Heidl György
a HÁZASSÁG ÉRTELME

 

A 19. század második felétől kezdve megfigyelhető bizonyos hangsúlyváltás a katolikus egyház házasságteológiájában. Ennek két legfontosabb jellemzője: az istenképmás fogalom sajátos kiterjesztése a családra; valamint a házasság értelmének (ratio) és céljainak (fines) megkülönböztetése.

Ami az elsőt illeti, Szent Ágoston és Szent Tamás egyaránt elvetették azt a lehetőséget, hogy a családban analogiku-san a Szentháromság képmását lássuk, és ezzel hosszú időre megszabták a nyugati teológiai útkeresés irányát. Tekintélyes görög egyházatyák ugyanis szenthá-romságtani viták során szívesen érveltek azzal az analógiával, hogy Ádám, Éva és Szeth természetükben egylényegű-ek, miközben önálló személyek, akiket származás és születés viszonyrendszere kapcsol egy közösségbe, és ily módon - nem átvíve a testi viszonyokat a testetlen, isteni természetre - valamiképpen a Háromság képmását hordozzák.

A kitűnő német teológus, Mathias Joseph Scheeben egy 1865-ben megjelent művében Nazianzoszi Gergely és Olümposzi Methodiosz munkáira hivatkozva felidézte és alaposan kidolgozta az említett analógiát, megjegyezve, hogy bár gondolatai talán túlságosan újnak tűnnek, s e tanítás ebben a formában nincs meg az atyáknál, valójában ősrégi. Forrása biblikus, hiszen Pál szerint Krisztus az új, igazi Ádám, akinek az első Ádám előképe volt. Másrészt Pál nyomán azt is tanítják az egyházatyák, hogy Krisztus menyasz-szonya, az egyház mint új Éva hasonló módon keletkezett az új Ádám oldalából, mint az első Éva az első Ádám oldalából.

Scheeben a szentháromságtani és egyháztani szempontokat szoros egységben gondolta végig, de tisztában volt azzal, hogy a latin teológiai hagyományba egy korábban elvetett, görög gondolatot integrál. A kifejtés újszerűségén nem változtat az a tény sem, hogy az interperszonális szeretetközösség és az isteni Háromság analógiájára találhatunk ágostoni szöveghelyeket, amelyek jótékonyan hatottak Szent-Viktori Richárd és Szent Bonaventura trinitológiájára, és két, 17. századi szerzőnél halovány visszhangra leltek. Ez a vékonyka nyugati tradíció ugyanis elszigetelt maradt.

Scheeben, akinek munkáit igen korán lefordították angolra és franciára, jelentős fordulatot hozott. A 20. századi teológusok közül egyesek (M. Schmaus és H. Mühlen) a szentháromságtan, mások (H. Doms, B. Haring, Th. Rey-Mermet) a házasságteológia, megint mások az istenképmás-teológia (P. Evdokimov, K. Barth, J. Moltmann és Hans Urs von Balthasar) kifejtésében hívták segítségül az általa újra felfedezett és továbbgondolt analógiát.

Ez a teológiai kibontakozás ugyanakkor szoros kölcsönhatásban állt a katolikus perszonalista filozófiai és teológiai törekvésekkel, amelyekben kulcsszerepet játszott a filozófus Dietrich von Hildebrand és a morálteológus Herbert Doms. Hildebrand közvetlen kapcsolatban állt Eugenio Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Piusz pápával, és gyakorlatilag egyházi jóváhagyást kért tőle házasságértelmezéséhez. Nem véletlenül tette, hiszen egy - hogy stílszerűek legyünk -kardinális kérdésben Hildebrand (néhány évvel később pedig Doms) fordulatot sürgetett. A tomista felfogás és annak különféle változatai (például Ligouri Szent Alfonz morálteológiájában) a házasság elsődleges céljának nevezik az utódnem-zést és nevelést, és másodlagos, hangsúlyozottan hierachikusan alárendelt célnak a házastársak kölcsönös szeretetét. Noha a Római Katekizmus ennél sokkal mélyebb házasságfelfogást tükröz, a célok hierarchizálása hosszú időre közhely-lyé vált. Az Arcanum Divinae Sapientiae (XIII. Leó, 1880) és az ötvenedik évfordulóján kiadott Casti Connubii (XI. Piusz, 1930) enciklikák még többé-kevésbé ezt a felfogást képviselték. A Szent Officium pedig 1944-ben kifogásolta az „új házasságteológia" azon tézisét, mely szerint inkább a házasság elsődleges értelméről (ratio, Meaning, Sinn) kell beszélni, ami a kölcsönös szeretet, és csak ennek függvényében állíthatjuk azt, hogy persze biológiailag úgy épülünk fel, hogy az együttlét elsődleges célja a gyermeknem-zés. E vita érezteti a hatását a Humanae Vitae-ben is.

