Virt László
mAGYAR NEVELÉS, NÉPI GONDOLAT
Adalék a huszadik századi magyar szellemtörténet egy fejezetéhez (1)

 

Ez az írás négy olyan pedagógus elgondolásaira épül, akik nemcsak katedrán próbálták ki magukat, hanem egy válsággal terhes korszakban az emberformálásnak, a gondolkodás alakításának elméletét is gazdagították. Törekvésük szerint szellemi orientációt adtak, és a maguk helyén nem akármilyen hatást gyakoroltak. Különböző helyekről, pozíciókból érkeztek, képzettségük is eltérő, mégis sok közös gondolatot találtam náluk.

Karácsony Sándor 1891-ben született, és ő volt közülük az egyetlen, akit eleve tanárnak képeztek. Gyakorló pedagógusként, a Bihar megyei Földes községből érkezve, fővárosi középiskolai, majd debreceni egyetemi tanárként abban látta a magyar falvak népe hátrányos helyzetének okát, hogy a korszak iskolarendszere a magyar parasztembertől idegen germán gondolatvilágra épült. Karácsony Sándor ismeretelméleti alapra helyezte elméleti megfontolásait, amikor azt az igényt fogalmazta meg, hogy az ismeretszerzés folyamata feleljen meg a nép saját észjárásának, senkire ne erőltessenek idegen kultúrát. Aki nemzeti szűkkeblűséggel vádolná őt ezért, az fontolja meg, hogy az angol Basil Bernstein harminc évvel Karácsony Sándor után, a latin-amerikai bevándorlókkal kapcsolatban hasonló gondolatokat fogalmazott meg.

Kodály Zoltán 1882-ben született. Évtizedeken keresztül az volt a törekvése, hogy saját zenei hagyományainkra alapozva összeénekeltesse a nemzetet. Nemcsak zeneszerző volt, hanem nagyon jó pedagógus is, tudta, hogy az együtt éneklés kiemel az individualizmusból, megtanít arra, hogy egymásra figyeljünk, közösséget alkot, fegyelmez, legfőképpen pedig mint közösségi együttlét, örömforrás. Karácsony Sándorhoz hasonlóan vallotta, hogy csak a saját kultúránk ismeretével és szeretetével törekedhetünk a teljességre. Kodály, a zeneköltő nagyon jól látta a magyar társadalom strukturális problémáit, a kultúra eloszlásának, elosztásának az egyenlőtlenségeit, hiszen a népiség és a demokrácia összetartozását felismerve megfogalmazta, hogy „a zene mindenkié".¹ Kodály az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségeivel szemben a közösség, a személyes összetartozás igényét is megfogalmazta ezzel.

Márton Áron 1896-ban született, és élete már püspökként a mindenkori diktatúrákkal, a nácizmussal és a kommunizmussal való következetes ellenállás mintájává lett. Mielőtt fiatalon püspök lett, gyakorló lelkipásztorként, középiskolai hittanárként, majd kolozsvári egyetemi lelkészként vált pedagógussá. E tudománynak nemcsak gyakorlati alkalmazója, hanem elméleti művelője is lett előbb az Erdélyi Tudósító, majd az általa alapított Erdélyi Iskola című folyóiratokban írt tanulmányaival. Elveinek a bibliai emberkép ismerőjeként jó antropológiai alapozást adott. Tudta, hogy az ember összetett, dichotóm lény, aki test és lélek, egyéniség és közösségi lény, akinek jogai és kötelességei vannak. A pozitivista, racionalista ismerethalmozással szemben az egész ember nevelését tartotta a pedagógia feladatának, ami nem független a világnézettől. Hangsúlyozta az emberi személynek a saját népe, egyháza iránti kötelezettségeit, felelős magatartását, ugyanakkor a mindenkori diktatúrákkal szemben az emberi jogok legelső védelmezői közé emelkedett. Az első világháborút három sebesüléssel végigharcoló Márton Áron papként, nevelőként, sajtómunkásként az erőszakmentesség apostolává lett. A harmincas években tudta-látta a készülő újabb katasztrófát, és a rábízottakat szellemi, erkölcsi irányjelzőként arra nevelte, hogy a készülődő embertelenségekkel érett erkölcsi lényként nézzenek szembe.

