Elekes Szende
HOMO PATIENTS:¹ A SZENVEDÉS ÉRTELMÉNEK KÉRDÉSE
A PSZICHOLÓGIAI SEGÍTSÉGNYÚJTÁSBAN

 

A szerző pszichológus, 2012-ben fejezte be magiszteri tanulmányait Kolozsváron, a BBTE és a Román Kognitív-viselkedésterápiás Egyesület (ARPCC) által indított klinikai pszichológia és pszichoterápia szakon, valamint a BBTE RK Teológia Karán pasztorális tanácsadás szakon. Jelenleg tanársegéd a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol pszichológiai tárgyakat oktat.

Miért vagy mi célból?

A szenvedés eredete, célja, a szenvedéshez való viszonyulás kérdése mindig is foglalkoztatta a teológusokat és filozófusokat, és nem véletlenül. A II. vatikáni zsinat Nostra Aetate című nyilatkozatának bevezetője megfogalmazza, hogy „az emberek a különböző vallásoktól várnak választ az emberi lét rejtélyeire, melyek ma éppúgy, mint régen a szíve mélyén nyugtalanítják az embert: mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi a jó és mi a bűn? Honnan ered a szenvedés és mi a célja? Melyik út vezet az igaz boldogsághoz?" (NA 1) A világvallások eltérő magyarázatokkal szolgálnak a szenvedés eredetére vonatkozóan: a zsidó-keresztény gondolkodás szerint a szenvedés a bűn következményeként jött a világba, ezzel szemben a buddhista világnézet a túlzott vágyak következményének tartja, tehát ha sikerülne kiiktatni a vágyakat, nem lenne szenvedés; és ehhez hasonlóan, minden világnézet igyekszik egy értelmező keretben elhelyezni a conditio humana eme sarokkövét.

Ugyanakkor ebben a témában nem maradhatunk kizárólag az elméleti vizsgálódás szintjén, mivel olyan mélyen egzisztenciális kérdésről van szó, amely az emberi tapasztalat szerves részét képezi, mióta ember él a földön. Lehet általános fogalmakban beszélni erről a témáról, de ez az elbeszélés csak akkor válik hitelessé, ha szorosan kapcsolódik a szenvedő élményvilágához.

A szenvedő ember sok esetben nem elégszik meg az okmagyarázattal, a miért? vagy miért pont velem? kérdésekre kapott válaszokkal. Van, aki egy lépéssel továbbmegy, és felteszi a Mi célból? kérdését: hogyan építhető be a szenvedéstapasztalat az élettörténetembe? Milyen jelentősége van az életemben, esetleg mire tanít? Ha sikerül elfogadható választ adni ezekre a kérdésekre, az a tapasztalat, ami korábban rettegést és tiltakozást váltott ki, megszelídül; ellenségből olyan lehetőséggé válik, amely megnyitja a fejlődés és növekedés kapuit. Paul Ricoeur így ír azokról az emberekről, akik eljutnak idáig: „Bizonyos emberek képesekké válnak rá, hogy a szenvedésnek valamiféle nevelő és megtisztító szerepet tulajdonítsanak. De ki kell mondani, hogy ez az érzék nem tanítható: csak fölfedezni lehet vagy újrafölfedezni."²

A szenvedés értelmének kérdéséhez érve az elméleti vizsgálódások átvezetnek a pszichológiai segítségnyújtás gyakorlatiasabb talajára. A segítő szakember - legyen az lelkipásztor, pszichológus vagy lelkigondozó - feladata, hogy lelki vergődése során segítse a szenvedő embert ezeknek az égető egzisztenciális kérdéseknek a megválaszolásában, rávezetni őt az értelem „felfedezésére". Ahogy Ricoeur is rámutat, ezt nem lehet tanítani, kívülről ráerőltetni senkire, de úgy vélem, lehet bábáskodni ebben a folyamatban.

