Bereczki Silvia
iSTEN ÁLMÁNAK ÚTJA BENNÜNK
Egy brit szentignáci műhely tapasztalataiból1

„A mai korban sokan érezzük a kihívást, hogy kiterjesz-szük a Krisztus-központúságra vonatkozó értelmezésünket. Egyik célunk ezzel a műhelymunkával az, hogy bátorítsuk a lelki megkülönböztetést elősegítő meghallgatás fejlődését olyan helyeken, ahol az emberek küszködnek a vallásos nyelvezettel, nagyon gyakran távol érzik magukat az intézményes egyháztól, és mégis vágyódnak a lelkiség után. Lelki társakként különféle helyzetekben, tudatában vagyunk annak az útnak, amelyet nekünk magunknak meg kell tennünk ahhoz, hogy (meg)hallga-tásukkal »beszédre hívjunk« másokat, és megerősítsük vágyakozásukat és lelkük nyelvezetét" - olvassuk a nagy-britanniai Llysfasi lelkiségi műhely honlapján a vezető csoport vallomását.

A (tovább)képzést 25 évvel ezelőtt indította egy háromtagú csapat: Gerard W. Hughes jezsuita, a magyarul is megjelent Isten mindenekben és Meglepetések Istene nagy sikerű könyvek szerzője, Graham Chadwick anglikán püspök és Mary Rose Fitzsimmons segítőnővér. A műhely nevét egy Észak-Wales-i agráriskoláról kapta, amelynek épülete adott helyet kezdetben az ökumenikus kezdeményezésnek, egy olyan időszakban, amikor még nehezen elképzelhető volt, hogy katolikusok és anglikánok egymás lelkigyakorlatos házait látogassák. A Szent Ignác lelkigyakorlataira alapozó műhely célja, hogy a mások meghallgatásának ajándékával bíró és azt életükben embertársaik javára kamatoztatni akaró személyek - világiak is, nem csak papok és szerzetesek - saját életükre reflektálva és mások tapasztalatából is tanulva, a lelkigyakorlatok gazdagságából és életszerűségéből merítve, abban elmélyülve (tovább)képződjenek a lelki kíséret terén.

A lelki-gyakorlati képzés a világ más országaiban is hasznosnak bizonyult - eljutott Dél-Afrikába és Ázsiába is -, és sok átalakuláson ment át az idők során. Az utóbbi években NagyBritanniában is különféle helyszíneken és formákban tartották meg a műhelyt (egész éves, hétvégeken zajló képzésként, illetve az idénre is érvényes egy tömbbe sűrített, bentlakásos formájában).

A vezetők csoportja is bővült és alakult az évek során. A mindvégig állandó tag, Mary Rose Fitzsimmons mellett idén egy szintén szentignáci lelkiségű szerzetesrend, a Szent Szív Nővérek Kongregációjának tagja, Sheila McNamara, egy pszichoterapeutaként is szolgáló római katolikus pap, Richard Sloan és egy, a lelkiségi téren is képzett világi pszichoterapeuta, Michel Walterfield alkották a szakmaiságukban, lelkiségükben, emberségükben és életszerűségükben is kiemelkedő csapatot.

A műhely vezetői a szentignáci Lelkigyakorlatoknak a mindennapokhoz való kötődését és aktualitását emelik ki, egy olyan lelkiséget képviselve, amelynek középpontja „a kreatív választás és az élet meg a szeretet szolgálatában álló belső szabadságban való növekedésre irányuló megkülönböztetés". „Az addigi titokzatosnak számító Lelkigyakorlatok elkezdték megtalálni a helyüket bennem a nagyon emberi és elérhető megközelítés által" - nyilatkozta egyik résztvevő.

Az álom kibontakozása - a lelkigyakorlat dinamikája

Szent Ignác Lelkigyakorlatai folyamatának² leírására a műhely vezetői Isten álmának bennünk való útja és a tudatosság utazása kifejezéseket használják, kiemelve, hogy egy mélyülő spirál mentén bontakozik ki ez a dinamika életünkben, mindig arról a pontról indulva, ahol éppen tartunk személyes ösvényünkön. A kép egy történetből származik, amely szerint egy bennszülött törzs a viszontagságok közepette erejét hitvallásából meríti: „létezik egy Álmodó, aki álmodik minket". Átfogalmazva ezt is mondhatnánk: létezik egy Táncos, aki táncra kér fel bennünket.

