Szénégető István
a CSALÁD A KOMMUNIKÁCIÓ ELSŐ ISKOLÁJA
Családpasztoráció, kommunió, kommunikáció

 

 

Családpasztoráció, kommunió, kommunikáció

Általános értelemben a családpasztoráció célja az ecclesia domestica, a családegyház megvalósulása. Az egyház családi házaknál, az emberek legbensőségesebb otthonában született. Konkrét családok házai voltak (görögül oikos) az imádság, kenyértörés és a kultusz első színterei. „A kenyeret házaknál törték meg, örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt."¹ „Mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus."² „Prédikáltam nektek és tanítottalak benneteket, nyilvánosan és magánházaknál" - írja Szent Pál.³ A rómaiaknak írja, hogy „köszöntsétek a házukban összejövő szeretett közösséget".⁴ Az összegyűltek pedig újabb és újabb tagokkal bővültek, akiket megkereszteltek „házanépükkel együtt", azaz családjukkal és hozzátartozóikkal együtt.

Az egyháznak, Krisztus testének kétségtelenül ezek az első sejtjei, a családok és családi otthonok, ahol hirdetik és megélik az örömhírt. A hit átadásának és Krisztus követésének természetes kerete és közege a családi ház, nem csak mint fizikai hely, hanem az abban megvalósuló élet- és szeretetközösség, családiasság. Családi ház, mely közvetlen kapcsolatban van a földi lét szükségleteivel, ahol születünk és meghalunk, növekszünk és fejlődünk, együtt élünk és lakunk, feltárulnak jó és rossz szokásaink, ahol étkezünk és alszunk. Családiasság, melyben sokszor és rendszeresen közvetlen kapcsolatba kerülünk egymással, így mindenkit családtagként és közelről ismerünk, elfogadunk, mert hozzánk tartozó és „egy vérből való" velünk. Családiasság, ahol igazi önmagam lehetek, ahol értékes, fontos, szabad vagyok. Családiasság, melyben találkozunk és összeütközünk, együtt örülünk és nevetünk, közösek fájdalmaink. Kibontakozik az emberek természetes élete, melyben szerre tárulnak fel természetfeletti kegyelmek: bizalom által közösség születik, gyarapszik az egyház és szépül, zarándok nép leszünk a történelemben, akik e világban vannak, de nem e világból valók, akik familia Dei, Isten családjaként válnak az élet hordozóivá.⁵

Ilyen értelemben, biblikus kontextusban „család" és „egyház" összefüggő, természetük szerint szétválaszthatatlan fogalmak. A családpasztoráció ezért segíti a családokat hivatásuk és küldetésük megélésében életük minden szakaszában. Figyelmet szentel a házaspároknak, hogy beilleszkedhessenek a keresztény közösségbe. Meglátja bennük a keresztény közösség erőforrását. Figyelmet fordít arra, hogy a házaspárok segítséget kapjanak az élet elfogadásához és nevelői feladatuk ellátásához. Hisz belőlük fakad az új élet.⁶

A családpasztorációnak mint egyházi cselekvésnek az a rendeltetése, hogy támogassa és gondozza a házasságot mint élő, személyes kapcsolatot férfi és nő között, hisz „a házasság élet- és szeretetközösség", kommunió.⁷ Nem csupán két személy dolgainak, hanem két személynek a közössége. A személyek közössége pedig arra a meggyőződésre és tapasztalatra épít, hogy „az ember teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza önmagát".⁸ A házassági kommunió, két személy életközössége, mely alaptermészetük, neveltetésük, származási kultúrájuk különbözőségeire épül, és a vágyak, célok, alapszükségletek egyeztetésével valósul meg. Ennek pedig feltétele a párbeszéd, a dialógus, a jó kommunikáció.

