Szentmártoni Mihály SJ
aZ ISTENT KERESŐ, SZENVEDŐ EMBER
A pszichológia rákérdez az istenkép fontosságára a segítő szolgálatban

 

 

A lelki élet kettős dinamikát követ: Isten hívja az embert, az ember keresi Istent. Így is mondhatnánk: Isten kinyilatkoztatja magát, az ember pedig felismeri Istent. A továbbiakban két kérdésre keressük a választ: Milyen képünk van Istenről és hogyan találjuk meg a pozitív, emberszerető Istent? Az istenkép minősége elsősorban az egzisztenciális élethelyzetekben mutatkozik meg: betegség, szenvedés, bűntudat, halál.

 

A betegség, szenvedés, halál

A szenvedés emberi sorsunk elkerülhetetlen velejárója. Igyekszünk köny-nyíteni saját és mások szenvedésén, az orvostudomány és a segítő szolgálatok elsődleges feladatuknak tekintik a betegség gyógyítását; a filozófia, a tudományok és a vallások pedig magyarázatot próbálnak adni a szenvedés eredetére. De mindannyiunk életében bekövetkezik egy pillanat, amikor magunkra maradunk szenvedésünkben, és ekkor nincs más megoldás, mint szembenézni vele, elfogadni és befogni emberségünk kiteljesedésébe. A Katolikus Egyház Katekizmusa szintén kiemeli a szenvedés e szorongáskeltő jellegét: „A betegség és a szenvedés mindig az emberi élet legsúlyosabb megpróbáltatásai közé tartoztak. A betegségben az ember megtapasztalja tehetetlenségét, végességét, saját határait. Minden betegség megsejteti a halált." (1500. pont)

De a betegség és szenvedés Isten keresésére is serkenthet, aminek következtében az fontos lelkipásztori helyzetté válhat: „A betegség rémülethez, önmagába zárkózáshoz, sőt néha reménytelenséghez és Isten elleni lázadáshoz vezethet.

Ugyanakkor a személyt érettebbé teheti, segítheti, hogy észrevegye, mi a lényegtelen életében, és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség gyakran azt eredményezi, hogy a beteg ember Istent keresi, hozzá visszatér." (1501. pont).

 

A szenvedés dinamikája

A szenvedés összetett lelki élmény, amelyet leginkább testi fájdalom vált ki, de amelyet növel a lelki elbizonytalanodás, félelem és pánik. Tulajdonképpen háromfajta szenvedést különböztethetünk meg. A testi fájdalom egyenesen az érzékek közvetítése révén lép be tudatunkba és válik szenvedéssé; a szűkebb értelemben vett szenvedés a testi fájdalom szavak és képzetek által felfokozott formája, amely úgy jelenik meg tudatunkban, mint emberségünk, testi-lelki épségünk megcsorbítása; végül beszélhetünk lelki fájdalomról is, amely jellegzetesen emberi jelenség és elsősorban szimbolikus jelentőséggel bír, például amikor egy szeretett személy elveszítése miatt szenvedünk.

Amikor betegség okozta szenvedésről beszélünk, akkor ma leginkább a rákos megbetegedés jut eszünkbe, és a legtöbb lélektani kutatás is a rák okozta szenvedést tanulmányozza. A kérdés tulajdonképpen az, hogyan viszonyulunk saját szenvedésünkhöz.

Minden embernek szükségszerűen állást kell foglalnia azzal a veszteséggel szemben, amely pszichikailag egy betegséghez fűződik. Alapvető feladat az önazonosság folytonosságának megőrzése, és e célból a psziché automatikusan elhárító mechanizmusok bevetésével védekezik.

A betegség egyes fázisaiban, a kórképtől egészen a közeledő vég megsejtéséig, jellegzetes magatartások figyelhetőek meg, amelyek egyben visszatükrözik az egyén viszonyulását betegségéhez. Hadd említsünk meg néhány gyakoribb magatartást:

Vannak, akik gyerekes függőségbe menekülnek az orvos és ápoló személyek irányába, akiket anyai vonásokkal ruháznak fel, és elvárják tőlük, hogy gondjukat viseljék, ápolják, talán dédelgessék őket. Az orvosoknak és orvostudománynak szinte mágikus, mindenható képességeket tulajdonítanak, és gyerekes bizalommal várják a csodát.

