Ankét

aZ ISKOLAI VALLÁSOKTATÁS
JELENE ÉS JÖVŐJE

 

Az 1989-es fordulatot követően került újra vissza az iskolába a vallásoktatás. 2014 októberének végén született meg Remus Cernea törvénymódosító javaslata a hitoktatás kötelező tantárgyként való törléséről, amit hallgatólagos beleegyezéssel el is fogadtak a képviselőházban. A törvénykezdeményező zöldpárti agrárdemokrataként került a parlament alsóházába. Javaslata célja, hogy töröljék a romániai oktatásban a tantervből a hitoktatást mint kötelező tantárgyat. Az első lépés megtörtént: az alkotmánybíróság kimondta, hogy az alkotmánnyal ellentétes az oktatási törvénynek az a cikkelye, amely szerint a szülőknek kérvényezniük kell iskolás gyermekük felmentését a vallásórán való részvétel alól. A parlament által elfogadott módosító javaslat értelmében az iskolákban ezentúl nem kötelező a vallásoktatás mint tantárgy, és így senki nem kötelezhető arra, hogy vallásórán vegyen részt, ha ezt szülei nem kívánják és nem kérelmezik. A jogszabály alapján a hittanórákon csak azok a tanulók vesznek részt ezután, akik erre vonatkozó külön kérést nyújtanak be az iskola vezetőségéhez. A hittan mint tantárgy így válaszható lesz, a terv szerint jegyet sem adnának, csak minősítést, ez pedig akkor nem befolyásolja a tanulmányi eredményt. A kötelező hittan helyett bevezetnék az etika és társadalomkultúra nevű tantárgyat, amely a hittan helyett lenne kötelező. A következő tanévtől hittantanárokat csak akkor nevezhetnek ki, ha azok megkapják annak a felekezeti elöljáróságnak a beleegyezését, amelynek vallását oktatják. A törvénymódosító javaslat hallgatólagos elfogadása nem jelenti a törvényerőre emelést, a végső döntést a szenátus hozza meg. A vallásórák Romániában nem kötelezőek, ezentúl az eljárás az, hogy azoknak a szülőknek kell kérvénnyel fordulniuk az iskolákhoz, akik szeretnék, hogy gyermekük vallásórára járjon, az iskolában vallási oktatást kapjon.

A törvénycikkely ellen a lelkiismereti szabadságra hivatkozva tiltakoztak többen, az alkotmányossági kifogással a buzaui bíróság kereste meg az alkotmánybíróságot. A törvény jelenleg úgy teszi kötelezővé a hittanórát, hogy az benne van a törzsanyagban, heti egy órában. De opcionális is, hiszen eddig is lehetősége volt a szülőnek arra, hogy gyermekét „ felmentesse" a vallásórára járás kötelezettsége alól azáltal, hogy az iskola titkárságára nyilatkozatot adott le szándékáról. Hogy a jövőben a román alkotmánybírósági döntés pontosan mit jelent, milyen következményekkel jár és hogyan lesz életre váltható, az a szakemberek, tanügyiek szerint is talány. A képviselői kezdeményezést sokan értetlenül, mások közönyösen fogadták, s olyanok is voltak, akik ezt a vallásszabadság elleni agressziónak tekintették. Hogy valójában hogy érinti a hitoktatást az új helyzet, hogy mennyiben veszély, netán esély ez számunkra, arról kérdeztünk néhány érintettet, a témában járatos szakembert, szülőt, nevelőt.

 

Bogos Mária, Hargita megyei római katolikus és protestáns vallásoktatásért felelős tanfelügyelő

Mit gondolsz a vallásoktatásra vonatkozó új helyzetről?

Az alkotmánybírósági döntés nagyon sok felfordulást okozott. Azt gondolom, bármilyen változtatást a tanév elején kell bevezetni. Komolytalan az a játék, ahol a játékszabályokat meccs közben módosítják! A változás során olyan kérdések merültek fel, amelyek jó részére még nem tudjuk a választ. Nem tudjuk, mi történik azokkal a diákokkal, akiknek szülei úgy döntöttek, nem kérik a vallásórát. Kell-e helyette az új tanévben más tantárgyat választani? Ha nem kell, kinek lesz a kötelessége a gyermek felügyeletét biztosítani? A szülők többsége továbbra is szeretné, ha gyermeke vallásórára járna, de voltak „gondolkodók". A vallásórákat választók nagy száma nem azt jelenti, hogy nincs tennivalónk, minden a legnagyobb rendben van. Szükség lenne új tantervekre, tankönyvekre. Az elmúlt 15 év alatt rengeteg tapasztalat, tudás halmozódott fel. Ezt kellene hasznosítani az új tantervek és tankönyvek megírásánál. Meg kell újulnunk! Ez, a módszereken és eszközökön túl, elsősorban a hitoktatók személyén múlik.

Véleményed szerint mit eredményez, mit indít el ez a kezdeményezés, ami egy kicsit kérdőjeleket támasztott az iskolai vallásoktatást illetően?

A vallásórának, úgy gondolom, helye van az iskolában. A nevelést és az oktatást nem lehet szétválasztani, ezért a hitoktatásnak is jelen kell lennie ott, ahol az ember, a személy nevelése folyik.

Az alkotmánybírósági döntés után felszínre kerültek valós és vélt sérelmek, problémák. Erre oda kell figyelni! Ahhoz, hogy ne veszítsük el tanítványainkat, nekünk kell többet tennünk! A mai fiataloknak (is) nagy szüksége van a hitre s az általa közvetített értékrendre. Szükségük van arra, hogy megismerjék a keresztény ember értékrendjét és e szerint tudjanak élni. Ha egy gyerek jó szívvel, szeretettel megy vallásórára, nincsenek órák előtt szorongásai, félelmei, vagy esetleg az órákat követően szülei nem fognak azon gondolkodni, hogy kérjék vagy ne kérjék a vallásórát. Fontos, hogy jól képzett tanáraink legyenek. A vallási kérdésekben való jártasság vagy a hitigazságok ismerete nem elegendő, szükség van pedagógiai, pszichológiai, módszertani képzésekre és lelkigyakorlatra. Szükség van olyan tankönyvekre és segédanyagokra, amelyeket a diákok szívesen vesznek a kezükbe és ingyen kapják, mint bármelyik tankönyvet a kötelező oktatásban.

Szerinted mit lehet, mit kell az iskolában a vallást illetően tanítani?

A vallástanítás nem rekedhet meg a puszta információátadás szintjén. A nevelés a tettek és a szavak összekapcsolásával valósul meg. A széles körű vallási ismeretek még nem jelentenek igaz hitet és nem feltétlenül ösztönöznek jócselekedetekre. Erre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni!