A kommunió feltétele a jó kommunikáció. Erdélyben is

Intézményes hozzájárulás

A Gyulafehérvári Főegyházmegyében 2003-tól indul szervezett családpasztoráció. Legfőbb célja életre váltani a Biblia házasság- és családeszményét a katolikus egyház tanításának fényében, különösen a Főegyházmegyei Zsinat Keresztény család című dokumentumának útmutatásai és rendelkezései alapján. Ahhoz, hogy az abban foglalt magasztos, nemes célok megvalósuljanak, nem elegendő látványos rendezvények létrehívása. Fontos, hogy legyenek családcsoportok. Fontos, hogy gondosan előkészített, tartalmas és kapcsolatépítő jellegű családos tábor vagy konferencia álljon az érdeklődők rendelkezésére. Fontos, hogy jegyeskurzusok keretében készülhessenek a fiatalok a szentségi házasságra. Azt láttuk azonban, hogy az intézményes és szervezői figyelem mellett vagy még azelőtt házaspárok és családok tekintetében a személyes megszólítás, a személyes kapcsolatok gondozása, gyógyítása lehet elsődleges hivatásunk. Minden családpasztoráció, és tágabb értelemben minden egyházi cselekvés első alapköve a kiegyensúlyozott kommunikáció, az ebből születő személyes kapcsolat, a személyek megbízható és stabil kapcsolataira épülő célirányos, felelős, összehangolt együttműködés.

Ehhez hasonló kérdéseket kellett feltennünk: hogyan lehetne elérni, hogy az emberek kiegyensúlyozott, jól működő családokban éljenek? Hogyan tudnánk létrehozni és fenntartani olyan családot, amely évről évre képes tartósan biztosítani a szeretetteljes környezetet, az állandó figyelmet és gondoskodást, a kiegyensúlyozott és nyílt kommunikációt? Képesek vagyunk-e olyan családot létrehozni a gyerekeink számára, amelyben lehetőségük lenne úgy szocializálódni, kulturálódni, hogy a lehető legjobb kommunikációs készséget elsajátítva sikeresek legyenek a családon kívüli társas beilleszkedés során, és képesek legyenek aktívan irányítani és kézben tartani kapcsolataikat. A családtagok céljai gyakran megegyeznek, de sokszor éppen hogy ellentétesek, és az egyes szándékok keresztezhetik egymást. Hogyan alakítható ki az a családi kommunikációs környezet és klíma, amely ezeket a szerteágazó és gyakran szinte ellentétes folyamatokat összhangba tudja hozni?

Meggyőződésünkké vált: ha az egyház a házaspárok természetes, rendezett és kiegyensúlyozott szerető kommunikációjára és kapcsolatára épülő családias környezetben fogant és keletkezett, akkor a házaspárok kommunikációja által létrejövő élet- és szeretetközösség ma is azt jelenti, hogy a házasság szentsége, egysége, felbonthatatlansága élhető eszmény. Ezért került minden jegyesek, házaspárok vagy egész családok részére szervezett lelkinap, kurzus, tábor, konferencia vagy más program kiemelt helyére a kommunikáció, mint fejleszthető képesség, mint téma és mint élethosszig tartó gyakorlat szempontja. Fontolóra kellett vennünk olyan hivatkozási pontot is, mint Virginia Satir könyvének⁹ átdolgozott, magyarul A család együttélésének művészete címmel megjelent kiadását, melyben a következőkben határozta meg a jól funkcionáló családok jellemzőit. (1) A családtagok önértékelése magas. (2) A kommunikáció közvetlen, nyílt, pontos, részletező és őszinte (nem eltitkolt, áttételes és homályos). (3) A szabályok flexibilisek (nem merevek), emberségesek, helyénvalóak, és ha szükséges, megváltoztathatók. (4) A családok kapcsolódása a tágabb közösséghez és a társadalomhoz nyílt és reményteljes. Ehhez elengedhetetlen a családok számára, hogy megfelelő probléma- és konfliktuskezelési eljárásokkal is rendelkezzenek.

Néhány első tapasztalat kiértékelésével hamar érezhetővé vált, hogy mennyire eltérőek a jól működő családokkal kapcsolatos elképzelések egy közösségi társadalomban mint az individualitást hangsúlyozó kultúrákban. Az látszott, hogy miközben Székelyföldön és Erdélyben hagyomány ugyan a családcentrikus mentalitás, az igazi családi élet eszméje és gyakorlata, a háromgenerációs családmodell, amely szokásai, a hétköznapi és ünnepi gyakorlatai során „szilárd jellemű, megbízható erkölcsű és alkotó készségű" ifjakat nevel és szilárd keretet nyújt a családi közösségnek, és mégis - különösen a székelyföldi családokban - kevésbé nyílt a kommunikáció.¹⁰ A válások és felbomló családok számának megnövekedése, a házastársi és családi kapcsolatok meglazulása vagy felületessé válása ezt látszik visszaigazolni.

