Bereczki Silvia
fÓKUSZBAN A PSZICHOLÓGIA
ÉS TEOLÓGIA KAPCSOLATA
Katolikus pszichológusok és teológusok immár rendszeresen találkoznak Erdélyben is, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara és a Psycho-Logos Szakmai Társaság közös szervezésében. A negyedik konferenciát 24-25. között tartották a hagyományos helyszínen, a Teológiai Kar dísztermében Önátadás vagy önfeladás? címmel. Fókuszban a két terület - a pszichológia és teológia kapcsolata -, valamint a család, házasság, párkapcsolat tematikája állt.
A rendezvény Rómából érkezett vendége, a teológus és pszichológus Szentmártoni Mihály jezsuita két előadásban mutatott rá a lélektan és a lelkiség kapcsolatára. Az Istent kereső ember - A pszichológia rákérdez az istenkép fontosságára a segítő szolgálatban címmel elsősorban az istenhitnek és a lelkiségnek a szenvedés értelmezésében és megélésében betöltött szerepét vizsgálta. Egész életünk során nagy kérdéseink közé tartoznak a következők: Ki Isten? Milyen ő? Szeret vagy nem szeret? A betegség során azonban a tehetetlenség, a végesség és a határok megélése választóvonal lehet: vezethet a hit elvesztéséhez, az Istenben való megbotránkozáshoz, a miértek megfogalmazásához, de ahhoz a tapasztalathoz is, hogy Isten ilyen helyzetben is ment minket. A szenvedés összetett lelki élmény, amelyben az embernek színt kell vallania, állást kell foglalnia a veszteséggel szemben. Ilyenkor a szenvedő ember sokféleképpen reagálhat: gyermekes függőségbe eshet az orvossal, ápolóval szemben; támadásba lendülhet, mindenkit, még Istent is támadva, és önmagát áldozatként kezelve; racionalizálásba kezdhet. Ezek azonban csak ideiglenes megoldások, amelyek elhárító mechanizmusokhoz vezethetnek. A szenvedést értelmezhetjük Isten büntetéseként, próbatételként, szerencsétlenségként, vagy ellenkezőleg: kialakíthatjuk magunkban a tehetetlen Isten képét, de tekinthetjük a természeti törvény részének is, vagy válaszolhatunk rá az Isten akaratába való beletörődéssel, szemlélhetjük úgy is, mint emberi mivoltunk szerves részét, illetve megküzdhetünk vele a „minden rosszból ki lehet hozni valami jót" elv értelmében, esetleg nézhetjük a „lehetne rosszabb" filozófia szemszögéből is... Végül, a szenvedés tekinthető Isten áldozatában való részesedésnek, a Krisztusra irányuló lelkiség részeként, abban a tudatban, hogy bármi történjék, a szeretet óv, és minden ebbe a szeretetbe van beleágyazva, így a szenvedés is része egy küldetésnek.
A múltat pedig átkozhatjuk Júdáshoz hasonlóan, illetve elsirathatjuk Péter példáját követve, vagy áldhatjuk, akárcsak Mária tette Magnificatjában, válaszul megkapva ajándékba Istent. Szentmártoni Mihály megközelítésében a halálunk utáni ítélet abban fog állni, hogy el kell mesélnünk az életünket, és ezt már most érdemes elkezdeni gyakorolni. Az lenne szép, egyre inkább rádöbbennénk: minden kegyelem.
Az ítélkező, túlterhelő, számonkérő, büntető Isten helyett mi a Teremtőben, a jó pásztorban, az anyai vonásokkal is felruházott Atyában hiszünk, a velünk együtt érző Istenben, aki ismer, és minden bűnünk, hibánk, gyengeségünk ellenére is szeret. Így megtanuljuk a múltat nem siratni és vissza sem sírni, hanem inkább a jelen pillanat tapasztalatát élni, és minden életszakaszunkban megkérdezni: ki Isten most számunkra, hol van az életünkben, mit akar tőlünk.
