Incze Dénes
sZERZETESI PÉLDAKÉP
Megemlékezés Csiszér Elek ferencesről

 

 

Ferenc pápa az idei esztendőt az Istennek szentelt személyek - férfiak és nők - évének nyilvánította. Méltó és igazságos. Hiszen Isten ügyét és az evangélium terjesztését egyházunkban nemcsak a felszentelt papság, hanem évszázadok óta a szerzetesrendek is példaadóan és a legnagyobb lelkiismeretességgel szolgálták és szolgálják. S ha az oltárra kerültek - kanonizált szentek - számát is megnézzük, az ő javukra billen a mérleg nyelve.

Erdélynek is megvoltak és megvannak a nagy múltú férfi és női szerzetesei. A férfi rendek között mindenkor az elsők között Szent Ferenc fiai, a ferences barátok álltak. Fő „fészkük", sok más mellett, a csíksomlyói kolostor volt, miként ma is az.

Áldásos papi és szerzetesi életüknek és munkásságuknak leglátványosabb eredménye a török világban mutatkozott meg, amikor a 150 éves török uralom alatt a szultánok is I. Szulejmántól kezdve szabad működést biztosítottak nekik. A hitújítás utáni hosszú századokban is szinte csak ők működtek papok hiányában nemcsak a mai Moldva területén, de még a Székelyföldön is. Ennek köszöntő-en maradt fenn a katolikus hit Erdélyben. Hosszan sorolhatnánk Istenért és népünkért végzett életáldozatukat.

Közülük Elek atyát, teljes nevén Csiszér Imrét emelem ki ebben az írásban, több okból: az imádság és a munka embere volt, kora egybehangzó véleménye szerint: igazi szent, továbbá Erdély leghíresebb gyóntatója. Legnagyobb tette, hogy Tréfán Leonárddal, László Polikárppal, Dávid Antallal, Kory Ottóval együtt, rendjét karizmatikus adottságával megújította. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök rendkívüli gyóntatója volt. Baráti és levelező viszonyban állt Bangha Bélával és Prohászka Ottokár püspökkel.

Sokatmondó az is, hogy Isten szolgája, Márton Áron püspök is szentelése előtt az ő vezetésével végezte Brassóban az ilyenkor szokásos lelkigyakorlatot. Az akkori öreg házfőnök erről a következőket jegyezte fel a Historia domusban: „Az új püspök úr Őnagyméltósága lelkigyakorlatot tartott klastromunkban. Kiváló vendége volt klastromunknak 1939. február 3-10. napjain. Márton Áron, Erdély apostoli kormányzója, s az erdélyi egyházmegye kinevezett püspöke, február 12-i püspöki felszentelése előtt csendes házunkban tartott 8 napos lelkigyakorlatot. Istenfélő lelkiatyánk, Csiszér Elek ex minister atya vonzotta a kegyelmes Főpásztort szerény házunkba. Ezt a Püspök úr megtisztelő, kedves leveléből következtetjük. Drága napok voltak ezek, amelyeken a kis laikus testvértől kezdve mindnyájan épültünk a Főpásztor úr szerénységén, alázatosságán és igénytelenségén. Sajnos megnyerő közvetlenségét csak 3-án a vacsoránál és 10-én élvezhettük, mert a lelkigyakorlat napjain a vendégszobában étkezett. Lakása a provinciálátusi cella volt."

Csiszér (Imre) Elek Csíkcsobotfalván, a segítő és csodatevő Szűzanya lábainál született 1856. november 6-án. Jakubinyi György érsek egyik könyvéből tudjuk, hogy gyengesége miatt még aznap megkeresztelték. Haton voltak testvérek, ő volt a negyedik. Szülőfalujában kezdte elemi iskoláit is, majd Csíksomlyón folytatta, s ugyanott végzett öt év gimnáziumot is. 1874. szeptember 8-án lépett be a rendbe, ahonnan Kolozsvárra, a piarista gimnáziumba küldték egy évre. 1875. július 16-án beöltözött, és az Elek nevet kapta. A teológiát is Kolozsváron végezte el, majd 1879. július 25-én Gyulafehérváron Fogarasy Mihály erdélyi püspök pappá szentelte. Másnap volt a kegytemplomban az első miséje. Érdekes, hogy odahaza tanító, majd 1883-tól Nagyszebenben hitszónok volt. Egy év múlva hazakerült, és tanítóként és novíciusmesterként dolgozott. Egyben a híres zenész és tudós, Simon Jukundián ferences titkára is volt. Ezt követően számos helyen töltött be tisztséget a Szent István Királyról nevezett Erdélyi Provinciában, de talán a vajdahunyadi tartományfőnöksége volt a leggyümölcsözőbb 1911-1914 között, amikor véglegesen megerősítette a rend reformját, és felvirágoztatta az erdélyi ferences tartományt.

