Nemes István
őRKÖDNI A JÓ REND FELETT
Vasárnapi istentisztelet és oltáriszentség-kultusz Alcsíkon 1829-ben1

 

 

Jelen tanulmányunkban az alcsíki liturgiával szeretnénk foglalkozni az 1829. évi püspöki vizitációk során készített „pillanatfelvételek" alapján. Nem vállalkozunk arra, hogy a teljesség igényével bemutassuk az alcsíki istentisztelet változatos világát, noha forrásaink ezt megengednék. Egy ilyen tanulmány szinte a kétszerese lenne a jelenleginek, mindez terjedelmi és időbeli kereteinket is meghaladja. Ehelyett azt emeltük ki, amit a II. vatikáni zsinat a keresztény élet csúcsának és forrásának nevez, azaz a szentmisét, a vasárnapi istentiszteletet, valamint az oltáriszentség tiszteletét. Központi jelentőségüknél fogva ezen liturgikus aktusok alkalmasak arra, hogy bepillantást nyerjünk a modernitás előtti Alcsík hagyományos közösségeinek vallásos életébe. A „hagyományos közösségekről" szóló beszéd nem takar semmiféle múltat idealizáló romantikus bóvlit. Távolról sem szándékunk ilyesmivel traktálni az olvasót. Ellenkezőleg, forrásainkból kiderül, hogy falusi pasztorációnk olyan évszázados tehertételeket hordoz, amelyek százhetven éve is zavaróak voltak a lelkipásztoroknak és ma is azok, csak más okból. Reményeink szerint az alábbiak e beidegződések jobb megismeréséhez segítik hozzá gyakorló lelkipásztorainkat, s ily módon hozzájárulnak a pasztoráció javításához. Vágjunk hát beharangozott témánk közepébe és kezdjük el vizsgálódásunkat.

A vasárnapi és ünnepnapi istentiszteleti rend _

A vasárnapi istentiszteleti rend mindenütt hasonló volt az alcsíki településeken: délelőtti és délutáni istentiszteletből állt. Az istentisztelet rendjét a vizitációs jegyzőkönyvek szerint az egyházmegye statútumai szabályozták.² Máshol a dekrétumok a „régi rendre" hivatkoznak. A „régi rend" kifejezés többféleképpen értelmezhető, azonban mindenképpen tágabb szemantikai mozgásteret biztosít, mint az egyházmegyei statútumokra való hivatkozás, amelyek a püspökök liturgikus jog által megengedett rendelkezési fakultásából kifolyó szabályzásokat jelentik.³ Így például Kászonújfalu esetében a dekrétum azt írja, hogy az istentisztelet rendje stabilis⁴, régi gyakorlat szerint való, és Szepesy Ignác megerősítette azt.⁵ A fogalmazás módja arra enged következtetni, hogy a liturgia egysége mellett voltak olyan helyi sajátosságok, amelyeket az egyházmegyei statútumok nem szabályoztak, ezért Szepesy Ignác-nak jóvá kellett hagynia. Szepesy jóváhagyása, aki egyébként különleges kedvvel nyesegette a liturgikus vadhajtásokat, azt üzeni, hogy a kászonújfalvi istentiszteleti rend megfelelt a püspök liturgiáról alkotott szigorú és racionális képének, egyben azt is jelzi, hogy Kovács Miklós sok mindent elfogadott elődje rendelkezéseiből.⁶ A délelőtti istentisztelet központi aktusa a szentmise volt. A mise időpontját a téli és nyári időszak sajátosságainak megfelelően állapították meg. A harmadik harangszó után összegyülekezett közösség elimádkozta a rózsafüzért. A rózsa-füzér-imát minden közösségben végezték. Ám az egyes falvak sokban eltértek a rózsafüzér utáni imák tekintetében.

Csíkszentkirályon például csak rózsafüzért végeztek, utána elénekelték a Veni Sanctét, aztán kezdődött az igeliturgia.⁷ Kászonjakabfalva „repertoárja" viszont tartalmazza az összes, Alcsíkon mise előtt mondott imádságot: az Actus fidei, spei et charitatist, a Miatyánkot, az Angyali üdvözletet, az Apostoli hitvallást, Isten tíz- és az anyaszentegyház öt parancsolatát, a közgyónást, továbbá a hét szentség recitálását.⁸ Az imádságok mellett szereplő, nem hitvallás jellegű szövegek elmondása nyilvánvalóan katekétikai célzattal történt.⁹

A szentmisét megelőző imákat követte az evangélium és szentbeszéd, amelyet anyanyelven olvastak fel - ill. mondottak el -, és amelyet a dokumentumokban található megfogalmazások érezhetően mintha a szentmise különálló részeként fogtak volna fel. A sacrum celebrare kifejezés ugyanis, amit a misevégzéssel kapcsolatban használnak a jegyzőkönyvek, csak a szentmise második, áldozati részével kapcsolatosan merül fel, ami azt jelzi, hogy az igehirdetés misébe való liturgikus integrációját a teológiai felfogás mintha csak fáziseltolódással tudta volna követni.

Mindazonáltal Kovács Miklós püspök nagy figyelmet szentelt az igehirdetés minőségének, mondhatni ez volt az egyik vesszőparipája.¹⁰ Pontosan feljegyezték a szentbeszédek tematikáját, illetve azt, hogy milyen forrásokat használtak a papok szentbeszédeik megalkotásához. Csíkszentgyörgyön, mivel a hívek „a legerősebb hittel hisznek mindent, amit hinni kell", a vitiumok, azaz az erkölcsi fogyatékosságok képezték a prédikáció tárgyát.¹¹ Modernnek hat, hogy a csíkszentkirályi plébános beszédeiben a szent liturgiához is fűzött magyarázatokat. Egyébként többnyire dogmatikus és morális beszédeket tartott, beleszőve azokba a falu életének eseményeit és mozzanatait.¹² A csíkszentsimoni lelkipásztor igehirdetésében módszeresség figyelhető meg: hároméves ciklusokra osztotta igehirdetését. Első évben a vasárnapi evangéliumot fejtegette, második évben az erényekről és a szenvedélyekről tartott morális szentbeszédeket, végül pedig egy évig dogmatikai tárgyakról prédikált „katekétikai módszerrel", amit közelebbről nem részletez a jegy-zőkönyv.¹³ Csíkkozmáson viszont a napi evangéliumra támaszkodva tartott morális és dogmatikai beszédeket a pap.¹⁴ A kászonjakabfalvi plébános a sermo cathecethicus kategóriájával járult hozzá a skálához,¹⁵ ami valószínűleg azonos a fentebb említett katekétikai módszerrel tartott dogmatikus beszéddel.