 

Böcskei László nagyváradi megyéspüspök körlevele az iskolai hitoktatásról

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Hitoktatók! Kedves Szülők!

Az elmúlt hetekben az iskolai hitoktatás körül kialakult viták következtében úgy látszik, hogy egy új gyakorlattal szembesülünk, amely új feladatok elé állítja főleg azokat, akiknek felelősségéhez tartozik a gyermekek és az ifjúság nevelése. Gondolok itt különösképpen a szülőkre, de ugyanolyan mértékben a lelkipásztorokra, nevelőkre és hitoktatókra is. Ezzel kapcsolatosan szükségesnek látszik egy pár magyarázó pontosítást tenni, hogy ezeket megfelelő helyen és módon továbbíthassuk azok számára, akik közvetlenül érdekeltek az ügyben.

Az érvényben lévő tanügyi törvény továbbra is a vallás tantárgyat, a hittant a kötelezően tanítandó tantárgyak között szerepelteti, azaz a törzsanyaghoz tartozónak tekinti (tanügyi törvény, 18. paragrafus, 1. bekezdés). A vallásórákon való részvétellel kapcsolatosan azonban lényeges változás történt, miután az Alkotmánybíróság egyik döntésében alkotmányellenesnek minősítette azt az eljárást, miszerint a szülő vagy a nagykorú diák írásos kérésére hiányozni lehetett az iskolai hittanóráról.

Ezen döntés következményeként a tanügyminisztérium körlevelet bocsátott ki a tanfelügyelőségek felé (29703/2015. február 16.), amelyben a következőket írja elő:

- Folyó év március 6-ig minden iskolában a szülők gyermekeik számára (vagy a nagykorú diákok saját maguk számára) írásban és a megadott nyomtatvány használatával kérelmezzék az iskolai hitoktatáson való részvételt. Azaz most már nem az nyújt be írásos kérelmet, aki nem szeretné, hogy gyermeke iskolai hitoktatáson vegyen részt, hanem az kell írásban kérelmezze, aki igényli gyermeke számára az iskolai hitoktatást!

A fentiek értelmében nyomatékosan kérem Főtisztelendő Paptestvéreimet és Hittanárainkat, hogy minden lehetőséget megragadva a következő napokban és hetekben, vasárnapi szentmiséken, bármelyik ájtatosságon vagy liturgikus összejövetelen, illetve egyéb rendezvényeket felhasználva, egyesületeink összejövetelein és minden alkalmasnak mutatkozó találkozón, templomban és templomon kívül is az új eljárás által előírt feladatokról tájékoztassuk az érintett szülőket, hogy azok idejében eleget tudjanak tenni az elvárásoknak.

Továbbá arra is kérem Főtisztelendő Paptestvéreimet, hogy biztassák a szülőket az új előírásokban megfogalmazott lehetőségek kihasználására. Ne engedjünk a kényelem kísértésének! Tartsuk lelkiismeretbeli kötelességünknek lelkipásztorok, szülők és nevelők egyaránt, hogy minden gyermekünk a törvényes kereteken belül, lehetőleg anyanyelvén vegyen részt az iskolai hitoktatáson. Nem kell külön hangsúlyoznom azt, hogy a szülői feladatok között az egyik legfontosabb a gyermekek nevelésének biztosítása. A keresztény szülők ezzel együtt a hitre való nevelés szép feladatát is vállalták akkor, amikor gyermekeik számára a keresztséget kérték. Most itt az alkalmas lehetőség, hogy bizonyítsuk elköteleződésünk komolyságát és kitartásunkat hitünk értékei mellett. Ne engedjük, hogy a hitet és a hitre való nevelést az ultramodern áramlat hirdetői, a hitetlenek és istentelenek sarokba szorítsák. Álljunk ki jogaink mellett és éljünk a felajánlott lehetőségekkel azáltal, hogy gyermekeink hitoktatását igénybe vesz-szük az iskolai kereteken belül is.

Nem utolsósorban arra kérem Főtisztelendő Paptestvéreimet és a Hitoktatókat, hogy jobban, mint eddig, keressék a szoros együttműködés lehetőségeit az iskolai hitoktatás területén. Azon fáradozzanak, hogy az iskolai hittanórák vonzóak legyenek és egy biztató istenélményhez segítsék a diákokat, akik Istennel nem egy tantárgyban, hanem a hitoktatók tanúságtételén és hitelességén keresztül ismerkednek. Munkájukat segítse elő a szülők hozzájárulása is, akik a hitoktatásban az általuk végzett otthoni nevelés kiegészítését lássák. A vallásos értékek továbbadásával alapozhatja meg igazán a szülő, a nevelő, a hitoktató a gyermek életét, jövőjét.

Isten áldása kísérje és tegye eredményessé összefogásunkat!

Nagyvárad, 2015. február 23-án

 

Ferenczi Attila vallástanár, Gyergyószentmiklós

Hogyan most, vallásoktatás?

Eleddig úgy tűnik, hogy Románia iskolái simán kiállták a hit próbáját olyan neoliberális eszmék képviselőivel szemben, akik a kötelező (de megtagadható!) iskolai vallásoktatást a gyerekek lelkiismereti szabadságának a korlátozásával hozták összefüggésbe. Az új szabályozás elhamarkodott érvénybe léptetése oly hatásosnak bizonyult, hogy akár az Alkotmánybíróság határozata is kétségbe vonható. A vallásórák tömeges igénylése tükrében valóban az látszik, hogy Romániában elengedhetetlen a vallásos értékrend, amelynek egyik intézményes biztosítéka épp az iskolai hitoktatás. Az eredmény annál is inkább meglepő, mivel a vallásoktatást nem támogatók prognózisa alig 40 százaléknyi vallásórai kérelemről beszélt, és már a vallástanárok katedrájának a felszámolását, illetve azok átalakításának az alternatíváit tárgyalta. Noha gyorsan elnémultak a lelkiismereti szabadságukban sérült filozófusok, nem volt teljesen megalapozatlan a vészjóslatuk. Az Alkotmánybíróság döntése után, főleg a média félretájékoztatása következtében, a szülők első reakciója ugyanis ez volt: ha nem kötelező tantárgy a vallás, a gyerek egy órával hamarabb hazajön az iskolából, vagy választ egy olyan tantárgyat, amely inkább hasznára lesz. A szülők akkor eszméltek fel, amikor az egyházi felekezetek, bár megkésve, arra buzdították a szülőket, hogy tegyenek tanúságot hitükről. A templomba járó szülők részéről ezek után nem volt kérdéses a vallásoktatás igénylése, hiszen anélkül - feltételezhetően - szembekerülnének a saját felekezetükkel, vagy akár a helyi plébánossal, képviselővel. Továbbá voltak szülők, akik együtt éreztek a vallástanárral és biztosították a munkahelyét, aztán voltak, akik azért kérték a vallásórát, mert ott a gyermek rosszat nem tanul, és végül olyanok is kérték, akik már szégyellték nem kérni. A rendszeresen templomba járó családok aránya valóban 50 százalék, amikor az időm engedi családoké kb. 25 százalék, és a húsvétikarácsonyi ünneplők 10-15 százaléka, legalábbis Gyergyó vidékén.

