a CSALÁDOT KOMMUNIKÁLNI:
A SZERETET AJÁNDÉKÁVAL VALÓ TALÁLKOZÁS KIEMELT HELYE
Ferenc pápa üzenete a 49. kommunikációs világnapra

 

A család mély reflexió témája az egyházban és abban a folyamatban, amely két szinódust foglal magába: a közelmúltbeli rendkívüli, és az októberre tervezett rendes összejövetelt. Így arra gondoltam, találó, hogy a következő kommunikációs világnap viszonyítási pontja a család legyen. Végső soron a családi környezetben tanuljuk először, hogyan kommunikáljunk. Az erre a környezetre való összpontosítás segíthet abban, hogy kommunikációnkat hitelesebbé és emberibbé tegyük, miközben ez ahhoz is hozzájárul, hogy a családot új perspektívából lássuk.

Ihletet meríthetünk a Máriának Erzsébethez tett látogatására vonatkozó evangéliumi szakaszból (Lk 1,39-56). „...amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!" (41-42)

Ez a részlet először is azt mutatja meg, mennyire a testbeszéddel egybefonódott párbeszéd a kommunikáció. Mária köszöntésére az első választ a gyermek adja, aki örömében felujjong Erzsébet méhében. A másokkal való találkozás öröme, amelyet már születésünk előtt megtanulunk, bizonyos értelemben a kommunikáció minden más formájának archetípusa és szimbóluma. A minket befogadó anyaméh a kommunikáció első „iskolája", a hallgatás és a fizikai kapcsolat helye, ahol védett környezetben elkezdünk megismerkedni a külső világgal, az anya szívdobogásának megnyugtató hangjával. Ez a két, oly meghitten összekapcsolódó és egyszerre egymástól elkülönülő személy közti találkozás, ez az ígéretekkel teli találkozás az első kommunikációs tapasztalatunk. Mindannyiunk közös tapasztalata ez, hiszen mindannyian anyától születtünk.

Még a világra jöttünk után is, bizonyos értelemben „egy méhben" vagyunk, ami a család. Egy olyan méhben, amelyet különböző, egymással kapcsolatban álló személyek alkotnak: a család az, „ahol megtanulunk másokkal élni, különbözőségeink ellenére" (Evangelii gaudium 66).

A köztük lévő nembeli és korbeli különbségek dacára a család tagjai elfogadják egymást, mert kötelék van köztük. Minél szélesebb ezeknek a kapcsolatoknak a hatásköre, és minél nagyobbak a korkülönbségek, annál gazdagabb lesz életkörnyezetünk. Ez a kötelék az, ami a nyelv gyökerénél van, ez utóbbi viszont erősíti a köteléket. Nem mi alkotjuk meg a nyelvünket; azért tudjuk használni, mert megkaptuk. A családban tanuljuk meg beszélni „anyanyelvünket", azoknak a nyelvét, akik előttünk jártak (vö. 2Makk 7,25.27). A családban jövünk rá arra, hogy mások előttünk jártak, és ők tették lehetővé számunkra a létezést, és hogy mi magunk is életet adjunk, valami jót és szépet tegyünk. Azért adhatunk, mert mi magunk is kaptunk. Ez a körforgás képezi a család egymással és másokkal való kommunikációs képességének a szívét.

Ennek a kapcsolatnak a tapasztalata, amely megelőz minket, teszi képessé a családot arra, hogy azzá a keretté váljék, amelyben továbbadják a kommunikáció legalapvetőbb formáját, az imát. Amikor a szülők lefektetik újszülött gyermekeiket, gyakran Istenre bízzák őket, kérve, hogy vigyázzon rájuk. Amikor a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, a szülők segítenek nekik elmondani néhány egyszerű imát, szeretettel gondolva másokra, mint például a nagyszülőkre, rokonokra, betegekre és szenvedőkre, és mindazokra, akiknek Isten segítségére van szükségük. Legtöbben közülünk a családban tanulták meg a kommunikáció vallásos dimenzióját, ami a kereszténység esetében szeretettől áthatott, attól a szeretettől, amelyet Isten ajándékoz nekünk és amit aztán mi egymásnak adunk.