A szentbeszédekhez forrásul úgynevezett concionatoriumokat, prédikációs könyveket használtak a lelkipásztorok. A jegyzőkönyvek csak a szerzők nevét sorolják fel, a könyvek címei a dekrétumok könyvlistáiban találhatók, a látogatások során ugyanis pontosan felleltározták mind a papok saját tulajdonában levő, mind pedig a plébániai könyvtárak köteteit. A dokumentumok tanúságai szerint a kor Magyarországon divatos concionatoriumait Erdélyben is használták. A leggyakrabban Alexovits, Pázmány Péter, Fejér György, Bogyai Mihály, Klipfel, Sombori, Török Damascenus neve fordul elő, azonban megtalálhatjuk például Káldi György,¹⁶ Egyed Joachim¹⁷, Csupik¹⁸ és mások prédikációit.¹⁹ Néhányat közülük (például Alexovits Vazul, Fejér György és Egyed Joachim) Hermann Egyed a századforduló jelentős prédikátorai és teológusai közé sorolt, így elmondhatjuk, hogy a magyar szentbeszéd-irodalom legjava elérhető volt a csíki papság számára, noha ennek az irodalomnak abszolút mércével mért színvonaláról egyetlen szerző sem nyilatkozik kedvezően.²⁰

A szentbeszédek hatását felmérni nehezen lehet, azonban van két olyan adatunk, amelyek az ige üzenetének hatékonyságát megkérdőjelezik.

Az egyik ilyen feljegyzés a jelenléttel kapcsolatos. Misét viszonylag ritkán mulasztottak a székely falvakban, hisz ebben a mulasztók a megye elé kerültek, és súlyos pénzbüntetést róttak ki rájuk.²¹ Legalábbis a jegyzőkönyvek nem nagyon sorolnak fel mulasztókat. Ám a prédikáció elhanyagolása több faluban is gyakori volt. Míg a kozmásiakat jó templombajáróknak találta a jegyzőkönyvíró, mégis megjegyezte, hogy „igyekeznek" jelen lenni a szentbeszéden is.²² A csíkszentmártoni jegyzőkönyv szerint rendszeres a szentbeszédekről való hiányzás, és ennek okára is rávilágít: szokás a székelyeknél, hogy az olyan dolgokat, amelyeket más falvakban kell intézni, vasárnap reggel rendezik el.²³ Ezek szerint, mivel misemulasztást konkrétan nem említenek a dekrétumok, azt kell feltételeznünk, hogy rendszeres gyakorlat volt, hogy a szentmisére a prédikáció végével érkeztek a hívek, akiknek, miközben a pap átöltözött a superpelliceumból miseruhába, volt alkalmuk helyet foglalni a templom padjaiban. Egy másik lehetséges értelmezése a tényállás ilyetén bemutatásának az lenne, hogy gyakori volt a misemulasztás, azonban ezt egyöntetűen a szentbeszédekről való elmaradozásra „szépítették" a látogató püspök előtt. A kérdést csak korabeli források tudnák tisztázni. Az ige hatékonyságával kapcsolatban a másik gyakori probléma, hogy szinte minden faluban van olyan jegyzőkönyvi ajánlás, amely a különböző bűnök ellen irányuló szorgalmasabb prédikálást írja elő a papnak a nép bűneinek orvoslására.²⁴ Mivel e bűnöket a jegyzőkönyvek tételesen felsorolják, és sok helyen érződik a püspök sajnálata, illetve rosszallása is egyes tipikus gyengeségek miatt, a fenti utasítást komolyan kell vennünk, azaz nem szabad „sztenderd" stílusfordulatként kezelni.

A vasárnap délelőtti istentiszteletet különösen nehéz volt megtartani a filiákban. Az utak minősége vagy a nagy létszámú közösségek miatt a munka sokasága háttérbe szorította a leányegyházakat. Így vagy a vasárnapi, vagy a hétköznapi istentiszteletek maradoztak el. Csíkszentléleken például már Szepesy Ignác is rendelkezett arról, hogyan köteles a plébános Csíkzsögödben vasárnapi misét tartani. Kovács Miklósnak meg kellett ismételnie a rendeletet, amelynek végrehajtása, úgy látszik, kívánnivalót hagyott maga után. Az ok a rossz út volt.²⁵ Ám ugyanebben a helyzetben volt Menaságújfalu is, ahol a falusiak „tolakodó és kellemetlen" unszolására Szepesy püspök azzal válaszolt, hogy a Csíkmenaságtól mindössze negyedóra járásra fekvő filiában minden vasárnapra misét rendelt tartani, aminek a szentbeszédek meghallgatása látta kárát, valószínűleg azért, mert olyan korán misézett a pap (reggel nyolckor), hogy a reggeli foglalatosságok miatt a legtöbben elhanyagolták a szentbeszéd-hallgatást.²⁶ Ugyanebben a helyzetben volt Kotormány,²⁷ Verebes²⁸ stb. A liturgián való részvétel minősége is különbözött. Míg Csíkmenaságon „exiguo cum fructu"²⁹ hallgatta a szentbeszédet a nép, a prédikációról hiányzó szentmártoniak derakasan kitettek magukért, ami az éneklést illeti, hisz a püspök megjegyezte, hogy a nép, főleg a nők, kellemesen énekelnek. A sors fintora, hogy a vizitáló elöljáró épp itt talált egy részeges és tekergő kántort, aki intrikáival a pap ellen hangolta a falu népét. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a kántort megintő püspök jelentést kért a plébánostól arról, hogy a fejmosás milyen hatást gyakorolt a delikvensre.³⁰

