Szentmártoni Mihály SJ
aZ EMBERT KERESŐ ISTEN
A teológia rákérdez a pszichológia fontosságára a lelki életben

 

 

Gyógyító vallás?

Ha figyelmesen végigkísérjük egy-egy tudomány vagy tudományág fejlődését, érdekes jelenséget figyelhetünk meg: egyes témákat, illetve problémákat illetően, amelyekről bár úgy hittük, már régen archiválódtak és megoldottnak tekinthetőek, újra felvetődnek és szenvedélyes vita tárgyát képezik. A valláspszichológia területén ilyen ismételten visszatérő téma a vallásosság és lelki egészség viszonya. A vallásosság mélyen személyiségformáló, mentálhigiénés szerepének legtekintélyesebb szószólója napjainkban kétségkívül V. E. Frankl, a logoterápia, az értelemkeresés pszichológiájának nagy örege. Az elfojtott vallásosság, a transzcendencia hívásának visszautasítása, történjék akár tudat alatti szinten is, egzisztenciális neurózist okoz.

A logoterápia alapelveit többé-kevésbé meggyőző módon alkalmazza az élet legkülönfélébb területeire Frankl tanítványa és szellemi örököse, Elisabeth Lukas. Nemrég jelent meg olasz fordításban könnyen olvasható, megkapó belátásokkal, összefüggésekkel gazdag könyve: Prevenire la crisi (A válság megelőzése). Nem csoda, hogy ez a lélektani irányzat egyházi körökben kedvező fogadtatásra talált, hiszen a teológiának, illetve lelkiségnek sok alapvető fogalma új megvilágításban, esetleg új elnevezéssel, ismét polgárjogot kapott keresztény értelmiségi körökben: értékekre való irányultság, öntranszcendencia; újra szabad beszélni szenvedésről, halálról, a házasság felbonthatatlanságáról, felelősségről stb.

A vallásosság gyógyító szerepét azonban elsősorban nem az akadémiai lélektan helyezi előtérbe, hanem egy bizonyos populáris pszichológia, amely karizmatikus körökben igen felkapottá vált. Egy új nyelvezet van kialakulóban, amely meglepő módon egyre több orvosi, pszichológiai és pszichoterápiai fogalmat alkalmaz: gyógyulás a Lélekben, kézrátétellel való gyógyítás, a Lélek terápiája, Krisztus-terápia stb. És pontosan ez az új tendencia tanulmányunk tulajdonképpeni indítéka. Ezek a fogalmak mást jelentenek a pszichológiában és mást a teológiában. Ezért nem ritkán zavart keltők, mert olyasmit ígérnek, amire a vallásosság nem hivatott: a vallásosság nem terápia, a bűn nem azonos a neurózissal, a megtéréssel nem oldódnak meg az emberi problémák stb. Tanulmányunkban ezeket a fogalmakat szeretnénk tisztázni, és határt húzni a vallás és pszichológia autonómiája között (amennyiben és ahol ez lehetséges, mert természetesen vannak érintkezési pontok is, és a két valóság sokszor fedi egymást).