Németh László 1901-ben született, orvosi diplomát szerzett, hosszú ideig orvosként is dolgozott, és e mellett a munkája mellett emelkedett a huszadik századi magyar irodalom legnagyobbjai közé. Művei, elsősorban regényei világirodalmi rangúak, 1970-ig huszonnyolc nyelvre fordították le őket, esszéi gondolkodásra késztető rendszerként állnak előttünk, drámái kivételes jellemeket állítanak elénk. „Szerettem az igazságot" - mondatja ki egyik legismertebb drámahősével, VII. Gergely-lyel, és Németh Lászlót ez az igazságszeretet, igazságkeresés hajtotta mindvégig abban a törekvésében, hogy a diktatúrák által ránk erőltetett „üdvözítő terror" ellenében, a magyar nép körében szekértábort ösztönözzön. Márton Áron törekvéséhez hasonlóan a mindenkori embertelenségek ellen akarta beoltani a magyar társadalmat regényíróként, drámaíróként, esszéistaként. Szintén Márton Áronhoz hasonlítható abban, hogy az egész embert tekintette ő úgy is, hogy páratlan humán műveltsége mellett természettudományosan is látta a világot, úgy is, hogy - iskolaorvosként és katedrán álló, úgyszólván bármely tantárgy tanítására alkalmas tanárként - meglátta, megláttatta a pedagógia és a szociális kérdés, az iskolarendszer és a társadalmi struktúra összefüggéseit.

A négy nagyság közös nevezője a nép és az értelmiség gondolkodását formálni akaró, népi gondolatban megfogalmazott pedagógiai törekvés, ami a társadalmi kaszthatárok megszüntetésére törekszik.

Az alcím szerint az idézett gondolkodóink törekvése a huszadik századi magyar szellemtörténet egyik fejezetéhez tartozik. Ha a szellemtörténet szellemi orientációk és azok összefüggéseinek története, akkor a népi és a pedagógiai gondolat összefüggése, mint szellemi közös nevező, ott látható hőseink eszmevilágában. A népiség szerintem olyan szellemi orientáció, amely nem lehet otthontalanná saját hazájában.

Időszerű lehet-e ma, a 21. században az a gondolat, amit akkori legjobbjaink a 20. század első felében fogalmaztak meg? Az 1930-as évekre bebizonyosodott, hogy a magyar társadalomban meglévő, erkölcsi-értékrendi eredővel rendelkező strukturális-szociális válság előhívta a minőség igényét. Ez a szellemi felhajtóerő keltette életre a népi gondolatot, mozgalmat és irodalmat, amely a kívülről rákent hamis máz miatt bizonyos szellemi oldalakon máig pejoratív értelmet is hordoz. Ha megnézzük a két háború közötti időszak magyar társadalomszerkezetét és szociális problémáit, akkor láthatjuk, hogy ezt a strukturális és szociális válságot leginkább a parasztság helyzete jelzi akár matematikai pontossággal. A népi gondolat nem hamis parasztromantika, amint azt ama kívülről rákent hamis máz igyekszik beállítani. A népi gondolat éppen a paraszti függést, a magyar társadalom rendies örökségét akarta felszámolni, az egész magyar társadalom polgárosodását szolgálva ezzel. Hogy ez a gondolat - ha a „népi" jelző valakit idegesít, akkor nevezhetjük plebejusnak is - ma aktuális-e, azt abból a kérdésből kiindulva lehet megválaszolni, hogy a mai magyar társadalomban, társadalmakban (bármely országban, ahol akár kisebbségi helyzetben, de magyar társadalomról beszélhetünk) léteznek-e függőségek, vannak-e alig átjárható kaszthatárok, hogy akik ma hátrányos helyzetben születnek, azok vajon milyen valószínűséggel örökítik át hátrányukat majdan megszülető utódaiknak. Azt a kérdést is feltehetjük, hogy érint-e bennünket olyan függő, kiszolgáltatott helyzet, amelynek oka társadalmainktól akár nagy földrajzi távolságra található. Ha létezik, milyen választ adunk e függőségekre?