Amikor Mailáth püspök 1897-ben átvette az egyházmegye kormányzását és elindította a Jézus Szíve kultuszon át a hitélet reneszánszát, kimondhatatlan szerencséjére már egy újjászületett ferencrendre talált mint felbecsülhetetlen segítőtársra. A felfrissült erejű egyházmegyei papsággal és a szerzetesekkel együtt arathatta fővezérként az általa fellendített katolicizmus áldásos győzelmeit.

A templomok megteltek imádkozó lelkekkel, püspökjáráskor és búcsús ünnepeken százak és ezrek állták körül a gyóntatószékeket, nemcsak nők, hanem hitvalló férfiak is. Ugrásszerűen megnövekedett a napi áldozók száma is. Az ifjúságot Mária-kongregációk nevelték öntudatos keresztény életre. Az egyházmegye a hitbuzgalom új korszakát élte, melynek felépítésén együtt fáradt a világi papsággal nemcsak Elek atya és rendje, hanem a többi szerzetesrend férfi és női apostolai is.

Bámulatos elszántsággal szántották a kemény erdélyi ugart. Szóval, tollal, életük imádságos és szerény példájával hintették a rögök közé az evangéliumi magot. Márton Áron püspök szavai szerint a világi papsággal nemes versenyre kelve hordozták körül a missziós keresztet.

Említést érdemel az a tény is, hogy ez a korszak indította el az erdélyi egyházmegyében a kommunista diktatúrára már beérett bámulatos és százszoros termést, hűséges helytállást, a Rómához való hűséget, el egészen a vértanúságig a klérus és a világiak körében egyaránt. A hitvallók közül megemlíthetjük Márton Áront, Jakab Antalt, Boga Alajost, Erőss Alfrédot, Sándor Imrét.

Ebben a hozzáállásban gyökerezik Áron püspöknek a mostanában már nem emlegetett, feledésbe merült szeretete nem csak a ferencesek, hanem valamennyi szerzetesrend iránt. Ő maga is ferences harmadrendi volt. Rendes gyóntatója a pusztinai Áron Viváld, legfontosabb jogi tanácsosa pedig Bálint Salvator ferences, aki az előző CIC törvénykönyv szerkesztésében O'Connel tudóssal társszerkesztő volt.

Elek atya életének szinte felét - 1914-től haláláig, 1942. április 17-ig - Brassóban töltötte, ahol legendás hírű lelkiatya és a vidék ferences gyóntatója volt. A korabeli Csíki Lapok 1944. május 14-ei számában ezt olvassuk róla: „Nagyon egyszerűen élt: kenyér, túró, sovány leves volt éveken át egésznapi tápláléka. Bort nem ivott 25 éven keresztül. Polikárp főatya beszélte le, hogy trappista legyen. Majdnem naponta gyónt... Brassóban megszervezte szíve legféltettebb kincsét: a harmadrendet. A gyóntatószék volt az ő páratlan sikereinek áldásos munkatere. Naponta gyóntatott többször órák hosz-szat; rózsafüzérrel kezében, imádkozó ajakkal várta a feléje siető lelkeket. Mert Erdélyben úgy gyóntatni, mint ő, senki sem tudott. Valahányszor Mailáth püspök megfordult Brassóban, hozzá ment gyónni. Csiszér főatyát magányában a mostani főpásztor (Márton Áron - a szerző megjegyzése) is sokszor kereste fel. Koporsójára gyönyörű koszorút küldött ezen felirattal: Egyházmegyém felejthetetlen példaképének". „Csiszér főatya csak három napig volt beteg. Betegágyán is gyónó gyermekeire gondolt és sokat emlegette a múlt nagyjait, kimagasló egykori munkatársait. Ezek - ismételte halkan - már mind elmentek; most rajtam a sor: Istenhez megyünk, haza, a fényes szülői házba." Meghalt 1942. április 27-én. A brassói központi temetőben helyezték örök nyugalomra, ahonnan 1976-ban vitték át a ferencesek Keresztelő Szent János kriptájába. Rendje 1947-ben beindította boldoggá avatását.