Említettük, hogy a vallásosság és a lelki egészség viszonya vitát kiváltó kérdés, ezért nem hiányoznak az ellenérvek sem, az, hogy a vallásosság nemcsak hogy nem gyógyít, nem segít emberségünk kiteljesedésében, hanem egyenesen neurózist okoz, akadályozza az érettséget, mivel állandóan visz-szakényszerít a gyerekes függőségbe, és félelmet, szorongást, bűntudatot idéz elő. Az utóbbi időben sokat hallottunk a vitatott német teológusról, aki egyben pszichoanalitikus is (vagy fordítva?), Eugen Drewermannról. Immár könyvtárnyi írásának alaptételét akár egyetlen mondatban is kifejezhetnénk: a vallás, éspedig elsősorban a katolikus vallás miatt a világ tele van neurotikussal. Nem célunk Drewermann-nal vitázni. Azonban rá szeretnénk mutatni egy módszertani hibára, csúsztatásra, amelyet leggyakrabban pontosan a pszichoanalitikusok követnek el, és ennek iskolapéldája Drewermann. A pszichoanalízis nagy erénye volt, hogy általános jellegű lélektani folyamatokra figyelt fel: komplexusok, tudat alatti motívumok, gyerekes érzelmi kötődések stb. Ám amikor a pszichoanalitikusok elkezdték ezeket a jelenségeket szinte válogatás nélkül mindenkire alkalmazni, Michelangelótól Szent Ignácig, akkor néha nevetség tárgyává váltak. Ez tapasztalható Drewermann esetében is, amikor a papok pszichikai hátterét igyekszik megmagyarázni. Szegény papokra minden patológia alkalmazható: anyjuk vagy túl babusgató volt, vagy túlságosan hideg, apjuk vagy durva, vagy túl gyenge. Így persze könnyű bármit kimutatni, mert ha az egyik hipotézis nem jó, jó lesz a másik, csakhogy ezzel a pszichoanalízis járatja le magát. Drewermann végül is annyi patológiát talált a papokban, hogy vagy azonnali hatállyal elmegyógyintézetbe kellene zárni valamennyit, vagy elkülönítve ketrecbe zárva mutogatni őket mint fajtánk ritka példányait. Szerencsére a józan ész és a mindennapi tapasztalat cáfolja Drewermann „tudományát": sok normális pap él közöttünk.

Ahhoz, hogy a lélektani elemzések „jó gyümölcsöt teremjenek", szükséges, hogy a pszichológusok megszívleljék William James módszerét: ha fel akarjuk tárni például a vallásosság mibenlétét, akkor nem az átlagosat vagy éppenséggel beteges jelenségeket kell tanulmányoznunk, hanem a szenteket, misztikusokat, általában az ún. vallásos géniuszokat, akikben a vallásosság legtisztább formájában található meg, hasonló módon, mint amikor a zenetehetségről van szó: nem a botfülűeket kell tanulmányozni, hanem a nagy zeneszerzőket.

Minket itt azonban az érdekel, hogy milyen értelemben lehet a vallás gyógyító szerepéről beszélni. Nemrégen egy nemzetközi kongresszuson valaki hangosan és egészen komolyan azt a javaslatot tette, hogy a pszichoanalízist hivatalosan is be kellene tiltani, mivel eljárt fölötte az idő. A század elején talán felszaba-dítóan hatott, de ma már több kárt okoz az emberekben, mint amennyi segítséget nyújt. A javaslat természetesen heves vitát keltett. Viszont elhangzott egy igen józan megállapítás is, amelyet tanulmányunk tételeként szeretnénk felhasználni: a pszichoanalízis és általában a pszichoterápia tulajdonképpen nem gyógyítja az embereket, hanem foglalkozik velük. Az olaszban ez egy ügyes szójáték volt: „La psicanalisi non cura l'uomo ma ha cura dell'uomo". Erre pedig ma nagyobb szükségünk van, mint bármikor. És pontosan ez a találkozási pont a vallásgyakorlás és a pszichoterápia között: mindkettő az emberrel foglalkozik.

A vallás nem okoz lelki betegséget

Nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy vannak elferdült vallásos megnyilvánulások, hiszen mindannyian találkoztunk már vallásos fanatizmussal, hallottunk Isten vagy Allah nevében viselt háborúról, bosszúról, vagy, ha a pszichikai betegek tünetképződéseit vizsgáljuk, azok igen gyakran vallásos színezetűek. A problémát azonban ismételten a jonestowni tömegöngyilkosság, illetve a nemrégen Amerikában önmagukat az önmegsemmisítésig elsáncoló szektások tragikus tűzhalála tette aktuálissá. Ezek igenis vallás szülte patológiák. Erre azt kell mondanunk, hogy itt a vallás tulajdonképpen eszköz, az okozó más szinten, éspedig a csoportdinamika szintjén keresendő. Ezt az elvet kell többnyire alkalmazni azokra az ún. gyógyításokra is, amelyekről egyes karizmatikus csoportok számolnak be ismételten: a színen jelen van és erős hatást gyakorol a csoportdinamika.