A vasárnap délutáni istentisztelet ma már ismeretlen számunkra, azonban a hetvenes években, a liturgikus reform előtti időkben még szokásban volt. A nép vecsernyének, dokumentumaink cultus divinusnak nevezik a vasárnap délutáni-estvéli imát. A délutáni ima rendszerint litániát, szentségimádást, katekézist és vesperást foglalt magába. Mivel az állandó elemek tekintetében (litánia, szentség-imádás, katekézis) bizonyos változatosság figyelhető meg, elmondhatjuk, hogy az állandóság mellett itt is érvényes a tétel, miszerint a liturgikus ténykedésekre az uniformitáshoz harmonikusan illeszkedő diverzitás jellemző. A délutáni ima rendszerint a Jézus Neve litániával³¹ kezdődött, majd katekézissel folytatódott.³² Csíkszentmártonban ehhez járult olykor a Szűzanya litániája.³³ Csíkszentgyörgy sajátossága volt, hogy itt nagyböjt idején a keresztúti ájtatosságot a vasárnap délutáni istentisztelet keretében végezték, amelyet áldással és keresztcsókkal fejeztek be.³⁴ A dekrétumok közül egyébiránt csak a csíkszentgyörgyi beszél a keresztút végzéséről, ami meglepő, hisz általában kínos pontossággal feljegyeztek minden rendszeres vallási gyakorlatot.

A Jézus neve-litánia - mivel a 19. században főként ennek kíséretében tartották a szentségimádást -, valamint az a tény, hogy több helyen is szentségi áldást osztottak a délutáni istentisztelet végén, arra enged következtetni, hogy a vasárnap délutáni istentisztelet középpontjában az oltáriszentség állhatott, még akkor is, ha kifejezett szentségkitétel nem is volt.³⁵ Szepesy püspök Statutájának oltáriszent-ség-tisztelettel foglalkozó paragrafusa rávilágít, hogy szokásban volt a vasárnap délutáni szentségimádás, azonban a püspök megtiltotta, hogy a vesperás alatt kitegyék a szentséget. A püspök, akinek célja a liturgikus vadhajtások lenyesegetése volt, csak a Jézus neve-litánia alatt engedélyezte a szentségkitételt, és akkor is cibóriumban. Az ostensoriumot, monstranciát egyedül nagypénteken, nagyszombaton és Úrnapján lehetett használni.³⁶ Arról, hogy a szentséggel kapcsolatos gyakorlat ténylegesen milyen is volt, nehéz nyilatkozni. Forster János az 1848-as zsinattal kapcsolatos fejtegetéseiben arról számol be, hogy az egyetemes szabály és Vecsernyekönyv hiánya még a 20. század elején is sok visszaélésre adott okot. E visszaélések közül kettőt említenénk: az egyiket a szerző a „rossz gusztus garázdálkodása" néven említi.³⁷ Ezen a különböző, oda nem illő imádságokat érti (például Úrangyala húsvéti időben Regina coeli helyett). A másik a papság és az egyházi kisegítő személyzet hanyag hozzáállásából fakad: a kántor „elfújja" a Lorettói litániát, mondja, azaz „cepelpolka tempóban egy szusz alatt egyszerre négy litániai invokációt vág ki és ezek tetejébe egyszer rikkantja el, hogy: Könyörögj érettünk".³⁸ A pap pedig több esetben sincs jelen, mert „pagátot" kerget.³⁹ Sőt a délelőtti istentiszteletek esetében is olyan papi magatartásokat vázol, amelyek finoman szólva nem ösztönzik a híveket arra, hogy részt vegyenek a szentmisén.⁴⁰

A 19. század vasárnapjait tehát átszőtte az istentiszteleti rend. Az egyházat az állam is támogatta az istentiszteleti rend fenntartásában: segített beterelni a híveket a templomba. A legnagyobb problémát a pihenés, szórakozás és imádság összeegyeztetése jelentette, ami előre mutatott a 20. század irányába: ha szabadidő-kultúráról nem is beszélhetünk, a tánc és zene tilalmának való ellenállás jelezte az általános óhajt a kikapcsolódás szabadsága iránt. Csíkszentkirályon például betartották a zenére és táncra vonatkozó rendeleteket,⁴¹ ám Kozmáson már csak üggyel-bajjal sikerült engedelmességre bírni a vonakodó falubelieket.⁴² A szentmártoniak sem vetették alá szívesen magukat a zenét és táncot tilalmazó rendeléseknek.⁴³ Az utóbbi megjegyzés nyilvánvalóan kihágásokat és kilengéseket takar, azaz elmondható, hogy a székely legények a vaskalapos rendszer ellenében csak azért is „megloptak" egy-egy táncmulatságot valamelyik félreeső csűrben, délutáni istentisztelet idején.