Meggyőződésem, és e négy szellemi tartóoszlop is igazolja, hogy sem az öncélú bezárkózás, sem pedig az egyoldalú alkalmazkodás, az önkéntes vagy akár kényszerű elidegenedés nem járható út. Amit ők négyen (közülük csak Karácsony Sándor és Németh László között volt rendszeres kapcsolat, Németh László és Márton Áron egyszer, 1935-ben találkoztak, Kodály és Karácsony Sándor többször is elismerően írtak egymásról) már sok évtizede, közel egy évszázada leírtak, elmondtak, az releváns pedagógiai válasz volt a saját koruk által felvetett kérdésekre. Ezek a kérdések és az azokra adott válaszok a 20. század magyar szellemtörténetéhez, a gondolkodási irányokat kijelölő törekvések történetéhez tartoznak. A válaszadás képessége ma is minta számunkra. E képesség fejleszthető, fejlesztendő. Ám bizonyára vannak olyan általuk egykor adott válaszok, amelyek ma is érvényesek, mert léteznek a régmúlt kor által feltett kérdések között olyanok, amelyek a sok évtizede megadott válaszok mellett is érvényben maradtak. Négy klasszikusunk gondolatait a mai olvasó olvassa ilyen szemmel. Gondolataik gazdagsága miatt, az itt szereplő fejezeteken kívül, sok más nyomvonal is feltárható, ezek forrásait igyekeztem hangsúlyos közös nevező felé tömöríteni. A népiségben és pedagógiában összegződő gondolathoz a négy klasszikusunk szolgáltatja a hivatkozásokat - az itt szereplő idézeteknél nagyobb mennyiségben.

A korszak társadalmi adottságai

A két háború közötti időre nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar társadalom állapota Magyarországon és a környező államokban egyaránt tarthatatlan. A magyar népi szociográfia klasszikusa,

Kovács Imre 1937-ben kimutatta, hogy a földnélküli agrárnépességet és a városi proletáriátust együtt számítva, a magyar társadalom kétharmada nyomorgott.² Erdélyben Bözödi György arról írt, hogy a székely ember nem kapott munkát, ezért kivándorolt.³ Felvidéken a Sarló mozgalom kimutatta, hogy az egész Szlovákiát hátrányos helyzetben tartó cseh gazdaságpolitika a szlovákiai magyar lakosságot kizsigerelte, a nemzetiségi és a szociális kérdések összefonódtak.⁴ Magyarországon a tanácsdiktatúra bukása után Szabó Dezső oltotta bele a parasztság iránti érdeklődést az akkori fiatal nemzedékbe, azonban a meginduló falukutatás kiderítette, hogy „a nép nem olyan romlatlan, mint Szabó Dezső alapján elképzelték" - írja Németh László 1943-ban.⁵ Márton Áron pedig arról írt 1936-ban, hogy a nyomor az, ami a városok gyári munkásának és a falu népének egyaránt elvette a hitét. Egy önelégült középosztálybeli önigazoló pozíciójából könnyű lehetett a munkást egyházellenességgel vádolni, eközben a nélkülöző falusi embert lekezelő vállveregetéssel a helyzetében rögzítve hamis romantika tárgyává tenni. Márton Áron azonban elutasította az „úriemberek" megosztó törekvését. „Az ipari munkásság is akkor adott hitelt a szocializmus vallásellenes igéinek, mikor az a szociális nyomor társaságában jelentkezett. A falu eddig ellenállott. [...] A háború után azonban a szegénység nyomasztó súllyal telepedett rá a falu népére is. A kihasználtságot, léte bizonytalanságát, ami az ipari munkásságot korán elkeserítette, most ő is érzi. Háza, földje az adósságok és szaporodó közterhek nyomán elindult" - írta, és mesz-sziről elkerülte a jobb módú rétegeknek az egyház által sokszor elkövetett, az igazságtalan állapotot rögzítő igazolását, amikor így folytatja: „könnyelmű játék volna, ha a falu felé Krisztus nevével és nevében elindult mentési szándék a falu hitbeli gyengülésének gazdasági okát nem venné figyelembe, és nem segítene orvosolni".⁶ Márton Áron világosan látta a lelkipásztori munka és a szociális kérdés összefüggéseit. A hiányzó kenyeret nem próbálta kenetteljességgel pótolni - hányan megtették ezt! -, hanem igazságosságot követelt. Igazságosságot, nem megosztva, hanem munkásnak és földművesnek egyaránt.

Lesz még alkalmunk látni, hogy a gyári munkásoknak és a bányavidékek népének az értékeit hangoztatta, szemben bizonyos „rátartiakkal", akik önigazoló vakságukkal a gyári és bányamunkásokat egy kézmozdulattal lemarxistázva, az egypártrendszerre készülő diktátorok pozícióit erősítették.

