Tibori Szabó Zoltán
mÁRTON ÁRON – A NÉPEK IGAZA

 

 

A szerző publicista, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának docense, a rendezvénynek otthont adó Minerva Művelődési Egyesület elnöke.

Szűkszavú hírt adott közre 1944. május 19-én a Magyar Távirati Iroda. A 68-as sorszámot viselő aznapi tudósítás¹ arról számolt be, hogy „Márton Áron dr., Erdély római katolikus püspöke Gyulafehérvárról Kolozsvárra érkezett, hogy felszentelje a theológia ez évben végzett lelkészeit". A Szent Mihály-plébánia-templomban „díszes külsőségek között" rendezett eseményen a „hívők nagy tömegben vettek részt", „örömüknek adva kifejezést, hogy újra üdvözölhetik főpásztorukat". A püspök a Csutak László Sándor és a Szitár Ferenc papok „felszentelésekor mondott beszédében a felebaráti szeretetre, a nép tiszteletére és az igazság hirdetésére hívta fel a lelkészeket".

A tudósítás egy nappal korábbi - 1944. május 18-i - esemény rövid és visszafogott összefoglalása volt. Olyan eseményé, amely rendkívüli helyzetben rendkívüliként jellemezhető. Mivel az erőteljesen cenzúra és öncenzúra jármában nyögő korabeli magyar sajtóban az eseményről érdemleges információk nem maradtak fent, annak megértése és valós súlyának a felismerése végett a püspöki prédikáció körülményeit és következményeit a történelmi tényfeltárás eszközeivel kell felvillantanunk.

Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés nyomán Gyulafehérvár Dél-Erdélyben, Romániának ítélt területen maradt. Az 1939-ben, Kolozsváron, Erdély római katolikus püspökévé szentelt Márton Áron azonban úgy döntött, hogy kisebbségben maradt dél-erdélyi híveit nem hagyja magukra, és a gyulafehérvári székhelyét megőrzi. Következésképpen az észak-erdélyi hívek gondozásának teendőit, 1940-1944 között, megbízásából Sándor Imre püspöki helynök végezte, aki az egyházmegye Magyarországnak visszajuttatott észak-erdélyi részét Kolozsvárról igazgatta. Ebben az időszakban Áron püspöknek a román hatóságok kevés alkalommal engedélyezték, hogy Észak-Erdélybe utazzon, és ottani híveit meglátogassa.

Amikor az 1944. májusi látogatására sor került, a világ már ötödik esztendeje vívta és szenvedte a második világháborút, és annak kimenetele a legtöbb állam és ember számára már egyértelműnek tűnt. Sokan azonban, elsősorban saját hatalmuk féltése okán, nem akarták észrevenni mindazt, ami a tengelyhatalmak sztálingrádi veresége után végbement, és miközben továbbra is a győzelemben reménykedtek, egyik hibás döntést a másik után hozták, és borzasztó cselekedetekre adtak parancsot.

Ilyen volt az a döntés is, amelyet 1944. március 18-án Schloss Klessheimban Adolf Hitler német kancellár és Horthy Miklós magyar kormányzó paktumával szentesítettek, és amelynek nyomán a német haderő másnap Magyarországot megszállta. Az egyezmény, amely jórészt a Kállay-kormány nyugati tapogatózásainak következménye volt - cserében Horthy képtelen dinasztikus ambícióinak támogatásáért is - arra is kiterjedt, hogy Magyarországnak több százezer magyar zsidót kell Németországnak átadnia, „hadiipari célokra". A megállapodás ez utóbbi részének végrehajtása érdekében érkezett Magyarországra, március végén, kevesebb mint száz embert számláló különleges kommandójával, Európa akkori náci „zsidószakértője", Adolf Eichmann.

