Lepedus István
sZERZETESEKRŐL A VILÁGI SZEMÉVEL

 

 

A szerző a szatmári egyházmegye Világiak Apostolkodási Irodájának vezetője.

Meglátásaimat a Szatmári Egyházmegyében töltött sokéves munkám kapcsán, személyes megtapasztalásaim alapján és néhány családos munkatársammal való konzultáció nyomán, krisztusi szeretettől vezérelt, jó szándékú véleményként fogalmaztam meg.

A szerzetesi életforma erősségei az egyházi és társadalmi valóság alapján

A szatmári egyházmegyében működő 10 férfi és 31 nő szerzetes embersége, tiszteletre méltó személyisége számít erősségnek. A legfontosabb az, hogy vannak szerzeteseink! Tudjuk, tapasztaljuk, hogy mindegyiküknek megvan a maga karizmája, a maga egyedi stílusa. Nem magától értetődő számomra a jelenlétük, hiszen 1996-tól körülbelül 2006-ig mindössze egy-két szerzetes volt a Szatmári Egyházmegyében. Legszebb érték a hűségük, amelyik különösen feltűnő a jelenkorban, hiszen most egyáltalán nem divat érdekmentesen hűségesnek, kitartónak lenni.

Szerzetesnőkkel, szerzetesekkel való pozitív tapasztalataimból merítve, több okból is hálás vagyok nekik:

Több mint tíz éve bölcsője, reménye ők azoknak a peremre szorult gyerekeknek, családoknak, akik bár beszélni tudnak, valójában még sincs hangjuk, nincsenek egyenlő létfeltételeik, sőt, még esélyük sem arra, amit mi „normális életnek" nevezünk. Ott vannak velük, mellettük a tiszta és biztonságos egyházi intézményekben, de még inkább a lyukas tetejű, nejlon ablakú vályogkunyhóik küszöbét csendesen átlépve, vagy éppen őket saját otthonaikba is beengedve.

Segítenek a hitben érettebbé válni mindazoknak a férfiaknak és nőknek a plébániákról, akiknek talán nem volt elegendő a vasárnapi prédikáció.

Egyszerűen és derűsen mernek a fiatalok közé vegyülni, mert szerényen és sallangmentesen megtalálják az időt és a formát, hogy együttműködjenek nemcsak a plébánosokkal, hanem a különböző lelkiségi csoportok tagjaival is. Lelki kenyeret kapunk tőlük a lelki kísérés, a lelkigyakorlat, a katekézisek asztaláról, de táplálóak tudnak lenni akkor is, amikor egy időre a gyermekeinkkel foglalkoznak, és a különböző találkozókon, ifjúság, család, hivatás munkacsoportokban a só és kovász szerepét töltik be. Mert ízesen és hitelesen rajzolódik az istenarc a gyermekek, fiatalok elé, amikor hittanórán velük vannak.

És mert jó, hogy cukrászdát nyitnak és óvodát a rászorulókért és a rászorulóknak.

Megnyugtató látni, ahogyan közösségeik idős tagjainak vállán szelíd ölelés gondoskodásuk.

Van, amiért megkeressék őket a serdülők és a fiatalok, mert érzik bennük, körülöttük a Gondviselő titokzatos erejét, szépségét.

Árnyoldalak

A helyzet jobb, mint régebb, de még mindig elszigeteltek is a szerzetesek. Valamiképpen a környezet is elszigeteltségben tartja őket. A szekuláris szociális intézmények kirakata, a végeláthatatlan projektek és akciók mögött nem mindig könnyű felfedezni az evangélium irgalmas lelkületét, a Szentlélek személyességét. Előbbieknek lehet, hogy előítéleteik vannak, nekünk, keresztényeknek pedig lehet, hogy túl bonyolult egyházias szókészletünk, vagy nem elég vonzó a kép, ami látszik. Egy őszintébb, előítélet-mentes közeledés és párbeszéd kölcsönösen sokat segíthetne.