Mások támadó viselkedésbe menekülnek, és önmagukat áldozatként mutatják be: úgy vélik, hallatlan igazságtalanság, tévedés áldozatává váltak, ezért mintegy megpróbálják kiveszekedni jogukat, hogy ismét egészségesek legyenek. Nemcsak az embereket vádolják és támadják, hanem Istent is, aki ilyen igazságtalanul bánt velük.

Ismét mások racionalizálnak, azaz elemzik a betegség lefolyását, mintegy elkülönítve ily módon a betegséghez való érzelmi viszonyulásukat, amely valamiképpen személyes jelleget ölt. Nemrégen olvashattuk egy ismert írónő vallomását, aki leírja, hogy miután megtudta kezelőorvosától, hogy rákos, elhatározta, mindent megtud erről az alattomos módon testébe férkőzött idegenről, nem hagyja magát leteperni, hanem felveszi vele a harcot. Ha a végén mégis ő maradna alul, akkor is megmarad neki az az elégtétel, hogy ellensége nem könnyen győzött. Ez az elkeseredett harc abból a titkos reményből táplálkozik, hogy az így elfogadott betegséget le lehet győzni.

Mindezek azonban csak ideiglenes megoldások. Ahogyan súlyosbodik a betegség, úgy növekszik a túlélést fenyegető veszély, és ez megmutatkozik az egyre növekedő szorongásban, depresszióban, kétségbeesésben, ami csak növeli a lelki szenvedést. A lélektani hárítási mechanizmusok ekkor már nem bizonyulnak elégségeseknek, hanem vallásos megoldások felé kell fordulni. Erről bővebben majd a következőkben szólunk. Itt most néhány lelkipásztori elvet említünk még meg az ilyen betegek lelki felemeléséhez, megerősítéséhez.

Mindenekelőtt arra kell ráeszmélnünk, mennyire fontos, hogy az orvos, a pap, a családtagok elsősorban a betegre figyeljenek és ne csak betegségére. Lelki életünk szempontjából itt az a fontos, hogy olyan értelmezést keressünk és találjunk betegségünkre, szenvedésünkre, amely Isten üdvtörténeti távlatába állítja azt. A pasztorálteológia a „remény visszaállításáról" beszél. Itt azonban elsősorban nem a feltétlen gyógyulás reményére gondolunk, hanem arra a reményre, amely az Istenbe vetett bizalomból táplálkozik. A betegség ugyanis szorongást idéz elő, önmagunkba való bezárkózást, ami kétségbeesésig és Isten elleni lázadásig fokozódhat. Ezzel szemben az Istenhez forduló lélek a betegségben is megtalálja őt. Vagy még pontosabban: mivel Jézus azonosult emberi sorsunk minden tapasztalatával, a bűn kivételével, jelen van minden szenvedésünkben is. Erre ugyan nincs szavunk, de a szenvedés egyébként sem önthető szavakba: a Krisztusra, keresztjére szegezett tekintet több választ és vigaszt képes nyújtani minden emberi dadogásunknál.

 

A szenvedés útjai

Sokféleképpen viszonyulhatunk saját szenvedésünkhöz, és nem mindegyik értelmezési szint azonos értékű. Megfigyelések szerint tizenegy különböző módon értelmezheti valaki saját szenvedését. Ezek ismerete, a mögöttük meghúzódó pszichikai beállítottsággal, hasznos támpontot nyújthat a betegek lelkipásztori gondozásában.

1. A szenvedés mint büntetés? Sokszor lehet hallani, amikor betegség, szenvedés ér valakit, hogy így panaszkodik: „Miért büntet engem Isten, mivel érdemeltem ezt meg?" Más szóval, az ember saját szenvedését büntetésként, illetve bűnhődésként éli meg. Ez lehet üdvös magatartás, mert esetleg megtéréshez vezet, de legtöbb esetben elkeserít, mert mögötte a büntető, sőt az igazságtalan Isten képe húzódhat meg, aki nem mindenkit büntet egyformán. Már az ószövetségi zsoltáros is panaszkodott, mennyire érthetetlen, hogy a bűnösnek jól megy a sora, miközben az igaz szenved. Jób könyve a példa rá: barátai nem voltak képesek elhinni, hogy Jób igaz ember, ha ennyi szenvedés sújtja.