A katekéziseket falun főként télen és tavasszal tartották. A beosztás okát elsősorban nem a katekézisek nagyböjti szezonjának őskeresztény hagyományában kell keresnünk, hanem a mezőgazdasági munkaidényben, amely főként tavaszra és nyárra esett. Alcsíkon főként adventben és nagyböjtben vagy csak nagyböjtben tartottak hittanórákat, azonban a jelenléttel így is sok probléma volt. Főként a nyájak legeltetése okozott gondot: az állatokat a fiatalokra és gyerekekre bízták.⁴⁴ A dekrétumok nem sokat árulnak el a katekézisek tartalmáról és módszeréről. Funkciójuk, úgy látszik, főként a húsvéti gyónás és áldozás helyes elvégzésének előkészítése volt.⁴⁵ A csíkszentgyörgyi dekrétumban megjelenik egyfajta módszertani tudatosság nyoma is: a plébános egymásra építi a katekizmusokat, áll a dokumentumban, ami azt jelenthette, hogy oktatási folyamatként fogta fel a hitoktatást. Ám ennek tartalmáról és a „módszerről" továbbra sem tudunk meg közelebbit.⁴⁶ A katekéziseket a legtöbb helyen nemcsak gyerekek, de „felnőttebbek" is hall-gatták.⁴⁷ Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a plébániai katekézisek mellett a papnak hetente kétszer az iskolában is meg kellett jelennie, részben a hitoktatás, részben iskola-felügyelői tisztének ellátása miatt. Forster János a katekézisek hibájául rója fel a módszertani képzetlenséget, amely-lyel a lelkipásztorok tartják azokat: „Hallottam, egyik-másik ott a templomban a szószékről felkérdezi még az idősebbeket is; ami aztán arra jó, hogy akit egyszer így felkérdeztek, az többé tájára se menjen a templomnak."⁴⁸ Továbbá: „Nem ártana, ha akár a központban, akár a megye nagyobb helyein efféle délesti keresztény oktatást más megyebeli, ebben jól gyakorolt papok tartanának, hogy úgy a kispapok, mint a lelkipásztorok észlelhessék a helyes módszert."⁴⁹

Az istentisztelettel kapcsolatos problémák mindenike előbukkant az 1848-as szeptemberi egyházmegyei zsinaton is. A felsoroltakon kívül azonban a forradalmi körülmények között az erdélyi papság sok más természetű gondot is jelzett, amelyeket a vizitációk során nem vethetett fel újdonsült püspökének. Valószínűleg nem tartották ajánlatosnak ajtóstul rontani a házba és a friss püspököt letámadni a létező problémákkal, amikor még nem is ismerik. A zsinati dokumentumokból kitűnik, hogy a fenti problémákhoz hozzájárult még a vesperás latin nyelven végzésének értelmetlensége, a templomkerülő elit (katonatisztek, elöljárók, előkelők és műveltebb réteg) és a hétköznapra eső ünnepeken való szerény részvétel.⁵⁰ A vasárnapi és ünnepnapi istentisztelet tehát szilárd rend szerint folyt, amelyhez jól illeszkedtek a helyi sajátosságok. Ugyanakkora pasztoráció sok problémával is küszködött az istentiszteleti rend kapcsán. E problémák az 1848-as zsinaton kerültek felszínre. Sok közülük azonban csak a II. vatikáni zsinat reformja során lelt megoldásra.

Oltáriszentség-tisztelet

Az oltáriszentség-tisztelet a tridenti zsinat után különösen fellendült, és a népi vallásosság egyik legfontosabb megnyilvánulása lett. Mondhatni, az oltáriszent-ség-kultusz mintegy a fokmérője volt egy-egy helység vallásosságának, hiszen alkalmat teremtett a katolikus identitás belső megélésére és kifelé való megmutatására, de a bensőséges közösségi imák által a vallásos buzgóság életben tartásának egyik fő alkalma is volt.

Közvetlenül az általunk tárgyalt időszakot megelőzően Erdélyben az oltáriszentség tiszteletét szigorú szabályzásnak vetették alá. Szepesy Ignác Statutája az oltáriszentség imádását racionális keretek közé szorította. A Statuta szabályzása részint a körmenetekre és pro-cessziókra vonatkozik, de a szentség-imádások rendjét is pontosan megszabja. A körmenetek tekintetében jellemző, hogy a zsinati dokumentum szó szerint fölveszi rendelkezései közé II. József azon 1785. július 9-én kelt rendelkezését, amely minden processziót eltörölt, kivéve az úrnapit és a keresztjáró napok processzióit.⁵¹ Kissé ellentmondásos, de néhány oldallal hátrébb ugyanazon zsinat úgy rendelkezett, hogy négy körmenetet fogad el: a nagyszombatit, a három keresztjáró napit, a búzaszentelőt és az úrnapit.⁵² A két artikulus közötti ellentmondást csak úgy tudjuk feloldani, ha figyelembe vesszük, hogy a nagyszombati ünnepi körmenetet nem lehetett kihagyni anélkül, hogy az egyetemes egyház liturgikus szabályzásába bele ne ütközzék a helyi egyház. Így azt kell föltételeznünk, hogy a jozefinista paragrafust elvi jelleggel vette fel rendelkezései közé a zsinat: Szepesy jelezni akarta, hogy a népi vallásosság túlburjánzását szeretné a ráció zablájával visszafogni. Így engedékenyebb volt ugyan a „szent római birodalom fősekrestyésénél", azonban az engedékenységnek pontos és szigorú határai vannak. E két ellentmondó rendelkezés közül egyelőre csak az oltáriszent-ség-tiszteletet is magába foglaló körmenetekkel van dolgunk: az úrnapival és a nagyszombatival. Mivel ezek világszerte kötelezőek voltak, az erdélyi egyház is a világegyházzal azonos módon és rendben folytatta le őket, amit forrásaink meg is említenek.⁵³ Helyi sajátosságként talán

azt említhetjük meg, hogy a kozmásiak Úrnapján Lázárfalvára mentek az oltári-szentséggel, és itt tartották meg a körme-netet.⁵⁴ Hogy miért alakult ki ez a szokás, azt nem tudjuk, azonban érdekes fényt vet rá a keresztjáró napok körmeneteinek rendje. A szöveg szerint első napon „ad Filialem Ecclesiam Verebes" mentek a kozmásiak, ami annál furcsább, hogy Verebes ekkor már Tusnádhoz tartozott, amit viszont Csíkkozmásról választott le 1726-ban Antalffi János püspök.⁵⁵ A falvak népe közötti összetartozás emléke túlélte az adminisztrációs kapcsolat megszakadását, és ezen hajdani közösség liturgikus aktusban fejeződött ki. Mindenesetre Szepesy Ignác engedélyezte az egyik faluból a másikba való átmenetet az úrnapi körmenettel, azonban oltáriszentség nélkül és csak abban az esetben, ha a helyi közösség túlságosan kicsiny volt ahhoz, hogy önállóan megszervezhesse az Úrnapját.⁵⁶ Ez aligha állhatott fenn Kozmás esetében, hisz anyaegyházként több lelket számlált Lázárfalvánál.

