Máshol

Horváth Pócsik Gabriella
nÉMETORSZÁGBAN, ADVENT KEZDETÉN

 

November legvégén indultunk Németországba; tudtuk, hogy arrafelé korán megkezdődnek az ünnepváró előkészületek. Részben az adventi hangulat átélése, másrészt a kíváncsiság, a régebben látott német városok mai arcát megismerő szándék vezetett bennünket.

Kirándulóink legtöbbje látta a régi, 1989 előtti Drezdát. Ennek ellenére a németországi útiterv első opciója a város felkeresése volt. Döntésünkben az is közrejátszott, hogy kitűnő idegenvezetőnk annak idején a szép Elba-parti városban járt egyetemre, itt érte meg a rendszerváltást is. Tudtuk, hogy személyes tapasztalata élményszerűbbé teszi a kirándulást.

Valamennyi német város közül talán Drezda fizette a legkeservesebb árat a második világháború idején. Angol és amerikai bombázók az 1945. február 13-ról 14-re virradó éjjelen végrehajtott légitámadása több mint 135 000 emberéletet követelt. A városközpont valamennyi műemléke - a kastély, az Operaház, a Zwinger, a Japán-palota, az összes templom - a lángok martalékává vált; százezrek veszítették el otthonukat, minden értéküket. A veszteségérzést fokozta az is, hogy az emberek tudatában még hosszú éveken át kísértett a vélemény: a bombatámadás a háború végső szakaszában hadászatilag értelmetlen, felesleges volt!

Több évtizedes munka után (beleszámítva az NDK-s időket s a rendszerváltás utáni periódust) ma újból régi fényében ragyog a város legtöbb lerombolt műemléke. A romok helyén széles utakkal átszelt világos és egészséges lakótelepek épültek. Drezda ma a legtöbb zöldövezettel büszkélkedő város Németországban.

Napokra is elegendő lett volna az a néhány fárasztó, de tartalmas látogatás, amit szűk két napra voltunk kénytelenek sűríteni. De „mindent" láttunk, amit terveztünk: a Zwingert, a gyűjteményes kiállításokat, a Gottfried Semper megálmodta Operaházat, amelyet a lelkes helyi idegenvezető szavait kísérő „koreográfiája" tett felejthetetlenné, élvezetessé. Jártuk a város utcáit a régi emlékeket keresve, megcsodáltuk az eredetileg mementónak szánt, néhány évvel ezelőtt teljes egykori pompájában átadott, felszentelt Frauenkirchét. Estefelé új fények, illatok, hangok csalogatják a járókelőket és a turistákat: a Német-ország-szerte már november végén kaput táró kirakodóvásár és sokadalom. Hihetetlen mennyiségű kolbász, forralt bor, sör, nyalánkság fogy el pillanatok alatt, mindenütt sorok, hangoskodó, jókedvű fiatalok és öregek. Betlehemi jászolból is nagy a választék: fából, csuhéból, textíliából készített alakok, bábuk vagy éppen élőkép formájában előadott jelenetek próbálják az advent igazi hangulatára irányítani az egyre jóllakottabb és hangosabb csoportok figyelmét. Lehet itt házi ipari termékeket is vásárolni, vagy megállni s egy-egy zenekar, énekkar produkcióját meghallgatni. A szereplők népviseletben, egyáltalán nem fázósan, kitartóan lépnek fel a zsibongó tömeg előtt.

A régi-új Berlin sokak számára izgalmas úticél volt. Nemcsak a látvány foglalkoztatott bennünket, hanem a kíváncsiság is: milyen egyben látni mindazt, amit a történelem fintora folytán külön voltunk kénytelenek szemlélni néhány évtizeddel ezelőtt.

Valóban nem mindennapi néhány perc volt átvonulni a Brandenburgi-kapu középső sávján (ahol annak idején csak a fejedelmi család közlekedhetett). Kíváncsian kerestük az egykori Kelet-Berlin e részének nyomait, de teljesen megváltozott a kép: a hírhedt, szomorú emlékű fal helyén ma park, sétány, néhány modern középület látható és a további építkezésekre utaló terület.

Egyedi és felejthetetlen esemény volt a Bundestag épületegyüttesének látogatása. Előre kellett időpontot kérni, valóságos ellenőr-hadsereg figyeli a belépőket, a személyek, tárgyak átvilágítása alaposabb a reptereken szokásosnál. Zajtalanul suhanó lifttel közelítettük meg a főépületre emelt hatalmas üvegkupolát. A legfelső szintre feljutni egyáltalán nem volt nehéz: a csigavonalban emelkedő járdán kényelmesen fel lehetett sétálni, közben persze meg-megálltunk a soha el nem képzelt panorámát megcsodálni, a prospektuson feltüntetett középületeket, helyeket azonosítani. A kupola központi részében különleges látnivaló, praktikus rendeltetésű, tágas „cső" van: ezen a részen nyitott a tetőzet, ezáltal biztosítják az egész épület szellőzését. Az eső sem okoz gondot: a felszálló, melegebb levegő megakadályozza az esőcseppek lehullását. Nem túl messze innen felfedezhetjük a berlini fal nyomvonalát: széles, fekete sáv között kanyarog az egykori szégyenfal vonala. A Spree partján néhány kereszt jelzi az annak idején NyugatBerlinbe átjutni próbálkozók tragikus végét.