2. A szenvedés mint próbatétel? Van, aki úgy értelmezi saját szenvedését, mint megpróbáltatást, mint hűségének, nagylelkűségének próbáját. Ismét Jóbra hivatkozhatunk: ő értelmezte így kezdetben szenvedését, de később ez kevésnek bizonyult. Megtörténhet ugyanis, hogy valaki öngyilkos lesz egy betegség, egy tragédia következtében, és ekkor felmerül a kérdés, vajon Isten rosszul számított volna, amikor túl nagy megpróbáltatást bocsátott valakire? Itt is hamis istenképről lehet szó, mintha Isten önkényesen szabná ki a szenvedéseket.

3. A szenvedés mint szerencsétlenség? Vannak pesszimista emberek, akik mindenütt csak saját kárukat látják, így a szenvedésben is: úgy vélik, ismét nekik jutott a rosszabb rész, véletlenül éppen rosszkor indultak útra, és ha netán egy kis szerencséjük lett volna, ha például negyedórával korábban indultak volna el, a baleset nem következett volna be. A háttérben meghúzódhat a „tehetetlen Isten" képe, aki nem lenne képes ellenőrizni minden eseményt, és így következik be a baj.

4. A természeti törvényekre való hivatkozás is egy módja lehet annak, ahogy az ember szembenéz saját szenvedésével. Elfogadja, hogy a szenvedés életünk elkerülhetetlen velejárója, beletörődik a sorsába, de titokban csodában bízik, és esetleg kiábrándul, ha az óhajtott csoda nem következik be. E magatartás azonban lényeges pozitív haladást jelent a korábbiakhoz viszonyítva, mivel magában foglalja azt a meggyőződést, hogy nem Isten a szenvedés okozója.

5. A beletörődés Isten akaratába szintén lehet válasz a szenvedésre. Ez alapjában véve pozitív magatartás, mert elismeri Isten transzcendens voltát, de passzivitásba is sodorhat, mert az ember úgy érzi, hiába is próbálkozna értelmet adni szenvedésének, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek, úgyhogy bizonyos fokú fatalizmus is becsúszhat e magatartásba. A kérdés az, mire helyezi a személy a hangsúlyt: a „beletörődésre" vagy pedig „Isten akaratára".

6. Van, aki úgy értelmezi saját szenvedését, hogy elfogadja emberi mivoltunk tökéletlenségét, amelynek a szenvedés szerves része, mint az áteredő bűn következménye. Pozitív ebben az állásfoglalásban az, hogy a személy nem törődik bele a szenvedés által okozott korlátokba, hanem belátja, hogy azon túl is van élet, teljesség, megelégedettség. Biztosan ismerünk sok olyan beteget, szenvedőt, aki szinte sugározza magából az optimizmust, nem panaszkodik, hanem mély lelki, szellemi életet él. Sok testi fogyatékos, baleset következtében mozgássérültté vált tornássza fel így magát igen magas lelki és szellemi szintre.

7. A személyi érettség hordozójaként is lehet a szenvedést értelmezni. Az ember meg van győződve arról, hogy minden rossz valamire jó, így a szenvedés is lehet a lelki érettség eszköze. Ennek a magatartásnak a veszélye talán abban rejlik, hogy a személy túl sokat foglalkozik önmagával, és esetleg elzárkózhat másoktól is.

8. A szenvedést lehet relativizálni. Ez, védekező magatartásként, az előbbinek az ellenkezője: az ember úgy hiszi, nem érdemes foglalkozni betegségével, szenvedésével, nem panaszkodik, nem keres segítséget, vigaszt, de nem is igen vannak tervei a jövőt illetően. Élete beszűkül.

9. A szenvedés lekicsinylése ennek további változata? Az ember magáévá teszi azt a logikát, hogy „lehetne rosszabb is", saját szenvedését másokéhoz hasonlítja, és leszögezi, hogy mások többet szenvednek. Ezért lehet hálás a Gondviselésnek, de kétségbe vonhatja Isten igazságosságát is, feltéve a kérdést, miért bocsát egyesekre nagyobb szenvedést, mint másokra.