Minden félreértés elkerülése végett fejtegetésünkkel nem kívánjuk azt sugallni, hogy a szenvedésnek lenne bármilyen egyetemes, abszolút értelme, ami olcsó receptként előkapható minden esetben, és vigasztaló szólamként felkínálható az egyszeri ember számára. Úgy vélem, ez a szemléletmód tévesen közelíti meg a kérdést, és elbagattelizálja a szenvedő ember reális fájdalmát, kilátástalanságát. A pszichológiai segítségnyújtás szempontjából nem az az érdekes, hogy van-e bármilyen „abszolút" értelme a szenvedésnek. Sokkal inkább az számít, hogy a konkrét személy számára, aki éppen egy szenvedésteli élethelyzetben van, bír-e az valamilyen jelentéssel, „üzenettel", hogyan tudja beilleszteni világképébe a tapasztalatot, illetőleg - a sok negatív következmény mellett - lehet-e annak bármilyen pozitív hatása az életében.

A szenvedés értelme a vallásos hit kontextusában

A spirituális dimenzió bevonása, a vallásosság a hívő ember számára jelentős erőforrást jelenthet ebben a folyamatban. Pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a vallásos hit részben értelemközvetítő jellege révén járul hozzá a szubjektív jólléthez.³ Ricoeur rámutat arra, miként segítheti a vallás az embert a szenvedéssel való szembenézésben. „Mások kivételes vigaszt találnak abban a gondolatban, hogy Isten maga is szenved, s hogy a Szövetség, [...] akkor éri el a csúcspontját, ha részesedünk Krisztusnak a fájdalmak általi megaláztatá-sában."⁴ A keresztény ember felismeri, hogy ha elfogadja a szenvedést, értelmet találhat benne a Krisztus keresztjével való egyesülés révén, aki belépett a történelembe és sorsközösséget vállalt a szenvedő emberrel. A szenvedésnek értelmet kölcsönöz az a tudat, hogy jelen van benne Krisztus, aki együtt viseli a szenvedést az emberrel.

Benedek pápa így fogalmaz Spe Salvi kezdetű enciklikájában: Még akkor is, amikor az életben látszólag már semmi jó nem várható, „a reménynek az a nagy bizonyossága tud bátorságot adni a tevékenységhez és továbbmenetelhez, hogy saját életem kudarcai és a történelem egésze a szeretet sérthetetlen hatalmába van elrejtve, és belőle fakadóan mindennek értelme és jelentése van".⁵

A vallásos hit tehát olyan többletértelmet kölcsönöz a szenvedésteli élethelyzet szemlélete számára, amely a mélyen hívő ember számára nyitva áll, és amelyet a lelkigondozás vagy pszichológiai segítségnyújtás során a segítőnek érdemes kiaknáznia.

A szenvedés pozitív hatásai a pszichológiai kutatások tükrében

Nem lehet letagadni a szenvedés negatív hatásait, amelyet nap mint nap tapasztalhatunk a segítő szakmákban, szűkebb-tágabb környezetünkben vagy önmagunkban. Az elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan szenvedéssel való találkozás - például egy szeretett személy elvesztése, súlyos betegség, tartós fizikai korlátozottság stb. - elsőként általában sokkot, tiltakozást, lázadó reakciót vált ki az emberből, ami teljesen természetes válasznak mondható. Az érintett személyt bátorítani kell, hogy ne tagadja meg magától ezeket az érzéseket, különösen ha valamilyen meggyőződésből túl korán túllépne ezen a fázison. Ebből két kimenetel lehetséges: vagy továbblép az elfogadás irányába, vagy megreked ebben a fázisban, megkeseredik, és esetleg ő maga is bántóvá válik.⁶ Ugyanakkor az elmúlt néhány évtizedben teret hódító pozitív pszichológia felismerései rávilágítanak arra, hogy a negatív vagy traumatikus életesemények bizonyos esetekben értékhordozóvá válhatnak és pozitív hatást gyakorolhatnak a személyiségfejlődésre.⁷

