Cselényi István Gábor
a SOKARCÚ BÖLCSESSÉG
6. Szófia és az egyház

 

 

A szerző a római Pápai Szent Tamás Akadémia levelező tagja, ny. esztergomi görögkatolikus paróchus, egyetemi tanár, több filozófiai, teológiai mű szerzője.

Szófiáról - első olvasatban

Az oldalhajtások (Philón, a Kabbala, a görög és a gnosztikus irodalom) után talán térjünk vissza a fő vonulatra: a Szentírásra, mégpedig az ószövetségi előzmények után most már az Újszövetségre! Igen, mondhatnák sokan, rendben van, az Ószövetség sok mindent mond az isteni bölcsességről, Szófiáról, de vajon mond-e valamit róla az Újszövetség? Hiszen számunkra, keresztények számára mégiscsak az a döntő, amit az Úr Jézus és az ősegyház tanít.

Nos, a bölcsességről maga Jézus is szól: „A bölcsesség igazolást nyer a tettei által" /más fordítás szerint: „fiai által"/ (Mt 11,19). A bölcsesség itt első ránézésre az ember egyik erénye, de ha „fiai" vannak, akkor már többet sejtet: az üdvtörténetben működő erő, sőt ez a megjegyzés akár anyai szerepkörre is utalhat! Ugyanaz a kérdés vetődik fel tehát itt, mint már a bölcses-ségi irodalom kapcsán is: személytelen elvnek, tulajdonságnak vagy személynek kell-e tekintenünk a bölcsességet, Szófiát?¹

Sok minden visszhangzik a bölcsességi irodalomból Szent Pálnál is, de a bölcsesség kifejezés nála (legalábbis első olvasatra) inkább csak irodalmi fordulatnak, legfeljebb Isten egyik tulajdonságának tűnik: „Mily nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire felfoghatatlanok az Úr ítéletei és kifürkészhetetlenek az ő utai! Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?" (Róm 11,33-34). Már itt is feltűnik, hogy a bölcsesség: tanácsadó, ahogy ezt az ószövetségi Hokma alakjánál láttuk.

Tagadhatatlan, hogy Szent Jánosnál „logoszophiai" megoldást találunk (vagyis a Bölcsességet a Logosszal azonosítja) híres prológusában, és (első látásra) ezt az utat járja Szent Pál is: Krisztus „Isten ereje és bölcsessége" (1Kor 1,24).

Tovább vezet azonban, és további szövegekhez is kulcsot ad kezünkbe épp Szent Pál, amikor az egyházról azt mondja: Krisztus teste, melynek feje Krisztus (Ef 1,10), teste és tagjai: az egyház (Ef 1,23), ahol Krisztus és egyháza között vőlegé-nyi-menyasszonyi, hierogamikus kapcsolat rajzolódik ki (Ef 5,21-33). Ha tehát páli értelemben a totus Christusba beleértjük Krisztust mint főt, és testét, az egyházat, akkor máris megnyílik az út az egyháztani (és a mariológiai) szofiológia felé.

Próbáljuk meg ennek fényében értelmezni Pál bölcsességi tanítását az I. Korintusi levélben. Ezt mondja: „A megfeszített Kisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége... /Más fordításban: Isten megtestesült ereje és bölcsessége/. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké lett." (1Kor 1,23-24 és 1,30)

E hely kulcsfontosságú. Hagyományos értelmezésben a Logoszról (mint Isten bölcsességéről) szól, és a 30. vers meg is marad ebben a keretben: „Krisztus bölcsességünkké lett". Ám a két tényező, Isten ereje és bölcsessége külön is szerepelhet, s így a Logoszra (az Igére) és Szophiára (mint külön elvre?) utalhat. Az a kifejezés pedig, hogy „általa vagytok ti Krisztus Jézusban", úgy tűnik, külön lételvet feltételez, és ez nyilván éppen a bölcsesség, tehát itt is együtt jelenik meg Krisztus, a fő, és teste, jegyese, az egyház; a krisztológiai és az ekkléziológiai dimenzió kiegészíti egymást.