10. Az isteni terv perspektívájába ágyazott szenvedés már a lelki élet magasabb szintjét tükrözi. Az ember úgy véli, szenvedése titkos isteni áldásnak a jele. Nem firtatja szenvedésének értelmét, elfogadja Isten rá vonatkozó tervét. Ez csak akkor válhat kétértelművé, ha szenvedését külön kiválasztottságának jeleként értelmezné, aminek következtében elveszítheti valóságérzetét.

11. A szenvedés iránti állásfoglalás legérettebb szintje az üdvösség távlata, vagyis amikor az ember szenvedését Jézus szenvedésével egyesíti, Szent Pál szellemében: megváltásunk árának járulékaként. Ez sokféle formában történhet, amint ezt a szentek életéből ismerjük: például úgy, hogy önmagunkat teljesen Istennek szenteljük, hogy szenvedésünket felajánljuk másokért, vagy elégtételként a bűnökért, illetve bűnösökért; a szenvedést megélhetjük tartós imaként is valamilyen kegyelem kiesdekléséért stb.

Mindehhez azonban szükséges, hogy az embernek krisztocentrikus lelki élete legyen. Pontosan ez az, amit még a szenvedés előtt kell kiépítenünk és begyakorolnunk: a hívő keresztény tudja, hogy élete a keresztség révén elválaszthatatlanul Krisztus életébe oltódott be, ezért vallja Szent Pállal: semmi sem szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől.

 

Az istenkép fontossága

Az elemzések során felfigyeltünk az istenkép fontosságára a szenvedéssel való szembesülésnél. A helyes istenkép kialakítása általános lelkipásztori feladat. Hogy ezt jobban megértsük, segítségünkre lehet az istenkép kialakulásának dinamikája.

Sok pap, szerzetes és világi vallásos nevelő hirdeti Istent mint jó pásztort és szerető atyát, de eközben belülről szorongások és hamis bűntudat gyötri őket, aminek hátterében hamis istenkép húzódik meg. Sokan elfojtják ezt a valóságot, csak hogy ne kelljen szembenézniük saját lelkiállapotukkal. Frielingsdorf ezeket a szorongásokat „démonikus istenképeknek" nevezi, és rámutat arra, hogy ezek akadályozzák a szabadító vallás megtapasztalását. A szerző egyszerű és érthető nyelven elemzi ezeket a hamis istenképeket, feltárja működésük rugóit, és többéves lelkipásztori, valamint pszichoterápiás tapasztalata alapján felvázolja a megoldási lehetőségeket.

A keresztény vallásos nevelés, pontosan az istenkép közvetítése néhány alapvető szemponton alapul. Isten személyes Isten, aki fontos számunkra, aki személy szerint szeret és életünket hűen végigkíséri, a halálon is túl, egészen az örök hazáig. Isten egyben univerzális, egyetemes Isten, aki nem függ a természeti törvényektől és mindenki Istene. Isten az „egészen másmilyen" Isten, megfejthetetlen titok, amely meghaladja az emberi értelmet. A tárgyilagos istenkép megalapozásához szükséges mind a három elem, egyébként eltorzul az istenkép. A leggyakoribb elferdülések:

a) A büntető, könyörtelen Isten. E hamis istenkép irodalmi formája Dosztojevszkij „nagy inkvizítora". Gyakran jelentkezik fogyatékos gyermekek esetében, amikor vagy maga a fogyatékos, vagy a szülők ezt úgy értelmezik, mint Isten büntetését valamilyen korábbi vétkükért. E hamis istenkép egyik negatív következménye, hogy az ember önbüntető cselekedetekkel igyekszik kiengesztelni a mindig haragos Istent. Másik módja annak, hogy az ember kivonja magát az isteni büntetés alól, az a próbálkozás, hogy távolságot teremt maga és Isten között: a személy elkülöníti élményvilágában a büntetőt a jóságos Istentől, majdnem úgy mondhatnánk, lefokozza Istent egy veszélytelen nagyapa képére. Harmadik formája a büntető istenképnek az önkényes Atyaisten, aki kiszámíthatatlan cselekvéseiben, ezért a legcélszerűbb magatartás vele szemben a meghunyászkodás.