A szülők ellentmondásos (de eredményes?!) hozzáállását leszámítva, az Alkotmánybíróság döntése egy ennél sokkal nehezebben feloldható paradox helyzetet teremtett a tanügyi törvényben, ahol a 65. cikkely (2) bekezdése kimondja, hogy a törzsanyagot képező tantárgyak/műveltségi területek kötelezőek az oktatásban. Nos, az Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a vallás a törzsanyag tantárgyát képezi továbbra is, ami ellentmond az általa alkotmányellenesnek vélt 18. artikulus (2) bekezdésének átfogalmazásával, ami szerint (ti.) kérni kell az iskolai vallásórákat. Szóval hogyan és miért kell kérni azt, ami kötelező? Hogy az Alkotmánybiróság ezen határozata végleg meghasonlik-e önmagával, ez a romániai iskolai vallásoktatással kapcsolatos jogalkotás leleményességére van bízva.

Hogyan tovább, vallásoktatás?

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szülők 15-20 százaléka nem vallásos meggyőződésből választotta a vallásórákat. Hogy a diákok 8-10 százalékát kitevő, 18. életévüket betöltött fiatalok jó része miért kérte a vallásórát, erre a legkézenfekfőbb válasz az lehet, hogy érdeklik őket az élet nagy kérdései. Mi végre vagyunk? Lehetünk-e tényleg boldogok? Minek, kinek kell megfelelnem? stb. Tehát többnyire nem a szülők, hanem a 12. osztályosok példáján okulva mondhatjuk el, hogy új, rugalmas tantervekre van szükség, amely a tanulók időszerű életérzéseiből indul ki, reményt és örömet sugároz a nehézségeikben. Szóval: ne a szövegalapú tananyag elsajátításán legyen a hangsúly, hanem ténylegesen azokon a gyakorlati kompetenciákon, amelyek eligazítást adnak az életben. Ezek ugyan megfogalmazódtak a tanterv bevezetőjében, csupán a tananyag mennyisége nem engedi, hogy előtérbe kerüljenek, fejleszthetővé váljanak. Végül is, amíg a diák tantárgyként éli meg a vallást, és nem lelki igényeire kap választ, előbb-utóbb a szülők sem fogják megmenteni a vallásórákat a megszüntetéstől.

 

Jitianu Liviu, a kolozsvári BBTE RK Teológia Karának dékánhelyettese és dogmatikatanára, gyulafehérvári egyházmegyés pap

Fontos a kérdés jogi levezetése, fontos politikai síkon keresni a megoldást. Ez még nem letisztázott, ugyanis Románia vallásos államként határozza meg magát. De a romániai vallásosság inkább mennyiségi, mint minőségi, azaz bizonyos felszínes vallásosság jellemzi a lakosság nagyobb részét. Ugyanakkor Romániában is jelen van a liberalizálódó tendencia, amelyet röviden úgy jellemezhetünk, hogy a társadalomban a vallásos jelenség, különösen az intézményes vallásosság veszít fontosságából. A különböző felmérések ugyan olyasmit mutatnak, hogy a vallásosság nő, de ez nem az intézményes jellegű vallásosság. bár ma ez még intézményekben csapódik le. A fő kérdés az, hogy mit akarunk a vallásoktatással? Ez ugyanis jelenleg felekezeti. Véleményem szerint az iskolai vallásoktatásnak ökumenikusnak kellene lennie. A nyitás kellene jellemezze, a vallásos értékek közvetítésére kellene törekednie és arra, hogy a diákok így, ilyen szempontból tudják értékelni a világot. Egyetemes emberi értékeket kellene vallásos alapon közvetíteni. A vallásos meggyőződések univerzalitására kellene rámutatni, hiszen mindez az általános műveltség része is a mi kultúránkban. Véleményem szerint az iskolai vallásoktatás nem az egyház missziós területe kell legyen - ez a rész az iskolán kívül, a plébánián történhet, ahol kicsit és nagyot, gyermeket és felnőttet a vallási közösségbe integrálnak. Véleményem szerint a vallásoktatás és a katekézis két külön dolog. Ugyanakkor ami Romániában a vallásoktatás körül vita szintjén lezajlott, figyelmeztető jel az egyházaknak. Felvetődik az a jogos kérdés, hogy iskolai szinten 25 éve van egyházi nevelés az országban, ám a társadalom nem lett keresztényibb. Ez önmagában kritizálja az iskolai vallásórát, vallásos nevelést. A lezajlott vita ilyen szempontból szembenézésre sarkall és felveti a minőségi oktatás kérdését. Az iskolai hitoktatáson belül természetesen fontos harmonizálni a tananyagot, ne történhessen meg az, hogy a gyerek vallásórán a hatnapos teremtéstörténetet magyarázat nélkül kapja, majd fizika- és biológiaórán egy ettől teljesen eltérő, tudományos nézetet hall. A vallásoktatásról lezajlott vita hevében olyan felvetés is elhangzott, hogy az iskolai hittanóra keretében a vallások történetét kellene tanítani. Véleményem szerint nem ez a megoldás, hiszen ez nem a mi kultúránk része. Én ragaszkodnék a keresztény vallási szemlélethez, de nem a felekezetisekedés szempontjából.

 

Kocsis Tünde magyartanár, rendező, drámapedagógus, bibliodráma-vezető, jelenleg két kisgyermekét neveli Kolozsváron

Az iskolai oktatásról, köztük a vallás oktatásáról is azt gondolom, hogy a „MIT oktatunk" mellett mindig a „HOGYAN oktatjuk" teszi hitelessé, érvényessé, érdekessé, hasznossá vagy éppen ezek fordítottjává a történést. A vallásoktatástól is az ismeretek bővítése mellett az önálló gondolkodás és a kreativitás serkentését, fejlesztését várnám el, egyszóval személyiségfejlesztést, amiben az erkölcsi alap és az egyéni és csoportos felelősség kérdéseinek alapos érintése, megvitatása is benne van.

Amikor odakerülünk, kérvényezni fogom gyermekeim vallásoktatását, de saját felekezetük szerinti vallásoktatást kérvényezek nekik. Annak idején ugyanis - az unitáriusok kevés létszáma miatt -minket gyakran a más felekezetű vallásórákra (gyakran a reformátusokhoz) tettek. Természetesen nem jártunk rosszul, de - bizonyára nem csak emiatt, mégis -jóval később kerülhetett sor saját vallási identitásom megtalálására.

