Könyv
a MAGVETŐ VÁNDORAPOSTOL
Em lékkönyv Jáki Teodóz bencésről

 

Istennek köszönjük, hogy miénk volt és maradt, mert szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.

(Szent Ágoston)

A százhárom vallomás/emlékezés antológiáját (A vándorapostol - Jáki Sándor Teodóz OSB emlékezete, Győr 2014) egy név - Jáki Sándor Teodóz bencés (1929. május 12-2013. január 8.) - fűz egybe. Nem lehet ezt a kötetet úgy kézbe venni, hogy ráhangolódásként előzőleg ne pillantsunk, olvassunk bele az általa írt Csángókról, igaz tudósítások című, méltán több kiadást megért kötetbe, hogy ne hallgassuk újra s újra a Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít című hangfelvételt, hogy ne lapozzuk fel Cs. Varga István Rokonföldön című kötetét, amely Jáki Teodóz kalauzolásával Erdélyben és Csángóföldön tett szellemi utazás lírai töltettel, tanítványi alázattal megírt útirajz - mindhárom ahhoz segít hozzá, hogy ember- és lélekközelből ismerjük meg azt az embert, aki „egyike volt Isten ajándékainak". A kötet százhárom emlékezést/vallomást ölel fel, azon szerencsésekét, akik személyesen ismerhették a bencést, de hozzájuk társíthatnánk még azokét a tíz- és tízezrekét, akik ugyancsak megmártózhattak szellemi kisugárzásának szivárványfürdőjében, részesedhettek imádságos lelkületének kegyelmi ajándékában.

Ideálokat romboló világunkban, nemzeti, emberi, erkölcsi értékeinket devalváló, tagadó, szétzúzni kívánó korunkban Jáki Sándor Teodóz alakja, személyisége, lelkisége példaképként áll előttünk. Boldogok azok, akik személyesen ismerhették, hallhatták a „szürke fejű öreg bácsó" tanításait, szentbeszédeit, baráti szavait, a Szűzanya tiszteletét hirdető, szüleink megbecsülésére buzdító példázatait, kifogyhatatlan élményeit, szilárd lelki egyensúlyt és harmóniát sugárzó lelkiségét.

Személyiségképének, portréjának elkészítéséhez színkavalkád kínálkozik e kötet lapjain. Az olvasót - s a szemleírót - rabul ejtik az elismerést, tiszteletet, csodálatot, kegyeleti tisztelgést árasztó szavak, gondolatok, amelyekkel az ének-és zenetanár, a karnagy, a közösségépítő, a népi imádságok gyűjtője, a vándor, a zarándok, az előimádkozó és -éneklő szent ember, a csángók apostola emlékét idézik elénk. Azt az embert, aki élte áldott évtizedeiben „lelkes volt és lelkesített", mindvégig, mindenhol és mindenkor „szolgálni akart, ahol csak tudott".

Miként tükröződik ez vissza a kötet lapjain megszólalók mondataiban? Ahány emlék, annyi tükörkép, s mindenikről a bencés jóságos arca, szelíd szeme néz vissza ránk. Mily felemelő példatár állítható össze belőlük?! Íme néhány - szubjektíven - kiragadott példa: „.fény hordozó volt, és fényt hagyott maga után"; „... a derű, a lendület, a fáradhatatlanság, a nyitottság, a közvetlenség, a kötelességtudat, nagy munkabírás ismérvei jellemezték legjobban"; „. egyszerre volt jelen lényében: bölcsesség, derű, emberszeretet, megértő türelem, rendíthetetlen hit, elszántság, legendásan nagy munkabírás, a nehézségektől vissza nem riadás, önzetlenség, sziporkázó humor, hatalmas tárgyi tudás, kiváló kapcsolatteremtési képesség és nem utolsó sorban tántoríthatatlanul szilárd elkötelezettség a magyarság, ezen belül a legsanyarúbb helyzetben lévő nemzettársaink iránt"; „a jó Isten szent muzsikus szerzetes szolgája"; „a hazaszeretet, a helytállás, a megmaradás parazsát táplálta"; „a közösségépítés mestere"; „a külhoni Magyarország »nagy embere«"; „tudást, örömet, mosolyt adott mindenkinek"; „éltető ereje a másokért élés"; „jelenlétével képviselte, szavaival hirdette, cselekedeteivel tanúsította a kereszténység lényegét"; „a Musica Sacra tanítója"; „reményt vitt a csángók földjére, hitet és reményt hozott a Kárpát-kanyaron túlról - Magyarországra"; „áldás tudott lenni az egész magyarság számára"; „hitte: a kardnál erősebb a szeretet, a hit, az imádság a legfőbb egységet teremtő erő"; „kereszténységben, egyetemes magyar nemzetben gondolkodott"; „korunk leghűségesebb magyarja"; „a csángók apostola"; „nemzedékekben hintette el a magot: a szülőhely, a haza, minden magyar ember és minden nemzeti érték tiszteletét és szeretetét". „Soha nem volt rest útra kelni századszor; Bibliát, vigaszt, gyógyszert venni és vinni ötszázadszor is. Kórust vezényelni, fiatalt és idősebbet tanítani és példát mutatni ezerszer és ezerszer. Tevékeny, szeretetreméltó és minden jóra serkentő pap-tanárként, az egyetemes és magyar kultúrát gazdagító, terjesztő, erőt és magabiztosságot sugárzó embere volt az Úrnak."

