Micaci Cristian
a KERESZTÉNY CSALÁD KOMMUNIKÁL

 

 

Idén egy lépésnyi távolságra került ötvenedik évfordulójához a társadalmi kommunikáció világnapja, hiszen Szalézi Szent Ferenc ünnepét megelőző napon, január 23-án Ferenc pápa a 49. világnap üzenetét tette közzé, kicsit talán meglepően, az elmúlt évek hagyományától eltérően, a közösségi média és a közmédia eszközeit csak érintve, inkább a családon belüli és a családok közötti kommunikációra fektetve a hangsúlyt. Hogy ennek okát jobban megértsük, figyelem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy - bár mindig is a lelkipásztori tevékenység központjában volt - az elmúlt esztendőtől a világegyház fokozott figyelmet fordít a családra, ezt tanúsítják a család helyzetével foglalkozó tavalyi rendkívüli és idei rendes püspöki szinódusok is.

Mennyire társadalmi kommunikációról ír a pápa - még akkor is, ha nem a modern eszközök közvetítésével történő kommunikációról tárgyal -, ha arra a tényre gondolunk, hogy a család a társadalom alapsejtje. Mindennapjainkban a körülöttünk zajló rengeteg információ, kommunikáció, legyen az vallásos, politikai, üzleti jellegű, pontosan a családot célozza meg mint célközönséget: a gyermekeket koruk és nemük szerint, a szülőket nemük, társadalmi szintjük és egyéb jellemzőik szerint, de ugyanakkor a család egészét is. Társadalmi kutatásokat végeznek azért, hogy megállapítsák a család igényeit, vágyait, a családon belüli kommunikáció tartalmát, minőségét, időtartamát, ahhoz, hogy ezt piacgazdasági célokból fel és ki tudják használni. A szentatya idei üzenete nyilván nem ilyen céllal veti elemzés alá a család kommunikációját, hanem arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a családi kommunikációnak a találkozás lehetőségét kell előmozdítania az ingyenes szeretet által.

Néhány alapgondolatot ragadok ki a pápa írásából, aki mindjárt az elején megállapítja, hogy a család az első olyan hely az egyén életében, ahol megtanul kommunikálni. És mindezt teszi már az anyaméhben! Nehéz ezt a gondolatot elfogadtatni egy olyan társadalomban, ahol a magzatot nem tekintik teljes értékű és emberi jogokkal rendelkező lénynek: már az anyaméhben, a családon belül elkezdődik a kommunikáció elsajátításának a folyamata. Az anyaméh a kommunikáció első iskolája, írja a szentatya.

Kommunikációnkban több eszközt használunk, a nyelvet, nyelveket, és ezek között elsőként az anyanyelvet: ennek elsajátítási környezete is a család. A kommunikáció másik alapvető formája az ima: nemcsak Istennel való kommunikációnkat teszi lehetővé, hanem egymással való kapcsolatunkat is létrehozza és megerősíti, amikor közösségben imádkozunk, amikor imáinkba másokat is belefoglalunk. Az imának mint alapvető kommunikációs formának elsajátítási helye nem más, mint a család. De fordítva is alkalmazhatjuk: nemcsak az ima kommunikációs forma, hanem a keresztény ember mindennapi kommunikációját is vallásos lelkület kell hogy átjárja, amely meghatározza a kommunikáció tartalmát, formáját, gyakoriságát, időtartamát stb. A családban történő kommunikáció minősége, az itt elsajátított szokások, normák teszik lehetővé, hogy hétköznapi kommunikációnkat vallásos lelkület járja át és ez jellemezze.

Kommunikációjával a család nem maradhat meg saját életterének falai között, hanem ki kell lépnie önmagából, kommunikációs képességeit gyakorolnia kell más családokkal, embertársakkal. A keresztény család csak az ilyen önmagából kilépő kommunikáció által terjesztheti az örömhírt.

A család továbbá a megbocsátás iskolája, hiszen a megbocsátás egy kommunikációs dinamika. Lehetetlen kiküszöbölni a konfliktushelyzeteket, de az egészséges kommunikáció által meg lehet oldani azokat mind családon belül, mind családok között.

A szentatya kitér a beteg vagy fogyatékkal élő tagú családok kommunikációjára is, hiszen ők igen nehéz helyzetben vannak, és az elszigetelődés, bezárkózás, kommunikációs csatornák elzárásának veszélye fenyegeti őket. A családok helyes magatartása ezzel szemben a melléállás, a nyitásra való ösztönzés és segítés. Társadalmunk kommunikációjának egy másik fontos negatív jellemzője a csúnya beszéd, a káromlás, átkozódás. Ezzel szemben a család az áldás kommunikációjának iskolája kell hogy legyen. A szülők tanítsák meg gyermekeiket a pozitív nyelvezetre, a dicsérő szóra és az áldásos beszédre.