A szenvedés milyen pozitív hatásaira mutatott rá a pszichológia? A legfontosabb talán, hogy - amennyiben a személynek az első sokk állapotából sikerül kimozdulnia az elfogadás irányába - személyiségfejlesztő potenciált rejthet magában. Az emberi lét határhelyzetei, amelyben a lét végességével szembesülünk, gyötrelmesek ugyan, de a próba kiállása, a sikeres megküzdés a személyiség érésének, növekedésének feltétele.⁸ Ugyanakkor a prioritások megváltoztatására ösztönöz: az ember mérlegre teszi cselekedeteit, kapcsolatait, értékrendjét, céljait, és ezen a szűrőn kiszelektálódik mindaz, ami lényegtelen, és előtérbe kerül az, ami valóban fontos. Megváltoztatja azt a perspektívát, amelyen keresztül a világot, önmagunkat, a másik embert szemléljük. A szenvedés továbbá önismeretre nevel. Az ember felismerheti hiábavaló vagy túlméretezett céljait, hamis motivációit, de erőforrásait is.⁹ A szenvedés, elsősorban a súlyos testi szenvedés paradoxona, hogy beszűkíti az életteret, ugyanakkor kitágítja a perspektívákat, olyan célok és lehetőségek tárulhatnak fel, amilyenekre korábban nem is gondolt az ember. Ezzel egybehangzóan egyes szakemberek úgy határozzák meg a negatív élethelyzeteket követő növekedést, mint új célok és ambíciók melletti elköteleződés folyamatát, amelyek az életnek általános irányt szabnak.¹⁰

A szenvedés értelmének kérdése a logoterápiában

A pszichológiai irányzatok közül leginkább a Viktor Frankl nevéhez fűződő logoterápia és egzisztenciaanalízis jutott közel ahhoz, hogy segítse a szenvedő embert választ találni nem csak a Miért?, hanem a Mi célból? kérdésére. A logoterápia, filozófiai irányzatként, egyrészt elméleti síkon közelít a szenvedés értelmének témájához, másrészt, a klinikai gyakorlatra levetítve, mint értelemközpontú pszichoterápia, konkrét technikákkal facilitálja az értelemfellelés folyamatát.

Azt, hogy a logoterápia számára ez a téma központi jelentőségű, mi sem mutatja jobban, mint Frankl következő megjegyzése: „Az akarat szabadságához és az értelem akarásához ily módon a szenvedés értelme társul harmadik oszlopként. Ezen nyugszik a logoterápia tanának építménye."¹¹ Újra hangsúlyoznom kell, hogy a téma központisága ellenére a logoterápia sem állítja magáról azt, hogy mintegy kívülről képes megválaszolni az élet és a szenvedés értelmére irányuló kérdést: „Az értelmet nem lehet receptre felírni, ám amit nagyon is megtehetünk, leírását adhatjuk annak, ami az emberben lejátszódik, amint az értelem után kutat."¹²

Frankl filozófiájában az értelem ugyan eleve adott, de a konkrét személyhez és a konkrét helyzethez kötött.¹³ A szakember tehát csak segíthet rávezetni a személyt, hogy felfedezze, konkrét élethelyzete milyen értelmet rejthet magában. Hogy ez milyen formában valósulhat meg, jól illusztrálja egy példa Frankl praxisából. Egy idős orvos elvesztette szeretett feleségét, és ezen a veszteségen képtelen volt túltenni magát. Frankl megkérdezte az idős embert, vajon mi történt volna, ha ő előbb hal meg, mint a felesége. Az idős férfi úgy vélte, felesége teljesen kétségbeesett, összeroppant volna. Frankl erre így válaszolt: „Látja, a felesége ettől megkíméltetett, de azon az áron persze, hogy most önnek kell őt gyászolnia."¹⁴ Az idős ember ebben a pillanatban ébredt rá arra, hogy ez az áldozat értelmet ad szenvedésének.