A vallásoktatás amúgy azért nagyon fontos, mert olyan kérdéseket érint, amit az ember az élete során nem kerülhet el, előbb-utóbb találkoznia és tisztáznia kell magában, hogy mit és miben, illetve kiben, sőt mennyire hisz, továbbá hogyan tudja elképzelni és elfogadni az élet kezdetét, mennyire bízik a gondviselésben - s emiatt a világban, az emberekben, mit gondol a halál utáni életről stb. Minél többet találkozik valaki ezekkel a kérdésekkel, annál inkább meg kell ismernie és találnia magát, kialakítania önazonosság-tudata viszonylag szilárd magvát, hogy (majd) köréje épüljön személyisége, kapcsolatai, munkái, élete.

Ekképpen a vallásóra is egy befolyásoló tényező lehet a gyermekeim vallási és egyben emberi identitásának alakulásában. Meg vagyok győződve, hogy bármilyen mértékű hatással is bírjon egy vallásóra, az nem rossz hatású, sőt. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy a vallástanár(nő) is, mint a többi pedagógus, legjobb tudása szerint foglalkozik ebben a nehéz, a világ ritmusát felvenni nem tudó tanügyi rendszerben gyermekekkel, fiatalokkal. Megbízok a vallásoktatókban és kívánom, hogy a vallásóra megkapja fontos és méltányolt - álságos hierarchiaharcoktól mentes - helyét a tanügy (egyelőre) zavaros vizében.

 

Ozsváth Judit egyetemi adjunktus, a Babe§-Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézetének munkatársa, a római katolikus hittanárjelöltek számára katekétikát és szakmódszertant oktat.

Hogyan érintett téged az új helyzet, ami a vallásoktatást illetően beállt?

Nem ért váratlanul, bár úgy gondoltam, erős talapzaton áll a régi gyakorlat, s meg is tudják tartani azok, akik azt életbe léptették annak idején. A katekézis lelki dolgokkal foglalkozik, ezért nagyon érzékeny terület, így minden irányból nagyon finoman kell(ene) viszonyulni hozzá. A legnagyobb baj az, ha éppen azok nem ezt teszik, akik tanítóként állnak a gyermekek elé. Teljesen megértem azt a szülőt, aki felháborodik, ha épp a hittanórán érzi sérülni a gyermeke lelkét. Persze vannak elfogadhatatlan támadások is, de sajnos elég sok esetben jogos panasz jön ebből az irányból. Ezek (legalábbis úgy látszott, hogy ezek) járultak hozzá leginkább a régi gyakorlat megváltoztatására irányuló kezdeményezések megszületéséhez. A tankönyvek tartalma és a hittanórán elhangzó dolgok néha engem is mélyen elgondolkodtatnak. Ezeket tudom „magamra venni", hiszen hivatásom, munkám által is érintett vagyok a kérdésnek ezen részében. Ezzel nem tagadom azt, hogy - sajnos - voltak (és minden bizonnyal ezután is lesznek) a hitbéli kérdésekhez eleve ellenségesen közelítők is.

A történelem folyamán számos nehéz helyzettel kellett szembesülnie az egyháznak. Ezek a legtöbb esetben belső megújuláshoz is vezettek, így hát a legrosszabbnak hitt történéseknek is volt pozitív hozadékuk. Ha a jelenlegi helyzet minden felekezetet önvizsgálatra, az eddigi ilyen irányú tevékenységek revide-álására indít, az - amúgy tagadhatatlanul lassú - fejlődés gyorsításához is hozzájárul. Negyed évszázad során nagyot változott a világ körülöttünk, egyre több új helyzettel, kihívással szembesülnek gyermekeink, fiataljaink, ezekben „haladó módon" kell segítségükre lennie az egyháznak is. Ezt sokszor kimondták már a katekézist illetően is, de a gyakorlatba ültetés sajnos lassabban történik.

Bízom tehát abban, hogy az iskolai katekézissel kapcsolatos új iskolai helyzetben több számunkra a jó, mint a rossz. Nagyon várom (és magam is szorgalmazom, támogatom) a megújulást ezen a területen. A legszebb „tárgyunk" van az iskolában, ha jól csináljuk, az igazi életre vezethetjük a ránk bízottakat. Oda, ahová természetüknél fogva (vissza)vágynak.

Mit eredményez, mit indít el szerinted ez a kezdeményezés, hiszen kérdőjeleket támasztott az iskolai vallásoktatás egészét illetően?

Ahogy említettem, nagyon remélem, hogy igazi megújulás kezdődik az iskolai katekézissel kapcsolatosan. Tanterveink, tankönyveink frissítését (huszonöt évnél régebbi tankönyveink is vannak...), kézikönyvek írását, segédanyagok szerkesztését, katekétáink spirituális és módszertani (ön)képzésének segítését, a kérdésről felelősen gondolkodó és a gondok, hiányosságok megoldása érdekében elhivatottan tevékenykedő bizottság(ok), munkacsoport(ok) működtetését remélem és egy, a négy egyházmegye ilyen jellegű dolgait koordináló katekétikai központot is jónak tartanék. A kérdés újragondolását mindenképpen el kellene indítania. Nagyon rosszul tesszük, ha nyugodtan hátradőlünk azzal, hogy kilencven százalék fölött van a hittanra iratkozottak száma. A mostani helyzet nem biztosított minden időre. Azzal se áltassuk magunkat, hogy a mi térfelünkön nem voltak bakik. Ez nem igaz.

Örömömre szolgál, hogy egyes katekétáink részéről a megújulás érdekében tenni, jobbítani akarást tapasztalok. A tankönyvek, tantervek mellőzésével nem érhetjük be. (Egyelőre sok esetben magam is ezt - a többek által követett megoldást - látom a legokosabbnak, de jobbnak tartom, ha korszerűbbeket teszünk le tanáraink és diákjaink elé.)

Szeretett szentem, a taizéi Roger testvér gyakran hangoztatta az ideiglenesben rejlő dinamizmus erejét. Nem szerette a „végleges" megoldásokat, folyamatosan kereste a választ az idők jeleire. Éppen ez a szemlélet segítette és segíti az általa alapított közösséget az állandó megújulás útján. A világ gyors változását szemlélve nem rendezkedhetünk be negyedszázadra megtervezett tankönyvekkel. A digitális megoldások korában meg főleg nem. Nagyon remélem, hogy a legfelsőbb szinten megfelelő odafigyelést és támogatást kap ez az ügy. Ha komoly munkacsoport lenne a kérdés mellé állítva, nagy valószínűséggel határozottabban tudnánk képviselni elveinket a román nyelvű római katolikus testvéreink szakemberei előtt, a velük való - elkerülhetetlen - kooperáció is érdemibb lenne. Amint arról számtalan helyen olvasni dokumentumainkban, a katekézis ügye nem lehet mellékes az egyház számára. Egyházunk jövője szempontjából meghatározó fontosságú, ezért fokozott figyelmet érdemel.