Eichmann-nak nem kellett unszolnia a magyarokat a zsidók átadására. Erre az akcióra a terepet a magyar elit több mint két évtizeden át előkészített, és a cselekvést - propagandájával, egész sor zsidóellenes jogszabály elfogadásával - a Horthy-rendszer jó előre megkönnyítette. 1944 tavaszán már csak azokat a gyakorlati rendeleteket kellett kibocsátani, amelyek a zsidók megbélyegzésének, végleges kifosztásának, összegyűjtésének, gettókba zárásának és deportálásának folyamatát szabályozták. És ez 1944 áprilisában elképesztő gyorsasággal meg is történt. Április közepén a gettósítás kezdetét vette Kárpátalján, május 3-án reggel pedig - Budapest kivételével -Észak-Erdély valamennyi településén is elindult a zsidók vagy pedig a magyar faji törvények alapján zsidónak minősülő személyek összegyűjtése és gettókba terelése. A folyamat iszonyú kegyetlenséggel történt, ennek ma már könyvtárnyi irodalma van, utána lehet nézni.

Amikor 1944 májusában Márton Áron Kolozsvárra érkezett, az észak-erdélyi térség két csendőrkerületében a gettósítás befejeződött. Akkorra már az Észak-Erdélyből deportálandó mintegy 135 ezer zsidó² 13 település 17 gyűjtőgettójában várta a bevagonírozást. Fogalmuk sem volt arról, hogy hova viszik őket, s bár a hatósági brutalitás sokukban rossz sejtelmeket keltett, abban reménykedtek, hogy jogaikat a magyar állam tiszteletben fogja tartani, és nem lesz képes magyar állampolgárokat egy idegen hatalomnak kiadni. Tévedtek, mert nem tudták, hogy a sorsukat már márciusban, Schloss Klessheimban megpecsételték.

Az évtizedes elvadult antiszemita propaganda, amelyet a magyar elit a magyar országgyűlésben, politikai pártok rendezvényein, szószékeken és sajtóban folytatott, meghozta az eredményét: a többség cinkos és cinikus hallgatásba burkolózva, kárörömmel és hasznot lesve szemlélte a gyilkos zsidóellenes kurzust. Kevesek, fájdalmasan kevesek siettek az üldözöttek segítségére, és a készülő tömeggyilkosság ellen még kevesebben foglaltak nyilvánosan állást.

Ilyen körülmények közepette hallatta hangját ebben a kérdésben rendkívül határozottan a nagy nyilvánosság előtt Márton Áron püspök, amikor 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban szentbeszédét elmondta. Nyíltan fogalmazott - és nagyon bátran. Az emberi szabadság, méltóság és szolidaritás tiszteletben tartása mellett szállt síkra. Hangsúlyozta, hogy a katolikus hit szent alaptételének, a felebaráti szeretetnek a nyílt vállalása és érvényesítése a háborús körülmények között a papságnak még inkább kötelessége, mint a nyugalmas békeidőkben. Világosan beszélt: „.aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.[...] Nem keresztény, hanem pogány szellemen jár el s - akarva, nem akarva - csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket." Majd hozzátette, hogy „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon, és az emberben - bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is - a testvérét nézze". Kijelentette, hogy erre a papságot négy fontos dolog kötelezi:

1. a keresztény cím, „amelyet annyiszor használtak föl igen különböző értelmezéssel jelszó gyanánt";

2. az ifjúság várakozása, amely az óriási hangzavarban figyeli, „honnan hangzik föl a tisztán csengő ige, amelyhez a csalódás veszélye és kockázatai nélkül lehet csatlakozni";

3. a jó szándékú emberek nagy tömege, akik a veszélyt, amelybe a háború az erdélyi magyarságot a világgal együtt belesodorta, „egész fenyegető komolyságában látják", és akik nagy áldozatokra készek, „ha nagy érdekek szolgálatában az erkölcsi alapot és felelősséget látják";

4. „Végül kötelez, tisztelendő testvéreim, utolsó, alkudhatatlan kincsünk: a népünk becsülete. A nép ugyanis szerinte mindenütt az igazságos jogon, a mindenkire egyformán alkalmazott törvényeken és a mindenki iránt megnyilvánuló szereteten felépített rendre vágyik" - fejtette ki a főpásztor -, mert szerinte ez adja meg életének azt a biztos keretet, amelyben önmagáért, családjáért és a közösség javáért nyugodtan dolgozhat.