Frankl megközelítésében nincsen olyan élethelyzet, amely valóban értelmetlen lenne. Ez azt jelenti, hogy „az emberi egzisztencia negatív oldalai, ama tragikus triász, amelyben a szenvedés, a bűn és a halál egybefonódnak, átalakíthatók valami pozitívba, teljesítménybe, csak helyes tartással és beállítódással kell bánni velük".¹⁵ Az ember tehát megfelelő beállítódást kialakítva képes teljesítményt kovácsolni elkerülhetetlen szenvedéséből.¹⁶ Ez a beállítódás Frankl szemében a megvalósítható értékek közül a legemberibb, a legmagasabb rendű a többi értékkategóriát - az alkotói és élményértékeket - felülmúlva. Az az ember, aki már nem tudja az életét alkotó módon alakítani - mert beteg, ágyhoz kötött, elvesztett egy szeretett személyt, fogságban van stb. -, mégis tudja uralni azt másképp, mégpedig azáltal, hogy kialakít egy bizonyos beállítódást a helyzettel szemben: belső szabadságából kifolyólag dönt arról, hogy így vagy úgy viszonyul hozzá. Ez egyfajta belső uralás képessége, amelyben az ember elfogadja, hogy külsődlegesen nem tud alakítani a helyzeten, viszont tudja alakítani saját magát, a hozzáállását.¹⁷ A fenti példában az idős férfi megvalósított egy ilyen fordulatot: a keserűségből és önsajnálat-ból kimozdult egy olyan beállítódás felé, amelyben szenvedését a másik helyett való áldozatként tudta látni. Ugyanakkor a közelmúlt egy tragikus eseménye is példaértékű abból a szempontból, hogy minden megszorító külső körülmény, fájdalmas élethelyzet ellenére az embernek megmarad a belső szabadsága, hogy megválassza, milyen beállítódást választ sorsával szemben. Egy 26 éves amerikai lány, Kayla Mueller, önkéntesként utazott Szíriába, és tizennyolc hónapot töltött az Iszlám Állam terrorszervezet fogságában, egészen február elején bekövetkezett haláláig. Egyik levelében így írt szüleinek: „Sötétségből és fényből egyaránt kijut nekem. Amit napról napra megtanulok, az, hogy még egy börtönben is lehet szabad az ember. Valószínűleg azért kell most itt lennem, hogy megtanuljam meglátni a jót minden helyzetben, bármilyen helyzetben. Csak meg kell találni a jót -ennyi az egész."¹⁸

A logoterápia számára „a szenvedés értelmének primátusa van", valamint a homo patiens, a szenvedő ember magasabban áll, mint a homo faber, az ügyes ember.¹⁹

A szenvedés értelme a gyakorlatban - ahogyan a betegek és idősek látják

A bevezetőben említettem, hogy amikor a szenvedésről gondolkodunk, a hitelesség érdekében nem maradhatunk meg pusztán az elméleti vizsgálódás síkján. A következőkben saját kutatásaim alapján két konkrét célcsoporttal - a daganatos betegek és az idősek - szemléltetem a szenvedés értelmének kérdését.

A daganatos betegek mindennapos, bizonytalansággal, kétségekkel, fájdalommal átszőtt küzdelmet folytatnak az életben maradásért, ezért ők és mindazok, akik valamilyen súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel küszködnek, hitelesen tudnak beszélni a szenvedésről. Az idős emberek pedig olyan életkorban vannak, amikor az ember életfeladata az integritás elérése és élete mérlegének elkészítése: jó esetben pedig arra a következtetésre jut, hogy élete egésze - amelyben a jó és rossz tapasztalatoknak is megvolt a maguk szerepe - értelemmel bír.

2012 március-júniusában a kolozsvári Ion Chiricuta Onkológiai Intézetben végeztem egy kutatást. Ebben 103 beteg vett részt, akik az idő tájt az intézetben részesültek sugár- vagy kemoterápiás kezelésben. A betegek az egész országból érkeztek, és a minta 23 évestől 79 évesig minden korosztályt magába foglalt. Célom volt vizsgálni, hogy milyen összefüggést mutat az élet és a betegség észlelt értelme a depressziós, szorongásos tünetekkel és a szubjektív jólléttel. Másik célom volt feltárni, hogy a betegek milyen értelemlehetőségeket vélnek felfedezni betegségükben.

Az említett változók közötti összefüggésekre vonatkozó hipotéziseim megerősítést nyertek. Az élet értelmébe vetett hit jelentős pozitív összefüggést mutatott a szubjektív jólléttel, valamint enyhe negatív összefüggést a depressziós és szorongásos tünetekkel (minél inkább találták értelmesnek életüket a betegek, annál magasabb volt a szubjektív jóllétük és annál kevésbé mutattak depressziós és szorongásos tüneteket).