A vallás dolga nem elsősorban a gyógyítás, ha csak azt keresnénk benne, akkor a bal lator hibájába esnénk, aki Jézust csak a keresztről való leszállásra és az ő megszabadítására kérte. Tévhit az, hogy Jézus mindenkit meggyógyított. A vallás nem terápia, hanem életforma, amit nem szabad haszonelvűvé tenni, a helyes vallásosságnak azonban lehet pozitív mentálhigiénés kihatása - hangsúlyozta második, Az embert kereső Isten - A teológia rákérdez a pszichológia fontosságára a lelki életben című előadásában a jezsuita. Tézise szerint a pszichológia képes elhárítani bizonyos nehézségeket, segíteni tisztába tenni a pszichét, de nem képes új tartalmakkal megtölteni, ez a lelkiség feladata. Továbbá a segítőknek figyelembe kell venniük, hogy a személy nem azonos a problémával, nem a pszichológus oldja meg a problémát, és nem az orvos gyógyít, hanem a szakember csak segít, a személy oldja meg a gondot, és a szervezet gyógyul.
Másrészt a vallás emberségünk szerves része, nem adalék, hiszen „az ember Istenre tájolt lény" (Karl Rahner). A vallás maga soha nem okoz betegséget; az ekkleziogén neurózis rosszul közvetített tan eredménye. Így például „az Isten mindent lát" igazság kialakíthat bennünk egy könyvelő- vagy rendőr-istenképet, de rávezethet arra is, hogy Isten annyira szeret, hogy nem tudja levenni rólunk a szemét.
A Rogers-féle, humanista pszichoterápia tételei között fontos a szubjektív élmény és annak párhuzamba hozása a vallásos tapasztalattal, az önmagunkkal való mélyebb találkozás a meghallgatás által. A terapeuta-páciens kapcsolatban fontos a döntési szabadság tiszteletben tartása, valamint az, hogy a segítő útitárs, partner empátiával közelít a hozzá fordulóhoz (az empátia nem tévesztendő össze a szimpátiával). A segítő szerepet küldetéstudattal érdemes megélni: felelős vagyok minden emberért, aki utamba kerül, ezen a téren ad többletet a vallás. A hiteles, elmélyült lelki élet, a napi, heti, havi, évi ritmusa pozitív mentálhigiénés hatást válthat ki. A gyónás pedig személyesen megélt megváltásélményt nyújthat. A megigazulás tana arra mutat rá, hogy Isten feltétel nélkül szeret, az isteni empátiának a legerősebb kifejeződése a megtestesülés.
Kétség az egységben? Egység a két-ségben: Szimbiózistól a szintézisig - családok útkeresései a családterápia tükrében című előadásában Lothringer Éva budapesti családterapeuta, szociális testvér nyelvtani példát hozott a házasságra. Olyan az, mint a mássalhangzók találkozása: történhet benne részleges vagy teljes hasonulás, utóbbiban az egyik teljesen elhúzza a másikat maga felé, de létezik az összeolvadás lehetősége is, ami révén a kettőből egy harmadik, egy teljesen más lesz. Ennek a folyamatnak minden párkapcsolatban megkülönböztethető öt szakasza: a szimbiózis a „mi", az önátadás és önfeladás ideje; a differenciálódás, az „én", a csalódások szakasza; a gyakorlás ideje az „ők", a külvilág felé fordulásé; ezeket követi az újra közeledés, a „te" szakasza; majd a szintézis, az újra megtalált „mi" ideje.
A családnak is, mint minden közösségnek, rendelkeznie kell a teológiai, pszichológiai és szociológiai dimenzióval, azaz lényeges a közös Istenre figyelés, a kapcsolatápolás és a mindennapok szervezése összhangja - mutatott rá továbbá az előadó. Ha egyik is túlsúlyba kerül a többi rovására, az a család kárára megy: ha a teológiai dimenzió uralja le a terepet, családkolostorrá alakulhat az otthon, ha a pszichológiai, akkor klubbá válik a család, a szociológiai vonás dominanciája pedig kaszárnyává alakíthatja a családi házat.
Ha sikerül a házastársaknak kiegészíteniük egymást, és ha közösen megbirkóznak a házasságban mindkettőjüket érő kultúrsokkal (más-más szokás-, étkezési stb. rendszer, különböző elképzelések az otthonról), akkor lassan kezdenek egymás számára otthonná válni, közös otthont teremteni. Nem megváltozni, hanem változni kell, nem feladni önmagunkat, hanem egyre jobban önmagunkká válni. A házasság minőségéhez hozzátartozik az idő, élmény, érdek és pénz közösbetétele is: a külső és belső vagyonközösség. A közöst pedig kiegészítik a közök: néha nagyon jó kipihenni egymást. Továbbá lényeges megkülönböztetni a diszkomfortot a szenvedéstől, gyakorolni a megbocsátást és a feltétel nélküli elfogadást, valamint megtanulni az önfeladás és önátadás közti különbséget, hiszen a házastársaknak látszaniuk kell egymás mellett. A nukleáris családban egyre kevesebb emberre egyre több feladat hárul, erre oda kell figyelnie a közösségnek - hangsúlyozta végezetül az előadó.