Hogy bármilyen hatósági félreértésnek elejét vegye, a püspök május 22-én levélben fordult Magyarország belügyminiszteréhez, Kolozs vármegye főispánjához és Kolozsvár rendőr-főkapitányához. A szokatlanul kemény sorait érdemes szó szerint idéznünk: „Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el."

Márton Áron szentbeszédét a Slachta Margit által vezetett Szociális Testvérek Társasága - Societas Sororum Socialium nővérei jegyezték le és küldték el terjesztés végett a rend budapesti anyaházába, de Áron püspök arról levélben Serédi bíborost is tájékoztatta. Slachta Margit már 1940 őszén személyesen közbelépett, amikor a magyar hatóságok, a Tatár-hágón át, az akkor még szovjet uralom alatt álló Galícia területére székelyföldi zsidókat deportáltak. Akkor is tiltakozott, és a hatóságok jobb belátásra térítésre tett elkeseredett kísérleteket, amikor 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba deportáltak és küldtek a halálba mintegy 18 ezer magyarországi zsidót (közöttük körülbelül ötezret Észak-Erdélyből), és akkor is, amikor 1942-ben a szlovákiai zsidóságot Auschwitzba deportálták. Joggal feltételezhetjük, hogy Slachta Margit bátor akcióiról Márton Áron is tudomással bírt.

Felvetődik itt a kérdés, hogy ki mit tudott/tudhatott valójában Magyarországon arról a sorsról, amely a deportálandó zsidóságra várt. Lengyelországból már 1941 őszétől kezdve érkeztek hírek arról, hogy mit művelnek a német nácik a felállított haláltáborokban. Ezek a hírek 1942 őszére már megcáfolhatatlanul ott hevertek valamennyi szövetséges kormány asztalán, és azok már 1942 októberben nyugati sajtónyilvánosságot is kaptak. Ennek ellenére az információkat sokan hihetetlennek minősítették, és úgy vélték, hogy a „túlzásokat" a föld alatti Lengyel Honi Hadsereg, az Armija Krajowa tisztjei azzal a céllal terjesztik, hogy a szövetségeseket mielőbbi Lengyelország melletti akciókra vegyék rá.

Tény, hogy a Lengyelországból például 1942 májusában Londonba küldött jelentésből meg lehetett tudni: hogy a németek a lengyelországi zsidó lakosság megsemmisítését megkezdték, s hogy mintegy 700 ezer személyt már meg is gyilkoltak. Ez utóbbi jelentésből a BBC 1942. június 2-án és 26-án közölt részleteket, amelyeket a londoni rádió útján Erdélyben is hallhattak, de beszámolt róla a The Daily Telegraph, a Jewish Telegraphic Agency (JTA) és a The New York Times is.³

A szélesebb nyilvánosságot elérő első információkat⁴ a nácik által Európában véghezvitt genocídiumról a The New York Times 1942 őszén közölte, egyiket éppen Ignacy Szwarcbart, az emigráns lengyel kormány egyik zsidó tagja által 1942. november 25-én Londonban nyújtott tájékoztatás alapján, amelyről a londoni rádió szintén beszámolt.⁵ Ezekről a magyar vezetés bizonyára diplomáciai és hírszerzési úton is pontos és részletes tájékoztatást kapott.

1944 tavaszán azonban az Auschwitzban végbementekről a magyarországi hatóságok és a magyar elit prominens képviselői csakúgy, mint a Budapestre akkreditált diplomaták első kézből értesültek, amikor a két auschwitzi szökevény, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler által tollbamondott ún. Auschwitzi jegyzőkönyv 1944. április 28-án a magyar fővárosba eljutott. A dokumentum pontos adatokat tartalmazott az auschwitzi tábor létesítményeiről, a transzportok érkezéséről, szelektálásáról, az újonnan érkezettek tetoválásáról, a tábor irányításának rendszeréről, valamint az elgázosításról és a holttestek elham-vasztásáról. Ugyanakkor felsorolta az 1942 áprilisa és 1944 áprilisa között Auschwitz-Birkenauba érkezett és ott elgázosított zsidók hozzávetőleges lélekszámát és származási helyét, és tartalmazta a főbb épületek vázlatos tervrajzait. A jegyzőkönyv másolatait a magyar történelmi egyházak vezetői mellett Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány több tagja is megkapta, és azokat legalább száz kiemelkedő világi és egyházi vezető elolvasta. Köztük volt Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása, Ravasz László püspök, a Református Egyház Országos Zsinatának lelkész-elnöke, Raffay Sándor püspök, a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetője, Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke és Angello Rotta budapesti nuncius is.