Ha viszont ténylegesen vallás okozta neurózisról van szó, akkor tudnunk kell, hogy nem a kereszténység, illetve a vallás mint olyan okoz esetleg neurózist, lelki görcsöt, beteges bűntudatot, hanem a szülők és más nevelők által közvetített vallásos beállítottság. Freud volt ennek a nézetnek az előfutára, amikor a vallásosságot az emberiség kollektív neurózisaként értelmezte.

A vallásosság és lelki betegség viszonyáról így ír Sanguinetti: „Az ember lelki kalandjait gyakran olyan jelenségek kísérik, amelyek igen hasonlítanak a patológiás jelenségekre. A misztikusok, szentek által használt kifejezések olykor azt a látszatot keltik, mintha énjük elkorcsosult volna, mintha egy bizonyos pszichotikus konfúz állapotban élnének." Ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a beteges megnyilvánulásokat a nem mindennapi vallásos jelenségektől, nemcsak magát a jelenséget kell tanulmányoznunk, hanem a személyt, életvitelének egyéb összefüggéseiben is: a lelki beteg az élet egyéb területén sem képes alkalmazkodni; ellentétben a misztikussal, aki minden más téren normális egyén.

A vallás nem gyógyít

Ha a vallás nem okoz lelki betegséget, akkor nem is alkalmas eszköz arra, hogy vele gyógyítsuk azokat. Itt tulajdonképpen egy újabb vitatott kérdéssel találkozunk: tulajdonképpen mi a vallás szerepe az ember életében? Ismét két végletre szeretnénk felhívni a figyelmet. Elsősorban hitszónokok, de nem egy pszichológus is, a vallást annak funkcionális szerepén keresztül értelmezi. W. James is úgy vélte, a vallás azért hasznos, mert szavatolja a személyi harmóniát, mert a megtérés helyreállítja a lelki egyensúlyt, az életszentség pedig lelkierőt ad. Ezek a hívő számára ismerten csengő állítások, amelyeket azonban a mindennapi megfigyelések nem igazolnak maradéktalanul: a bűnös ember még nem lelki beteg, a szent pedig nem egyértelműen tökéletes személyiség.

A másik véglet szerint a hiteles vallásosság „nem használható semmire", azaz nem lehet a funckionalitás kategóriájában kifejezni. Ez így, elvben jól hangzik, de gyakorlatban ez sem járható út, mert nem illeszkedik bele az ember, különösen is a serdülő lelki fejlődésébe, amikor mindent, tehát vallásosságát is személyiségének kibontakozása eszközeként értelmezi.

A vallás emberségünk szerves része

Ha a fönti megfontolások után most a vallás pozitív szerepét akarjuk felvázolni, akkor egy antropológiai alapállásból kell kiindulnunk: az ember teremtmény, és mint ilyen, nem szükségszerűen létezik, tehát a Teremtőre utalt, Istenre tájolt lény. Ha ennek az alapigazságnak tudatosítása hiányzik életéből, önmaga értelmezéséből, akkor alapok nélkül marad pszichikai élete is.

A humanista pszichológia útkeresése

Ilyen beállításban a vallás kétségkívül pozitív szerepet tölt be a pszichikai integritás terén. E szempontból különösen az ún. humanista pszichológia képviselőinek sikerült meggyőző párhuzamokat kidolgozniuk. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a humanista pszichológia a „legjobb pszichológia" - eszmefuttatásunk során kitérünk majd hiányosságaira is -, de valahogyan a legérthe-tőbb módon fogalmazott meg néhány olyan alaptételt, amelyek visszhangra találtak a vallásos gyakorlatban is.

Általános megfogalmazásban a humanista pszichológia semlegesítette, tompította azt a lélekellenes materialista magatartást, amely más pszichológiákat, például a pszichoanalízist vagy behaviorizmust jellemezte. Sok olyan fogalom, amely a keresztény lelkiség alapvető szókincséhez tartozik, a humanista pszichológiában nemcsak létjogosultságot kapott, hanem ismét köztiszteletben álló fogalmakká vált: személy, érték, lélek stb. Lássunk néhány ilyen párhuzamot. A humanista pszichoterápia a szubjektív élményre, tapasztalatra fekteti a hangsúlyt, amit a vallásos megtapasztalással lehet párhuzamba hozni. Már a zsoltárok is beszélnek vallásos tapasztalatról, amelyet az ember Istenhez való viszonyulásának távlatába helyeznek: ujjongás, magány, bizalom, hála. Jeremiás új szövetségről beszél, amely személyes, közvetlen tapasztalaton alapul. Maga Jézus is hivatkozik erre a személyes tapasztalatra, amikor például az imáról beszél.

