Benyik György
kRISZTUS ÉS PÁL A SZERETETRŐL

 

 

„Pál szíve Krisztus szíve", írja róla Aranyszájú Szent János, a 4. századi keleti egyházatya. Ő maga Jézustól akart tanulni, és arra buzdította híveit, hogy: „Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát." (Ef 6,17) Pál Krisztus szeretetében a megváltó szeretetet látta meg.

„Tele is vannak mindenféle gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, értetlenek, hitszegők, lelketlenek, könyörtelenek." (Rom 1,29-31) A rómaiak hosszúra nyúlt kritikája egyetlen szóban összefoglalható: szeretet nélkül vannak. Pál szeretprogramját is a rómaiaknak fogalmazta meg: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz." (Rom 12,9) Sőt, saját farizeusi törvény jámborságát is egyetlen szóban fogalmazta meg: „A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet." (Rom 13,10) Igaziból Isten országa legfontosabb hatóerejének tekintette a szeretetet: „Mert az Isten országa nem szavakon alapszik, hanem erőn. Mit akartok? Vesszővel menjek hozzátok, vagy szeretettel és szelíd lélekkel?" (1Kor 4,20-21). Saját műveltségét és törvényismeretét is alávetette a szeretetnek, mert azt vallotta: „A tudás azonban felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít." (1Kor 8,1)

A legszebb újszövetségi himnusz is Páltól származik, de a benne megénekelt szeretet Istentől és nem embertől való, bár hittel és áldozatok árán az ember is megtanulhatja, és akkor ez a szeretet is örök lesz: „Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,13) Persze ennek az isteni szeretetnek az emberben le kell vetnie minden emberi gyengeséget, és ezt Pál is csak tagadások sorozatával tudja kifejezni, mert az emberi szeretettől meg akarja különböztetni az isteni szeretetet, amely: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel." (13,4-7) Az egyházközség tagjai közötti kapcsolat legfőbb koordinálója a szeretet, ezért írja Pál a korintusiaknak: „Minden dolgotokat intézzétek szeretettel" (16,14). Sőt, maga sem él a tekintélyi hatalommal, hanem inkább csak kér a szeretetben, amikor Filemonnak ír a szökött rabszolgája ügyében: „Ezért, bár Jézus Krisztusban parancsot is adhatnék rá, hisz kötelességed megtenni, mégis a szeretetre hivatkozva, inkább kéréssel fordulok hozzád, én, az öreg Pál, aki most Krisztusért fogságot szenvedek." (1,8-9)

Manapság a legtöbb lexikon a szeretet és szerelem szavakat felváltva használja a személyek közötti pozitív kapcsolatra. De mindannyian tudjuk, hogy Teréz anya és Napóleon szeretete között óriási különbség van. Kierkegaard azt mondja: „A szeretetnek a halottakra való emlékezésben megnyilvánuló műve a legönzet-lenebb szeretet műve."

Az emberektől tanult szeretet nagyon ellentmondásos, mint azt Somlyó György igen jól kifejezi a Mese arról, ki hogyan szeret írásában: „Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret./Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. / Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben." Az emberektől tanult szeretet tehát nem a legtökéletesebb érzelem. Igaz, a szeretet megtapasztalása létfontosságú és testértelmezésünkre is kihat. Minden kultúrának megvan a maga szeretet-nyelve, esztétikája, és mielőtt még a hívő ember szeretete olyan tökéletes lenne, hogy általa Krisztus testévé válhatna, hosszú harcot kell folytatnia az ember testben megtapasztalt szeretettel, jóllehet az soha nem lehet testtelen, még akkor sem, ha a sok évszázad keresztény kultúrájában a szeretet testhez kötődését leértékelték.

A szeretet újszövetségi szóhasználatban többféle vonzalmat jelent. Az érosz, amelyből az erotika szavunk is származik és amely a görög mitológiában a szerelem istenét jelentette, az a spontán vonzalom volt, amelyhez bölcsesség és szépség is társult, de lehetett dühöngő téboly is. Csak megszelídített formában tekintették igazán pozitívnak, értékesnek. Vele szembe állították az agapé fogalmát, mivel az érosz az énközpontú, az agapé pedig az önzetlen szeretetet jelentette. Nem véletlen, hogy Pál a pártokra szakadt korintusi híveknek írta meg a szeretet himnuszát az önzetlen szeretetről. (1Kor 13f) Ez a szeretet azért mutat túl az emberi természeten, mert Istentől származik. (Róm 5,5)

Szent Ágoston a szeretetnek és a szerelemnek igen változatos formáit tapasztalta meg, de végül csak egyetlen igaz szeretetet fogadott el, ez pedig az Isten szeretete volt, az „amor Dei", amely a legfőbb jó felé irányult. Igaz, felfedezte az emberre irányuló szeretetben is az Isten szeretetének keresését. Sokan az embert gondolkodó lénynek, mások gondolkodó állatnak tekintik, pedig Jean-Luic Marion véleménye szerint helyesebb lenne „szerető állatnak" nevezni. Ugyanakkor nevezhetjük az embert szeretetre éhes „állatnak" is, akit két kérdés érdekel: „Szeretek-e?", illetve „Szeretnek-e?" Mindkét tevékenységet leginkább a hazugság, a féltékenység és a gyűlölet fenyegeti, olyan emberi magatartásformák, amelyek átcsapnak egymásba: az emberek esetében a szeretetből gyűlölet vagy féltékenység is lehet. Az igazi szeretetnek azonban mindig van eszkatológikus jellege, de az sohasem az érosz, hanem mindig az agapé.

Az, hogy egy embernek vagy egy társadalomnak milyen a szeretetkultúrája, az spirituális fejlődésének szintjét is jól jellemzi. Ahol a szeretetnek csak a „filia" változatát ismerik, vagyis a rokonok és gyerekek iránti vérségi vonzalmat, azt a társadalmat törzsi, patriarchális társadalomnak nevezzük. Azt a társadalmat, amelyben csak az „éroszt" ismerik, mint a személyek közötti vonzalom egyetlen szakrális formáját, ott démonikus erők szabadulnak el, és az egymáshoz közel került egyének, férfiak és nők, könnyen istenítik és démonizálják egymást. Ahol megismerik az agapé fogalmát és nem száműzik a másik kettőt, hanem csak megszelídítik vele a filiát és az éroszt, ott kezdődik a szeretet kultúrájára épülő keresztény társadalom. Sajnos a történelemben sok esetben, az igazán értékes „agape" kedvéért, letagadták a másik kettőt. Nagy baj származott ebből, mert amíg családban és testben élünk, személyi torzulások nélkül, soha nem tagadhatjuk a másik kettő létezését. Érdemes tehát elismernünk és az „agape" segítségével transzcendentálnunk mindazt, ami bennünk emberi, hogy ne a szeretetre éhes állat vegye át az uralmat személyiségünk felett, hanem egyesülni tudjunk Istennel is, és személyiségünkből előhozzuk az isteni tulajdonságokat is.