Üzenete végéhez közeledve tesz említést Ferenc pápa a modern kommunikációs eszközökről, amelyek főleg a fiatalok számára nélkülözhetetlenek. Olyannyira hozzászoktunk az eszközök által történő kommunikációhoz, hogy egyre nehezebbé válik elhinnünk: van személyes, nem közvetett kommunikáció is (ha elvonatkoztatunk attól a ténytől, hogy a nyelv és a nyelvezet maga is eszköz, de gondoljunk itt inkább a technikai eszközökre). És rávilágít pontosan arra a tényezőre, amelyet nekünk is szem előtt kell tartanunk: hogy eszközökről van szó. Olyan eszközökről, amelyek a kommunikációnak, a család kommunikációjának minőségét hivatottak javítani, de amelyek ugyanakkor helytelen használatuk esetében akár veszélyeztethetik is azt, aminek előmozdítására megalkották őket. - Röviden kitérek erre a pontra, mert fontosnak tartom, hogy megtanuljuk helyes mederbe terelni az eszközökhöz való viszonyulási módjainkat, nem pedig engedni, hogy az eszközök erőt vegyenek rajtunk. Ebben a feladatban is az első nevelők a szülők, az első kapcsolat a kommunikációs eszközökkel a családban jön létre. A szülők feladata nem az, hogy elzárják, eltiltsák, megóvják gyermekeiket ezek használatától mint valami fejlődésükre káros termékektől, mert az ilyen fajta fóbia a másik helytelen véglethez vezetne. A szülők feladata az, hogy elsődlegesen ők maguk félelem nélkül ismerjék meg azokat a lehetőségeket, amelyeket ezek az eszközök nyújtanak, legyenek tisztában azokkal a negatív hatásokkal, amelyek általuk érhetik gyermekeiket, és a kettő közötti helyes utat megtalálva ösztönözzék őket a modern kommunikációs eszközök olyan formában történő használatára, amely elősegíti testi, lelki, szellemi fejlődésüket. Az ismeret hiánya félelmet eredményezhet az újjal szemben, amely tiltáshoz, elzárkózáshoz vezethet. Az ilyen magatartás tarthatatlan a teljes értékű társadalmi beilleszkedésre való törekvés esetében. Nem az eszköz jó vagy rossz, hanem az eszköz használati formáját lehet morális értékelésnek alávetni.

Kulcsszónak tartom a kommunikációs eszközökkel való viszonyunkban a tudatosságot. Hogyan érhetjük ezt el? A Keresztény Szóban egy előző írásomban részletesebben foglalkoztam a médiaoktatással: igen, a média - mint eszköz - helyes használatát is, mint az élet sok más területére vonatkozó ismeretet, oktatni kell és elsajátítani. Azokban az országokban,¹ ahol az elmúlt évszázad elejétől, de főleg második felétől megjelentek az akkor újnak számító médiaeszközök (rádió, tévé), ezzel párhuzamosan az oktatási rendszerbe bekerültek olyan tantárgyak, amelyek az ezekhez az eszközökhöz való helyes viszonyulási formákat oktatják.² Mivel az elején a média társadalmi hatásaival kapcsolatos kutatások még kezdetleges állapotban voltak, és azt tartották, hogy minden egyes üzenet hibátlanul célba ér és a célját tökéletes módon eléri, sőt mi több lineáris módon képzelték el a kommunikációs modelleket, ezért a médiához való viszonyulási formák oktatása is a média káros hatásainak az elhárítására irányult. A társadalmi kutatások folyamatos tökéletesedésével párhuzamosan fejlődött a médiaoktatás is.³ Ma már tudjuk, hogy nincs tökéletesen célba érő üzenet (magic bullet theory; mágikus golyó elmélet),⁴ nincs olyan eszköz, amely a hallgatóság ilyen vagy olyan hozzáállásától független módon képes beinjekciózni egy üzenetet, a kommunikátorok a média tartalmát nem alkotják a társadalmi kontextus, család, egyén jellemzőinek ismerete hiányában. Ma már nem csak befogadjuk és fogyasztjuk az információt (ahogyan azt a múlt század 60-as évei előtti kutatók gondolták), hanem megvan a lehetőségünk arra, hogy válaszoljunk a média által szórt információra, és arra, hogy mi magunk információt hozzunk létre és szórjunk.⁵ Míg a múlt század elején a kutatások többsége azt a tökéletességi szintet feltételezte, amely szerint egy üzenet eléri a passzívan befogadó célközönséget és a kívánt hatást, majd pedig a használat- és haszonelméletet dolgozta ki, amelynek értelmében a közönség vágyainak a felismerésére és ezeknek a média általi kielégítésére helyezték a hangsúlyt (uses and gratifications), a 80-as évektől kezdve a brit kulturális tanulmányok (cultural studies) mozgalom keretében a kommunikációt és a média tevékenységét már kulturális hatásának szemszögéből vizsgálták. Napjainkban az elért társadalmi hatásra fordítunk figyelmet, ez az a tényező, amely szinte kizáró módon határozza meg kommunikációnkat. Itt külön nem térek ki a szimbolikus interakcionizmus elméletére, csak említést teszek róla, hiszen társadalmi hatás elemzése szempontjából nagyon fontos lenne, főleg mikro-, de makroszinten is: az, amit egy egyén tesz vagy mond, tehát kommunikál, annak hatása alatt áll, amit az egyén arról gondol, hogy embertársai, a társadalom gondolni, mondani vagy tenni fog ezzel kapcsolatban. Ez a család kommunikációjára is érvényes (symbolic interactionism).