Arra a kérdésre, hogy talált-e valamilyen értelmet betegségében, a megkérdezett 103 beteg valamivel több mint fele, 55 személy válaszolt igennel. Továbbá megkértük a betegeket, hogy amennyiben találnak értelmet betegségükben, fejtsék ki, mi lehet az.

A betegek válaszainak elemzését követően megállapíthatjuk, hogy a válaszaikban megjelenő tartalmak néhány nagyobb kategóriába sorolhatók, egyes válaszok akár többe is. A következőkben bemutatjuk az általunk megállapított válaszkategóriákat és példákat a betegek válaszai közül.

Pozitív irányú személyiségváltozás (23):²⁰ amikor rákérdeztünk a betegség értelmére, leggyakrabban olyan válaszokkal találkoztunk, amelyekben megjelent a személyiség, a gondolkodásmód, életstílus stb. mély változása a betegség következtében. A betegek ehhez hasonló jelzőkkel illették magukat: jobbak, erősebbek, figyelmesebbek lettek másokkal, megtanultak jobban szeretni másokat. Egy 23 éves nőgyógyászati daganatos betegségben szenvedő lány így ír: „A betegség nagyon megváltoztatott, segített abban, hogy sokkal érettebben lássam a világot, nem olyan gyerekesen, mint előtte. Sokkal jobb ember lettem általa."

Az élet felértékelődése (15): ez a válaszkategória arra utal, hogy a beteg új módon kezd az életre tekinteni: a betegség következtében az apró örömök, például egy csésze kávé vagy a mindennapi munkába menés már nem tűnnek magától értetődőnek, hanem felértékelődnek. Egy 65 éves hasnyálmirigy-rákban szenvedő nő így írt: „Más szemszögből látom a dolgokat, jobban értékelem az életet. Leszálltam a valóságba, elhagyva a saját »valóságomat«. Vannak dolgok, amiket alig most fedeztem fel, most kezdtem érzékelni igazi értéküket. Egyes tevékenységek az utóbbi időben csupán automatizmusok voltak, most azonban más tartalmuk, más értelmük, más mélységük van."

Értékrend és prioritások megváltozása (9): külön értelemforrásként utalunk rá, mivel úgy véltük, az első kategória inkább a személyiség változására vonatkozik, míg az ide sorolt válaszok elsősorban arra utalnak, hogy a betegség révén új értékek és prioritások kerültek a korábbiak helyébe. Egy 51 éves petefészekrákban szenvedő nő: „Meg kellett tennem néhány változtatást az életemben! Túl sok munka, túl sok stressz. Elfelejtettem értékelni magam mint nő, személyemet az utolsó helyre tettem."

Spirituális növekedés (8): ebbe a kategóriába soroltuk a betegek minden olyan válaszát, amelyben vallásos/lelki életük fejlődéséről, istenkapcsolatuk elmélyüléséről számoltak be. Egy 43 éves emlőrákos nő így fejezte ki ezt a változást: „a betegség segített, hogy újra kapcsolatba lépjek az Istennel". Egyes betegek a vallásos hit kontextusában értelmezték betegségüket, mint egy „próbatételt Istentől" (41 éves emlőrákos nő).

A közeli személyek felértékelődése (8): ez az értelemforrás szorosan összefügg az élet felértékelődésével, de az előfordulási gyakorisága miatt külön beszélünk róla. Egy tipikus idetartozó válasz így hangzik: „(a betegség következtében) elkezdtem értékelni minden pillanatot, amit a szeretteimmel tölthetek" (40 éves emlődaganatos nő). A betegség mintegy „szűrőként" működik, amely révén bebizonyosodik a környező személyek szeretete és hűsége: „Rájöttem, ki az, aki valóban mellettem van, amikor szükségem van." (23 éves méhrákban szenvedő nő)

Új célok körvonalazódása (4): olyan válaszokat soroltunk ide, amelyekben a betegek említést tesznek arról, hogy a betegség új célokat és perspektívákat mutatott meg nekik, mozgosítva motivációjukat és a szükséges energiát, hogy elérjék őket. Egy 44 éves méhnyakrákban szenvedő nő így fogalmazott: „Most már tudom, miért és kiért élek."