A folyamat középpontja, amely egyben az alap is, az isteni szeretettel való találkozás, annak átélése, ahogyan Isten szeretetével átölel és megtart. Ehhez kell újra meg újra visszatérnünk, erősítve azt és töltekezve belőle bármelyik másik szakasz megéléséhez. Ennek a szeretetnek - és csak ennek - van igazán, mélyen átalakító ereje. Ez a szeretettapasztalat segít feltenni és őszintén megválaszolni magunknak a kérdéseket: Ki vagyok én? Mire vágyom? Merre tartok? Ki számomra Isten?

Ennek a mélyen megtapasztalt szeretetnek a fényében leszünk képesek meglátni a sebzettségeink gyökereit és hatásait, átélni a szív mélyét érintő együttérzést és megbocsátást. Az álom megváltása, az átalakulás és a teljesség felé vezető út „ideje" a Lelkigyakorlatok első hete, amit követ annak a felismerése, hogy úgy hív meg Isten, ahogyan vagyunk: „dicsőségesen tökéletlen" mivoltunkban. Ez a meghívás a válasz vágyát ébreszti szívünkben: válaszolunk arra a meghívásra, hogy éljük Isten álmának ránk vonatkozó részét. Ignáci szóhasználatban ez megfelel a Jézus Krisztus királyságáról szóló elmélkedésnek.

A következő szakasz Isten Fiának és leghitelesebb példaképünknek a szemléléséről és a vele való kapcsolatba lépésről szól. Ennek a második hétnek megfelelő résznek a megéléséhez lényegesen hozzásegít a minden érzéket bevonó szemlélődés az Evangéliumról: a képzelet imája, amelyben magunk is részei leszünk Jézus élete eseményeinek. Az ő bensőségesebb megismerése, a vele való barátság az elköteleződés mélyítéséhez vezet. Éppen ebben a folyamatban döbbenünk azonban gyakran rá - olykor zavar és kiábrándulás tapasztalása nyomán -, hogy óvatosságra, tudatos figyelemre, a „valóság felülvizsgálására" van szükségünk, hogy meglássuk azokat a körmönfont utakat, amelyeken a régi, káros magatartási minták a jó látszata alatt visszalopakodnak életünkbe. Szent Ignácnak a lelkek megkülönböztetéséhez a második hétre tett javaslatainak megfontolása és alkalmazása meghívást jelent a mélyebb változásra.

Egy következő szakasz a valósággal való szembesülés, annak átérzése, hogy Isten álmának - a Jézusra és a ránk vonatkozónak egyaránt -, valamint a mi iránta érzett szenvedélyünknek ára van. A harmadik hét során Jézus szenvedésének átelmélkedése - az evangéliumokban leírt, de a mai világunkban számtalan formában való megismétlődésének formájában egyaránt - létfontosságú megkülönböztetéshez vezet élet és halál, életre és halálra vezető választások között.

A negyedik hét, a feltámadás, az élet és az isteni szeretet győzelme fölött érzett egyre mélyülő öröm és a szeretetben való érettség útján vezet tovább, és megerősíti a küldetést, hogy megvalósítsuk Isten álmát abban a világban, amelyben élünk, ezáltal a Teremtő munkatársaivá válva.