A humanista pszichoterápiában az önmagunkkal való egyre őszintébb találkozás mélyebb önismerethez vezet, és ez egyre tágabb teret nyit az önrendelkezésnek, vagyis a döntési szabadságnak. A gyógyulási lehetőséget nem kívülről kell várni, hanem az ember belső világában kell feltárni azokat. Akaratlanul is Jézus gyógyítási „technikája" jut eszünkbe, aki mindig a betegben rejlő képességekre hivatkozott: meg akarsz-e gyógyulni; fogd az ágyadat és járj; mit akarsz, hogy tegyek stb. De gondolkodhatunk antropológiai távlatokban is, és akkor párhuzamot találunk a zsidó-keresztény emberképpel, amely szerint Isten az embert saját képmására teremtette, következésképpen a hiteles istenismeret emberségünk támpontjává válik. A jelenkori lelkiség nagy hangsúlyt fektet az önelemzésre és önismeretre, amikor Isten akaratának feltárását szorgalmazza. Az ötlet nem teljesen új, hiszen Szent Ignác klasszikus módszere a lelkek megkülönböztetésére vonatkozóan pontosan a belső érzelmi megmozdulások megfigyelésén alapul.

A humanista pszichoterápia a jelen pillanat tapasztalatára összpontosít, és kevésbé foglalkozik a múlttal vagy a tudat alatti tartalmak elemzésével. Ha valaki boldogtalan, akkor most az, ha szenved, akkor most szenved, ha szorong, akkor most szorong. Ezért a gyógyulásnak is most kell kezdődnie, vagyis a jelen tapasztalatból kiindulva. Ennek egyik jellegzetes példája a Gestalt-terápia hitvallása: „Ha a páciens ténylegesen minden pillanatban saját magának és cselekedeteinek tudatára ébred, akkor rádöbben arra is, hogy tulajdonképpen ő maga nehézségeinek okozója és ily módon megtalálja a kiutat is." Ez az eszme könnyen párhuzamba állítható azzal a keresztény meggyőződéssel, hogy Isten minden pillanatban jelen van életünkben, szenvedésünkben, minden tapasztalatunkban. Ennek alapján születik meg a mindennapi életben megtestesült lelkiség.

A humanista pszichológia elismeri, hogy a döntési szabadság valóság, és a páciens felelős tetteiért, életéért, problémáiért, minek következtében képes a változásra is. Az alapüzenet, amit el kell sajátítania, a következő: „Nem szüleim, múltam vagy házasságom stb. miatt vagyok boldogtalan, hanem azért vagyok boldogtalan, mert magam akarom így érezni magamat." A személyes felelősség a keresztény lelkiség alapigazsága. Jézus következetesen hivatkozik erre a szabadságra: „ha tökéletes akarsz lenni", „ha meg akarsz gyógyulni" stb.

A humanista pszichoterápiában a terapeuta nem orvos, hanem útitárs, partner, ezért a gyógyulási folyamatban a kapcsolat minősége a döntő, nem pedig a technika. A páciensnek akarnia kell a gyógyulást, hinnie kell saját lehetőségeiben. Ezt párhuzamba hozhatjuk például azzal az evangéliumi jelenettel, amikor Jézus nem volt képes csodát tenni, mivel az emberek nem hittek benne. Ez az új beállítás nagy szerepet kapott ma a lelkivezetésben.

A humanista pszichológia szókincsébe tartozik a spontaneitás. A klienst arra kell bátorítani, hogy próbáljon ki új utakat, tegyen merész lépéseket. Az eszmény az emberré válás, az állandó változás képessége. A keresztény meggyőződésnek része, hogy Isten állandóan aktív, tevékeny, folyamatosan újjáteremt. Az Ószövetségben a próféták voltak a nagy megújítók, a kereszténységben a rendalapítók a spontaneitásból fakadó kreativitás mintái.