Önismeret fejlődése (2): egyesen megemlítették, hogy a betegség egyik értelme önismeretük elmélyülésében állt: „Segített megismerni jobban önmagam mint személyt." (41 éves nő)

A betegek válaszait tanulmányozva levonhatjuk a következtetést, hogy a válaszok során az egyik leggyakrabban felmerülő kulcsszó a változás. A betegség úgy tűnik fel, mint egy mérföldkő a személyek életében, amely - minden negatív és kellemetlen vonatkozása ellenére - pozitív irányú változásokat is előidéz az életükben: a személyiség, gondolkodásmód, korábbi egészségtelen életmód megváltozása, prioritások, az élethez és a szeretteikhez fűződő viszony, és ezeket a változásokat pozitívan értékelik a betegek.

A másik ide kapcsolódó kutatásomban húsz, 65 évesnél idősebb személlyel készítettem interjút, melyben rákérdeztem életük fontosabb eseményeire, az életüket meghatározó személyekre, az életük egészének, valamint szenvedéseik észlelt értelmére, vallásos hitükre és szubjektív jóllétükre. Az idős személyek fele saját otthonában él, míg másik fele idősotthon gondozottja.

Jelen írás témájánál maradva, most csak arra térek ki, hogy a megkérdezett idős személyek életük szenvedéssel teli helyzeteire visszagondolva felfedezték-e az ezekben rejlő értelemlehetőségeket, valamint milyen viszonyulást alakítottak ki az elmúlt vagy jelen szenvedésekkel szemben.

A megkérdezett húsz személy közül heten válaszolták azt, hogy volt értelme a megtapasztalt szenvedéseknek, ezek közül öten saját otthonukban élnek és ketten öregotthonban. Tizenegy személy nem tudja, volt-e értelme a szenvedésnek, továbbá ketten válaszolták, hogy semmiképp sem volt értelme, ez utóbbiak mindketten öregotthonban élnek.

Arra a kérdésre, hogy mi lehetett ez az értelem, amit a szenvedések magukban rejtettek, különböző válaszok érkeztek. Az egyik nagyobb válaszkategória szerint a szenvedések, nehézségek legyőzése megedz, ezért az ember javát szolgálja, ezek révén tapasztalatot szerez az ember. Egy 79 éves férfi a vezeklésben látja a nehézségek értelmét, szerinte a szenvedés „lelki megnyugvást ad, hogy az ember a másoknak okozott gondokat elfelejtse vele". Ugyanakkor hozzáteszi azt, hogy szenvedés nélkül igazi örömről sem beszélhetünk: „ahhoz, hogy örömünk legyen, kell szenvedni, s ahhoz, hogy az életben örömöt tudjunk átélni, azért szenvedni is kell".

Végül voltak, akik a szenvedés értelmét spirituális kontextusba helyezik. Egy idős kántor szerint a szenvedésekben az Isten segítségét tapasztalhatták meg, aki minden nehéz helyzetben velük volt és kisegítette őket. Egy lelkipásztor szerint - aki sikeresen felgyógyult egy hosszas rákbetegségből - Isten együttérzővé nevel a szenvedéseken keresztül: „Olyan hivatást adott az Úristen, hogy másokat is meg kell erősítenem, ezt a leghitelesebben a tapasztalatok révén tudom megtenni. S akkor bizonyos dolgokat az Úristen megtapasztaltatott. Amíg te nem szenvedtél, a szenvedő embert sem értheted. Csak akkor tudod megérteni a másikat, ha te is szenvedtél, Jézus ezért lett szenvedő ember." Egy sklerosis multiplexben szenvedő néni határozott igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e, van-e értelme szenvedéseinek: úgy véli, szenvedéseit felajánlhatja Istennek, amivel mások javát szolgálhatja.

Mindkét kutatás eredményei összhangban vannak a pszichológiai szakirodalommal, amely rávilágított a szenvedés lehetséges pozitív hatásaira is, amely révén a szenvedéstapasztalatot értelmesnek élheti meg az egyén.

Zárszó

Egy ilyen súlyos és egzisztenciálisan jelentős témában, mint a szenvedés, nagy vakmerőség lenne messzemenő, abszolút következtetéseket levonni.