b) Egy másik megbetegítő istenkép a démoni halál-Isten, azaz olyan Isten, aki nem életet ad, hanem halált okoz. Egyesek tudatában ez úgy jelentkezik, hogy nem kívánt gyermekeknek tartják magukat, szüleik nem akarták őket, tehát Isten sem, hanem véletlenül vannak a világon. A gyermek már az anyaméhben átvesz bizonyos alaphangulatokat, például azt, hogy édesanyja akarta-e őt vagy sem. A halál-Isten kiengesztelődé-sére irányuló próbálkozás megnyilvánul a perfekcionizmusban, amelynek így lehetne lefordítani üzenetét: ha úgy élek, mint egy tökéletes gömb, akkor a sors (itt tulajdonképpen Isten) nem tud hol rúgni rajtam, tehát több esélyem van a túlélésre.

c) A könyvet tartó, ítélkező Isten: érzéktelen, szívtelen démon, robot-Isten, akit nem érdekel az emberi fájdalom, csak a tettek puszta mérlege. A Dies irae ama sorainak egyoldalú megélése ez, amelyek arról szólnak, hogy az ítélet napján kinyílik majd a nagy könyv, és az örök bíró nyilvánosságra hozza mindenki vétkét. Gyakran téves erkölcsi nevelés következtében alakul ki ez a kép, amikor is az erkölcsi viselkedés alapmotívuma az, hogy Isten mindent lát. Gyakori formája az aggályosság.

d) A túlterhelő, teljesítményt elváró Isten: Amikor a démon nem képes egyenesen zavart kelteni a lélekben, akkor túlzásokra buzdít. Gyakran a munka, a tevékenység általi önmegvál-tás kísértéseként jelentkezik. Napjainkban különösen könnyen jelentkező eltorzulás, mivel az egész társadalom a teljesítményre alapul: a gyermek teher, mert még nem produktív, az idősek terhére vannak a társadalomnak, mert már nem alkotóképesek. A kulcspozíció, amelynek alapján fel lehet ismerni ezt az istenképet, az értéktelenség, az alacsonyabbrendűség érzése. Az ember Isten szemében sem tudja értékelni, szemétnek, hulladéknak észleli magát.

 

A halál árnyékában

A halál valóság, de csak ritkán gondolunk rá. Papok és hitszónokok szívesen bélyegzik meg ezt a közömbösséget olyannyira, hogy egyes ateisták azzal vádolták az egyházat, hogy többet beszél a halálról, mint az életről. Néha talán igazuk van, hiszen az élet a természetes állapot, a halál pedig olyan valóság, amelynek tulajdonképpen nem kellene lennie, így bizonyos fokig érthető, hogy az emberi psziché elhárítja magától a halál gondolatát. Ezért bizonyos erőfeszítésre van szükségünk, hogy a halálról, mi több, saját halálunkról elmélkedjünk. A gondolat még nyomasztóbbá válik, amikor halálos betegről vagy éppen halálközelbe jutott szerettünkről van szó. Hogy keresztény módon tudjunk súlyos beteg mellé állni, hogy segítségére legyünk a halálra való felkészülésében, szükséges, hogy mi magunk is szembe merjünk nézni a halál gondolatával, hogy tisztázzunk magunkban egyes alapigazságokat.

A halál az utóbbi évtizedekben vált pszichológiai elemzések tárgyává, amióta is számos könyv jelent meg azok élményéről, akik visszatértek a „halál tornácából", vagyis a klinikai halálból. Itt most nem célunk ezeknek az élményeknek az elemzése, csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek az emberek nem a halálból tértek vissza, mert onnan nincs visszatérés, hanem egy olyan pszichikai állapotból, amely megrendítően közel hozta őket a halálhoz.

A halál gondolatát sokféleképpen lehet megközelíteni, és keresztény érettségünk szempontjából szükséges, hogy felkészüljünk rá. Ebben hasznos támpontokat nyújthatnak Elisabeth Kübler-Ross orvosnő elemzései, aki a gyógyíthatatlan betegek lelkivilágát tanulmányozta és ennek alapján pszichikai stádiumokat dolgozott ki, amelyek egymást követően jelentkeznek a halál közeledtével. Megvizsgáljuk ezeket a fázisokat, elsősorban lelkipásztori szempontból, de mint említettük, saját lelki nagykorúságunk szempontjából is: merünk-e a halálra gondolni?