A házaspárok kommunikációját és ezáltal az életszentségük útján való előrehaladást, az egyház közösségébe való beilleszkedést támogató mozgalmak között Erdélyben, a Gyulafehérvári Főegyházmegyében meg kell említenünk a Házas Hétvége Mozgalmat,¹¹ a különösen Déván és Kolozsváron létrejött E.N.D. családcsoportokat,¹² plébániai és más, esetenként szerzetesközösségek vagy megújulási mozgalmak vagy a Főegyházmegyei családmunkacsoport által megtartott hétvégéket, lelkigyakorlatokat, illetve ezek által létrehozott házas- és családos közösségeket. Ezek létrejöttével sok helyen az tapasztalható, hogy a házaspárokban vágy ébredt egymás még mélyebb megismerésére. Elég hamar és sokan - akár végleg is - felhagynak azzal az eddig biztosnak vélt meggyőződéssel, hogy a dialógus, a párbeszéd, a kommunikáció „nálunk jól megy és nincsenek problémák". Elfogadják, hogy a nyíltabb kommunikáció, az érzések és gondolatok minél pontosabb és őszintébb megosztása, a rendszeresített és koherens párbeszéd, az együttlét minőségéről és közös célokról való beszélgetések minőségi javítása élethosszig tartó kihívás és feladat. Ez pedig magát a házastársi kommuniót, az ebből fakadó családi életet, szülők és gyermekek hétköznapjait szépíti, kapcsolatait erősíti, magát a megélt szentséget konkretizálja.

Személyes hozzájárulás

Az egyház említett különböző intézményes közösségi megnyilvánulásai tehát felvetik ezt a már említett kérdést: hogyan lehetne elérni, hogy az emberek kiegyensúlyozott, jól működő családokban éljenek, amelyek tartósan képesek biztosítani a szeretetteljes kommunikációt?

A házaspárok maguk hoznak döntést, hogy milyen gyakorlati, konkrét úton indulnak el kommunikációjuk megújítása, gyógyítása, fejlődése érdekében. Ezt megtalálhatják igehirdetésben, katekézisben, evangelizációs kurzusokban, teológiai képzésekben, lelkigyakorlatokban, ima- és családos közösségekben. Fontos változás már az is, hogy adott esetben a házaspárok felismerik a társas igény eszméjét, hogy az egyénnek és házaspárnak is szüksége van egy csoportra, egy emberi szerveződésre, egyházi (plébániai, lelkiségi vagy mozgalmi) kisebb közösségre, identitása és elégedettsége fenntartására.

Általánosságban kijelenthető, hogy a házaspárok vagy családok csoportjába betagozódva a pár kommunikációja - egy sajátos, közösségi dinamikus folyamat részeseként - könnyebben fenntartható és javítható. Ilyen közegben a mindennapi természetes kommunikáció és konfliktus kezelésének egymástól eltérő módjai, ezek erősségei és nehézségei azok, amelyek megosztásra kerülnek. A zárt, bizalmi légkör, egymás figyelmes végighallgatása, a közös imádság, a tanulásra és fejlődésre nyitott hangulat, a családiasság légköre lehet támasz abban, hogy a kommunikáció gyakorlatának konkrét erősségei és nehézségei adott házaspárokban tudatosuljanak, megfogalmazódjanak és kimondásra kerüljenek.

Család-munkacsoportunk által létrehívott hétvégéken, rendezvényeinken, amelyeken egyszerre használunk frontális és dinamikus módszereket, drámagyakorlatokat vagy szituációs játékokat, a jegyes- vagy házaspárokat ilyen tapasztalatok, mondatok átgondolására vagy gyakorlására hívjuk meg:

• Legyen időnk egymás számára. A hétköznapi, spontán megbeszélésen és beszélgetéseken túl legyen elkülönített időnk a házassági kapcsolatot támogató beszélgetésre is. Legalább egyszer hetente. „A mi esténk". „A szeretet órája". Gyermekek nélkül.

• Figyeljünk a beszélgetés mélységszintjeire: nem elegendő elmondani a másiknak, hol jártam, mit csináltam, próbáljuk megosztani élményeink mellett az érzéseinket is: minek örülök, mitől félek, mi dühít, éreztem-e haragot stb.

• Keressük a szemkontaktust. Egymás szemébe nézve szabadon, örömmel mondjuk ki, amit gondolunk vagy érzünk. Fogjuk meg közben egymás kezét.

• Ne vágjunk egymás szavába („szavadat ne felejtsd..."), bátorítsuk a beszélőt, hogy mondja végig a gondolatát. Türelmes végighallgatás. ítélkezés nélkül figyelni.