AVrba-Wetzler-féle Auschwitzi jegyzőkönyvet a május 15-én megkezdett deportálási kampány első napján tehát az egyházvezetők már ismerték. Hatására Ravasz László püspök, az általa vezetett Református Egyetemes Konvent nevében, már május 17-én beadványban fordult Sztójay Döme miniszterelnökhöz. Felhívta a figyelmét arra - amit egyébként Sztójay pontosan tudott -, hogy a zsidóság deportálása annak a megsemmisítését is jelenti.⁶ A protestáns (református és evangélikus) egyházak kilenc püspöke közös memorandumot írt a kormánynak, amelyet azonban - különböző felmerült termékte-len viták okán - Sztójaynak csak június 23-án sikerült átadniuk. Az aláírók „tiltakozó, elítélő és ugyanakkor könyörgő szóval" fordultak a kormányfőhöz, kárhoztatva „minden olyan elbánást, amely az emberi méltóságot, az igazságosságot és az irgalmasságot megsérti, és az ártatlanul kiontott vér rettenetes ítéletét idézi népünk fejére". Egyben felemelték „tiltakozó szavukat" a kikeresztelkedettek érdekében, s felszólították Sztójayt, hogy „vessen véget a kegyetlenkedésnek".⁷

Azonban Serédi bíboros - aki a jegyzőkönyv egyik példányát állítólag Horthytól is megkapta⁸ - nem volt hajlandó cselekedni, inkább taktikázott, s bosszúsan a pápa állásfoglalását várta. Ám mivel XII. Pius pápa továbbra is makacsul hallgatott, a hercegprímás a kormánnyal folytatandó titkos tárgyalások eredményében reménykedett, amelyek fő tétje azonban számára nem a deportálások leállítása, hanem a kitért zsidók mentesítése volt. Bár Serédi Jusztiniána a jegyzőkönyvet május végén elolvasásra titkárának is átadta⁹ - ami azt sugallja, hogy annak tartalmát püspökeivel is ismertette -, és egyeztetések hosszú sora után, 1944. június 29-én a zsidóság deportálása ellen, a püspöki kar nevében főpásztori körlevelet adott ki, végül meggondolta magát, és annak templomokban történő felolvasását július elején megakadályozta.¹⁰ Ekkorra azonban az egész észak-erdélyi zsidóság Auschwitzban volt, s többségét már meg is gyilkolták. Az a tény pedig, hogy a magyar egyházak vezetői a zsidók elleni intézkedéseket nem ítélték el nyilvánosan, és a zsidóságot nem vették nyíltan védelmükbe, a legtöbb egyházi személyre - papokra, szerzetesekre, világi tisztségviselőkre -negatív hatással volt, s még a cselekedni szándékozókat is jelentős mértékben elbátortalanította.¹¹

A jegyzőkönyv Angello Rotta nunciushoz munkatársa, Gennaro Verolino budapesti vatikáni auditoré útján jutott el. A nuncius a deportálások kezdetén, 1944. május 15-én jegyzékben tiltakozott a magyar kormánynál. „Ez ideig - minden démarch hatástalan maradt, sőt ellenkezőleg - mint a Nunci-atúra értesült - százezrek (esetleg burkolt formában történő) deportációjához akarnak eljutni. Mindenki tudja, mit jelent a deportálás a gyakorlatban" - írta Angello Rotta,¹² bizonyítva, hogy az emberirtásról a Vatikán is pontos információkkal rendelkezett. Persze a történetben abszolút pozitív szerepet játszó nuncius fellépése is hatástalan maradt.