Minden kapcsolatunkban fontos szerepet kap határaink ismerete és tiszteletben tartása, az alkalmazkodás és önérvényesítés egészséges egyensúlya - mutatott rá személyes hangvételű előadásában Petrov Ljubomir kolozsvári pszichológus. Az egyensúlytévesztés két végletbe vihet: az agresszív vagy a szubmisszív magatartásba. Előző megnyilvánulhat dominanciában, felsőbbrendűségi érzésben, kontrolligényben, empátiahiányban, túlkompenzált önbizalomhiányban, explozív viselkedésben. A szubmisszív magatartás kisebbrendűségi értékvesztettség érzésével, kontrollhiánnyal, beolvadással, önbizalom hiányával, elszigeteltséggel jár(hat). A két véglet egyensúlyaként jelenik meg az asszertív viselkedés, amelynek jellemzői: saját és mások jogainak ismerete, előítélet-mentesség, együttérzés, empátia, önbizalom és másokba vetett bizalom, saját és mások igényeire való figyelés, elfogadás és határok betartása.
A határaink megállapításánál fontos figyelembe venni, hogy mi az, amit szeretünk megtenni, s mi, amit nem szeretünk, de talán a kihívásnak pozitív hatásai lehetnek, és mi az, amit semmiképp sem akarunk megtenni, mert úgy érezzük, emberi mivoltunkban sért. A megfelelési kényszer csapda, amelyben az értékhatárok elmosódnak, értékeink, vágyaink háttérbe kerülnek, nem halljuk a belső hangot. Gyakran a veszteségtől, az egyedülmaradástól, az izoláltságtól való félelemben gyökerezik.
Ötletek a változtatáshoz: céltudatosan megállapítani, hogy mit akarunk változtatni; az üres szék gyakorlata (azt, akivel tisztáznivalóm van, képzeletben arra a székre meghívni és így „beszélgetni" vele); rövid és fontos mondatokat ismételni, ami jelentésmélyítéshez vezet; ima, fohász (például „Istenem, változtass meg engem, ne a körülményeimet"); szemlélődésgyakorlatok; perspektívaváltás szerepcserével; a változás lehetőségének biztosítása: sztereotípiák lebontása, új fényben látás.
A konferenciát kerekasztal-beszélgetés zárta, amelyet Vik János egyetemi adjunktus Ferenc pápa Evangelii Gaudi apostoli buzdításából vett három idézet köré épített fel. Az első a segítők - legyenek ők pszichológusok vagy lelkigondozók - számára jelentett meghívást: „Isten Fia a maga megtestesülésében a gyöngédség forradalmára hívott meg minket." (EG 88) A második a családok igényeinek kérdését emelte a középpontba: „A házasságot egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. Ezzel szemben a házasság társadalomnak nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és a párra tartozó szükségletek szintjét" (EG 66). Ehhez Szentmártoni Mihály hozzáfűzte: a házasság iskola, a beérés arénája, az ún. negatív érzelmek is fontos szerepet játszanak. A házastársi eskü egy hivatás vállalását jelenti: kitartani azokért, akiket kaptunk. A beteljesedés pedig nem azonos a megelégedettséggel, míg utóbbi jó érzést jelent, addig a beteljesedés közben szenvedhetünk is. Szükség van az önátadásunkra ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Végül röviden terítékre került az elváltak és újraházasodottak szentségekhez járulásának kérdése is, amellyel az októberi püspöki szinódus is foglalkozott. Ennek a kényes kérdésnek a megvizsgálásához bölcs eligazítást adott az Evangelii Gaudi 47. pontja: „Az egyház arra hivatott, hogy mindig az Atya nyitott háza legyen. E nyitottság egyik konkrét jele, ha mindenütt nyitva vannak a templomok kapui. [...] Az Eukarisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek. E bizonyosságoknak lelkipásztori következményei is vannak, melyeket okosan és bátran meg kell fontolnunk. Gyakran úgy viselkedünk, mintha a kegyelem ellenőrei és nem a segítői volnánk. Ám az egyház nem vámhivatal, hanem atyai ház, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével együtt."