 

A megbékélés öt állomása

1. Amikor egy gyógyíthatatlan beteg először szembesül azzal a lehetőséggel, hogy belátható időn belül meghal, az első reakciója leginkább ennek elhárítása: „Nem igaz, nem lehet igaz, az orvosok tévedtek!". Ez a hárítás önmagában hasznos reakció, mert időt hagy a betegnek, hogy felkészülhessen a halállal való szembesülésre. Itt fontos tudni azt, hogy ilyen állapotban a beteg esetleg elhárítja a betegek szentségének vételét is; ez azonban nem annak a jele, hogy megrögzött bűnös lenne, hanem egyszerűen nem alkalmas az időpont, tehát nem szükséges erőltetni azt.

2. Ezt követi a lázadás és az általános harag fázisa. „Miért éppen nekem kell meghalnom?" - teszi fel a kérdést a beteg magának és másoknak. Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Ezért sokan ebben a fázisban nemigen tudnak mit kezdeni a beteglátogatással, szívesebben kerülik a beteget, pedig pontosan ez az, amitől óvakodnunk kell. A lázadás és veszekedés célja ugyanis pontosan az, hogy a beteg bebiztosítsa jelenlétünket, hogy elkerülje a magányt. A lelkipásztori tanács itt egyszerű: gondoskodni továbbra is a betegről, mintha nem hallanánk zsör-tölődését, tudván, hogy az úgysem nekünk szól.

3. Amikor már a halál tudata elkerülhetetlen, újabb fázis következik be: a beteg alkudozik a sorssal, gyakran Istennel, halasztást kér, és ennek fejében felkínál valamit Istennek. Ez azonban gyakran gyerekes magatartás: a gyerek is, ha valamit nem tud megkapni szüleitől erővel, sírással, akkor elkezd hízelegni, megígéri, hogy a jövőben jó lesz, tanulni fog, nem bántja majd kistestvérét stb. A beteg fogadalmat tesz. Lelkipásztori szempontból itt fontos megjegyezni, hogy az ilyen fogadalmak nem kötelező erejűek, mivel nem Isten iránti szeretetből fakadnak. Ám igen hasznos felfigyelni arra, mit ígér a beteg Istennek, például azt, hogy ha meggyógyul, akkor rendszeresen jár majd templomba, többet nem iszik stb., ami tulajdonképpen titkos bűntudatának kifejezése.

4. A betegség súlyosbodásával beáll a depresszió, lehangoltság állapota. A beteg már nem panaszkodik, keveset beszél, de örül, ha valaki van mellette. Jó tudni, hogy itt önmagával kezd foglalkozni, ez már közvetlen előkészület a halálra, nem igényel zajt, szórakozást, rádiót, televíziót.

5. Végül az ötödik, utolsó fázisban a nagybeteg beletörődik a halál elkerülhetetlenségébe, ha hívő ember, akkor szívesen kéri a betegek szentségét.

 

A megbékélés buktatói

Egy amerikai pszichológusnő, Lucy Breger több szempontból is elégtelennek tartja a Kübler-Ross-féle szakaszokat, és egy középkori könyv alapján a halált megelőző időszak öt „kísértéséről" beszél. Ezek ismerete azért hasznos, mert egyrészt konkrét lelkipásztori támpontokat nyújtanak, másrészt mivel mindannyian tulajdonképpen a „halál árnyékában" élünk, tehát ezeket a kísértéseket megfigyelhetjük saját lelkivilágunkban is, amikor a halál gondolatával foglalkozunk.

1. Az első kísértés a hit ellen irányul és kételyek formájában jelentkezik. Ismerjük Lisieux-i Kis Szent Teréz vallomásainak erre vonatkozó alagút-élményét. Az ellenszer a Hiszekegy ismételgetése, de nem pusztán mechanikus módon, hanem annak elmélkedése, cikkelyeinek tudatosítása. A Hiszekegy ugyanis olyan értelmi keretet alkot, amelyben minden emberi tapasztalatunk elhelyezhető a születéstől a halálig.