A Szent Officium félhivatalos állásfoglalása kimondatlanul is H. Doms könyve ellen irányult, aki igen szilárdan, hatásosan és nagy vihart kavarva érvelt a perszonalista házasságtan mellett, miközben szakított a célok hierarchiájának tanával. XII. Piusz informális jóváhagyásának azonban komoly szerepe lehetett abban, hogy halála után néhány évvel a II. vatikáni zsinat, illetve a Gaudium et Spes hitelesítette a változást ebben a kérdésben. A GS után a Humanae Vitae elmélyítette a perszonalista szemléletet, de a házasság és a Szentháromság személyi közösségének analógiájára e dokumentumok még nem hivatkoztak. Ezt végül II. János Pál pápa tette meg a Familiaris Consortio apostoli buzdításban és egyéb nyilatkozataiban. A „test teológiáját" kidolgozó pápa világosan látta, hogy intézményeket kell létrehozni a személyközpontú házasságszemlélet elmélyítése céljából, hiszen ennek nemcsak az elméleti, de gyakorlati jelentősége is óriási. Ezért jöttek létre szerte a világban a II. János Pálról elnevezett intézetek a házasságteológia tanulmányozására. Fontos könyvek, tanulmányok jelentek meg a témában, de hatásuk még kevéssé érezhető a pasztorációban. A papnevelésben nem általános tananyagok, és a lelkipásztorok jelentős része alig tud valamit erről az irányról, holott olyan rangos és felkészült képviselői vannak, mint M. Ouellet kanadai és A. Scola milánói érsekek, bíborosok.

A 2014-ben összehívott rendkívüli és az idén ülésező rendes szinódus előkészítői anyagai arra utalnak, hogy a keresztény házassággal kapcsolatos gyakorlati kérdéseket e megújult házasságteológia keretében kívánják értelmezni. Márpedig ha elfogadjuk, hogy a házasság elsődleges értelme a hitvesi szerelem által létrehozott szeretetközösség, és a házastársak nem azért szeretik egymást, hogy gyerekük legyen, hanem azért van gyerekük, mert szeretik egymást, akkor fölmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk azokkal a házasságokkal, amelyekben ez a szerelem/szeretet kihűlt, vagy nem volt több hangulatnál, illúziónál stb., és amely kapcsolatokból sokan elmenekülve olyan új házasságra léptek, amelyben viszont valódi, kölcsönös, hűséges és teljes hitvesi szeretetben élnek. Ez igen kényes és nehéz kérdés, de a fentebb felvillantott házasságteológia felől tekintve a formálisan megkötött - köznyelvileg „templomi" - házasságok nem automatikusan és nem feltétlenül szentségi házasságok, és nem rendelkeznek a szentségi házasság „erőforrásaival".

Olyan kérdést érintünk ezzel, amely túl van a statisztikák kimutatásain, amelyek megkötött és felbontott házasságokról beszélnek, és semmit nem árulnak el arról, hogy létrejött-e a szentség rangjával bíró, a Szentháromság benső szeretetközösségét mintázó, Krisztus és az egyház tökéletes egységét megjelenítő szeretetkapcsolat egy olyan házasságban, amelyben túl sok sebet szereznek és okoznak a házastársak. Nem kétséges, az emberi autonómia lehetőségei kiterjednek arra, hogy saját szabadságunk ellen fordulva leromboljuk önnön boldogságunkat, ugyanakkor a perszonalistá-nak nevezhető modern házasságteológia olyan erős hangsúlyt helyez a házastársi szeretetre, hogy az a szeretetközösség, amelyről beszél, ha egyszer szabad akarati döntések következtében jött létre, és ha a hitvesek gondosan ápolják, gyakorlatilag nem múlik el.