Könyv
pOSZTMODERN...

 

A sav, a bors, a nedv, a kedv, a szenvedély hassa át az írást. Ne fogjam vissza a lelkem, amikor a pennámat megeresztem... - biztatott egyik kedves ismerősöm. Valami ilyesmit éreztem fiatal kollégám könyve olvastán (Diósi Dávid: Egyházam a posztmodernben, Vigilia, Bp. 2014), aki nem sokat tétovázik, ha „terepszemlét" kell tartani az egyházban és néven nevezni a tényállást. Sőt. Énmagam is sokszor belepirultam, mindannyiszor fölment a pumpám, ahogy olvasás közben éreztem: „na ezt jól megmondta".

Nyilván nem akarja úgy megmondani a mondandóját, hogy csak a siker pálmáját vinné el, a kudarcét meg kiadná alvállalkozóknak. A sajátjáról, az egyházunkról beszél, amely mindannyiunk anyja és üdvösségünk közvetítője. Találó szóképei, szókapcsolatai, meredek fogalmazásai mindenképpen szimpatikussá, sőt érdekfeszítővé teszik a kötetet. Tetszetős a könyv külleme, szerkezete, meg az is, hogy könyvjelzővel látta el a nyomda, mint hajdanán az olvasott klasz-szikusokat. A könyv két fő részre tagolódik (Terepszemle egyházunk háza táján, valamint Egyházunk dialógus „kényszeréről"), amelyek szervesen egymáshoz tapadnak.

A gyulafehérvári Szeminárium liturgikus tanára, a teológia doktora szokatlan nyíltsággal, megdöbbentő őszinteséggel és bölcs rá I átással, olvasmányos stílusban ad bárki - de valójában a teológiai vájtfülűek, a klérus és a hívő értelmiség -kezébe fogódzót, amellyel hangosan gondolkodva leleplez és felébreszt, tanít és tanácsol egyszerre. Nemcsak a felszínt kapargatja meg, hanem valós tabudön-tögetéssel igyekszik felrázni a változások szelétől megszeppent posztmodern kori egyházát.

De mi is a posztmodern? Igazából a mai, arculatát meglehetős gyorsasággal változtató világot szokták így nevezni. Ez a korszak, amelyben élünk, tulajdonképpen átláthatatlan. Hirdetői szerint leszámoltak a zárt és végleges rendszerekkel, kizárólag csak az egyén szabadsága és a folyamatos haladás optimizmusa a biztos, az el nem köteleződés, a végérvényes igazságok, a biztos szellemi-kulturális mankók nem léteznek. Igazából attól posztmodern, hogy minden kellőképpen ideiglenes és megfelelően esetleges... Olyan, mint Bábel tornya, miután utolérte az isteni ítélet, megteremtve a globalizált szétszóratás és ato-mizálás védtelenségét, létrehozva a sokféleség bizonytalanságát, a „kvázi-semmi sem az, aminek látszik", „csak mintha" bizsergető-nárcisztikus érzését.

A szerző meglehetős hévvel, néhol már-már laza negédséggel, bölcselkedve és az erőltetett eredetiség látszatával, szájbarágósan mond ki szentenciákat arra vonatkozólag, hogy milyennek kell lennie az egyháznak ebben a korban. Néhol ezt bántónak éreztem, máshol a lelkipásztori tapasztalat, az érettség hiányának. De ezen még lehet segíteni.

Például azt, hogy az egyháznak toleránsnak kell lennie, vállalnia a kommunikációt és a dialógust - ezt értem. Ugyanakkor csupa idegen szavak, amelyek nagyon sok mindent jelentenek. Az idegen szavakkal gyakran az a bajom - mégha szakzsargonról van is szó -, hogy túl könnyedén tömörítenek. Jelen esetben is. Gondolom, sejtetni szeretnék a tudományosságot... Miközben a magyar szereti az árnyalatokat. Épp az igazság mibenlétének minél érthetőbb és megfoghatóbb visszaadása érdekében. Lássuk csak például, mi a tolerancia: egyszerre jelent engedékenységet, a másság eltűrését, türelmet, tűréshatárt, béketűrést, ellenállóképességet. Aki tolerál, az megtűr, megért, eltűr, elvisel, kibír, kiáll, elszenved, elnéz, enged, hagy.

Vagy mit kezdünk a kommunikációval, ami szintén gyűjtőszó. Jelenthet kapcsolatfelvételt, közlést, tájékoztatást, jelrendszert, egymás megértését, az érintkezés különféle formáitól a gesztusig, a hangtól az érintésig. Arról nem is beszélve, hogy indokolatlanul sok szakzsargont találunk egy-egy megfogalmazásban, ami ráadásul nemcsak zavar, hanem a szöveg megértését is nehezíti.

De hogy a kötet provokatív jellegét, annak pozitívumait se hallgassam el, meg kell említenem azt a bátorságot, merészséget, amellyel a szerző nevén nevezi korunk lelki-szellemi betegségeit, feldobva a labdát minden illetékesnek, hisz az egyház mi vagyunk. Mindenképpen dicséretre méltó az a prófétai hang, az az elkötelezettség, amellyel akár mások nevében is szót emel.

Diósi Dávid nagyszerű barangolást tesz a „pláza-kultúra" háza táján, az ateizmus új fajtáit is bemutatva, és azt hangsúlyozza, hogy az egyedüli járható út a dialógus. Biztat erre a párbeszédre papot és püspököt, laikust és beavatottat egyaránt, úgy, hogy közben óv az intoleranciától, a begyepesedett ideológiáktól, hisz csak ezek feladásával léphetünk ki az „egyházi csendéletből".

Csak az a kérdés, hogy a posztmodern világ - amely szemmel láthatóan az újszövetségi szentjánosi „világ" is egyben - képes-e befogadni a Világosságot?! Azt, amelyet a felvilágosodáskor már kizárt magából, s azért sötétült el. Vajon összeegyeztethető-e a tűz a vízzel? Vajon a világnak kell-e mindenáron megfelelnünk, vagy inkább a jézusi főpapi imába kapaszkodnunk: „nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg a gonosztól". Ilyen szempontból nem tűntek meggyőzőnek számomra a szerző könyv végi jótanácsai sem, amelyekben kétségkívül sok a hasznos ötlet is, de szerintem nem elégségesek.

Ám a könyv így is eléri célját: elgondolkodtat, és lökést adhat a lelki feltápászkodáshoz. Erdélyi viszonylatunkban, azt hiszem, még sok minden egyébről is szó eshetne: pl. kisebbségi lét, szegénység, a kommunizmus hordalékai, a papság leterheltsége, falusi és városi pasztoráció, gyermektelenség, kivándorlás, szórvány stb. A cölibátus eltörléséről vagy a püspökválasztásról nem is beszélve.

Mindenképp a könyv erényei közé sorolható, hogy sok kérdést feszeget, sok labdát feldob, szembenézésre, hangos, közös együttgondolkodásra sürget, fórumok után kiált, ahol végre nemcsak kiteregetnénk szennyesünket, hanem ki is mosnánk. Hátha most.

 

Sebestyén Péter