A szerzetesek szükséges és sajátos önállósága mellett egyfajta egyházon belüli elszigetelődés is érzékelhető. Vajon hogyan tudna megjelenni, felerősödni az egyházban a rendek profetikus hangja, lelki igényessége, mélysége?

Az elszigetelődésnek oka lehet a sok „ezo" irányzat is, amelyek divatosak, agresszívek, néha drágák is, és amelyek látszólag kiszorítják a szerzeteseket. De vajon mi, keresztények valóban utánamegyünk az elveszett századik báránynak?

Szerzeteseink jelen vannak, de néha mintha mégsem lennének elérhetőek. A rengeteg felkérés, meghívás sokfelé cibálja a kisszámú közösségeket, tagjaik sokat vannak úton. Ez pedig megnehezíti a lelki kísérés, lelkigondozás folyamatát. Összetördeli a bizalom útját, elbizonytalanítja a halkan kopogtatókat.

Az iskolás gyermekekhez hasonlóan, akiknél néha az extrakurrikuláris tevékenységek fontosabbak, mint megtanulni becsületesen szorozni vagy Weöres Sándort olvasni, a szerzetesek esetében is aggódom, hogy a fontos és értékes felkérések, meghívások megelőzik a sokkal banálisabb, szürkébb otthoni hétköznapi teendőket, papok vagy szerzetesnők esetében egyaránt. Nem szeretnék általánosítani, de érdemes mérlegelni. Egy személyes példával szeretném érthetőbbé tenni mindezt. Tizennyolc éve dolgozom az Úr szőlőjében. Az első években havonta három hétvégét, hetente két-három délutánt dolgoztam nagy lelkesedéssel az amúgy nagyon jó lelki találkozókon, képzéseken, programokon. Három gyermekünk akkor még kicsi, alig kétéves volt. A feleségem gyakorlatilag szinte egyedül rendezte őket. Csak két év után vettem észre, hogy ez nincs rendben. Újra kellett szerveznem az időbeosztásom, úgy, hogy legyek valóságosan is otthon, hogy alkalmam legyen pelenkát is mosni, ringatni, mesét olvasni, a feleségemet meghallgatni, vagy vasárnap délután „csak úgy" sétálni, mint mások.

Hosszabb ideje megkeresnek válási krízis martjain szenvedő párok, válás fájdalmában szenvedő asszonyok. Segítek, amennyi tőlem telik, keressük a folyamat okait, az erőforrásokat, a túlélés fogódzóit. Azokkal, akiknek van istenkapcsolatuk, együtt is imádkozom. De azt gondolom, jó lenne, ha a szerzetesnők között, akik hivatást éreznek rá, lennének olyanok, akik a megfelelő felkészülés után segítenének ezeknek a vergődő személyeknek. Tudom, hogy a papoknak, szerzetesnőknek nincs házastársuk, saját gyermekük, és ez valószínűleg nehezebbé teszi a családokhoz való közeledést. De így meg sem születnek a kapcsolatok, a lényeg meg se pöccen. Fontos, nagyon fontos a legkisebbek, a peremre szorultak mellett maradni, a magányos, megvert idősek, a kifakult tekintetű fiatalok, a mindig éhes gyermekek mellett jelen lenni, de az érzelmi nyomor és ínség a felnőttek körében is nagy. Első látásra jól fésültek és magabiztosak, de valójában kétségbeesettek és jéggé dermedtek.

A válás nagyon fájdalmas folyamat, amelyben mindkét félnek megvan a maga része. Az okozott sebek jobban gyógyulnak, ha a krízis idején megmarad a tiszte -let, ha az emberi személy méltósága nem tipródik meg. Lehet, hogy ez érvényes azokra a személyekre, testvéreinkre is, akik „elválnak" a szerzetesi közösségtől. Még az is megtörténhet, hogy egy erre a célra felkészített szakember, „közös-ségterapeuta" segítségével megelőzhető lenne ezeknek a fájdalmas elválásoknak egy része.