Az oltáriszentség-tisztelet másik megnyilvánulása a szentségimádások tartása volt. A szentségimádások rendjét részben érintettük a vasárnapi és ünnepnapi délutáni istentiszteletek kapcsán, amelyeken valószínűleg szentségimádást is tartottak és biztosan szentségi áldással bocsátották el a híveket. Szepesy Ignác e területet is akkurátusan szabályozta. Megtiltotta, hogy szentmise alatt kitegyék imádásra a szentséget, ezt még Úrnapja nyolcada alatt sem lehetett megtenni. Az engedélyezett alkalmak ünnepnapokon és vasárnapokon délután a Jézus neve-litánia alatt cibóriumban kihelyezve, nagypénteken és nagyszombaton fekete lepellel letakart ostensoriumban, illetve az Úrnapi körmenet alkalmával vagy az ünnep nyolcada alá eső vasárnapon a körmeneten, azonban ez utóbbit egy plébánián csak egyszer lehetett.⁵⁷ A pontosan meghatározott, ám szellősre szabott keretet számos helyi közösség aztán saját lelki igénye szerint szabta testre.

Kászonújfalu a Szepesy Ignác megszabta minimalista programot követte: a szentséget két alkalommal, nagyhéten (nagypéntek, nagyszombat) és Úrnapja nyolcada alatti vasárnapon imádtak, a körmenettel egybekötve.⁵⁸ Az ellentétes póluson Csíkszentgyörgy helyezkedett el, ahol a szentségimádások valóságos kavalkádjával találkozunk: itt szentség-imádásokat tartottak advent első vasárnapján, karácsony éjszakáján, Jézus körülmetélkedésének ünnepén,⁵⁹ Jézus neve napján,⁶⁰ a hamvazószerdát megelőző három napon, azaz farsangbúcsúztató napjain, nagyböjt minden vasárnapján (letakart cibóriummal), nagypéntektől húsvétig, húsvét vasárnapján, pünkösd vasárnapján, Úrnapján és októberben Rózsafüzér Királynője nyolcadában.⁶¹

Több közösségben is szokásos volt a negyvenórás szentségimádás.⁶² A híveket és közösségeket valószínűleg a teljes búcsú vonzotta ezen opcionális vallási gyakorlatban, amelyet VIII. Kelemen pápa engedélyezett azoknak, akik részt vesznek benne. A negyvenórás szentségimá-dás szokásban volt Csíkszentkirályon⁶³ és Csíkszentsimonban.⁶⁴

Hogy az oltáriszentség tisztelete mekkora lelki gyümölcsökkel járt, azt igen nehéz megbecsülni. A kérdésről csak azon rövid bejegyzések alapján lehet beszélni, amelyek a szentáldozás gyakoriságáról tanúskodnak. E téren Csíkszentgyörgy járt az első helyen, ahol a Rózsafüzér Királynője ünnepén, október 7-én, az áldozók száma 1000 fölött járt.⁶⁵ Természetesen itt számba kell venni azt, hogy ez a nap valóságos búcsújárásnak számított a faluban: a szomszéd falvak népe is keresztaljával jött az alkalomra.⁶⁶ A jegyzőkönyv hallgat arról, hogy csak a csíkszentgyörgyiek vagy pedig az összes résztvevő áldozóiról volna szó. Utóbbi tűnik valószínűnek. Mindenesetre az 1000-es szám mai léptékkel mérve is hatalmasnak tűnik.

Az évközi oltáriszentséghez járulásról a jegyzőkönyvek alapján a következő kép rajzolódik ki. Csíkszentkirályon, a másik faluban, amely vallásos buzgóságával kitűnik, a húsvéti időn kívül - amikor kötelező volt a szentáldozás és ezt ellenőrizte is a megye - a nagyobb ünnepeken volt szokásban tömegesen szentségekhez járulni (Jézus és Mária neve napja, karácsony, pünkösd, Mária-ünnepek, Szent Péter és Szent Pál napja).⁶⁷ Ugyancsak pozitív minősítést kapott Kászonújfalu, amelyről azt írják: év közben a húsvéti időn kívül is csaknem mindannyian gyümölcsözően gyónnak és áldoznak.⁶⁸ Csíkszentsimonban ugyanezen helyzet állt fenn.⁶⁹ Tusnádon a nép erényei között említették a gyakori szentségekhez járulást, azonban nem határozták meg, mit is jelent konkrétan a gyakori.⁷⁰ Csíkmenaságon találunk egy minősítő bejegyzést is: itt a húsvéti időn kívül a nagyobb ünnepeken nagyjából mindenki áldozik. Ám a dekrétum szomorú tényként rögzíti a következőket is: „Évközi időben azonban nincs lelki gyümölcs, ugyanis akkor istenük a has, ami miatt a mértéktelenség, részegeskedés és más kihágások gyakran előfordulnak."⁷¹ Eltekintve attól, hogy e pejoratív bejegyzések sokszor csak a lelkipásztor (vagy éppen a püspök) közösséghez való szubjektív hozzáállását tükrözik és nyilvánvalóan általánosító jellegűek, valóságmagvuk mégiscsak az lehet, hogy e közösségekben, szemben a ki nem ugró „átlagplébániákkal", több volt a negatívum.