A családban megtanuljuk átölelni és támogatni egymást, megkülönböztetni a felszíni kifejezések és a csend pillanatainak jelentését, együtt nevetni és sírni olyan emberekkel, akik nem választották egymást, és mégis oly fontosak egymás számára. Ez nagyszerűen segít bennünket a kommunikáció olyan jelentésének a megértésében, mint a közelség elismerése és létrehozása. Amikor csökkentjük a távolságokat az egymáshoz való közelebb kerülés és egymás elfogadása által, hálát és örömet tapasztalunk. Mária köszöntése és gyermekének megmozdulása áldás Erzsébet számára; ezeket a Magnificat szép éneke követi, amelyben Mária dicséri Isten szerető tervét, amelyet az ő és népe számára tartogatott. Egy hittel kimondott „igennek" olyan hatásai lehetnek, amelyek meghaladnak minket és a világban betöltött helyünket. „Meglátogatni" azt jelenti: ajtókat megnyitni, nem maradni bezárkózva a mi kis világunkban, hanem kilépni mások felé. Így a család is életre kel, amikor túllép önmagán; azok a családok, amelyek így tesznek, kommunikálják az életről és kommunióról szóló üzenetüket, vigaszt és reményt nyújtva a törékenyebb családoknak, és így építik fel az egyházat magát, ami a családok családja.

Minden más helynél inkább a család az, ahol naponta megtapasztaljuk saját és a többiek határait, azokat a nagy és kis problémákat, amelyeket a másokkal való békés együttélés maga után von. Nem létezik tökéletes család. Nem kell félnünk a tökéletlenségektől, gyengeségektől vagy akár konfliktusoktól, hanem sokkal inkább meg kell tanulnunk építően bánni velük. A család, amelyben továbbra is szeretjük egymást, határaink és bűneink ellenére, így a megbocsátás iskolájává lesz. Maga a megbocsátás is kommunikációs folyamat. Amikor bűnbánatot tanúsítunk és elfogadunk, lehetségessé válik a megtört kommunikáció visszaállítása és visszaépítése. A gyermek, aki megtanult a családban másokra hallgatni, tiszteletteljesen beszélni, kifejezni saját nézetét anélkül, hogy tagadná a másikét, a párbeszédet és kiengesztelődést fogja erősíteni a társadalomban.

A kommunikáció kihívásainak a terén sokat tanulhatunk azoktól a családoktól, amelyeknek egy vagy több fogyatékossággal élő gyermekük van. Egy mozgásbeli, érzékszervi vagy mentális határ ok lehet az önmagunkba zárkózásra, de ugyanakkor a szerető szülőknek, testvéreknek és barátoknak köszönhetően a nyitottság, a megosztás és a mindenkivel való előzékeny kommunikáció előmozdítójává is válhat. Ugyanakkor segíthet iskolákat, plébániákat és egyesületeket, hogy el- és befogadóbbakká váljanak.

Egy olyan világban, amelyben az emberek gyakran átkozódnak, visszataszító nyelvezetet használnak, rosszat mondanak másokról, széthúzást vetnek és megmérgezik emberi környezetünket a pletyka által, a család megtaníthat arra, hogy a kommunikációt áldásként értelmezzük. A látszólag a gyűlölet és erőszak által uralt helyzetekben, amelyekben a családokat kőfalak, vagy az előítélet és ellenszenv nem kevésbé áthatolhatatlan falai választják el, ahol ezek elég oknak tűnnek arra, hogy azt mondják, „ebből aztán elég", csak az átok helyetti áldás, az elutasítás helyetti meglátogatás, valamint a harcolás helyetti elfogadás az, ami által meg tudjuk törni a rossz spirálját, megmutatni, hogy a jóság mindig lehetséges, és nevelhetjük gyermekeinket közösségre.