Átsétáltunk az egykori Kelet-Berlinbe is. A legtöbb műemléket (főleg templomokat, a régi városházát) példásan helyreállították. Kopottabbnak, az egykori fényéből sokat veszítettnek láttuk az Alexanderplatz egykori fő attrakcióját, a Világórát. A tévétorony előtt azonban - akárcsak régen - hosszú sorok várják a bebocsátást; Berlin panorámája megéri a várakozást. A Múzeum-sziget nevezetességeiből csak a Pergamont volt időnk megcsodálni. Ebben nem lehet csalódni: a felbecsülhetetlen értékű kiállítási anyag mindenkit lenyűgöz.

Érdekes volt, hogy Berlin belvárosában nyoma sem volt az adventi előkészületeknek - a kirakatok ajánlatán kívül. Ellenben a Brandenburgi-kapu előtt óriási menóra emlékeztetett a hanukára, az út két oldalán pedig izraeli fiatalok énekeltek, táncoltak, étellel kínáltak.

Potsdam a Sanssouci gyűjtőnév alatt számon tartott paloták együttesének városa. A névadó Sanssouci-kastély rokokó homlokzatú nyári palota, ahol - mint neve is mutatja - „gond nélkül" kívánt a megrendelő, építtető király pihenni. Az út ide teraszos függőkerten és hatszor 22 lépcsőfokon (az egykori szőlőhegy vonulatait követve) vezet el. A mai turista természetesen „rövidítésen" keresztül jut el ide, s gyakran találkozik - állandó és visszatérő motívumként - az egykori szőlőhegy termésével a bűbájos földszintes épület rózsaszínben játszó falain: indák, fürtök, pompás gyümölcsök díszítik a bútorzat kárpitját, a meseszép porcelántárgyakat, lampionokat. Egy kis késéssel érkeztünk a palota elé, szemerkélt az eső, sötétedett, így alig-alig vettük észre a földszintes épület báját a párkányát tartó 36 hófehér kariatidával, zömök kupolájával. A kortársaknak az tetszett benne, hogy mélyen „emberi". Nekünk, a késéssel érkező turistáknak is volt mélyen „emberi" élményünk: az éppen hazainduló idegenvezető készségesen bemutatta a kastélyt, magyarázata még a németül nem tudók számára is élményt jelentett: pantomimra emlékeztető stilizált mozdulatokkal utalt a kiállított tárgyak rendeltetésére, a kastélylakók életére, egymáshoz való viszonyukra. A magyarázatán nem érződött unalom, rutin, fáradtság. Színes előadása a Semper Opera idegenvezetőjének stílusára emlékeztetett, aki őszinte szeretettel és szenvedéllyel végzi munkáját.

A hamisítatlan adventi hangulatot Bajorország több kisebb, de nevezetes településén tapasztaltuk meg igazán. Az egyik leginkább várt helysége, Marktl am Inn, XVI. Benedek pápa szülőfaluja volt. A csendes utcákon rajtunk kívül senki sem járt, az egykor módos lakóházat könnyű volt megtalálni. Homlokzatán a helyhez és nagy szülöttjéhez illő emléktábla. Az internet adatai azonban alaposan félrevezettek: az emlékház téli időszakban (márciusig) nem látogatható. Szerencsére a közelben nyitva tartó információs irodában bőven találtunk prospektusokat, plakátokat nemcsak a hazalátogató Benedek pápáról, hanem a zarándoklatokról, egyházi ünnepekről is képet lehetett alkotni. A szülőház előtti kis téren rézdomborműves oszlop áll, e köré gyűlnek az idelátogató zarándokok. Távolabb egy virágágyásnyi terecskén három fiatal facsemetét védenek, a három utolsó római pápa emlékére ültették őket.

A szép középkori templom díszes főoltára előtt már állt az adventi koszorú. Az egyik oldalon Szent Flórián barokkos szobra - kezében a hozzá illő attribútummal, a tűzoltásra kész vizescseberrel. (Egy pillanatra Nagykárolyba röpült a gondolatom, az ottani, egykor a piaci „cédulaházat" díszítő barokk szobor jutott eszembe, amely sok hányattatás után a szépséges

Károlyi-kastéy pincéjében pihen, restaurálásra várva. Egyelőre nem nyúlnak a Szent Flórián-szobor mállékony mészkőfelületéhez, nehogy végzetes kárt tegyenek az értékes műkincsben.)