A kötet lapjairól kibontakozik az a gazdag életút - a szolgáló szereteté -, amely megérintett mindenkit, akivel valaha is találkozott. A több mint ötezer általa gyűjtött egyházi népének ezredévnyi időt ölel át, és megmaradt a néplélekben, őrizve azt a hallgatózó fülek elől, őrizve azt a tiltó egyházi és világi rendelkezések ellenére, különösképpen a végeken, a leszakított területek falvaiban. És ő visszaadta azokat nekünk. Olyan ez a könyv, akár a breviárium: egyvégtében talán nem is volna szabad olvasni, hanem lelkigyakorlatként elmélkedni az írásokból fakadó gondolatok, a bennük feltárt eszmények, értékek felett, erőt gyűjtve, merítve a bennünket körülvevő közönnyel, a nihil sátáni támadásaival szemben, hogy magunk is Jézus-hordozókká, hitüket bátran meg-valló keresztényekké váljunk. Az elszakított területeken tett sokszori látogatásain tudatosult benne, hogy „mily szorosan összefügg egymással az anyanyelvű hitélet és a nemzetiségi önazonosság tudata", mily romboló lelki és nemzeti genocídium annak megtagadása, a magyar szó kitiltása templomainkból, iskoláinkból, közintézményeinkből. A Csángóföldön tett zarándokútjain meggyőződhetett arról, hogy „a románosítás fő eszközei azok a közülük származó papok, akiket bentlakó szemináriumi tanuló éveik alatt teljesen elidegenítenek kibocsátó közösségüktől és anyanyelvüktől, megfosztanak eredeti identitásuktól."

Ha Jáki Sándor Teodóz atya elolvashatná az elvesztése fölötti fájdalmunkról szóló sorokat, erőst felülbírálná, mondván: sosem a halálról kell beszélni, hanem égi születésnapról. A születés pedig örömre és hálaadásra indít: „Köszönjük, Istenünk, hogy megajándékoztál Teodóz atyával." Csodálatos örökséget hagyott ránk! Úgy érezzük: kevés, erőtlen a szó, hogy azt a maga valójában megköszönjük, megháláljuk, megbecsülhessük, méltóképpen értékelhessük. „Ajándék volt ő, egyszeri és megismételhetetlen." Az ajándékot pedig illik megköszönni. Jáki Teodóz esetében mindenekelőtt Istennek! - amint azt írásunk jeligéjeként idézett Szent Ágoston tette a maga idejében. Ismét a kötetben olvasható tisztelgő sorokból válogatunk egy jelképes csokorra valót: „szellemi vándortárs marad az elköltözött tiszta eszmék, magas értékek vállalásában, egyház- és nemzetszolgálatban"; „igyekezni fogunk, hogy távozásán érzett szomorúságunk sose legyen nagyobb, mint hálaadásunk és örömünk azon, hogy sokáig köztünk volt, és élveztük tanítását, barátságát"; „köszönjük a barátságot, a sok-sok tanítást! Köszönjük, hogy megerősítettél bennünket hitünkben, magyarságunkban. Megtanítottad nekünk, hogy nyitva tartsuk szemünket, szívünket, lelkünket, hogy meglássuk és befogadjuk a reánk bízott örökséget"; „adjunk hálát Istennek az ő gazdag munkásságáért, hordozzuk őt imádságunkban, kövessük életünkkel"; „... most, hogy elment, már nem ő szól hozzánk közvetlenül, hanem Isten üzen általa. A mi feladatunk, hogy ezt a gazdag szellemi örökséget, melyet ránk hagyott, ápoljuk, és másokat gazdagítva éljünk belőle."

Emlékezésünk, méltatásunk méltó befejezéseként idézzük a próféta szavait: „Akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok." (Dán 12;3.) Jáki Sándor Teodóz atya csillag számunkra, Istenhez vezérlő csillag, Jézus-kereső utunkon világító fáklya. Magunk is hittel valljuk, rá is illőnek tartjuk és idézzük klasszikus költőnk, Arany János Széchenyi emlékezetére írott igazgyöngy-csillogású sorait: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, ami benne földi, / Egy éltető eszmévé finomul, / Mely megmarad s nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik; / Melyhez tekint fel az utód erénye: / Óhajt, remél, hisz és imádkozik."

Ferenc pápa a 2015-ös esztendőt a megszentelt élet évének nyilvánította. A kezünkbe adott kötet kiváló „segédeszköz" ahhoz, hogy fogalmat, képet alkothassunk arról, milyennek kell lennie az életútnak, szolgálatnak, hivatástudatnak ahhoz, hogy valóban megvalósíthassa azt az életideált, amelyet azoknak kell követniük, akik Isten, az evangélium hirdetése és az egyház szolgálatába szegődnek, akik a nemzet, a család, az emberi méltóság és szolidaritás, a tárgyi és szellemi örökségünk védelmére kötelezik el magukat.

A kötetet kiegészítő Életrajzi vázlat igazi szerzője Jáki Sándor Teodóz, ez csupán az ő önéletrajzának kivonata. A tudományos és közéleti szervezetekben betöltött tagságának, kitüntetéseinek és írásainak adattára „tárgyiasítja" azt az életutat és munkásságot, amely nevéhez kötődik, amelyet Isten kegyelméből megfuthatott, megvalósíthatott.

Máriás József