Könyv
rICHARD LEONARD SJ:
HOL VAN ISTEN A BAJBAN?
Gondolatok a hitről és a szenvedésről

 

A szenvedésről értekezni, vele kapcsolatos nézeteket ütköztetni, róla elméleteket gyártani és vitába szállni úgy, hogy legalább önmagunkkal ne kerüljünk ellentmondásba - már ez sem könnyű feladat. De úgy beszélni róla, hogy az ne olcsó balzsamnak tűnjék és ne újabb terheket rójon a szenvedőre, hanem élő reményt és valós segítséget nyújtson neki, az már-már lelkierőnket felülmúló kihívásnak tűnhet. És egy biztos: csak olyan ember próbálkozhat hitelesen vele, aki maga is megtapasztalta a szenvedés olykor halálsötét völgyében való járás bizonytalanságát, fájdalmát, igen: kétségbeesését is úgy, hogy abba nem beleroppant, hanem szíve mélyén átalakult. Éppen ez a tapasztalatból fakadó belső tudás Richard Leonhard jezsuita könyvének igazi értéke, képzettsége és írói tehetsége, amelyek szintén szembetűnőek a könyv olvasása során, ehhez képest csak adalékoknak számítanak. „Richard képmutatás nélkül és kitartóan viaskodott a szenvedéssel, aggályok nélkül vetette bele magát a szenvedéssel kapcsolatos hagyományos elképzelések tanulmányozásába, s ezért úgy tud végigkísérni minket a sötét völgyeken, hogy végül a fényre vezet" (10) - írja előszavában James Martin SJ, a Jezsuita spiritualitás és Mennyei derű magyar nyelvterületen is közkedvelt könyvek szerzője. Maga Leonard pedig így vall bevezetőjében: „A könyvem személyes tapasztalat gyümölcse, annak az eredménye, hogy meg kellett birkóznom egy családi tragédiával, kénytelen voltam szembenézni néhány alapvető kérdéssel, s el kellett döntenem, hogyan tudok továbbra is hinni a szerető Istenben, miután megtapasztaltam a rosszat" (13).

Istent magát is lesújtja a szenvedés - állítja családi tragédiájuk leírása során a szerző (ld. 21), és saját példájukon keresztül bemutatja, mennyire nem segít, sőt, újabb fájdalmakat okoz sok olyan vigasznak vagy magyarázatnak szánt mondás, amibe mások szenvedését látva gyakran akaratlanul is belekapaszkodunk, hogy tehetetlenségünket valamiképp önmagunk előtt is letagadjuk.

A könnyen előkapott, kész válaszok helyett az is jobb, ha egy kis időre engedjük feltörni a kérdést: „hol a csudában van ilyenkor Isten?", és ezzel érzéseinknek teret engedünk, hogy azok helyre kerüljenek, mi pedig gyógyulhassunk és megújult istenkapcsolatra juthassunk. A könyv hét fejezete egy-egy széles körben elterjedt és tovább betegítő nézetet cáfol meg, megsejtetve az evangéliumi istenkép egy-egy személyes felfedezésre váró vonását.

„Istennek nem célja, hogy elbánjék velünk" (27), ő nem akar büntetni, még akkor sem, ha az Ószövetség felületes és hiányos olvasása erre is engedne következtetni. „De ha a kulturális tényezőkre érzékenyen és figyelmesen olvassuk az Ószövetséget, egészében véve hosszú és összetett szerelmes versnek mutatkozik, amely a megváltásról szól, arról, hogy Isten az életünket akarja, nem pedig a halálunkat" (29). Ha pedig Krisztusra tekintünk, azt látjuk, hogy Isten nemcsak elkísér bennünket a szenvedésben, hanem „a nyomunkba is ered", amikor a nyomor ösvényein járunk.

Igaz ugyan, hogy szenvedéseink által - ha megfelelő a hozzáállásunk - sokat tanulhatunk és fejlődhetünk, de nem tekinthetőek Isten nekünk szánt gyakorlati leckéinek - vonhatjuk le a következtetést a könyv második fejezetéből: „. spirituális szempontból akkor vagyunk józanok, ha tudjuk, Isten minden egyes nap minden egyes percében azt teszi, amit nagypénteken tett: nem engedi, hogy a rosszé, a halálé, a pusztulásé legyen az utolsó szó, hanem bámulatos kitartással ruházza fel az emberiséget, s csodálatos kegyelmének erejével lehetővé teszi, hogy a legrosszabb helyzetből is a lehető legtöbbet hozzuk ki, s így a fényé és az életé legyen az utolsó szó. A húsvétvasárnap nem más, mint Isten válasza a nagypéntekre: a halálból előtörő élet" -vallja a szerző (49).

A „meteorológus" Isten a főszereplője a harmadik fejezetnek, amely arra emlékeztet, hogy Isten nem azért adott a természetnek törvényt, hogy később felfügessze azt, ő nem a természetet, hanem az emberi szívet akarja megváltoztatni, de azt sem erőszakos beavatkozással, hanem rábeszéléssel. Kérő imáinknak tehát inkább saját változásunkra kellene irányulniuk, nem annyira a környezetünkére - érdemes tehát odafigyelnünk arra, miként fogalmazzuk (egyetemes) könyörgéseinket.

„Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben" (66), hiszen ő nem kényzerít és nem programoz be minket, hanem szeretetével megszólít és erre választ vár. Ő a vágyainkon keresztül szól hozzánk, ezért érdemes - a szentignáci bölcsesség szerint - belső megmozdulásainkra figyelnünk, és a lelkek megkülönböztetésének művészetét tanulnunk, gyakorolnunk. A szerző erre is érthető, követhető segédeszközt ad az olvasó kezébe (ld. 73-80.)

Szüksége volt-e Istennek Jézus vérére, áldozatára, hogy kiengesztelődjék? Ezt a kényes, egész istenképünket, szenvedéshez való viszonyulásunkat és lelkiségünket lényegesen befolyásoló kérdést járja kissé körbe Leonard az ötödik fejezetben, és nemcsak azt emeli ki, hogy Jézus azért jött közénk, hogy nekünk bőséges, teljes életünk legyen, hanem azt is kijelenti: „Jézus nem pusztán azért jött, hogy meghaljon, de Isten felhasználta a halálát arra, hogy hírül adja a halál végét" (81).

A világban lévő szenvedés kapcsán, őszintén szembenézve tetteinkkel és életvitelünkkel, gyakran be kell ismernünk, hogy a világot mi tettük ilyenné, ugyanakkor meg kell látnunk azt is, hogy a jóvátétel, a változtatás esélye is gyakran a mi kezünkben van: Isten rajtunk keresztül tud és akar cselekedni.

A könyv utolsó fejezetében a szerző a halálról, az életünk valóságával való szembesülésről, valamint a szeretetben való megtisztulásról értekezik.

Összefoglalásképpen Leonarddal együtt hangsúlyozhatjuk Isten szeretetének és kísérő jelenlétének valóságát életünk minden helyzetében, de különösen azokban, amelyekben érzéseink alapján Istent eltűntnek nyilvánítanánk. „Jézus ott lép kapcsolatba velünk, ahol vagyunk - zárja személyes gondolatmenetét a szerző -; átölel és szorosan karjában tart minket, amikor nehézre fordulnak a dolgok, segít nekünk, hogy előre tudjunk jutni, még azon az utolsó napon is, amikor a hazavezető útra lépünk."

Bereczki Silvia sa