A húsvéti szentáldozás gyakorlata is fényt vet arra, hogyan is működött a szentáldozás falun. Már írtunk arról, hogy az alcsíki falvakban a megye tisztviselői ellenőrizték azt, hogy mindenki szent-gyónáshoz és szentáldozáshoz járult-e a húsvéti időben. A gyakorlatra fényt vet a Statuta, amely leírja, hogyan is működött az ellenőrzés: Nagyböjt első vasárnapjától Úrnapjáig lehetett elvégezni a húsvéti szentgyónást, aminek ellenőrzésére cédulákat, igazolásokat adtak ki. A gyónócédulákat a papnak házról házra járva kellett összegyűjtenie július hó folya-mán.⁷² A nyilvánvaló bejáratottságból kiindulva joggal gondolhatjuk, hogy nem Szepesy püspök találta ki ezt a rendszert, hanem egy korábban már működő gyakorlatot kanonizált zsinati határozatként. Mindenesetre Kovács Miklós korában is mindenhol működött a gyakorlat, de annyiban eltértek a Szepesy-variánstól, hogy nem a pap gyűjtötte össze a cédulákat, hanem néhol a kántor,⁷³ máshol a megye emberei.⁷⁴

Mindezek ellenére akadt olyan is, aki nemcsak misét mulasztott, hanem „megvetette" magát az oltáriszentséget, azaz nem végezte el évi szentgyónását és szentáldozását. Csíkszentgyörgyön öt ilyen akadt, akik közül négyet sikerült „meggyőzni", egy azonban nem állt kötélnek. A meg nem nevezett botránykeltőtől a kánonjog értelmében megtagadták az egyházi temetést, ami hozzátartozói számára kellemetlen megbélyegzés forrása lett.⁷⁵

Következtetések

A leírt adatokból több kézenfekvő következtetés is adódik, amelyeknek mindegyike a hagyományos vallásosság fogalomköréhez kapcsolódik. A vallásosság e korszakban még nem egyéni opció kérdése, hanem a közösség határozta meg ennek módját és rendjét. A közösség szakralitáshoz való viszonyát döntően befolyásolta az egyház liturgikus-spirituális „kínálata", vagyis azon liturgikus ünneplési lehetőségek, amelyeket biztosított hívei számára. Ezen lehetőségekkel aztán a maga módján élt a közösség. Mind a szervezés, rend mikéntjében, mind pedig az egyes ünnepek választása és megünneplésének módja tekintetében a székelyföldi helyi közösségek bírtak némi kezdeményező szereppel. Általában ahol nagyobb volt az igény a spiritualitás közösségi megnyilvánulásaira, ott gazdag, mozgalmas liturgikus évet találunk, amelynek megszervezésében aktív részt vállalt a megye, és a rájuk fordított gondból ki következtethetően bensőséges és pozitív tartalmú ünneplések voltak. Az oltáriszentség imádása, de főként a szentséggel folytatott körmenetek, az olyan ünnepi alkalmak, amelyek során „kötelezőnek" számított gyónni és áldozni, mind emelték ezen ünnepek fényét, mélyítették jelentőségét. Csíkszentgyörgy példája a legkiemelkedőbb: nem véletlen, hogy a kilenc templomot fenntartó közösség, amely szent helyek majd mindenike egy-egy székely tízeshez tartozott, e tízesek építtették és tartották fenn, gazdag liturgikus élettel rendelkezett. Minden kápolna búcsúja nagy eseménynek számított, egyesek regionális jelentőséggel is bírtak. Az ünnepet szentségimádással koronázták meg. A közvetlenül nem búcsúhoz kapcsolódó ünnepek szentségimádással való megpecsételése pedig azt mutatja, hogy a vidéki, premodern vallásosság az oltáriszentség imádásának „nyelvezetén" különösen szeretett „kommunikálni".

Egyébiránt az ünnepek és körmenetek rendjének és ceremoniális külsőségeinek jelentőségére jól rámutat az a tény, hogy a korabeli alcsíki falvak egyik fontos egyházi szerepe volt a templomőré, akinek feladata a rend fenntartása volt templomban és azon kívül, a körmeneteken. A kozmási templomőrök a körmenetek ordobonusáért voltak felelősek,⁷⁶ míg Szentmártonban két templomőr gyújtotta a gyertyákat és ügyelt arra, hogy mindenki illő módon viselkedjék Isten házában.⁷⁷

A liturgia, amelyet az egyház felügyelete alatt maga a székely közösség is szervezett és bonyolított le, a népi vallásosság keretei között folyt. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a népi vallásosság közösségi élményének minden bensőségessége mellett az egyénre nagy kollektív nyomás nehezedett, ami az egyéni opciók lehetőségét jelentősen beszűkítette. A hagyományos társadalmak jellemzője, hogy a helyi rurális közösség, amellett, hogy jelentősen támogatta tagjait, előírta az embereknek, hogyan kell viselkedniük. A hagyomány és a „falu szája" olyan erős korlátokat jelentettek, amelyek a falusi közösségek rendjét, „világnézetét" és erkölcsiségét őrizték, s így erőteljesen befolyásolták az egyén mozgásterét.⁷⁸ A szentáldozás gyakorlata (ünnepi szentáldozás) és a vasárnapi miséken való részvétel hiátusai is ezt igazolják. Az elvárások közösségi nyomásként nehezedtek az egyénre, aki a közösség által megkövetelt magatartásmódot követte vallási gyakorlatában is. Mindez megnehezítette az eljutást addig a pontig, hogy megtérésből fakadó öntudatos keresztény életet éljen, ahol a szentáldozás és az istentisztelet szívből fakadó igénynek számít, gyakoribbá válik.⁷⁹ A csíkmenasági helyzet voltaképpen a „falu szájától" való félelem következménye: a szentségekhez járulás reálisan nem változtat a mindennapok erkölcsein. A vallásosság egyéni opcióként kezelése csak az elit szűk rétegénél jelenik meg, akik a nyugatról behatoló liberális eszmékkel kacérkodnak, ám nem gyakorol pozitív hatást, inkább az egyháztól való eltávolodáshoz vezet, ami az egyház részéről érthető módon, ellenreakcióként, elutasítást szül. Noha ezen eszmei beszivárgásnak vannak jelei a korabeli megnyilvánulásokban, az alcsíki rurális környezetben kifejezetten sehol sem jelenik meg. Ám az is biztos ezek szerint, hogy az Alcsíkon a többség részéről ma is általánosnak számító ünnepi szentáldozás nem tulajdonítható egyértelműen a szekularizáció újabb kori hatásának. Inkább olyan hagyomány folyománya, amely a népi vallásosság sajátja volt, és már a szekularizációs korforduló előtt jellemző volt a helyi közösségek vallásos magatartására. A szekuláris és a profán már a premodern kor előtt „meghúzódott a háttérben", és várta, hogy előléphessen.