Sok szépet írtak róla kortársai. Megragadott Trefán Leonárd megjegyzése: „igaz ember volt. A munka, következetesség, szívós kitartás és töretlen erők embere!" Öreg korában is azért imádkozott, hogy mindvégig dolgozhasson, és ne legyen tehetetlen beteg. Isten ezt is megadta neki. Utolsó percéig dolgozott, mert Krisztus szeretete élete végéig sürgette rendjéért és a lelkekért - akárcsak ideálját, Szent Ferencet. Igaz ember és igaz szerzetes volt. Vitalis ferences atya írta róla, hogy „rendkívül buzgó szerzetes volt". Sokat imádkozott. Ezt a buzgóságát haláláig megőrizte. Irtózott a fényképezőgéptől. Ezért oly kevés a felvétel róla. Haláláig elkísérte a fejfájás és az ördög zaklatása. Sokat böjtölt, nem félt a koplalástól. Szobája egyszerű volt: egy ágy, rozoga asztal, két szék, mosdó, szekrény és egy kis könyvespolc. Mintha csak a

Pio atyáé lett volna. Az előírt rendi esti elmélkedést és imát soha nem hagyta el. Évek múltak el anélkül, hogy a zárdát elhagyta volna. Sétálni sohasem ment, csak ha beteghez hívták, vagy orvoshoz kellett nagy ritkán mennie. A napilapokat mindig végigböngészte, s prédikációiban felhasználta az olvasottakat. Gyóntató-széke igazi lelki klinika volt.

Gyermekdeden csókolta a brassói zárda feszületének lábát, sírt, simogatta Jézust: „Bocsáss meg szegény, öreg Elekednek!" Különösen akkor szokott megtelni könnyel a szeme, megcsuk-lani a hangja, ha Jézus szenvedéséről vagy Máriáról volt szó. A szentmise mindene volt. Halála előtt három nappal is még misézhetett. Soha nem hagyta el a vacsora utáni szentséglátogatást, pedig sok baja volt a »szamár testvérrel«. Öregségében alig látott, menni is alig tudott, gyengén hallott, keveset evett, de minden keresztjét maga hordozta és nem másokkal hordoztatta. Ő nemcsak a szent egyszerűség utolérhetetlen szentje, hanem a hűségé is, a napirend betartásában, vértanúmódra, haláláig. Nem egy szerzetestársa hallotta több alkalommal, hogy félhangosan viaskodott a sátánnal.

Áron Viváld ferences írta: „A kicsi vezeklőövet, az ostort az előírt feriális napokon, illetve lefekvés előtt a megszokott módja szerint gyakorolta. Zabolázta és fenyítette a »szamár testvért«. A szegények gondozása szívügye volt. Azért vezette be Brassóban is a Harmadik Rendet, hogy sokat tehessenek értük. Istenét, rendjét, népünket szolgálva rajta is beteljesedett a zsoltáros szava: A te arcodat keresem, Istenem, a te arcodat nézem! (Zsolt 26)" Példaképe lehet ma is minden papnak és minden szerzetesnek!

Ebben az évben különös hálával gondolunk a szerzetesekre azért az apostoli munkáért, amelyet Isten népéért és a lelkekért velünk együtt végeznek, és kérjük Isten áldását rájuk, hogy maradjanak ezután is égre mutató jelek, akik Jézussal, „őáltala, ővele és őbenne" az égbe segítik, vezetik a lelkeket.