Márton Áron válságot regisztrált, és jól látta a válság okát is, ami nem más, mint hogy elvált egymástól a kultúra és a nemzeti közösség. Erdély vegyes nyelvű vidék, így a szociális válságnak meglátta az etnikai összefüggéseit. „Hogy egykor tömbös, kiterjedt magyar szigetekből szórványok lettek és ma e szórványokat is egyre végzetesebben nyaldossa a környező nép hullámverése, azért van, mert népünk tömegénél a nyelv és a vér közössége mellől hiányzott a kultúra közössége. Munkáját évszázadokon keresztül igénybe vették kultúrák építéséhez, de a kultúra tartalmából nem részeltették, áldásait nem vitték el hozzá, magyar mivolta az emberi élet nagy értékeihez közelebb nem hozta. Egy pompázó kultúra közvetlen tövében elhagyottan élt, a kultúra közösségéből kifelejtették."⁷ Márton Áron kisebbségi látószöggel fogalmazta meg a progresszív népiség mibenlétét, ami nem nélkülözheti a plebejus gondolatot, a társadalmi integráció igényét. A kultúra felszíne helyett annak mély tartalmára irányította a figyelmet, ami nem lehet öncélú, ami igényli a teljes nemzeti közösséget. Volt, van egy réteg, amely állítólagos műveltségére hivatkozva önhitt módon többre tartotta, tartja magát másoknál, leginkább a lekezelt kétkezi munkásoknál.

Márton Áron eme önhitteknek ma is megvilágítja, hogy a nemzet pusztulása akkor kezdődik, amikor a kultúrát elkezdik elválasztó tényezőként kezelni. Ezt követi az elidegenedés, a másik ember, a más helyzetű ember iránti felelősség hiánya, az a társadalmi erózió, ami pedig (az állítólagosan műveltek miatt) az egész nemzetet teszi kiszolgáltatottá.

Lehet magyarkodni, de a díszmagyarba szívesen öltöző magyar úri rétegeknek a saját népüktől való idegenségét Kodály is regisztrálta, emellett Kodály és Németh László is feljegyezték, hogy a románok és a szlovákok között nincsenek olyan kaszthatárok, mint nálunk, magyaroknál. Kodály írta: „volt akkor Magyarországon egész csomó olyan falu is, ahol sem tanító, sem pap, sem jegyző, szóval »úriember« nem lakott, és éppen ezek voltak a népkultúra és a népdal legvirágzóbb helyei". Írt arról is, hogy volt, ahol magyar katolikus pap akarta lebeszélni őt a népdalgyűjtésről, miközben a szlovák katolikus paptól és az ortodox román pópától segítséget kaptak, ő is és Bartók is.

De említette Apponyi Albertet is, „aki röviden azzal adott kifejezést annak a meggyőződésének, hogy a népdallal nem érdemes foglalkozni, hogy kultuszminiszter korában nem volt hajlandó pénzt áldozni a gyűjtés előmozdítására".⁸ 1925-ben pedig azt írta le, hogy 1900 óta, tehát egynegyed évszázad alatt Bartókkal összegyűjtöttek háromezer alapdallamot számos változattal, ami a „háború és gazdasági válság következtében mindmáig kiadatlan".⁹ Kodály lehetett ugyan nagylelkű, és betudhatta a háborúnak azt, hogy egy negyed évszázad gyűjtése fiókokban porosodott, a románok azonban másként álltak népkultúrájukhoz. Németh László 1935-ben írótársaival Romániában járt - ekkor találkozott egyszer Márton Áronnal, aki elkísérte őket kalotaszegi kirándulásukra -, és Bukarestben is jártak a világszerte elismert (Magyarországon alig ismert) szociológus, Dimitrie Gusti intézetében. (Öt évig tanultam az ELTE Szociológiai Intézetében, ott ezalatt egyszer sem hangzott el Gusti neve. Egykori tanítványától, a bukaresti egyetemet és a moldvai magyar falvakat megjárt Lükő Gábortól azonban nagyon sokat hallottam róla.) Gusti professzor kidolgozta a nagyon nagy apparátust mozgató falumonográfia módszerét, amivel a romániai falvak minden életkeretét feltérképezték. Ez a munka hatalmas költséggel járt, de Németh László arról írt, hogy a román király a magánvagyonából egymillió lejjel támogatta a legszegényebb falvakat is vizsgáló terepmunkákat, mire százával jelentkeztek román vállalkozók, akik csatlakoztak a király kezdeményezéséhez. Németh László szerint látszólag csak egy „magyar Gusti" hiányozna nálunk hasonló munkához. Azonban nálunk „valójában hatalom és jótörekvések, jótörekvések és közszellem közt van mélyebb szakadék" ahhoz, hogy itt egy „magyar Gusti" szóhoz juthasson. „Nemcsak ember és ember áll közelebb a románságban, mint nálunk, de közérdek és hatalom is."¹⁰ Németh László, aki azt látta, hogy a román népérzés demokratikusabb, mint a magyarországi, megjegyezve, hogy a románságban a középosztály is a népből jött, magyar „úri" oldalról támadásokat kapott, mert a románokról szimpátiával mert írni. Ravasz László református püspökhöz írt levelet az ügyben, amelyet a Németh-monográfus Vekerdi László idéz: „Ha Erdély romlásának az okait keresem, én elsősorban Csonka-Magyarországot vádolom, hogy tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva és büszkén nézhetnének. Míg az ország vezetői vígadnak s hangosan irredentáznak, a magyarság, az itthoni csakúgy, mint a kinti, pusztul."¹¹