Holisztikus módszer és kontemplatív (meg)hallgatás

Első helyre a személyes tapasztalatot helyezték a műhely vezetői, kiemelve a „megérzett, megtapasztalt tudás" ajándékát, ami azt jelenti, hogy nem csak értelmünkkel és hitünkből adódóan tudjuk, hogy Isten szeret, nem csak „kívülről" ismerjük az evangéliumok Jézusát, hanem megéreztük ezt a mindent átalakító szeretetet, és személyesen találkoztunk az értünk megtestesült Istennel, beengedtük őt az életünkbe. Ehhez fontos, és a műhelyben is nagy jelentőséget kapott, a teljesen belebocsátkozás a személyes ima kalandjába: engedni, hogy a Szentlélek vezessen és figyelni arra, hogy hová akar ezzel elvinni. Továbbá keresni és megtalálni Istent mindenben, illetve engedni, hogy Isten megtaláljon bennünket mindenben - az ignáci lelkiség talán leglényegesebb pontja. Ehhez kell az, hogy teljes emberként legyünk jelen ebben a kölcsönös keresésben, megtalálásban: szívünk, lelkünk, értelmünk, testünk, minden érzékünk, képzeletünk és képességünk bekapcsolásával, és felhasználva mindent, ami ebben segíthet - Szentírás, természet, imák, (lelkiségi) irodalom, költészet, képzőművészet, zene, szimbólumok, álmok -, valamint a megéltek, felismertek elmélyítésére latba vetve mindazt a kifejező eszközt, ami rendelkezésünkre áll: jegyzetek a tapasztalatokról, kontemplatív-kreatív írás, zenélés, mozgás, tánc, rajz, festés, agyagozás stb.

A következő szint a kontemplatív (meg)hallgatás gyakorlása volt: minél teljesebb figyelemmel jelen lenni annak a számára, aki személyes (ima)tapasztalatát osztja meg. Ennek egyik formája a „meghallgató csoportokban" történt, ahol ki-ki rendre megosztotta azt, amit fontosnak érzett, és a többiek minden válasz és nonverbális visszajelzés nélkül figyeltek rá. Ebben a módszerben, amelynek része az is, hogy a csoportban elhangzottak nemcsak hogy - mint minden bizalmi szövetség esetében -nem vihetők ki onnan, de fel sem eleveníthetők a csoporttagok között sem, kivéve, ha maga az alany tér vissza valamire, amit előzőleg mondott. Itt a válasz a megosztott tapasztalatra maga a feltétel nélküli befogadás. Másik módszer a hármas beszélgetésé volt, amikor a tagok felváltva a „zarándok", a „kísérő" és a „megfigyelő" szerepébe lépve osztották meg egymással személyes imatapasztalataikat, valamint gyakorolták az egymás meghallgatását és kísérését. Az alap itt is a bizalmi légkör volt, annak a biztonságos „helynek" a megteremtése, amelyben „a zarándok" megnyílhat és önmaga lehet, minden érzésével együtt. A beszélgetések második részét ez esetben a zarándok visszajelzése - mi segített neki, mit élt meg kevésbé segítségként -, a kísérő önreflexiója - milyen személyes ajándékait ismerte fel és kamatoztatta, hol érzi a növekedés szükségességét és lehetőségét -, valamint a megfigyelő visszajelzése - mit tapasztalt kontemplatív hallgatása során - képezte. Helyet kapott a műhelyben a személyes kísérés gyakorlása is, amelyet intervízió és a vezetők által kínált személyes szupervízió segített.

A gyakorlott szakemberek által nyújtott elméleti és gyakorlati ismeretek, tapasztalatuk megosztása, a szerepjátékok, az interaktív beszélgetések, a gyakran szimbólumokra alapozó közös imák, az együtt ünnepelt eukarisztia egyszerre tágították a résztvevők lelki kísérői horizontját, jelentettek forrást saját lelkiségük mélyítéséhez és építették a közösséget, amelynek valósága már az első napokban érezhető volt a csapatban. Egyszerre volt ez a műhely képzés, közös munka, lelkigyakorlat (a lélek intenzív „gyakorlása" értelmében) és közösségi tapasztalat.

Jegyzetek

1 A műhelyt ebben az évben Wickhamben július 28-augusztus 11. között tartották.

2 Szent Ignác Lelkigyakorlatait - amelyeknek teljes formáját 30 napos lelkigyakorlat néven ismerjük - négy szakaszra, úgynevezett hetekre osztja. Ezeket előzi meg a Vezérelv és alapigazság.