A magyar politikai és egyházi elit cselekvésre késztetése végett tett erőfeszítések gyakorlatilag eredményteleneknek bizonyultak. A jegyzőkönyvpéldányok legtöbb címzettje rettenetes tartalmú titokként kezelte azok tartalmát, és azon kívül, hogy baráti, jó ismerősi körében bizalmasan megmutatta vagy átadta olvasásra, a rémségekről sem a magyarság, sem a magyar zsidóság, sem pedig a nyugati közvélemény tájékoztatása érdekében nem tettek lépéseket. A beavatottak mindenről tudtak, de a nyilvánosság előtt cinkosan hallgattak. Jó példa erre Jean de Bavier-nek, a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti delegátusának május 13-i, a deportálások megkezdése előtti bizalmas feljegyzése, amelyből kiderül, hogy „magas rangú kormánytisztviselőtől" származó információi szerint „a vonatok célállomása Lengyelország, ahol modern berendezések vannak az emberek elgázosítására". „A zsidó hitközség szerint hitelt érdemlő bizonyítékaik vannak, hogy lengyel hitsorsosaikat hasonló módon pusztították el" - írta a Vöröskereszt budapesti delegátusa.¹³

Kétségünk nem lehet afelől, hogy amikor Márton Áron a hatóságokhoz intézett május 22-i levelében azt írta, hogy „amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani", illetve amikor felhívta a figyelmet arra, hogy az államhatalom élén állók „ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre", mert azokat „a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorolja", boldog emlékű püspökünk pontosan tudta, milyen sors vár a gettózott zsidóságra. Márton Áron szavai tehát rendkívül pontos tájékozottságról tesznek tanúbizonyságot, és a püspököt az egyedüli magyar egyházi vezetővé emelik, aki a készülő borzalom megakadályozására a leggyorsabban tett nyilvános lépéseket, és már a deportálások elején kristálytiszta üzenettel fordult a híveihez és a hatóságokhoz egyaránt. Fájdalom: szentbeszéde, intései a széles észak-erdélyi nyilvánossághoz nem jutottak el, s ekképpen a közvéleményre gyakorlatilag semmilyen hatással nem voltak. Márton Áron cselekedetét a kor magyar hatóságai viszont megtorolták, a püspököt megfenyegették és ÉszakErdélyből kiutasították.

Ezért a bátorságért, ezért a józanságért, ezért a gyorsaságért döntött a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet 2000-ben úgy, hogy egykori kiállásáért Márton Áronnak - post humus -A Népek Igaza címet adományozza. Külön meg kell itt említenünk, hogy ennek az elismerésnek az odaítéléséért az 1944-ben Gyergyószentmiklósról deportált Hermann László sebész főorvos, a szintén gyergyószentmiklósi származású és a Kolozsvári Zsidó Gimnázium padjaiból ugyancsak Auschwitzba hurcolt Vágó Lídia történész, valamint Reuveni Sári, a Jad Vashem Intézet ma már nyugalmazott egykori munkatársa sok éven át nagy erőfeszítéseket tett. Munkájukért, nemes gesztusukért az erdélyi katolikusok valamennyiüknek köszönettel tartoznak.

A nagy püspök bátor kiállása örök tanulságként áll előttünk. Teljesen egybehangzik az a II. vatikáni zsinat tanításával, továbbá azzal a gondolattal, amelyet II. János Pál pápa 1986 áprilisában, a római zsinagógában tett első pápai látogatás alkalmával ekképpen fejezett ki: „A judaizmussal olyan kapcsolat fűz össze minket, amely más vallásokkal kapcsolatosan nem áll fenn. Önök a mi drága szeretett testvéreink, és - bizonyos módon - azt lehet mondani, hogy Önök a mi idősebb testvéreink."¹⁴ Vagy pedig azzal, amit II. János Pál pápa 2000. március 26-án délelőtt a jeruzsálemi Siratófal repedéseibe elhelyezett angol nyelvű cédulájára írt: „Mélyen meg vagyunk rendülve azok viselkedése miatt, akik a történelem folyamán szenvedést okoztak" zsidó testvéreinek. „Kötelezettséget vállalunk igaz testvéri kapcsolatok fenntartására a Szövetség Népével."¹⁵ De ugyanúgy összecseng Ferenc pápa 2013. október 11-i kijelentésével: „Már többször mondtam, de szeretem megismételni: keresztényeknek és zsidóknak közösek a gyökereik. Az antiszemita keresztény ellentmondás. Az antiszemitizmust ki kell zárni az emberek szívéből és mindennapi életéből [...] Amikor a múltra emlékezünk, meg kell érteni a történtek jelentését. Jelenünkért és egy olyan jövő építése érdekében, amelyben a Soá kimondhatatlan borzalma nem ismétlődhet meg!"¹⁶