Elvárások, kérések

Mi, világiak, családok szeretettel és nagy alázattal kérjük a szerzetesektől, hogy minél kevésbé szigetelődjenek el tőlünk. Sokaknak biztonságérzést ad az is, ha egyértelmű rendi ruhát hordanak jelzésül.

Kérjük, hogy jöjjenek hozzánk, kopogtassanak be az életünk ajtaján, amikor gyermekünk születik, amikor költözésünkkor egy egész világ mozdul bennünk, amikor a házastárs külföldre szakad dolgozni, amikor az anyát a rákbetegség egy fél év alatt elviszi, amikor a drága dédit elszólítja az Úr, amikor egy jeges fal lehelete dermeszti a házastársakat, és kérdezzék meg csendesen, hogy van a szívünk, bírható-e még a helyzet. Kérjük, hogy ne csak értünk, hanem velünk is imádkozzanak. Bátorítsanak konok kitartással, legyenek közel, hogy megérinthessenek, mert hisszük, hogy általuk az Úr érintése gyógyít.

Maradjanak elkötelezettek a legkisebbek mellett. A gyermekek, betegek, idősek mellett a különböző sérüléssel élők is várják őket. De ugyanakkor maradjanak elérhetőek a lelki kísérőt keresők számára is.

Volt bátorságuk belépni a kórtermekbe, a különböző segítő intézményekbe, most arra kérjük őket, hogy merjék a világiakat akár otthonaikban is meglátogatni, vagy akinek erre van hivatása, az a munkahelyeken is dolgozzék együtt embertársaival.

Nem segít nekünk, ha túl gyakran elhívják vagy csereberélik a szerzeteseket. Ha kétévente másik szerzetes vagy nővér nyit ugyanolyan kedvesen mosolyogva ajtót, nem biztos, hogy lesz erőnk újra és újrakezdeni.

Jó lenne, ha a fiatalok köztük élhetnének egy napot, egy hetet vagy többet. Az egyszerű dolgok mélysége hiányzik nekünk. Szét vagyunk szabdalva, nincs rend, egyensúly. Ha náluk még van, kérünk belőle. Ha közösségeik egészségesek, nyitottak - nem ideálisak, nem konfliktusmentesek -, akkor ennek vonzereje van, lesz. Fontos, hogy gondoljanak erre, és nyissák meg házaikat a kopogtató fiataloknak, felnőtteknek.

A szerzetesek élete sokban más. Megélt, hiteles lelkiségük kisugárzik. Vannak, akiknél nagyon láthatóan. Őket karizmatikusoknak hívjuk, és mindenki őket keresi, hívja. Másrészt ott élnek a láthatatlan szentek, akik csendesek, nem végeznek nagy dolgokat, talán a médiában sem szerepelnek, de akiknek szíve melege köré odakuporodnának az emberek. Mert egy-egy ilyen ember mindig ott van a kertben, a nagy diófa alatt.

Kérjük szerzeteseinket, hogy képezzék magukat folyamatosan, hogy hitelesek tudjanak maradni. Hogy értsük őket, hogy ne teológiát mondjanak, hanem Isten szava legyen bennük. Tartsanak különféle lelkigyakorlatokat. A Lélek érintése sokféle. Képezzék magukat a lelki kísérés, a lelki gyógyítás területeire is. Talán túl hamar átkerült ezen a téren a szőlő jókora része a pszichológusok kerítése mögé. Vagy talán magukra hagytuk ezeket a szakembereket.

Végezetül: merjenek a maguk férfi és női énük, identitásuk közepe, magva felé hatolni. Kerüljenek természetes kapcsolatba érzelmeikkel. Legyenek jó barátai a testüknek. Jól áll nekik, amikor egységes egészek. Lelki kisugárzásuk mellett személyiségük természetessége és szépsége megkönnyíti a hozzájuk való közeledést.

(A szöveg a férfi és női szerzeteselöljárók konferenciáinak 2014 őszén megtartott közös tanulmányi napján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)