2. A második kísértés a múlt bűnei miatti kétségbeesés. Sok mindent már nem lehet jóvátenni, és ez a gondolat lelki szenvedést okoz. E kísértés ellenszere Isten irgalmának tudatosítása, ami itt azt jelenti, hogy az üdvösség nem a mi erényeink érdeme, hanem Isten ingyenes szeretetének ajándéka. Szent Bernárd a keresztre feszített Jézust állítja a haldokló szeme elé és ismételgeti neki, hogy érte függ a kereszten, karját azért tárta ki, hogy őt ölelje, szívét azért engedte átdöfni, hogy neki nyújtson menedéket. Ebben az elmélkedésben Krisztus szinte

anyai jelleget ölt, és ily módon visszaállítja a haldokló személyes értékét.

3. A harmadik kísértés a türelmetlenség formájában jelentkezik. A nagybeteg panaszkodik hosszúra nyúlt szenvedésére, azt ismételgeti, hogy legjobb lenne már meghalni, illetve kérdezi, Isten miért nem vet már véget kínlódásainak. A középkori lelkiség ezt a türelmetlenséget az Isten iránti bizalmatlanság jeleként értelmezte, és ezért arra buzdította a beteget, ajánlja fel szenvedéseit elégtételül bűneiért.

4. A negyedik kísértés a lelki gőgben nyilvánul meg. A beteg, talán valamelyik szent példájára emlékezve, igyekszik „példamutatóan" meghalni, mintha csak azt üzenné a környezetének: „Nézzétek, így hal meg az igaz ember!". Ellenszerként alázatosságra kell inteni. A teológus Karl Rahner mondta egyszer, hogy aki nem fél a haláltól, az nem értette meg a kereszténységet; mert ha Krisztus megélte a halálfélelmet, akkor a halál rettenetes, és nem lehet könnyűszerrel napirendre térni felette.

5. Végül az ötödik kísértés az eltúlzott aggodalom a hátrahagyott családtagokért, illetve a földi ügyek aprólékos elrendezéséért. Ehelyett a betegnek tekintetét Isten felé kell fordítania, akivel a halál pillanatában találkozik.

A halál gondolata ilyennemű megközelítésének első jellegzetessége, hogy nem misztifikálja a halált, hanem szinte tárgyilagos módon szembesíti azzal a beteget. A halál a lélek győzelme a test felett, erre kell felkészíteni a haldoklót. Mivel a rokonok pontosan erre nem képesek, hiszen ők mindenáron szerettük megmentésén fáradoznak, ezért egy barátnak, lelkipásztornak kell betöltenie ezt a feladatot.

Ezek a kísértések mindig jelen vannak, amikor a halálunkra próbálunk gondolni. És mivel mindannyian a halál árnyékában élünk, ez időnként elkerülhetetlen. Ezért az ellenszereket is lehet elővételezni oly módon, hogy egyre mélyebb krisztocentrikus lelkiséget élünk. Az ilyen lelkiség elmélyítése elsőrendű lelkipásztori feladat.

Istenkeresésünk útjai; a pozitív istenképek

Minden hamis Istenképnek van gyógyító ellenszere. A leghatásosabb pozitív istenképek a következők:

a) A teremtő Isten: Isten minden embert személyesen teremtett, saját hasonlóságára. Ez a tudat visszaadja az ember önértékét, mert megéli, hogy Isten nemcsak ki-létében alkotta meg őt, hanem mi-létében is. A teremtéstörténet (Ter 1), valamint a 139. zsoltár mintaképül szolgálhatnak ilyennemű elmélkedésre: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem... Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem."

b) A jó pásztor: Isten nemcsak megalkotott, hanem szeretetben kíséri életemet. A 23. zsoltár jó példa rá: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.". Az Evangéliumban pedig Jézus példabeszéde a jó pásztorról, aki otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse az egy elveszettet (Lk 15,3 skk).

c) Anyai vonásokkal felruházott Atyaisten: az irgalmas Isten, a jószívű Isten. Mesterpélda rá a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogja, magához öleli gyermekét (Lk 15).

d) Az emberi szenvedést magára vállaló Isten. Már az Ószövetség beszél Isten együtt érző szeretetéről, például a Kivonulás könyvében: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomo-rúságukból. Isten meghallotta panaszukat." (Kiv 2,23). Evangéliumi példaként megemlíthetjük a leprás meggyógyítását: „Jézusnak megesett rajta a szíve." (Mk 1,41).