Van, ahol még egyértelműbben szól Pál Szófia egyháztani dimenziójáról, a sorozat bevezetőjében már idézett szakaszban: „Megismertem Krisztus titkát..., ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak..., hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétű bölcsessége az egyház által" (Ef 3,4-5,10). Tehát Isten bölcsessége az egyház által nyilvánul ki, benne testesül meg. Sőt a „sokrétű", sokalakú (sokformájú) bölcsesség mintha Szófia további megjelenítéseire is: a Hokma (sőt akár a Kabbalában a Sekina) kozmikus szerepére is utalna: mint a formák formája, mindennek a formai elvét alkotja. Fény derülhet tehát arra, hogy Szent Pálnál sokkal alapvetőbb Szófia szerepe, mint ahogy azt a felületes szemlélet gondolná.²

Újabb fogódzók

Tágítsuk most a kört. Első pillanatban a logoszophiánus megoldást sugallja, hogy a „pogányok apostolának" egész sor olyan szövege van, amely szinte szó szerint utal a bölcsességi könyvek egy-egy igéjére. Ezekben az ószövetségi helyek Szófiára, a szentpáli idézetek Krisztusra vonatkoznak. Idézzük az egyik ilyen, legkiemelkedőbb helyet. (l. táblázat)

A nagy kérdés az, vajon azonossággal, párhuzammal vagy kettős egységgel van-e dolgunk? A patrisztikától kezdve több egzegéta azonosságot lát a két oldal között, más szóval úgy véli, ez a párhuzam a Logosz és Szophia azonosságát igazolja. De ha a Logoszt és a Szophiát vőlegény és menyasszony viszonyában látjuk, rájövünk, hogy a hasonlóságok funkciójuk, szerepük hasonlóságából, egymásrahatásából is adódhat. Mint a férfi-nő kettősség tökéletes megvalósulásai, együtt alkotják az Atya képmását. A párhuzam ugyanakkor megerősíti azt a lehetőséget, hogy Szophiát személyes valóságnak tekintsük, hiszen a párhuzam csak így válik teljessé. Másrészt nem kell félnünk attól, hogy Szophia személlyé emelése bármit is elvenne a krisztológia rangjából és jelentőségéből.

Szent Pál Szófia-tanítását jól egészíti ki a Jelenések könyvének képe az immár eszkatológiai távlatba állított Szófia-egyházról: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és a gazdagság (teljesség), a bölcsesség és az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!" (Jel 5,12) Egyértelműen párba állíthatók Krisztus és teste, azaz a megtestesült Szophia és az egyház iránti hódolat kifejezései: a hatalom, az erő, a dicsőség a Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának kijáró jegyek, a gazdagság (lelki termékenység) a bölcsesség gyümölcse, a tisztelet és az áldás az egyháznak jár ki, hogy az egyház, mint megtestesült Szophia, megadja a tiszteletet Krisztusnak és áldja őt. A textus a Logosz-Szophia fogalompár, a Pál-féle Krisztus-teste-fogalom kettőssége keretében válik igazán érthetővé.³

Itt egy olyan jelentős szofiológiai motívumhoz érkezünk, amely át- meg átszövi az egész Újszövetséget, és ez: a Bárány menyegzője, az isteni nász legvilágosabb teológiai megfogalmazása. Tudjuk, erről az Úr Jézus maga is szólt, önmagát vőlegénynek nevezte (vö. Mt 9,15), és Isten országát menyeg-zőhöz hasonlította. (Mt 22,2sk, Mt 24,6kk és párh.) Nyilvános működését tudatosan kezdte (a János-evangélium szerint) a kánai menyegzőn való részvétellel (Jn 2,2kk). Keresztelő János is utalt erre: „Akié a menyaszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallgatja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az öröm most számomra beteljesedett." (Jn 3,29) Még ismertebb vallomása: Jézust Isten Bárányának nevezi (Jn 1,36), ami bekerült a nyugati és a keleti liturgiába is.

Ez a motívum a Jelenések könyvében teljesedik ki, immár eszkatológiai tartalommal: János apostol visszautal a menyegzőre való meghívás mozzanatára: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére!" (19,9) „Eljött a Bárány menyegzője, és jegyese felkészült!" (Jel 19,7b) „Gyere, megmutatom neked az asszonyt, a Bárány jegyesét!" (Jel 21,9) A Logosz-Szófia fogalompár alapján világos, hogy a jegyes - Szófia, itt főleg egyháztani tartalommal. Akárcsak a bölcsességi könyvek és a Kabbala, a Jelenések könyve is „új Jeruzsálemnek" látja Szófiát: „Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt." (Jel 21,1) Van tehát sajátos szofiológiája az Újszövetségnek is, csak a szokványos beidegződéseken túl kell tudnunk látni. És ez még nem is minden, mint ahogy azt a további részekben látni fogjuk.

 

Jegyzetek

1 Zu den Begriffen Personifikation, Hypostase und Person. In: Bertholet, A. (Hrsg.): Wörterbuch der Religionen. Stuttgart 1976. 269.

2 Schipfliner, Th.: Sophia - Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung. München-Zürich 1988. 231.

3 Cselényi I.G.: A lét nászdala. Bp. 2013. 264.