A humanista pszichoterápiában a test tudatosítása is gyógyító eszköz. Az embernek nemcsak hogy van teste, hanem maga az ember test. A test fogalma nem idegen a kereszténység számára, jóllehet egy bizonyos kor lelkisége azt ellenséggé tette. A kereszténység a test feltámadását hirdeti. Az új lelkiségben a test nem ellenség, hanem társ. Ezt tükrözik vissza a legkülönfélébb koncentrálási technikák, a tánc bevezetése a liturgiába stb.

Végül megemlítjük még a hitelességet, amely jellemzi a humanista pszichoterápiás kapcsolatot. A pszihoanalitikus viszonyban a terapeutának nemcsak hogy nem kötelező kölcsönös bizalmi kapcsolatot teremtenie, hanem ez éppenséggel ellenkezne a módszer szellemével. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Jézus is könyörtelenül elítélt minden kétszínűséget, farizeizmust.

Összegezve az elmondottakat megismételhetjük, hogy a humanista pszichológia és teológia között sok a találkozási pont: a belső célra irányuló feszültség hangsúlyozása - Istennek mindenkivel van terve; a feltétel nélküli elfogadás (empátia) - Isten szeretete feltétel nélküli; az emberi személy belső értékének elsősége, a szabadság valósága, a változás lehetősége mind-mind elhelyezhető a vallásos élet keretein belül is. Természetesen vannak nehézségek is, például a humanista pszichológia optimizmusa tulajdonképpen nem hagy teret az áteredő bűn valóságának, nem tud mit kezdeni a lemondással mint erénnyel, nem képes értelmet adni a szenvedésnek. (Ez utóbbi két tapasztalat lélektani értelmezése az utóbbi időben csak az egzisztenciális pszichológiában, illetve a logoterápiában kapott helyet).

Mindezek után szinte spontán módon azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a vallás tényleg gyógyító hatással van, hiszen ugyanazok a lélektani folyamatok valósulnak meg általa, mint a pszichoterápiában. Ám nem biztos, hogy itt gyógyításról, illetve pszichoterápiáról van szó. A humanista pszichológia elhárítja magától ezt a jelzőt, nem páciensről és terápiáról beszél, hanem kliensről és pedagógiáról. Az említett elvek ugyanis inkább a teljesebb életet szorgalmazó technikák kategóriájába sorolhatók, mintsem a pszichoterápiába. Sajnos túl sokat és túl sokan beszélnek pszichoterápiáról, de csak kevesen foglalkoznak vele; inkább „lelkigondozásról" van szó. Hasonló módon, egyes lelkészek, papok többet beszélnek pszichológiáról, mint Istenről. Világosan el kell tehát határolnunk a pszichoterápiát a vallásos élettől. Az első pszichikai zavarokat gyógyít, a második a teljesebb élet szavatolója, amint ezt maga Jézus hirdette magáról. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen." Hogy ezen a téren vannak találkozási pontok, hogy a vallás és lélektan kiegészítik egymást, az magától értetődő tény. A továbbiakban megvizsgálunk egész röviden néhány találkozási pontot.

A vallás pozitív hatása a személyi integritásra

Amikor a vallás pozitív szerepét elemezzük, tulajdonképpen a hiteles, elmélyült lelki életre gondolunk, amely magában foglalja az Isten-gondolat elsőbbségét az ember szellemi világában, a rendszeres imát, elmélkedést, vagyis a vallás élését, gyakorlását. A lelki élet a belső világra összpontosít, például azáltal, hogy állandó megtérést sürget. A gyónás és az ima mindig mélyen személyes jellegű vallási gyakorlat. A rendszeres lelki élet tehát visszavezeti az embert önmagához, ami nem kis pszichikai nyereség ebben a rohanó világban.

A rendszeres lelki élet másik emberformáló eleme a meg-igazulás tana, illetve hite. A lelki élet az embert az isteni empátia, elfogadottság állapotába állítja: Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Ez olyan pszichológiai biztonságérzetet kölcsönöz a vallásos ember számára, amelyet nagy szentek életében szoktunk megcsodálni, illetve Szent Pál remekbe szabott szavaival szoktunk idézni: „Ki szakíthat el minket Isten szeretetétől?"

