii expletione parochorum címen jegyez az Offenbányai plébánia protokolluma, a püspök a katekézisek és szentbeszédek problematikájára kereste a megoldást. Elrendelte, hogy papjai a katekéziseket és a szentbeszédeket az előírt alkalmakkor rendszeresen és lelkiismeretesen megtartsák, és a főespereseket arra kérte, hogy szúrópróbával válasszanak ki egyházlátogatásaik alkalmával egy-egy szentbeszédet, majd küldjék el Gyulafehérvárra ellenőrzés végett. A papságnak pedig meghagyta, hogy írásban készítsenek elő minden vasárnapi és ünnepi homíliát, és pontosan keltezzék azokat. Nyilvánvaló, hogy így akarta ellenőrizni rendelkezésének betartását. S hogy a püspök akarata nem a főpásztori buzgóság kezdeti fellángolásából származott, tanúsítja egy 1837-ben kibocsátott, a verespataki plébánia protokollumában S. Sermones Districtu hoc revisioni substrati cum reflexionibus remittantur címen jegyzett körlevele is. A püspök folyamatosan ellenőrizte és véleményezte a homíliákat. Pásztori levelében kifejtette, hogy egyfelől igen dicséretes igyekezet tapasztalható a szentbeszédek szerkesztésében, azonban még mindig túl soknak találta a lazaságot, önismétlést, silány szentbeszédeket. Az érintettek számára személyre szóló bírálatokat is készített a főpásztor, amelyeket a főespereseken keresztül juttatott el a címzettekhez.

A jakabfalvi plébánosról a dekrétum azt is megjegyezte, hogy használja a plébániai könyvtárban található beszédtárakat. A plébániai könyvtár a kor falusi viszonyaihoz képest eléggé jónak mondható. A vizitációs jegyzőkönyvek külön lajstromozták a plébánia tulajdonában lévő könyveket és nyomtatványokat, és a papról szóló fejezetnél a plébános könyveit is számba vették. A kászonjakabfalvi egyház tulajdonában 223 cím szerepelt ebben az időben. Ám a vizitá-ciós látlelet szomorú adatot is hátrahagyott: a pap anyagi lehetőségei oly szegényesek voltak, hogy nem tudott könyveket vásárolni magának. így e jegyzőkönyvből a pap könyveinek felsorolása elmaradt.

A pap a szentségek kiszolgáltatására és a szent szertartások végzésére a Rituale Strigoniense-t (Esztergomi Rituale) és a római misekönyvet használta.

A liturgikus-lelkipásztori szolgálat különböző mozzanatait részletesen rögzítette a jegyzőkönyv. Minden korabeli vizitációs jegyzőkönyvre jellemző, hogy akkurátusan és szinte aggályos pontossággal írták le a szentségek kiszolgáltatásához szükséges eszközöket. Nem lenne célszerű az olvasót untatni a különböző edények, keresztelőkutak, törlők és kendők leírásának részletes bemutatásával, ám kiemelendő a szent anyagok iránti tisztelet, amely e magatartásban megnyilvánul.

A keresztség gyakorlata annyiban tért el a maitól, hogy csak egy pár keresztszülőt fogadtak el Kászonban: egy nőt és egy férfit. A nőnek 12 éven felülinek, a férfinek 14 évnél idősebbnek kellett lennie. Szokásban volt a gyermekágyi áldás is, amit ma nem nagyon igényelnek. Bérmálkozni csak megfelelő oktatás után engedték a fiatalokat. A jegyzőkönyvíró külön kiemelte, hogy a pap a tudatlanokat nem engedte bérmálkozni. 1829-ben 88-an járultak a felnőtt kereszténység szentségéhez a kászonjakabfalvi egyházközségben.

Az eukarisztia tisztelete és az oltáriszentséghez járulás részleteit is rögzítette a dekrétum. Nyilvános szentségimádá-sok voltak Úrnapján, az egyházközség búcsúünnepén illetve nagyszombaton. A húsvéti szentgyónást és szentáldozást Székelyföldön egy máshol is elterjedt módszerrel szorgalmazták és ellenőrizték. Az elvégzett szentgyónásról a pap cédulát adott a híveknek, a kántor gyűjtötte össze azokat. Így lehetett ellenőrizni, hogy a hívek méltó felkészültséggel járulnak-e a húsvéti szentáldozáshoz. Gyakori áldozásnak, napi áldozásnak nincs nyoma a jegyzőkönyvben. Ám a húsvéti szentáldozásra mind a templomban, mind az iskolában felkészítették az áldozásra jogosultakat. A gyóntatás nyári időben a templomban, télen a plébánián történt, ahogy a keresztelések is. A püspök meg is hagyta, hogy a pap reverendába és stólába öltözve mindig a templomban fogadja a gyónókat. Az egyházközségnek volt gyóntatószéke is, ami nem volt elmondható minden korabeli plébániáról. A házasság szentségét hétköznapokon szolgáltatták ki. Mint sok más helyen, itt is megjegyezték, hogy a jegyeseket házasságuk előtt nem engedték szoros kapcsolatot tartani egymással. A plébános minden évben, Víszkereszt utáni vasárnapon a szószékről ismertette a hívekkel a házassági akadályokat. A különböző vallásúakkal kötött vegyes házasságokat a korabeli császári rendeleteknek megfelelően mindig a katolikus pap áldotta meg, de csak abban az esetben, ha a másik fél fel tudott mutatni egy igazolást arról, hogy a kötelező háromszori hirdetés megtörtént saját parókiáján. A plébániai hitoktatás nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is szólt: a pap nagyböjt első vasárnapjától pünkösd utáni 15. vasárnapig a templomban katekézist tartott gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. A katekézis a vasárnapi délutáni istentisztelet rendjébe épült bele.

