Benyik György
a GYERMEKSÉGTÖRTÉNET
ÓSZÖVETSÉGI IDÉZETEI
A szerző teológiai tanulmányait Szegeden, Budapesten és Rómában végezte. 1975-ben szentelték pappá. 1978-tól a szegedi Hittudományi Főiskolán tanít, 1980-tól a biblikus tanszék vezetője. Teológiai doktori címet szerzett a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 1977-ben, biblikus teológiai diplomát Rómában a Pontificia Universita Gregorianán 1982-ben, majd PhD-fokozatot a PPKE Teológia Karán 1997-ben. A szegedi nemzetközi biblikus konferenciák szervezője (1989-től).
Jézus születésének körülményeiről Máté (1-2 f.) és Lukács (1,5-2,52) evangéliumában találunk leírást. A bővebb elbeszélést Lukács adja, részint azért, mert Keresztelő János és Jézus születését párhuzamosan beszéli el. Máténál megszoktuk, hogy a feltételezett olvasói kör igényeinek megfelelően Jézusnak szinte minden lépését ószövetségi prófétai szövegek összefüggésébe helyezi. Lukácsnál azért szokatlan ez az írói technika, mert az ő feltételezett olvasói hellének voltak és kevésbé ismerték az ószövetségi iratokat. Mindkét evangélista elbeszélésében találhatunk családfákat.
Máté (1,1-17) Jézust Dávid, valamint Ábrahám fiának nevezi, és a konstruált családfa segítségével Jézus személyét üdvtörténeti összefüggésbe helyezi. Lukács célja az, hogy az emberiség minden családja Jézust saját magának érezze, ezért a családfáját Ádámig vezeti vissza. Ezzel egyben úgy értelmezi az emberiség történetét, hogy annak kiemelkedő szereplői előkészítik azt az üdvtörténeti fejlődést, amely Jézusban teljesedik be.
Jézus családfáját Lukács ráadásul a gyermekségtörténet végén, Jézus nyilvános fellépése előtt közli (3,23-38). Nyilvánvaló a szándéka: nem egyszerűen egy gyermek vagy egy család történetét akarja bemutatni, hanem folytatni akarja azt az üdvtörténetet, amelyet az ószövetségi szerzők történeteken keresztül meséltek el azzal a céllal, hogy bemutassák: Isten népével van, vezeti azt. Ezért igyekszik Jézus születésének minden eseményét belehelyezni ebbe az üdvtörténeti folyamatba.
A születés-elbeszélést Máté Iz 7,14-gyel fejezi be, amely a szűztől való születésről jövendöl. A napkeleti bölcsek történetét is megszakítja egy prófécia Mik 5,2-ből. Heródes gyermekgyilkossága is Jeremiás próféciájával (31,14) végződik, annak ellenére, hogy eredetileg Jeremiás nem erről a gyermekgyilkosságról jövendölt.
Folytathatnánk a példák sorát, de érdemes betekinteni Lukács elbeszélő technikájának ószövetségi vonatkozásaiba. Nála az imádság mindig nagy szerepet játszik, és a gyermekségtörténetben két imádságot is az üdvtörténetben fontos szerepet betöltő nők szájába ad. Az elsőt, amely Magnificat néven vált ismertté (1,46-56), Mária énekli és az üdvtörténeti zsoltárok stílusát eleveníti fel. Mária éneke valójában Isten történelmet irányító hatalmáról és a szegények iránti érzékenységéről, gondoskodásáról beszél. A másik híres ima Lukács elbeszélésében Zakariás pap szájából hangzik el (1,67-80), és az egyéni nyomorúságtól a gyermektelenségtől megszabadult pap a történelemben tevékenykedő Istent dicséri. Az egész imát áthatja a kollektív szemlélet és a népéért aggódó pap elkötelezett vallásossága. Simeon, amikor elmondja a maga imáját (2,29-32), önmagát és életét állítja üdvtörténeti összefüggésbe, amely Jézus születésével beteljesedett.
Ezek az ószövetségi idézetek kiragadják János és Jézus születésének történetét a magánember individuális érzései közül, és minden történést elhelyeznek az Isten által mozgatott történelembe. Ezzel azt a szemléletet tanítják a keresztényeknek, hogy a maguk életét is egyrészt az Isten által mozgatott világtörténelem részének fogják fel, másrészt rámutat arra, hogyan kell az egyéni élet történeteit vallásos összefüggésben értelmezni.
A 19. században sokan úgy vélték, hogy ez a szemléletmód a történeti hitel ellen hat, hiszen igencsak ritkán történik meg, hogy angyalok lesznek egy földi családi élet szereplői. Azonban ez a megközelítés egyrészt az evangéliumok születésének korához hozzá tartozott, másrészt nincs olyan történetírás, amely csak a puszta tényeket közölné, értelmezés nélkül. Az értelmezés pedig mindig az egyén vagy a közösség uralkodó szemléletmódja, ideológiai meggyőződése szerint történik. Egy régmúlt kor eseményeiről beszélni anélkül, hogy annak a kornak a gondolkodását felidéznénk, a múlt totális elutasításához vezet. De nemcsak a múlt elutasításán van a hangsúly, hanem a múltban meghatározott szemléletmód elutasításán is. A vallásos szemléletmód a kinyilatkoztatás fényében értelmezte az egyén életét és a közösség életét is. Ezt a szemléletmódot oktatta a történetek elbeszélésén keresztül. A keresztény szerzők ezt a szemléletmódot az Ószövetségből kölcsönözték, és bár a vallásuk megváltozott s annak középpontjába a törvény helyett Jézus került, mégis belső késztetést éreztek a szemléletmód továbbörökítésére.