• Egyes szám, első személyben beszéljünk, vagyis a saját átéléseinkről, érzéseikről beszéljünk, „Te-üzenet" helyett. A „Te ilyen, olyan vagy." védekezésre készteti társunkat és a kommunikáció megreked.

• Ne használjuk a „soha", „örökké", „mindig" típusú általánosításokat.

• Ha valaki nemet mond nekem, az csupán azt jelenti, hogy ő valami mást szeretne, mint én, s nem azt jelenti, hogy valami baj lenne velem.

• Igyekezzünk feltárni az érzések mögött meghúzódó alapszükségleteinket, elvárásainkat.

• Követelés helyett kérés: tanuljunk meg egymástól kérni, de ne ragaszkodjunk semmihez, ha kell, tudjunk dolgokat elengedni.

• Próbáljuk beazonosítani egymás szeretet-nyelvét: minőségi idő, szívességek, testi érintés, elismerő szavak, ajándékozás.

• Tárjuk fel bizalommal egymás előtt nehéz érzéseinket, neheztelésünket is. Mondjuk ki a haragot, dühöt, fájdalmat is.

• Gyakoroljuk a megbocsátást, miután felismertük az okozott sérelmet, sebet, imádkozzunk, álljunk meg a kereszt előtt, de ne a problémát keressük, hanem a megoldást.

• Kössük meg az irgalmasság szövetségét: 1. megígérem, hogy elmondom neked, amit magamról, rólad, házasságunkról, gyermekeinkről gondolok, 2. mindebben szabaddá teszlek (mondhatsz rá szabadon igent vagy nemet), 3. ezek után is szeretni foglak és ezt éreztetni is akarom.

• Gyermekeink számára is teremtsük meg annak feltételeit, hogy bizalommal megfogalmazzák és kimondják belső átéléseiket.¹³

 

Jegyzetek

1 ApCsel 2, 46.

2 ApCsel 5, 42.

3 ApCsel 20, 20.

4 Róm 16, 5.

5 Vö. Ef 2, 19: „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai."

6 Vö. Familiaris Consortio, N.1.

7 II. vatikáni zsinat, Gaudium et Spes, N. 48.

8 II. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes, N. 24.

9 Satir, Virginia: A család együttélésének művészete. Coincidencia Kft. Kiadó, Budapest 1999.

10 Ez a tapasztalatunk eszünkbe juttatta Márton Áron püspök 80 évvel ezelőtt rögzített sorait: Az elidegenedés a házastársak között kezdődik el, családi otthonokban. Isten azért állított a családban embereket egymás mellé, hogy egymáshoz illő társként egymás segítőtársai legyenek. Egymás tisztelete, megbecsülése és értékelése, az egymásra figyelés párbeszéddel kezdődik el. Itt ütköznek a különbözőségeink, itt kerülnek napvilágra konfliktusaink, de éppen innen kiindulva építjük fel harmóniánkat, egységünket is. A család egészsége, erkölcsi tisztasága, szilárd kerete a házastársak közötti beszélgetéseken múlik. Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete. Erdélyi Iskola, 1935-36. III. 3-4. 149. in: Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Szent Gellért Kiadó, 222.

11 A Házas Hétvége célja utat mutatni a házaspárok, a papok és szerzetesek számára, hogy meg tudják újítani és el tudják mélyíteni kapcsolatukat egymással, illetve közösségükkel. Az alkalmak arra szorítkoznak, hogy egy megélt helyzettel kapcsolatos személyes benyomásaikat, érzéseiket osszák meg egymással, különösen az ún. „dialógus" módszerrel.

12 Az END az egyház által elismert nemzetközi katolikus házastársi mozgalom, mely segíti a házaspárokat, hogy házasságuk szentségét a lehető legteljesebben tudják megélni. Leggyakrabban olyan témában cserélnek gondolatot, amely a házassághoz kapcsolódik: bizalom, kommunikáció, konfliktuskezelés, megbocsátás, gyermeknevelés stb.

13 A felsorolt szempontokban felhasznált és ajánlott könyvek: Nemes Ödön: Pár-beszélgetés. Kapcsolatépítő munkafüzet házasságra készülőknek. Harmat-Uj Ember, Budapest 2006. Rosenberg Marshall: Erőszakmentes kommunikáció. A szavak ablakok vagy falak. Budapest 2001.