A pap gondosságára vall, hogy az állami és egyházi rendeleteket mindig gondosan bemásolta a plébánia protokollumába. E mozzanat rávilágít a korabeli állam-egyház viszony helyi vonatkozásaira: az állam az egyházat kommunikációs csatornaként használta, s az egyház tekintélye hozzájárult a sokszor hanyagul vagy ellenségesen fogadott állami rendeletek végrehajtásának hatékonyságához. Korábbi cikkeinkben jeleztük, hogy az állam támogatta az egyházat a gyerekek iskolai jelenlétének biztosításában. Az egyház pedig egy sor állami rendelet megvalósításában nyújtott segédkezet a világi hatóságoknak. Ez az együttműködés a társadalom rendjének és békéjének fenntartásában segített. S erre szükség is volt, mert a „civil szféra" érdekei nem mindig egyeztek a hatalom érdekeivel. Jellemző fordulata a dekrétumnak, hogy a kászonjakabfalvi nép engedelmes ugyan az állami rendeletek iránt, azonban e rendeletek megtartására az emberek vi coguntur, azaz erővel szoríttatnak, ami nyilván nem forradalmat jelent, hanem egyfajta kelletlen főhajtást a székely katonavidékeken nem túlságosan népszerű abszolutizmus előtt. S ugyanígy a papnak szóló engedelmesség is „felületes" (superficialis) volt. A szerző nem fűzi tovább ez érdekfeszítő adat fonalát, ám az 1848-as egyházmegyei zsinat dokumentumaiból és egyéb korabeli forrásból is tudjuk, hogy az egyházközségek és papság viszonya a Székelyföldön nem volt minden feszültségtől mentes. A kepe, a szegénység, a böjti fegyelem szigorúsága, a katekézis és iskoláztatás problémáin kívül egyéb olyan pontok is akadtak, amelyek körül olykor felforrósodhatott a levegő.

Kászonjakabfalva papjában a püspök nem talált komolyabb kivetnivalót. Szolgálatának elismerését jelentheti az, hogy a dekrétum végén szereplő ajánlásokban nincs olyan megjegyzés, ami rossz fényt vethetne munkájára.

Bemutattuk egy 19. századi székelyföldi pap szolgálatának mindennapjait. Mai nyelvhasználatunk a mindennapok főnévhez szinte önkéntelenül rendeli hozzá a szürke jelzőt. Egy pap tevékenységének paradox mozzanata, hogy a mindennapok az ünnepi időre esnek. A pap munkájának dandárját akkor végzi, amikor a laikusok kivetkőznek szorgos hétköznapjaikból és beöltöznek az ünnep idejének másmilyenségébe. Ám az ünneplés - legyen az bármely szentség ünneplése a hét közül - a pap „mindennaposnak" számító szolgálatát is megmásítja. Ha innen nézzük a vizitációs jegyzőkönyv műfaji sajátosságokból adódó, rubricisztikus, száraz formalitását, amellyel kivesézi, mennyire tett eleget a kászonjakabfalvi plébános a szentségek ünneplését mederbe terelő szabályrendszernek, új értelmet nyernek e szabályszerűségek. Ahogyan ugyanis a világ rendje az örök szakralitásból származik, s a szakralitás minden lét rendjének és biztonságának alapja, úgy a szent cselekményeket szabályzó szigorú rend őrködik az ünnepélyesség, fenségesség, szakralitás fölött avégett, hogy ez ünnepélyesként, fenségesként jelenhessék meg az ünneplő közösség számára. A cselekmények előírt egymásutánja, a cselekvések, a kimondott szó minősége, a liturgikus eszközök másmilyensége, a helyszín megszenteltsége mind azt szolgálják, hogy a liturgiaként megjelenő egész az eredendő isteni rend fenségességében, nagyságában, örömében lehessen része az ünneplő közösségnek. S így válik kérdésessé megfogalmazott tételünk is: vajon lehetséges-e bemutatni egy pap szolgálatának mindennapjait, ha e szolgálat radikálisan nem mindennapi?¹

Jegyzet

1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.