A klérus tagjainak és a híveknek egyaránt és rendkívül komolyan meg kell fontolniuk ezeket a tanításokat, amelyek persze a legszélesebb társadalomra is érvényesek. Napjainkban ugyanis újra hamis papok és szemforgató politikusok prédikálják fiatalnak és idősnek egyaránt az antiszemita téziseket, szítják a felebarát elleni gyűlöletet, és semmibe veszik Márton Áron tanítását, igaz és becsületes figyelmeztetését. Itt nálunk, Erdélyben is. Ez ellen politikusoknak, egyházi embereknek, sajtóban dolgozóknak, de általában véve az értelmiség széles köreinek össze kell fogniuk. Idejében, gyorsan és bátran, ahogyan azt boldog emlékű Áron püspök, a világ igaza tette hetvenegy esztendővel ezelőtt. Fél évszázad után el kellene jutnunk végre odáig, hogy általános elvi alappá tegyük a II. vatikáni zsinat vonatkozó döntéseit. Akárcsak XXIII. János, II. János Pál és Ferenc pápák idevágó tanításait.

El kell ugyanakkor mondanunk azt is, hogy voltak - igaz, kevesen - keresztény papok, szerzetesek, szerzetesnők és világiak is, akik Észak-Erdély több településén is megpróbáltak a bajba jutott zsidókon segíteni. Sajnos az általánosan megvadult közösségi hangulat közepette ezek a próbálkozások sokszor sikertelennek bizonyultak, egyes esetekben azonban eredményre vezettek. Körülbelül kéttucatnyi egyházi és világi embermentőről tudunk Észak-Erdélyben, s közöttük szép számban voltak románok is. Összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a közömbösök, a félrenézők, az érdektelenek, a haszonlesők, a gyilkos kurzusban segédkezők és az elkövetők száma. A végeredmény pedig az lett, hogy a 165 ezres észak-erdélyi zsidóság soraiból a holokauszt 125-130 ezer áldozatot követelt, akikre mindig kegyelettel kell emlékeznünk. És megalkuvás nélkül kell újra meg újra fölmutatnunk Márton Áron püspök egyedülálló, a magyarság becsületét menteni próbáló és emiatt is valóban szentnek tekinthető példáját.

(A tanulmány a kolozsvári Minerva-házban február 19-én megnyílt Áldozatok és embermentők című kiállítás megnyitóján tartott előadás.)

 

Jegyzetek

 

1 MTI, 31. kiadás, 1944. május 19., 19 óra 35 perc. A hír teljes szövege a következő:

„68. Márton Áron püspök Kolozsvárott. o-Kir. Dr/m/Ai5 Kolozsvár, május 19.

Márton Áron dr. Erdély római katolikus püspöke Gyulafehérvárról Kolozsvárra érkezett, hogy felszentelje a theologia ez évben végzett lelkészeit. A pappászentelés diszes külsőségek között történt meg a Szent Mihály-templomban. A katolikus hivők nagy tömegben vettek részt a felszentelésen örömüknek adva kifejezést, hogy újra üdvözölhetik főpásztorukat. Márton Áron dr. Csutak László Sándor és Szitár Ferenc papok felszentelésekor mondott beszédében a felebaráti szeretetre, a nép tiszteletére és az igazság hirdetésére hivta fel a lelkészeket {MTI}."