Ma a modern média, amely lényeges része különösen a fiatalok életének, egyszerre lehet segítség és akadály a családokon belüli és a családok közötti kommunikációban. A média akadállyá válhat a kommunikációban, amennyiben egymás meghallgatása elkerülésének, a fizikai kapcsolattól való elme-nekülésnek, minden csendes és nyugodt perc betöltésének útjává válik, olyannyira, hogy elfelejtjük: „a csend a kommunikáció szerves része; hiányában nem létezhetnek tartalomgazdag szavak" (XVI. Benedek, Üzenet a 2012-es kommunikációs világnapra). A média segítheti a kommunikációt, amikor lehetőséget teremt az emberek számára, hogy megosszák történetüket, kapcsolatban maradjanak távoli barátaikkal, köszönetet mondjanak másoknak vagy bocsánatot kérjenek tőlük, és megnyissák az utat újabb találkozások felé. Naponta növekedve a másokkal való találkozás fontosságának tudatában, az „új lehetőségek" közepette, bölcsen fogjuk használni a technológiát, és nem hagyjuk magunkat uralni általa. Ezen a téren is a szülők az elsődleges nevelők, de nem hagyhatóak magukra ebben. A keresztény közösség arra hivatott, hogy segítsen nekik abban, hogy gyermekeiket arra tanítsák meg, miként éljenek a média környezetében oly módon, hogy az egybecsengjen az ember méltóságával és a közjó szolgálatával.

Napjaink nagy kihívása újra megtanulni, hogyan beszéljünk egymással, és nem csak az, miként generáljunk és fogyasz-szunk információkat. Utóbbi olyan tendencia, amelyet fontos és befolyásos, modern tömegkommunikációnk bátoríthat. Az információ fontos, de nem elég. Túl gyakran leegyszerűsítik a dolgokat, különböző állás- és nézőpontok egymásnak feszítenek, az embereket pedig arra hívják, hogy pártoskodjanak ahelyett, hogy a dolgokat a maguk teljességében nézzék.

Következésképp a család nem vitatéma vagy ideológiai összetűzések területe. Sokkal inkább olyan környezet, amelyben megtanulunk a közelség tapasztalatában kommunikálni, olyan keret, amelyben kommunikáció történik: „kommunikáló közösség". A család olyan közösség, amely segítséget biztosít, az életet ünnepli, és amely gyümölcsöző. Mihelyt felfogjuk ezt, egyszer csak képesebbek leszünk meglátni, hogyan marad a család továbbra is gazdag emberi forrás, egy problémával vagy egy krízisben lévő intézménnyel szemben. Időnként a média arra hajolhat, hogy a családot sokkal inkább absztrakt modellként mutassa be, amelyet el kell fogadni vagy el kell utasítani, meg kell támadni vagy meg kell védeni, élő valóságként. Vagy másként, inkább ideológiai összeütközések terepeként, olyan keretként, amelyben megtanulhatjuk, mit jelent elfogadott és viszonzott szeretetben kommunikálni. Tapasztalatainkat összekapcsolni azt jelenti, hogy mindannyiunk élete egyetlen valóságba fonódik össze, továbbá hogy hangunk sokféle, de mindenik egyedi.

A családokat sokkal inkább erőforrásnak kell tekinteni a társadalomban, mint problémát. A családok saját legjavukat leghatékonyabban a férfi és nő, a szülők és gyermekek közti kapcsolat szépségéről és gazdagságáról való tanúságtételükkel kommunikálják. Nem harcolunk a múlt megvédéséért. Sokkal inkább egy jobb jövő építésén dolgozunk - türelemmel és bizalommal - annak a világnak a javára, amelyben élünk.

 

Bereczki Silvia fordítása