Frielingsdorf néhány aktuális általánosítással zárja elemzéseit. A negatív istenkép rovására írja például a napjainkban elburjánzó szekularizációt, az ateizmust, az okkultizmust és spiritizmust, valamint az ezoterikus vallásos mozgalmakat. A hitoktatók, vallásos nevelők, hithirdetők, lelkipásztorok jól teszik, ha időnként önvizsgálatot tartanak: milyen istenképet sugároznak mások felé?

Az én Istene

A Krisztus-központú lelkiség alapkérdése a következő: Ki nekem Isten? Ki az én Istenem? Példa rá maga Jézus, aki mindig az „én mennyei Atyámról" beszélt. Hogyan találjuk meg Istenünket?

Rákérdezhetünk istenképünkre úgy, hogy egyszerűen ismételgetjük a szót: „Istenem", és figyeljük, milyen visszhangot kelt a lelkünkben. Elindulhatunk más úton is, példul úgy, hogy végigkalandozunk életünk nagyobb eseményein, és azokban figyeljük Isten jelenlétét. Az életem Istene: ő akarta, hogy létezzem, neki köszönhetem az életemet. Gyermekkorom Istene: ő kísérte életutamat születésem pillanatától kezdve, ő adta őrangyalomat, hogy vigyázzon rám; köszönjük meg Istennek boldog gyermekkorunkat, szüleinket. Fiatalkorom Istene: ő vigyázott rám, hogy ne tévelyedjek el, mint a tékozló fiú, vagy ha eltévelyedtem, az ő szeretete hívott vissza az atyai házba. Hivatásom Istene: Ő irányította gondolataimat és készségemet a papság felé, és készítgette az utat a különféle lelki élmények által; idézzük fel elsőáldozásunk megható pillanatát, első szentmisénk elragadtatását. Házasságom Istene: ő adta nekem életem párját.

Istenről alkotott képünk különösen fontossá válik nehéz élethelyzetekben, mint például a betegség, szenvedés, baleset, kedves személy halála stb. Az ember ilyenkor szinte akaratlanul is azt kérdezi: „miért?". Ha úgy véljük, hogy ezek a drámai események büntetésként értek bennünket, akkor lelkünkre rávetíti árnyékát a büntető Isten képe, akit nem lehet szeretni. Ha pedig úgy véljük, hogy a véletlen áldozatai vagyunk, akkor a tehetetlen Isten képe uralja lelki életünket.

Bűntudatunk is erősen kapcsolódik istenképünkhöz. Bűneink terhével odafordulhatunk a jóságos és irgalmas Istenhez, aki mindig kész a megbocsátásra, amint a tékozló fiú apja tárt karokkal fogadta vissza fiát. Gondolhatunk más evangéliumi szereplőkre is, akik elestek vétkük súlya alatt: a bűnös nő, a szamáriai asszony, Péter, a jobb lator, de akik felismerték Jézusban a megbocsátó szeretetet. De tudatunkban megjelenhet a szigorú bíró képe is, aki már felemelte karját, hogy lesújtson ránk, amint azt Michelangelo freskóján láthatjuk a Sixtus-kápolnában. Az ilyen Istennek nem leszünk képesek örömmel szolgálni.

A csendes magány pillanataiban is találkozhatunk Istenünkkel, aki a történelem ura, és akit érdekel a mi egyéni életünk is. Ez volt gyakran a szentek istentapasztalatának útja: elvonultak a pusztába, hogy a csendben hallhassák Isten szavát. Gondoljunk csak Keresztelő Szent Jánosra, Szent Benedekre, Szent Ignácra. Jézus negyvennapos pusztai tartózkodása szintén ezt a célt szolgálta, azaz hogy csak az Atyával legyen, aki küldetést bízott rá.

Az Istenünkkel való találkozás a lelki élet egyik legfontosabb feladata. Az istenkeresés tartós feladat. Minden új élethelyzetben, minden új esemény kapcsán, különösen a súlyos, talán tragikus események közben és közepette, ismételten rá kell kérdeznünk Isten jelenlétére életünkben.

(A szöveg a katolikus pszichológusok és teológusok IV. kolozsvári találkozóján elhangzott előadás szerkesztett változata.)