Szerinted mit lehet és mit kell az iskolában a vallást illetően tanítani?

Nem akarom csak a vallásra vonatkoztatni a kérdést. Amennyiben Istennel, Jézussal és az ő missziós parancsával kapcsolatba hozzuk mindazt, ami az iskolában történik (vagy aminek történnie kellene), nem szorítkozhatunk csak a vallás dolgaira. Jézus nem vallást alapított, hanem a boldog, szabad életre kívánta elvezetni az embert. Saját maga börtönétől (is) megváltást hozott számára. Mindenekelőtt ezt kellene közvetíteni az iskolában is, persze a vallásunk tanításával egybecsengően és a gyermeket mélyen átélt vallásosságra vezetve. Ezt belső motivációval lehet igazán elérni, a külső „ránevelést" a mai világban nem tartom elegendőnek. Legfőképpen spi-ritualitást kellene közvetíteni. Jézus is ezt tette, nekünk pedig soha nem lehet más példaképünk, mint a Megváltó, aki a tetteivel és a szavaival nevelt. Egyik, már több évtizedes egyházi dokumentumunk azt mondja, hogy az iskolában (és itt főleg a felekezeti iskolára és a vallásos családokra gondol) elsősorban az ismeretekre kell helyezni a hangsúlyt, a nevelésnek a plébániai hittanórák keretében kell történnie. Megemlítem, mert van, hogy erre hivatkozva érvelnek az általam említettek ellen. Ezt még akkor is vitatnám, ha -mint hajdanán - nagyjából minden család életében jelen lenne a hit, a vallás. Akkor se választanám el a nevelést az oktatástól, hiszen ezen a területen nekünk elsődlegesen nem okosabbá, hanem jobbakká kell segítenünk formálódni a gyermekeket és fiatalokat. Ez cseng össze a jézusi tettekkel és üzenetekkel. Ő is a szívet célozta meg elsődlegesen, nem az értelmet. Nem tudok hát ma a különböző helyszínekhez igazítottan más-más típusú hittanórákat elképzelni. Főleg akkor nem, amikor egyre kevésbé van jelen a hit az emberek, családok életében. Sajnos ma egyre kevesebb gyermek jut el rendszeresen templomba és plébániai hittanra, így sokuk számára a heti egyetlen hittanóra keretében van lehetőség a jó Istenről és a lélek dolgairól hallani. Éppen ezért nagy felelősség az, hogy mi történik a heti egyszeri iskolai hittanórán. Ismerethalmazzal nehezen fogunk életet szítani a mai világban. Ezért azt hirdetem és arra vezetem hallgatóimat is, hogy az iskolai hittanórák esetében nagyon világosan határozzák meg a követni kívánt célrendszert, mégpedig úgy, hogy a nevelői cél(ok) szolgálatába állítsák az oktatói cél(oka)t. Elsődlegesen a szívre próbáljanak hatni. Annál inkább, mert emberi világunk sajnos egyre kevésbé tartja fontosnak ezt az oldalt. Az iskola is az ismeretek végeláthatatlan halmazát bifláztatja, az érzelmi intelligencia fejlesztése többnyire csak hangzatos szép szöveg marad. Sajnos a családban se sok idő jut a gyermekre, s éppen ezért elég hamar a számítógép lesz a gyerek legjobb „barátja". Mivel az iskolai órákat is - legtöbbször - egymás hátához ültetve, frontális módszerekkel tartják, a gyerekek egy-egy nap során hat-hét-nyolcszor ötven perces hallgatásra és passzív befogadásra kényszerülnek. A jobb agyféltekét is bevonó megoldások alig-alig jönnek szóba. „Haladni kell az anyaggal!" - hallom gyakran pedagógus ismerőseimtől. Aztán következik az - azonos mérce szerinti - számonkérés, mintha azt akarná megkeresni az iskola, hogy mit nem tud a diák, ahelyett, hogy abban segítené, amiben jó, és arra ösztönözné, hogy önmagához képest fejlődjön és örömmel tanuljon. Ebbe a sorba nem állhat be a hittanóra! Magam is tanítottam iskolában egykor, így tapasztalatból mondom, hogy ilyen iskolai környezetben is lehet másként „tanítani" a hittant. (Még a matematikát is lehetett.) Számos nagyon jó módszerünk van erre. Egy viszont alapvetően fontos: a katekéta a gyermeket helyezze a tanterv, a tankönyv és minden egyéb elé! Mert az ő lelkét szeretné valami igazán szépre elvezetni, az ő szívébe kíván örömet és békét varázsolni. A Mester példája itt is útmutató mindenki számára.

Fontos szempontnak tartom, hogy az iskolai katekézis kapcsolódjon az egyházközség életéhez. Ehhez is nagyszerű módszereink vannak. A pedagógiai projekt például kitűnően alkalmazható erre. A gyermeki öntevékenységre, saját tapasztalatra építő módszerek segítik a legjobban az igazi tanulást, a jó ügyek melletti elköteleződést. Ha például a gyermek vagy fiatal az iskolában olyan iskolán kívüli feladatot választ, amelyik a plébánia életének megismerését célozza meg, annak tényleges működéséhez is közelebb kerül. Nem csak hallani fog arról, hogy - például - karitatív tevékenység zajlik a plébánián, de meg is tapasztalja és nagyobb valószínűséggel fog bekapcsolódni abba, mintha csak vetítettképes bemutatón látná. A példaértékű életet élő családokkal, sérült emberekkel, különböző ifjúsági és lelkiségi csoportokkal való közeli találkozás is elvezethet ide.

Számos jó módszerünk van, amelyek az egész embert mozgatják meg, az ezekkel való mind közelebbi megismerkedést segítő továbbképzőkön való részvételre folyamatosan buzdítom a katekétákat. Örömmel veszem, ha a szakellenőrzések alkalmával alkalmazásban látok jó, minden gyermeket megmozgató módszereket. Szó sincs arról, hogy ezekkel „eljátszódna" a lényeg. (A játék hittanórán való alkalmazását én nem is tanítom, azzal kapcsolatosan - bár a legkisebbeknél jól jöhet - valóban érdemes elgondolkodni az előbbi kérdésen.) Szorgalmazom viszont az igazi imádkozásra nevelést. Sokszor említem hallgatóimnak, hogy ha „csak" annyit érünk el a katekézis során, hogy megtanítjuk igazán imádkozni a diákokat, már nagyon elégedettek lehetünk. Miként keresztény életünknek is középpontja az ima, úgy középpontja kellene legyen a hittanóráknak is. Lecsen-desedetten, az óra központi témájához kapcsolódva, az óra közepén kellene igazi hálaadó, dicsőítő vagy kérő, majd szemlélődő imára „hangolni" a diákokat. Innen már nagyon könnyen át lehet térni arra, hogy minden mozdulatot imádságnak láttassunk.