A teremtő Istenbe vetett hit szintén integrációs elem, mivel azt üzeni, hogy Istennek mindenkivel terve van, tehát életünk nem véletlen műve. Ám a vallás különösképpen képes választ nyújtani az élet drámai kérdéseire, például a szenvedés és halál problémájára.

A lelki életnek csak ezt a néhány mozzanatát említettük, csupán abból a célból, hogy érzékeltessük a vallás ún. gyógyító szerepének lehetőségeit, valamint határait. Ilyen beállításban a lelki élet teológiája valóban igen közel kerül a lélektan, különösen is a humanista pszichológia egyes tételeihez. De mindez nem azonos a szűkebb értelemben vett „gyógyítással", amilyent a pszichoterápiák gyakorolnak. Mindezt azért tartottuk fontosnak elmondani, mert egyes karizmatikus kiscsoportokban túl köny-nyedén ígérnek gyógyulást olyan lelki betegségekből, amelyeket nem a vallás gyógyít, hanem az orvostudomány, illetve megoldást olyan egzisztenciális problémákra, amelyeket nem lehet könnyűszerrel megoldani. Túl egyszerű lenne (és túl szép!), ha a világ nagy problémáit úgy lehetne megoldani, hogy felütjük kapásból a Bibliát, hogy lássuk, mit üzen a Lélek. Y. Congar ezt a tendenciát „kényelmes lelkiségként" bélyegezte meg. Azt hiszem, felfigyelhetünk arra is, hogy az evangéliumokban nem az emberek gyógyultak meg, hanem Jézus gyógyított, vagyis nem a vallásosság, illetve a megtérés a gyógyulás okozója, hanem a gyógyító Jézus.

Ma, amikor már (részben) túlvagyunk azon a koron, amelyben a marxisták kivétel nélkül minden vallásos embert maradinak, reakcionárnak és egy kicsit primitívnek bélyegeztek meg, fennáll annak a veszélye, hogy átessünk a ló másik oldalára és azt hirdessük, hogy vallás nélkül nincs becsületesség, hogy az ateisták az oka minden rossznak ebben a társadalomban, és minden másképpen lenne, ha az emberek megtérnének és elkezdenének templomba járni. A vallásosság és a társadalmi jólét, a lelki élet és a lelki egészség közötti viszony nem ilyen egyszerű.

 

Szakirodalom

Bishop R. D.: Psychology and the Pastoral Ministry: Help or Hindrance? Journal of Psychology and Theology 17 (1989) 151-156.

Bufford R. K., Johnson T. B.: The Church and Community Mental Health. Unrealized Potentiality, in Journal of Psychology and Theology 10 (1982) 255-362.

Drewermann E.: Kleriker. Psychogramm eines Ideals. Walter Verlag, Olten und Freiburg im Breisgau 1990.

Gordon J.: Freud's Religious Scepticism Resurrected. Religious Studies 27 (1991) 309-317.

Granberg-Michaelson K.: Healing Community. WCC Publ., Geneva 1991.

Lukas E.: Prevenire le crisi. Cittadella, Assisi 1991.

Meissner W. W.: Ignatius of Loyola - the Psychology of a Saint. Yale Univ. Press, New Haven-London 1992.

Morris J. E.: Humanistic Psychology and Religion. Steps Toward Reconciliation. Journal of Religion and Health 19 (1980) 92-102.

Pavesi E.: Psichiatria e religione. Renovatio 26 (1991) 107-122.

Raab P.: Psychologie hilft glauben. Herder, Freiburg im Breisgau 1990.

Rogers cimü R.: Client-Centered Therapy. Houghton Mifflin Co., Cambridge, Mass. 1951.

Scharfenberg J. (Ed.): Glaube und Gruppe: Probleme der Gruppendynamik in einem religiösen Kontext. Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen 1980.

 

(A szöveg a katolikus pszichológusok és teológusok Kolozsváron, október 24-25-én tartott IV. konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.)