Más részről megállapíthatjuk, hogy a falusi közösségeknek mint közösségeknek jelentős mozgástér nyílt a vallásos élet megnyilvánulásainak nemcsak szervezésében, de kezdeményezésében is. Csíkszentkirályon például a nép kérésére bevezették Gonzága Szent Alajos és Nepomuki Szent János tiszteletét, Úrnapja nyolcadában pedig ugyancsak a nép kérésére a Legméltóságosabb oltáriszentségről szóló litániát naponta végezték.⁸⁰ Mindez meglepőnek tűnhet, azonban az egyházról köztudott, hogy mindig teret engedett a liturgikus gyakorlatába amúgy is szervesen illeszkedő vallásos gyakorlatoknak, amelyek dogmatikai és morális tanításával összhangban voltak.

Jegyzetek

I A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

2 Vö. Decretum Parochiae Csik Sz György, 951/1830, Gyulafehérvár, 1830. május 15., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 10. (a továbbiakban: Csíkszentgyörgy 1830), illetve Decretum Parochiae Kozmás, 959/1830, Gyulafehérvár, 1830. június 12., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 11. (A továbbiakban: Csíkkoz-más 1830.)

3 Vö. HUSZÁR Elemér: Szertartásjog. Politzer Zsigmond és Fia Könyvkereskedése, Budapest 1913, 4-8.

4 Latin: „állandó" (szerző megjegyzése).

5 Decretum Parochiae Kászon Ujfalu, 950/1830, Gyulafehérvár, 1830. május 3., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 12. (A továbbiakban: Kászonújfalu 1830.)

6 A 19. századi erdélyi liturgia kutatásának talán legizgalmasabb témája lenne a Szepesy Ignác vizitációi során keletkezett jegyzőkönyvek vonatkozó részeinek és a Statua liturgikus rendelkezéseinek összehasonlítása. E kutatás nélkül, mondhatni, nem létezhet 19. századi erdélyi liturgiatörténet.

7 Vö. Decretum Csik Sz. Kiraly, 952/1830, Gyulafehérvár, 1830. június 12., Püspöki Vizi-tációk, I. 4. csoport, 12. (A továbbiakban: Csíkszentkirály 1830.)

8 Vö. Decretum Parochiae Kászon Jakabfalva, 872/1830, Gyulafehérvár, 1830. április 30., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 9. (A továbbiakban: Kászonjakabfalva 1830)

9 Egy volt gyimesi káplántól szerzett információnk szerint a Gyimesekben ez még a közelmúltban is szokás volt: nemcsak a felsoroltakat, hanem a hét fő bűnt, a hét fő igazságot stb. is „recitálják" a misekezdet előtt, a II. Vatikánum reformja előtti archaikus rend maradványait őrizvén.

10 Körleveleit idézni, valamint saját cikkeimet.

II Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 25.

12 Vö. Csíkszentkirály 1830, 24.

13 Vö. Decretum Parochiae Csik Sz Simon, sz.n. Gyulafehérvár, 1830. június 7., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 20. (A továbbiakban: Csíkszentsimon 1830.)

14 Vö. Csíkkozmás 1830, 19.

15 Vö. Kászonjakabfalva 1830, 9.

16 Vö. Csíkszentkirály 1830, 24.

17 Vö. Csíkszentkirály 1830, 19.

18 Vö. Decretum Parochiae Csik Szt Márton, 957/1830, Gyulafehérvár, 1830. május 9., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 15. (A továbbiakban: Csíkszentmárton 1830.)

19 A használt prédikációs kötetek közül teljes bizonyossággal az alábbiakat tudtuk azonosítani: Egyed Joachim: A keresztény tudományról oktató beszédek, mellyeket ... a római kátékismus által mutatott mód és rend szerént ki-dolgozott és ... tóldalékokkal öregbített, Vátzon 1794, Marmarossi Gottlieb Antal; Egyed Joachim, Ünnep-napi prédikátziók, mellyeket ki-dolgozott, Vátzon [1798], Marmarossi Gottlieb Antal; Alexovits Vazul: Vasárnap Prédikátziók, mellyeket a' Pesti Fő Plébánia' templomában élő nyelvel mondott P. Alexovics Basilius Első Remete Szent Pál Szerzete-béli Pap. Őszi Rész, Nyomtatatott Pesten Patzko Ferentz betüivel 1791. Esztendőben; Pázmány Péter: A romai anya-szentegyház szokásából minden vasárnapokra, és egy-nehány innepekre rendeltt evangéliomok-rúl predikátziók, mellyeket élő nyelvnek tanítása után irásban foglalt, Nagy-Szombatban 1768, a Jesus Társasága Akadémiai Collegiu-mának Bötűivel; Török Damascenus: Vasárnapi és ünnepi prédikátziók, mellyeket élő nyelvel mondott, Eger, a Püspöki Oskola Betűivel 1802-1805; Sombori József: Nagy emlé-kezetü néhai Sombori Jósef úrnak egyházi beszédei I., Refomátus Kollégium, Marosvásárhely 1825; Sombori József: Tizenkét egyházi beszédek mellyeket annyi ünnepekre készitett és el mondott Sombori Jósef marosvásárhelyi káplány, Csíksomlyó 1810; Káldi György: A vasárnapokra való prédikációknak első része.Pozsony-[Bécs], 1631.