Nem tisztünk eldönteni, hogy van-e bármilyen abszolút értelme a szenvedésnek, ami az emberi értelem számára rejtve van, csak megsejthetünk belőle valamit. Zárszóként Frankl egy találó analógiája juthat eszünkbe: ahogy az állat nem érti, miért kell szenvednie, mikor fájdalmas injekciót kap, úgy egy másik, az emberi világot meghaladó dimenzióban a földi szenvedések is értelmet nyernek. „Vajon valaha is felfoghatja-e ez a majom, hogy miért kell szenvednie? [...] És talán másképp van ez az emberrel, vajon az ember világa egyfajta végállomás, amelyen túl már semmi sincs? Nem kellene-e inkább azt feltételeznünk, hogy az ember világát felülmúlja egy ember által hozzá nem férhető világ, és csak ott lehetne megtalálni az emberi szenvedés értel-mét?"²¹ A kérdést nyitva hagyjuk: ezen a ponton ez a végső, átfogó értelem²² összefonódik a vallásos világképpel, ezért hitétől függően mindenki választ adhat saját magának erre a kérdésre.

A mi számunkra lényegesebb kérdés, hogy az egyes ember számára milyen jelentéssel, értelemmel bírnak élettapasztalatai, beleértve a fájdalmas, nehéz élethelyzeteket, amiket szenvedésnek nevezhetünk. Végső soron egy-egy élethelyzet értelmezése mindig az adott egyéntől függ, az egyén beállítódásán, döntésén múlik, hogy a negatív élethelyzeteknek meglátja-e a „napos oldalát", a komolyabb megpróbáltatásokat követően tapasztal-e növekedést. Erről a folyamatról könnyebb beszélni, mint megélni. Segítőként annyit tehetünk, hogy mély tisztelettel fordulunk a szenvedő ember iránt, és támogathatjuk őt küzdelmében, „amint az értelem után kutat".²³

 

Jegyzetek

1 A fogalmat Viktor Franki munkásságából kölcsönöztük, aki úgy vélte, a homo patiens, vagyis a szenvedő ember magasabban áll, mint a homo faber, az alkotó ember.

2 Ricoeur, Paul: A rossz mint teológiai és filozófiai kihívás. (ford. Kendeffy Gábor). Magyar Filozófiai Szemle, 1997, 5-6, 868.

3 Steger, M.-Frazier, P: Meaning in Life: one link in the chain from religiousness to well-being. Journal of Counseling Psychology, 52/4, 2005, 574-582.

4 Uo.

5 SPE SALVI, II/35.

6 Horváth-Szabó Katalin: A személyiségfejlődés érlelő kohója:a szenvedés. Vallás és emberi magatartás. PPKE BTK, Piliscsaba 2007, 122.

7 Ez a jelenség poszttraumás növekedésként ismert, lásd Nolen-Hoeksema, S.-Davis, C.: Positive Responses to Loss. Handbook of Positive Psychology. Oxford University Press, New York, 598-607.

8 Horváth-Szabó, 123.

9 Uo. 124.

10 Nolen-Hoeksema,S.-Davis, C., 599.

11 Frankl, Viktor: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Jel kiadó, Budapest 2007, 279.

12 Uo. 264.

13 Uo. 169.

14 Uo. 297.

15 Uo. 171.

16 Frankl, Viktor: A szenvedő ember. Jel kiadó, Budapest 2012, 100.

17 Uo. 97.

18 http://hu.euronews.com/2015/02/11/kayla-mueller---elt-26-evet/

19 Frankl, Viktor: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Jel kiadó, Budapest 2007, 215.

20 A zárójelben szereplő szám arra vonatkozik, hogy a betegek válaszai közül hány esetben tudtuk azonosítani a megemlített értelemkategóriát.

21 Frankl, Viktor: A tudattalan Isten. EuroAdvice, 2002, 96-97.

22 Frankl „értelemfelettinek" (Übersinn) nevezi az értelemnek ezt az elvont, magasabb szintű dimenzióját, amely nem nyitott az emberi megismerés számára, csupán a hittel közelíthető meg.

23 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, 264.