Altötting nemcsak Bajorország, hanem az Európán áthaladó Mária-út egyik legjelentősebb települése. Már a 17-18. században olyan búcsújáró helynek számított, mint az olaszországi Loretto vagy újabban a franciaországi Lourdes. Hírnevét egy csodás történésnek köszönheti: 1849-ben egy hároméves kisfiú vízbe fulladt, majd miután a régi kápolnában az oltárra fektették, feléledt. Azóta Az isteni kegyelem kápolnájának (Gnadenkapelle) hírneve egyre csak nőtt: járt itt Mária Terézia is, továbbá Mária Lujza párizsi útja előtt jelentős hadvezérek jöttek ide sorsdöntő csaták előestéjén isteni kegyelmet kérni. A kápolna nyolcszögletű és csúcsos tornyú szentélye a 7-8. századból való, eredeti, ehhez építették hozzá a 15. században a gótikus hajót, magas, csúcsos homlokzata fölött karcsú kis toronnyal. Fél évszázad múlva épült az az árkádos folyosó, amely az egészet körülfogja. Az árkádsor zsúfolásig tele van hálaadó képekkel, egyik-másik a naiv parasztművészet remeke, látható persze több „előregyártott" bolti áru is. A földön heverő súlyos fakereszteket a zarándokok szokták a vállukon vinni, miközben térden csúszva végighaladnak a folyosón. A legértékesebb hálaadó képek - a 16. század elejéről - a kápolnában vannak, a fekete márvány stukkódíszes falon. A szentély fala szintén fekete, gyertyák világítják meg az 1645-ből származó ezüstoltárt, amelyen fülkét alakítottak ki az 1300-ban fából faragott és színesre festett, de a gyertyák sok évszázados kormától megfeketedett Madonna-szobor számára. Vitrinekben láthatók a különböző ezüst-, fogadalmi ajándékok, valamint a bajor uralkodó hercegek szívét tartalmazó 21 ezüst urna.

A kis kápolnától nem messze uralja a főteret a monumentális Szent Fülöp és Szent Jakab plébániatemplom, távolabb a házak közé beékelt Szent Magdolna-templom és a valamikor Szent Anna tiszteletére emelt istenháza. Mai nevét - Konrád barát temploma - az utóbbi években kapta a kapucinus kolostor szentté avatott kapus testvéréről. Az egykori jámbor portás szent életével, másokat megsegítő cselekedeteivel kiérdemelte, hogy 1943-ban szentté avassák. (Konrád barát térdeplő alakját már ez esemény előtt, 1931-ben Az isteni kegyelem kápolnájának főoltárától balra helyezték el.) A népszerű szent kiapadni nem látszó kancsójából megállás nélkül önti-ontja a vizet a kapucinusok templomának bejáratánál, sokan állnak sorban, vizet visznek innen, mások templomba lépés előtt szenteltvíz helyett érintik meg a medence vízfelületét.

Van a közelben még egy 1910-12 között épült Szent Annabazilika, amely hétezer zarándokot fogad be. A híresebbnél híresebb templomok közti tér adventi pompában, betlehemi jászolokkal, szabadtéri színpaddal (bajor népviseletbe öltözött korosabb hölgyekkel és urakkal), ételt-italt kínáló számtalan bódéval, igazi ünnepi hangulattal várja a helybélieket és a más vidékről érkezetteket. De itt minden ünnepélyesebb, meghittebb, méltóbb az adventi várakozáshoz. Ezt az érzést fokozza a templomokból kiáradó ének, zene. Altöttingenben találtunk rá valójában arra a hangulatra, ami indokolttá tette ideutazásunkat.

Kirchdorf am Inn csöndes község az Inn felső folyásánál. A rendezett, festői utcákon kora reggel, amikor a vasárnapi szentmisére siettünk, rajtunk kívül nem járt senki; ez csak a mi misénk volt a méltóságteljes, középkori templomban: magyar nyelven, a Partiumból elszármazott Kovács János tartotta. Felekezettől függetlenül mindenkihez szólt az üzenet, sokan tartották fontosnak, hogy megörökítsék a szertartást, csoportkép is készült. Sajnos nem sok idő maradt a beszélgetésre, a tisztelendő aznap több környékbeli faluban misézett. (Havonta egyszer magyar nyelvű mise van.) A különleges adventi adományért hálásan búcsúztunk el, hogy elutazhassunk kirándulásunk utolsó színterére.