Az értékelés egy másik, komolyabb körüljárást érdemlő kérdés. A jelenlegi jegyrendszer esetében a portfólió alkalmazását találom a legjobb megoldásnak. Az abba begyűjtött dolgok közelebbi képet rajzolhatnak a diák lelki életéről, mint a tananyag lineáris visszamondását kérő ötperces feleltetés vagy írásbeli dolgozat.

Első-, másod- és harmadsorban is az örömhírt és annak meghirdetőjét kellene megismertetni az iskolás diákokkal, hogy lelkiekben gazdag életük legyen. (Ezzel szemben ötödik osztály után nagyítóval kell keresni a jézusi történeteket a tankönyvekben.) A „jónak lenni jó" megtapasztalásáig kellene elvinni őket. Egyházunk katekizmusa is hangsúlyozza a „jóban szabaddá váló", Krisztus-központú katekézis elsődlegességét. Pillanatig sem lehetetlen mindez.

Kitérnék az említett túlkapásokra is. Mélyen elgondolkodtatnak, leginkább azért, mert a katekéták istenképére világítanak rá. Ha ezzel gond van, akkor tényleg nagy a baj. Szerető, felszabadító Istent csak az tud közvetíteni, aki maga is lelki szabadságban, önzetlen szeretetben él, ilyen módon élteti magában az isteni Lelket. Merthogy igazából ő az, aki „eszünkbe juttat mindent", az ő erejével egybeforrottan tesszük a „csodát": vonz-zunk és tartunk meg mind több gyermeket és fiatalt Istenben, így nem fáradunk bele soha ebbe a gyönyörű, de cseppet sem könnyű „munkába". A csak rajtunk kívül lévő Istent hirdető katekétának nincsenek igazi tapasztalatai, így képtelen az isteni világot leginkább megvilágító paradoxonok feloldására, a mindent egyben látó (nem-kettős) szemléletre, a lecsen-desedésre, a lényeges helyett a lényegtelent nagyítja fel, s így - egyértelmű módon - nem is tud hatni azzal, amit hirdet. Ezért is hatalmas felelősség a katekéták spirituális képzése és folyamatos továbbképzése.

Ha te alakíthatnád a tantervet, mi szerepelne és hogyan az iskolai hitoktatásban?

Amint már mondtam, az ismeretek átadására is szükség van, mindaz, amit említettem, nem mondhat ellen ennek. Inkább azt hangsúlyozom itt, hogy az ismeretek megszerzésében adjunk nagyobb teret a gyerekeknek. A kooperatív technikák például kitűnően segítik ezt a fajta tanulást. Az önállóan felkutatott ismeretek nagyobb valószínűséggel interiorizálódnak, s közben a gyerekek is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A szociális kompetenciák fejlesztése nem lehet utólagos szempont a katekéta számára. (A frontális megoldásnál ez szóba sem jön.) A drámapedagógia a lelki tartalmak kiaknázásának nagyszerű módszere. Egy adott szituáció átélése által érzékenyebbé, empatikusabbá, finomabbá, a jóban szabadabbá válhat a lélek. Az egészséges személyiségfejlődésben a hitnek fontos szerepe van. Úgy rendezném a tanterv és a tankönyvek tartalmát, hogy a megismerendő ismeretanyag valóban a gyermek/fiatal személyiségfejlődését, lelki érését segítse. Ha kellőképpen fel van keltve a diák érdeklődése, és megtapasztalja, hogy a hit dolgai fő helyen róla, a benne élő és őt megszentelő Lélekről szólnak, nagy valószínűséggel „önszorgalomból" is tovább fog keresni. Mert a lélek folyamatosan szomjazik az igazságra. A jelenlegi ismeretanyagból tehát lefaragnék és számos tartalmat átszerkesztenék. A „szárazabb" tárgyakat is példaértékű emberek életén, hitén keresztül mutatnám be. A mai gyermek és fiatal érdeklődését is előtérbe emelném, és a tartalmat ezzel összhangba hoznám. Mert összhangba hozható. Vonzó szeretet-hittant mutatnék fel, és ezzel semmi rendkívülit nem tennék, csak azt teljesíteném, amire a Mester szólított fel.

 

Nemes István vallástanár

A vallásoktatással kapcsolatos alkotmánybírósági döntés egy olyan történelmi folyamat szükségszerű eredménye, amely Nyugaton már rég bekövetkezett. Idő kérdése volt csupán, hogy a társadalom liberalizálódása kifejtse hatását a vallási oktatásra is. Ide kívánkozik, hogy bármi is történt részünkről a kérdésben, ismét késleltetett reakció volt. Tomka Miklós és Gereben Ferenc 2000-ben megírták, hogy Erdély a modernizáció küszöbén áll, s vallásszociológiai kutatásaik e változások természetrajzáról is jól körvonalazható helyzetképet vázoltak fel. Vannak erdélyi szerzőink is, akik a modernitás, a változások szelét jól érzékelték. A legújabbak közül kiemelném Diósi Dávidot, aki az utóbbi évek során megjelent könyveiben már nem is modern, hanem posztmodern magatartásformákkal foglalkozik, és azzal, hogy az egyházi szférában dolgozók reakciója e modern magatartásformákra nem adekvát. Ozsváth Judit pedig e lap hasábjain jelentetett meg cikket éppen arról az egyesületről, amely következetes, kitartó munkával érte el azt, hogy érvényesülhetett a demokrácia legkeményebb diónak bizonyuló paradoxona: egy törpe minoritás jogai vélt vagy valós fenyegetettségét érzékelve azok védelmére kel, és a nagy többség fölé kerekedhet. Az új helyzetet értékelhetjük úgy is, hogy negatíve diszkriminál, hisz kitesz annak, hogy bárki puszta kényelmi szempontból lemondjon a hitoktatásról. Ám ez a lehetőség eddig is megvolt, így csak annyi történt, hogy nagyobb lett a veszélye, hogy ez megtörténhet. A helyzet ugyan nem ezt mutatja: az egyházak még mindig jelentős mobilizáló erővel rendelkeznek, s ez meg is mutatkozik abban a kilencvenegynéhány százalékos igényben, amelyet a tavaszi kérvény leadása során elértünk. Véleményem szerint az eredmények szociológiai vizsgálata és értékelése is fontos lett volna. A szülők és gyerekek motivációinak megismerése jó képet mutatott volna arról, hogy kik a szilárdak, kik az ingadozók és mekkora a két csoport aránya.