20 Vö. Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon. Aurora Könyvek, München 1973, 406-409.

21 Vö. Bárth János: Szentgyörgy megyéje Alcsíkban. Kecskemét 2012, 383-391. Másfelől meg kell jegyeznünk, hogy Forster János a 20. század kezdetén már gyakori misemulasztásról beszél. Nem tudjuk megállapítani, hogy megjegyzései városi vagy falusi környezetre vonatkoznak-e. Mindenesetre falun „jobb" lehetett a helyzet a szigorúbb kontroll miatt. Vö. Forster János: A püspökmegyei zsinat. Papp György Könyvsajtója, Gyulafehérvár 1907, 62-65.

22 Vö. Csíkkozmás 1830, 16.

23 Vö. Csíkszentmárton 1830, 12.

24 Vö. pl. Decretum Parochiae Tusnád, 946/1830, Gyulafehérvár, 1830. április 30., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 45. (A továbbiakban: Tusnád, 1830.) E dekrétumban a püspöki ajánlást szinopszisban kell olvasni a bűnök kirívóan kínosan pontos és szókimondó felsorolásával.

25 Vö. Decretum Parochiae Cs. Sz. Lélek, 959/1830, Gyulafehérvár, 1830. június 13., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 8., 13., 18.

26 Decretum Parochiae Csík-Ménaság, 956/1830, Gyulafehérvár, 1830. május 6., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 22. (A továbbiakban: Csíkmenaság 1830.)

27 Meg kellett tartani a szintén Szepesy püspök által elrendelt istentiszteletet. Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 38.

28 Vö. Tusnád 1830, 45.

29 Jelentése: „csekély eredménnyel" (N. I.)

30 Vö. Csíkszentmárton 1830, 19-24. A kézdi-szárazpataki származású Bartók Mihály volt a kántor.

31 Vö. Katolikus imakönyv. Életünk Krisztusban, Gloria Kiadó, [Kolozsvár] 2009, 23-26.

32 Vö. Csíkszentsimon 1830, 7.

33 Vö. Csíkszentmárton 1830, 9.

34 Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 11.

35 Vö. Kászonjakabfalva 1830, 9., illetve Csíkszentmárton 1830, 9.

36 Vö. Statuta almae dioecesis Transsilvanicae. Anno 1822 die 17-ma Aprilis in Synodo Dioecesana publicata et Concordibus votis approbata, Claudiopoli, Typis Lycei Regii. Pars II., Sectio III., Art. 9., 117.

37 Vö. Forster: i. m. 74.

38 Uo. 73.

39 Tarokkozik. Uo. 64.

40 Uo.

41 Vö. Csíkszentkirály 1830, 22.

42 Vö. Csíkkozmás 1830, 16.

43 Vö. Csíkszentmárton 1830, 12.

44 Vö. Csíkszentsimon 1830, 19.

45 Vö. Csíkszentlélek 1830,

46 Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 25.

47 Adultiores. Vö. Kászonjakabfalva 1830, 9.

48 Vö. Forster: i. m. 75.

49 Uo., 76.

50 Vö. Tamási Zsolt-József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848-49-es forradalomban. Scientia Kiadó, Kolozsvár 2007, 137-141.

51 Vö. Statuta, Pars II., Sectio II, Art. 11., 100-101.

52 Vö. uo. Pars II., Sectio III, Art. 9., 117-118.

53 Vö. pl. Csíkszentsimon 1830, 24.

54 Vö. Csíkkozmás 1830, 12.

55 Vö. Decretum Parochiae Tusnád, 946/1830, Gyulafehérvár, 1830. április 30., Püspöki Vizitációk, I. 4. csoport, 12. (A továbbiakban: Tusnád 1830.)

56 Vö. Statuta, Pars II., Sectio III, Art. 9., 118.

57 Vö. uo., 117.

58 Vö. Kászonújfalu 1830, 17. A szövegből nem világos, hogy maga a körmenet jelentette-e a szentségimádást, vagy külön szertartást is tartottak a végén a templomban.

59 Január 1. Ma Szűz Mária Isten anyja ünnepe. Vö. Missale Romanum, Reimpressio Edi-tionis XXVIII., Juxta Typicam Vaticanam, Bonnae ad Rhenum, MMVI., 43.

60 A körülmetélkedés ünnepe és a vízkereszt közötti vasárnap. Ha ilyen nem lett volna, akkor január 2-án tartották. Vö. uo. 44.

61 Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 11-12.

62 Zaccaria Szent Antal által 1534-ben kezdeményezett szentségimádás, amely elterjedt az egész világon. XIV. Benedek pápa 1742-ben engedélyezte a szentségimádás éjszakai megszakítását, így háromnapos szentségimá-dás lett belőle. Vö. Negyvenórás szentségimá-dás, in: Magyar Katolikus Lexikon (online kiadás), http://lexikon.katolikus.hu/N/negyven-órás szentségimádás.html.

63 Vö. Csíkszentkirály 1830, 14.

64 Vö. Csíkszentsimon 1830, 8.

65 Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 12.

66 Az ünnep hátterében a templom mellé épített Rózsafüzér Királynője kápolna búcsúja állt, amely Csíkbánkfalva középtízesének a szent helye volt.

67 Vö. Csíkszentkirály 1830, 22.

68 Vö. Kászonújfalu 1830, 23.

69 Vö. Csíkszentsimon 1830, 17.

70 Vö. Tusnád 1830, 25.

71 Vö. Csíkmenaság 1830,

72 Vö. Statuta, Pars II., Sectio IV., Art. 3., 122-123.

73 Vö. Csíkszentsimon 1830, 22.

74 Vö. Csíkszentgyörgy 1830, 25.

75 Vö. uo.

76 Vö. Csíkkozmás 1830, 26.

77 Vö. Csíkszentmárton 1830, 19.

78 Vö. Gereben Ferenc-Tomka Miklós: Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest 2000, 34-37.

79 A napi áldozást az egyház csak a 20. század elején kezdte el szorgalmazni.

80 Vö. Csíkszentkirály 1830, 13.