2 Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint Észak-Erdélyben mintegy 165 ezer személy esett a magyarországi zsidótörvények hatálya alá. Számukat az 1941-ben végrehajtott deportálások mintegy ötezerrel csökkentették. A megmaradt 160 ezerből 1944 májusában mindössze körülbelül 135 ezer személyt deportáltak Auschwitzba. Mintegy 15-20 ezer férfit 1942-től kezdve munkaszolgálatra hívtak be (háromnegyed részük odaveszett), a többiek pedig Romániába vagy Budapestre szöktek, a Kasztner-transzporttal menekültek el, vagy pedig Észak-Erdély vagy Magyarország területén - hamis papírokkal vagy anélkül - rejtőzködtek.

3 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 1997, 770.

4 EXTIRPATION OF JEWS EXPECTED IN NORWAY; Two Are Accused of Slaying Quisling Border Guard. The New York Times, October 24, 1942; a nyugati sajtóban megjelent korai (1942) vészjelzéseket felsorolja: Bauer, Yehuda: A History of the Holocaust. Franklin Watts, New York-London-Toronto-Sydney 1982; a holokauszttal kapcsolatos amerikai sajtóhírek összefoglalójáért lásd: Lipstadt, Deborah: Beyond Belief: The American Press and the Coming of the Holocaust. Free Press, New York 1986.

5 SLAIN POLISH JEWS PUT AT A MILLION; One-third of Numberin Whole Country Saidto Have Been Putto Death by Nazis ABATTOIR FOR DEPORTEES Mass Electrocutions, Killing by Injection of Air Bubbels Described in Reports. The New York Times, November 26, 1942; az információkat a BBC és a londoni Times is részletesen ismertette.

6 Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Szerzői magánkiadás, Budapest 1994, 61.

7 Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Officina, Budapest é. n. [1946], 61-62.

8 Szenes: i. m. 198.

9 Szenes: i. m. 138.

10 Uo.

11 Részletekért lásd: Braham, Randolph L.: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt. Múlt és Jövő 2000, 3-4.

12 A magyarországi Apostoli Nunciatúra tiltakozó jegyzéke a magyar kormányhoz a zsidókérdés megoldására tett és tervbe vett intézkedések miatt, 1944. május 15., in: Benoschofsky Ilona-Karsai Elek (szerk.):

Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez, I. kötet, 1944. március 19-1944. május 15. A német megszállástól a deportálás kezdetéig. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Budapest 1958, 319.

13 Ben-Tov, Arieh: Holocaust. A Nemzetközi Vöröskereszt és a magyar zsidóság a második világháború alatt. Dunakönyv Kiadó, Budapest 1992, 81.

14 Bevégeztetett - gyászol a világ. http://cyberpress.sopron.hu/article.php?id=11527; letöltve: 2014. április 12.

15 II. János Pál pápa Jeruzsálemben. MTI, Jeruzsálem, 2000. március 26., vasárnap, 12:51.; Simon F. Nándor: Bocsánatot kért és a békét kereste. II. János Pál, szupersztár: ezért volt különleges személyiség. 2011. április 30. http://mindennapi.hu/cikk/egyhaz/ii-janos-pal-szupersztar-ezert-volt-kulonleges-szemelyiseg/2011-04-30/2946; letöltve: 2014. május 5. A II. János Pál által a jeruzsálemi Siratófalnál elhelyezett cédula teljes szövege a következő volt: „Atyáink Istene, aki Ábrahámot és leszármazottait választottad, hogy rajtuk keresztül hozzad Nevedet a népek tudomására, mélyen meg vagyunk rendülve azoknak a viselkedése miatt, akik a történelem folyamán szenvedést okoztak eme gyermekeidnek. Bocsánatodat kérjük, és kötelezettséget vállalunk igaz testvéri kapcsolatok fenntartására a Szövetség népével. Jeruzsálem, 2000. március 26. II. János Pál."

16 Sárközy Júlia: Ferenc pápa szerint az antiszemitizmust el kell távolítani az emberek életéből. MTI, Vatikánváros, 2013. október 11., péntek 16:56.