Másrészről a sikernek nem szabad elkápráztatnia bennünket. A modernizáció folyamata feltartóztathatatlan és előre fog haladni. Az egyháznak történelme során azonban sokszor kellett olyan környezetben élnie és hordoznia Krisztus kegyelmét, amely nem volt éppenséggel jóindulatú vele szemben. Épp ezért le kell porolnunk több évszázados stratégiáinkat, amelyekkel sikerrel éltük túl a történelmi keret hullámzásait. Nem szabad a védekezés és az adminisztrációs intézkedések gubójába zárkóznunk. Az egyház és a teológia sosem pusztán apologetikus volt, mindig párbeszédet folytatott a szekuláris környezettel, s e dialógus során megtanulta beszélni annak nyelvét. Úgy látszik, a ma Romániájában újra kell tanulnunk szekularizálódó világunk nyelvét és azt el kell kezdenünk beszélni, beleöltöztetni üzenetünket, ha azt akarjuk, hogy értsék és éljenek vele. A fogyasztás mindent egysíkúvá tevő világában mi, az egyházak rendelkezünk az egyetlen olyan üzenettel, amely képes megtartani az embert valódi emberségében és abszolút értékekbe gyökerezett-ségében. Ám nyelvezetünkön és módszereinken változtatnunk kell, mégpedig úgy, hogy az evangéliumi családatya módjára kincseinkből régit és újat veszünk elő, és azokat a mai kihívásoknak megfelelő egységes és határozott válasszá gyúrjuk. Ami a helyzet megítélését illeti, én esélyt is látok benne. Isten az embert szabadnak teremtette, és mindig is úgy volt, hogy szabadságával kellett eldöntenie, hogy akarja-e őt vagy sem. Az öntudatos keresztény életmódot folytató ember hite semmi máson nem alapszik, mint ezen a döntésen, amellyel szabad akaratával fogadja el a megismert igazságot, amely azután, ahogyan az evangélium mondja, szabaddá teszi őt, felszabadítja a Krisztus-hívők igazi, nem evilági szabadságára. Az alkotmánybírósági döntés - ha úgy vesszük - megszüntetett egy biztonságos állapotot, de teremtett egy újat: egy olyat, ahol a szabadság szerepe még élesebben érvényesülhet. És ebben lehet esélyt is látni arra, amit Karl Rahner is hangoztatott: a jövő kereszténysége az öntudatos kereszténység, nem pedig keresztény gyakorlatba beleszületett népegyházi „nyáj".

Az alkotmánybírósági döntés két dolgot eredményezett már eddig is. Az egyik a hitoktatás jogi környezetének megingatása, a másik az egyházak (és iskolák) adminisztratív mobilizációja volt, amelyről már beszéltünk. Ám az események rövid és középtávon remélhetőleg eredményezni fogják a hitoktatás belső, minőségi megújulását a fentiek szellemében. Ha ez nem történik meg, és nem azt célozza meg, hogy a gyerek és szülő tudatosan akarjon bennünket, hosszú távon vesztesek leszünk. Jól meg kell értenünk, nem vagyunk abban a helyzetben, amelyből öntelten megmondhatjuk a tutit, vagy elefántcsonttoronyba vonulva duzzoghatunk. A tolerancia új, paradox módon agresszívabb szellemű hirdetésével szemben nekünk nem agresszivitást, hanem határozottságot kell felmutatnunk abban, hogy olyan hitoktatással felelünk rá, amely vonzóbbá, szerethetőbbé, csa-ládiasabbá teszi üzenetünket.

A legnehezebb kérdés a Mit és hogyan? Az elmúlt két évtizedben a hitoktatás középpontjában a gimnáziumi tagozattal kezdődőleg nyolc évfolyamon át a hitoktatás a teológiai diszciplínákra alapozott, módszertanilag tanárközpontú volt, és javarészt a gyerek személyiségének egy-két oldalát, ezek közül főleg az intellektust és az erkölcsi személyiséget vette figyelembe. A személyiség többi oldalának vallásos nevelését (esztétikum, érzelmi intelligencia, szociális érzék, sőt maga a misztikum is) a tanárra bízta, és nagyon sok esetben magára hagyta ezzel a feladattal. Természetesen mondható az is, hogy mi egyéb lenne a pedagógus feladata, mint hogy kidolgozza saját, testre szabott módszertanát, és ez így is van rendjén, azonban ehhez mindig jól jön egy kis segítség. Például egy átfogó, tanári munkát segítő képzési program, néhány jó új és modern tan- és segédkönyv, minimum egy közös információs adatbázis a megvásárolható taneszközökről és az elérhető képzésekről stb. Mindezt újra kellene gondolnunk. Véleményem szerint jelen pillanatban nemcsak a mit, hanem a hogyan is sürgető kérdés. Elsősorban egész személyiséget kell integráltan nevelnünk. A végcél: a hit fejlődésének felnőttkorba lépéskor bekövetkező döntési szakaszában a sok kis igen, amit meggyőzéssel elértünk nyolctíz év alatt, alakuljon egy nagy és szerető igenné Istenre. Ehhez változtatnunk kellene a nyelvezetünkön is: az eddig szokásos dologiasító nyelv helyett a Biblia dialogikus, Isten és ember, ember és ember kapcsolatára alapozó beszédmódjának jobban kellene érvényesülnie. Nem akadémiai szintű teológiát, „tananyagot", hanem spirituális magatartásokat, egzisztenciaértelmezési módokat, lenni-tudást kell kínálnunk. Életjelenségekből és helyzetekből kellene kiindulnunk: Isten és én, barátság, párkapcsolat, társadalom, osztály, korcsoport, önismeret, önértékelés, irgalmasság cselekedetei, közösségi értékek és magatartásmód stb. Külön figyelmet és sokkal nagyobb érdeklődést kellene szentelni az új generációk elektronikus médiából táplálkozó, számunkra már szinte érthetetlen szellemi-lelki életének. (Nyugaton a katolikus felnőttképző szervezetek komoly pénzt költenek a szülők képzésére.) Felelős szociális magatartást kellene kialakítanunk, amelyben a sarokérték az önkéntesség és a szociális érzékenység, olyan dolgok, amelyek miatt ma az egyházat az érzékenység láttán (ld. például Caritas) sok áldás, érzéketlenség esetén átok kíséri társadalmi megítélésében. Másfelől - és ez egy nagy tanári dilemma - diákjaink értékelése nem megoldott. Be kellene vezetnünk a minősítést a jegy helyett, anélkül azonban, hogy a jegy motivációs értéke elveszítené hatását. Az újítás komplex, talán egész iskolai rendszerre kiható reformokat követel, amit az ortodox egyház nélkül nem lehet nálunk megvalósítani. Ha egész személyiséget nevelünk integráltan, így is kellene értékelnünk: nem csak az intellektuális képességek alapján kellene „ítélkezni" a diák fölött, de figyelembe kellene vennünk kreativitását, hozzáállását és magatartását, nyomon kellene követni és jutalmazni a közösségi életben való szerepvállalását és személyiségének egyéb lényeges vonatkozásait, végre meg kellene oldani a plébániai vallásos gyakorlatok jutalmazásának metodológiáját is a gyerekek plébániai életbe való belenevelődése ösztönzésének a jegyében. Módszertanilag is újítani kellene. Meg kellene tennünk a döntő átlépést a frontális munkamódszer felől a gyerekközpontú munkamódszerek és eljárások felé (kooperatív tanulás, dráma, élménypedagógiai módozatok, Kett-módszer stb.). Ám ez már előremutat a következő kérdés irányába, hisz e módszerek alkalmazása szétfeszíti a jelenlegi tantervi kereteket. A cél mindenképpen nem a régi felforgatása, hanem egy egészséges egyensúly megteremtése lenne annak érdekében, hogy a hatás optimális legyen. A másik kérdés az, hogy miként neveljük gyerekeink személyiségét, ha nem neveljük tanárainkét. Hiteles tanári személyiség és a diákokkal való élő személyes kapcsolat nélkül bármely módszer rideg és terméketlen technikává silányul, ráadásul minél mesteribb szinten műveljük, annál sterilebbé válik. Utóbbi évek során több képzésen vettem részt külföldön, és rá kellett jönnöm, hogy a világ fiai okosabbak e téren is nálunk: igen kemény pénzeket költenek kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningekre, a prezentáció, munkamódszerek és stílus személyiségi jegyekhez igazítására. Papjaink és hitoktatóink mentálhigiénés kurzusokon vesznek részt, mert igényét érzik ennek. Véleményem szerint mi nem mehetünk el emellett, ha a diákokkal való kapcsolat minőségén és bensőségességén javítani akarunk. Szeretni tanulni kell! A módszertani és személyiségfejlesztő továbbképzéseken túl reális időt igénybe vevő lelkigyakorlatokra is szükség lenne olyanoktól, akik értenek is ehhez. Legalább el kellene indulnunk a misztikus tapasztalat útján ahhoz, hogy ne csak imáról beszéljünk, hanem tudjunk imádkozni is tanítani. Nem elég, ha a gyermek azt látja, hogy hitoktatója vasárnap a templomban van, gyónik, áldozik. Több kell ennél. Következésképpen a továbbképzések rendszerén is van amit fejleszteni, természetesen megtartva mindazt, ami eddig jó volt.