Meg kell tanulnunk újra mesélni és elmesélni, nem pedig merő információkat közölni, hívja fel figyelmünket a szentatya. Ami viszont ma hiányzik, az új eszközök használata és az élet minden területén történő beágyazódása által előidézett kulturális változásokra adott válasz. Hogyha a múltban az új médiaeszközök és az általuk kialakított új szokások bizonyos ritmussal törtek elő, megadván az időt és a lehetőséget az „inkulturálódáshoz", napjainkban a kommunikációs technika rohamos fejlődésének köszönhető társadalmi változásokkal aligha tudunk lépést tartani. A társadalom oktatási és nevelési feladattal megbízott intézményei, de még a család sem képes tartani a ritmust a társadalmi változások megértésében, megemésztésében és a gyermekek új kihívásokra való nevelésében. Az új eszközök már nem igényelnek használati utasítást, inkább egy új logikába való belépést vagy pedig erre való átállást követelnek, ahol a tanulás „menet közben" történik. A gyermekek erre az átállásra sokkal inkább képesek, mint a felnőttek. Hiányzik ugyan a használati utasítás, mert az, akinek ezt biztosítania kellene, vagyis a szülő, már rég elveszítette a fonalat, metamorfózis-képességei már rég nem felelnek meg az új elvárásoknak, kihívásoknak. Használati utasításon nem annyira az eszközök technikai működését magyarázó kézikönyvet értem, hanem inkább azt, hogy az egyik vagy másik eszköz nyújtotta lehetőséget mire használjuk vagy mulasztjuk el használni. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amint Ferenc pápa is említi, ezek az eszközök óriási pozitív potenciált rejtenek magukban, a kommunikáció előmozdítói lehetnek a családban, hogyha helyesen és rendeltetésüknek megfelelően, eszközként használjuk őket. Ahhoz pedig, hogy gyermekeiknek médiaoktatást tarthassanak és megtaníthassák a helyes kommunikációt - figyelembe véve, hogy a család a kommunikáció első iskolája -, elsősorban a szülőknek maguknak kell megismerkedniük a média és a kommunikáció dinamikáival, hogy ne létezzen többé ismerethiányból fakadó fóbia, hanem tudatos használat.

Több felmérést végeztek különösen az AEÁ-ban arról, hogy melyek a szülők legnagyobb félelmei gyermekeik közösségi média használatával kapcsolatosan. Sokan a helytelen, kornak nem megfelelő tartalommal való találkozástól tartanak, mások viszont pontosan attól félnek, hogy saját gyermekeik közölnek a közösségi médiában olyan tartalmat, ami nem odavaló: kihasználható személyes adatokat, vagy más - az intim szférához tartozó - alkalmatlan tartalmat. Ismételten hangsúlyozzák azt a tényt, amely szerint ahhoz, hogy a szülő gyermekét a családon belül ezeknek az eszközöknek a helyes használatára tanítsa, magának kell elsősorban tisztában lennie azzal, hogy mi jelent valóságos (nem csak sztereotípiákból vett) veszélyt, és melyek a valós pozitív lehetőségek, amit nyújtanak, olyanok, amelyek a gyermek fejlődését, a család harmóniáját nem gátolják, hanem támogatják.

A helyes kommunikáció és a kommunikációs eszközökhöz való helyes viszonyulás megtanítása és elsajátítása, mivel nem egy egyszeri oktatási aktus, hanem egy folyamat eredménye, önmagában is lehet a családon belüli kommunikációnak az előmozdítója. Fontos újra megtanulni a családban mesélni és elmesélni az eseményeket, nem pedig csak információkat közölni ridegen, a találkozás igénye és öröme nélkül.

A legszebb család az, amely mind személyesen, mind az eszközökhöz való helyes viszonyulás által tud kommunikálni: akár a kommunikációról is.

 

Irodalom

Livingstone S.: Engaging with media - a matter of literacy? Communication, culture & critique 2008/1. 51-62.

Mastermann L.: A scuola di media. Educazione, media e democrazia nell'Europa degli anni '90. La scuola Editore, Roma 1998. Rivoltella P. C.: Media Education. Modelli, esperienze, profilo disciplinare. Carocci, Roma 2001.

Sorice M.: Le comunicazioni di massa. Storia, teorie, tecniche. Editori Riuniti, Roma 2002.

Sorice M.: Sociologia dei mass media. Carocci, Roma 2009.

 

Jegyzetek

1 P. C. Rivoltella: Media Education. Modelli, esperienze, profilo disciplinare, 78-82.

2 S. Livingstone: Engaging with media - a matter of literacy?, 51-62.

3 L. Mastermann: A scuola di media. Educazione, media e democrazia nell'Europa degli anni '90, 32.

4 M. Sorice: Sociologia dei mass media, 64.

5 M. Sorice: Le comunicazioni di massa. Storia, teorie, tecniche, 103-104.