Cseh Katalin
oTTHON

 

Az otthon, az édes otthon, ahol
mindennek íze és hangulata van:
a kamrában a befőttesüvegek,
szilva-, meggy- és almakompót,
uborkák, zöldparadicsomok
katonás rendben sorakoznak
a kék papírcsipkés polcokon,
őrzik az anyaillatot, az anyáét,
aki most ott bolyong a semmi
határállomásán avagy peremén,
lét és nemlét huzatos szegletén,
tőlünk távol fizikai mivoltában…
de lelke rebben, ha a függöny lebben,
és lelke moccan, ha a kanál koccan.
A konyhában leves fő, tán húsleves
aranykarikákkal a tetején és sül a
kolbász szépen feltekerve, s kész a
krumpli is már, püré lesz belőle.
Az asztalon porcelántányérok
még üresen, csak a napfény
öblösödik bennük peckesen:
várakozás, előbb cseppfolyós,
majd lassan kocsonyás, végül
félszáraz, szikkadt, tőle a száj tikkadt.
A szoba levegője régi, ócska, dohos,
a szekrényben ruhák, egytől egyig molyos.
Ülök a széken, és felidézem,
milyen volt egykor a gyerekségem.
Minden mozdulatlan itt, de bennem
mozog, folytonosan jön-megy, nyüzsög
asztal, szék, szekrény, ágy meg falilámpa,
apám kalapja, szemüvege, nagykabátja,
a szőnyegek, a sarokban a félhomály,
a kredencen csillanó vizespohár,
a duruzsoló kályha, a ki-kivillanó láng,
téli esték kövér csöndje, a falánk,
a padlás vagy hiu és a pincegádor,
fent meleged van, lent vacogva fázol,
fent szúette ládában kincset keresel,
lent a grádicsokon megbotlasz s leesel.

A virágoskert s a veteményes,
a diófa árnya, a tüneményes,
a szőlőlugas, a nyári szellő,
sikítva suhan a semmirekellő.

Az otthon, az édes otthon,
testvérek testmelege,
az egy akolba tartozás,
a lavórban a pancsolás,
a nevetés s a zokogás,
a kimondott és kimondatlan,
a félbehagyott s a szakadatlan,
apa, anya egy szusszanatban,
lélegzetvételnyi pillanatban,
illékony perc-töredékben,
eltűnünk mind a szövevényben,
a süllyedő otthonban, a vágyban,
az öröklött vagy szerzett
nagy-nagy sóvárgásban.