Igen nehéz megmondani, mit kellene tanítani az iskolában. Véleményem szerint egy konkrét tanterv kialakítása mind formájában, mind tartalmában nem egy emberre szabott feladat. Minimum egy munkacsoport kell ehhez, de az is lehet, hogy minden tagozathoz, vagy talán minden osztályhoz egy. Talán nem is kell magyarázni, mért: sok az értékes hitoktató és sok az értékes, saját bőrön kitanult tapasztalat. E tapasztalat közös termőtalajából kellene kinőnie az újnak. Nekünk erdélyi tantervet kellene készíteni, nem könyvből tanultat. Ugyanakkor a tantervírás professzionális, technikai feladat is, amelyhez képzés kell! A tankönyvekhez is. Magam is tankönyvíró vagyok, de hályogkovács módjára dolgoztam annak idején, puszta pedagógiai érzékemre és csekély tapasztalatomra hagyatkozva. Utólag tudtam meg: külön képzések is vannak, amelyek a tankönyvírás módszertanára vonatkoznak. Még mindig a formánál maradva, meg kell fontolni, hogy az új nyelvezet, módszerek szétfeszítik a jelenlegi kereteket. Projektekre volna szükségünk, amelyek a szociális érzékenységet, a liturgikus életbe való gyakorlati bevezetést, a bibliai környezet művészi újrateremtését stb. szolgálnák. Erre nem elég egy-két óra. De nem elég egy-két óra egy mégoly rövidke kooperatív tanulási foglalkozás megszervezésére és megtartására sem. A drámázás elmélyülő folyamat, amelyhez időre van szükség. A tantervi keretek közé tehát négy-öt órás időintervallumokat kellene beiktatni, mondjuk egyet-egyet félévente, amelyek az alternatív metodológiák alkalmazásáról szólnának. Mindehhez központi koordináció mellett biztosítani kellene az információs és módszertani anyagokat, és a tananyagot magát, valamint a képzést. A jelenlegi tantervi keretek mellett erre kísérleti jelleggel is sor kerülhetne már jövőtől, mégpedig úgy, hogy az értékelésre vagy azonos jellegű témák kifejtésére (például alsó tagozaton a húsvét) szánt órák egy helyre koncentrálásával. A vázoltakhoz nyilván anyagi erőforrások is kellenek, azonban pályázással és a jelenlegi egyházi és állami képzési intézmények közreműködésével sok minden megoldható, ami önerőből lehetetlen lenne. A mit kérdése nehezebb. Egyelőre annyit látok, hogy nincs egy összefüggő és rendszerezett újszövetség-oktatásunk, amely a bibliai történeteket nem valami másra való apropóként, hanem önmagukért, önértékként dolgozná fel, játékosan, a bennük rejlő, emberi és isteni magatartásformákra való rávilágítással. Az egyháztörténet-oktatás esetében még mindig csak úton vagyunk az ideál felé, hogy azt a hagiográfia szemüvegén keresztül tegyük, de itt már legalább úton vagyunk. Nincs rendszeres, személyes imádságra nevelés. Ezeket mindenképpen be kellene építeni. Hangsúlyos lenne a természetszeretet és az ökológiai szempont beépítése is a tananyagba, hisz az emberi kapzsiság lassan túlnövi a társadalom kereteit és fölemészti a teremtést. Az eukarisztia tanításából kimarad annak közösségi és társadalmi dimenziója stb. Mindabból, amit itt kapásból felsoroltam, az tűnik ki, hogy már majdnem mindent tanítunk, amit tanítani kellene, de nem mindig abban a sorrendben vagy kontextusban, amiben kellene. És tudjuk azt, hogy a kontextus a megvilágítás: ha azt hagyjuk a sötétben, aminek ki kellene kerülnie a véka alól, hiába beszéltünk.

 

Kérdezett és összeállította Bodó Márta