A szépséges Passau helyén Kr. e. mintegy száz évvel már erődített várost építettek a kelták. 739-ben a később szentté avatott Bonifác püspökséget alapított Passauban, innen indultak hittérítő útjukra papjaik, többek között a Kárpát-medencébe is. Esztergomban például passaui védnökség alatt épült meg az első templom. A hercegérsekek nemcsak egyházi, hanem világi uralkodói is voltak Passaunak. A város 1803 óta tartozik Bajorországhoz.

A számos templom, kegyhely, egyházi építmény közül a dómot (Dom St. Stephan) volt alkalmunk közelebbről is megismerni. A templom állítólag római szentély helyén keletkezett az 5. században. Többször is megnagyobbították, átalakították, két tornyának építési munkálatai a 19. század utolsó évéig tartottak. Az eredmény viszont lenyűgöző: a dóm rendkívül gazdag belső díszítésben, az aranyozott szószék díszeivel, az új főoltárral, amely Szent István vértanúságát ábrázolja. A dóm orgonája a világon a legnagyobb, a 7850 kg bronzharang Bajorország legnagyobb harangja. A dóm előtti tér komoly méltóságát mozgalmas kellékek ellensúlyozzák: itt is megkezdődött az adventi vásár csillagokkal, fényekkel, fenyőkkel, bódékkal, de egyelőre gyér érdeklődéssel, hiszen még csak dél van.

A parti sétány egyúttal gyönyörű panorámát is nyújt a szépséges fekvésű városnak. A világutazó Alexander von Humboldt a világ legszebb két városa közé sorolta. Mások a folyópart mentén húzódó házsorok (s azok visszatükröződő képe miatt) Passaut „bajor Velencének" is hívják.

A parthoz rögzített, egykor a Duna habjait szelő hófehér hajók átmeneti szállást biztosítanak a különleges igényű turistáknak. A széles, magas ablakokon át bárki benézhetett a szobákba: kényelmes fekvőhelyek, ésszerűen megtervezett szekrények, asztal, minikonyha szolgálja a kényelmet. (Nemcsak turisták lakják a hasonló szállásokat: Berlinben például a Spree folyón és a számos csatornán a lakosság tehetősebb része állandó lakhelyéül választja álomhajóját.) Végighaladva a hajószállodák során, többen is gondolkodni kezdtünk egy távoli jövőbeli kiránduláson: de jó is lenne a Duna hajózható szakaszán Ulmtól a Fekete-tengerig végighaladni, új szögből szemlélni tájakat, városokat.

A Duna partján áll a városháza remekbe szabott épülete. Eredetileg gazdag polgárház volt, az 1200-as évek végén nyilvánították városházává. Négyszögletes tornya élein világosabb terméskő-berakás, az óralapokat sgarfitto övezi. A gótikus erkély fölött két emelet magasodik, páncélos lovagokkal s a meredek tető alatt címerek egész vonulatával. A homlokzati fal szomorú aktualitása az egyelőre csak bevésett, a 2013-as tavaszi-nyári Duna-áradás szintjének vonala. Ez a korábbi - középkortól - számon tartott és vastag gótikus betűkkel, számokkal megörökített vízmagasságokat látványosan túllépi.

Egy ősi zárda, a Frauenkloster Niedernburg román stílusú temploma déli oldalán lévő kápolnájában nyugszik első királyunk, Szent István felesége, Gizella; sírköve - két sassal és kereszttel - 160-ból való. Ura halála után az özvegy királyné, II. Henrik német-római császár húga, visszatért bajor földre és a zárda apátfőnöknője lett.

A templomot egyre ritkábban nyitják ki, mi is az ezelőtti látogatásunk tapasztalatait osztottuk meg társainkkal, a közvetlen élményszerzés helyett. Kihagyhatatlan passaui attrakció a három folyó, a Duna, az Inn és az Ilz összefolyásának látványa. Az Ilz két házsor szorításából, észak felől, sötét vizével igyekszik a nagy folyamba, délről az Inn zöldes habokkal gazdagítja a szürkés-barnás Duna-vizet. Állítólag egy darabig párhuzamosan hömpölyögnek, nem vegyülnek össze. (Úgy látszik, a kék Duna mítosza csak keletebbre, Bécs környékére vonatkozik.) Más aktuális látvány hívta fel magára a figyelmet: egy csapat vadvízi evezős Mikulás-öltözékben, gumicsónakban egyensúlyozott a Dunán, lelkesen integetve, hangosan kurjongatva, egyikük - valószínűleg akarata ellenére - meg is mártózott a hullámokban.

A három folyó találkozásánál szerény, de eredeti relikvia, egy rozsdás horgony tiszteleg a mindenkori dunai hajósok emlékének. A passaui városnézéssel le is zárult rövid, de élményeket, lelki feltöltődést hozó kirándulásunk. Egy ideig - főleg az időközben elkészült fényképeket nézegetve - ezeknek a napoknak a bűvöletében élünk.