Németh László ugyanazt fogalmazta meg, amit Márton Áron és Kodály Zoltán is: a magyar nemzeten belül a nép és vezetői, „urai", végzetesen elidegenedtek egymástól. Mások lettek az érzések, mások a vágyak, talán még a szavak jelentése is. A magyar nép és vezetőinek elidegenedése a 17. század elejétől, és a 18. században történt meg. Egyértelmű a Habsburg-uralom felelőssége. Vannak, akik (március 15-én akár kokárdát is tűzve a vitézkötéses zekéjükre) ma nosztalgiával gondolnak erre az uralomra. Azonban annak oka, hogy „ma a nép nem követhetné vezetőjét operába, vagy filharmonikus hangversenyre", a Habsburg-uralom kiteljesedéséhez köthető, mert a magyar nép „kultúrája megkövesedett a 16. és 17. század fordulóján" - ahogy arról Karácsony Sándor tudósít.¹² (Márton Áron szigorúbban ítélt, szerinte az Árpádok kora óta nem volt mélyreható népművelés a magyar nép körében.) Karácsony Sándor a pedagógia lehetőségét is felvetette a kritika mellé: „népünk kultúréhes (kulturálnunk tehát lehetséges), csak el van maradva, lelki alkata anakronisztikusan 16-17. századbeli".¹³ Ezzel együtt diagnosztizálta azt, hogy a nép és az értelmiség ekkor elvált egymástól, és az értelmiség gondolkodása idegenné lett, míg a nép konzerválva őrizte meg az autentikus kultúráját, ami egykor az egész nemzet kultúrája volt. „A kultúra a nép és a szofokrácia (= értelmiség; V. L.) nászából születik, és a középosztályban inkarnálódik. Ilyen kultúránk nekünk a jelenben nincsen. Van egy robosztus, egészséges nyelvben élő, de a 17. században megkövült és azóta mozdulatlan 9 népi kultúránk, s van egy tagadhatatlanul értékes, modern, haladó felső néposztálybeli kultúránk, de ez nem életképes, mert nincs közege. ... Ezért nem rekrutálódik igazi középosztály, mert az csak az alsóbb osztályból nyerhetné utánpótlását. Van középosztályunk, . de képtelen helyzetben él. Lefelé ellenséges, felfelé fogyatékossági érzésektől gátoltan bizonytalankodik, tradíciója nincs, csak konvenciói."¹⁴ Tegyük ehhez hozzá, ha lettek volna a két háború közötti magyar középosztálynak tradíciói, akkor azok a népi kultúrából táplálkoztak volna, ehhez azonban a magyar középosztálynak olyan szoros kapcsolatban kellett volna lennie az általa lekezelt néppel, mint a román középosztálynak, amely - ahogy azt Németh László jegyzőkönyvezte - nem kezelte le a saját népét.

Karácsony Sándor fogalmazta meg, hogy a magyar kultúra azért hasadt meg, mert a magyarság gyarmati sorba került. „Az alacsonyabb rendű népek a mindenkori gyarmati nép, a magasabb rendű népek a mindenkori gyarmatosítók. . Gyökeres magyar kultúránk tehát olyan kultúra, mely a népből sarjadt, csak addig a történeti időpontig fejlődött, mióta a német gyarmatosítás (= átfogó Habsburg uralom; V. L.) meg nem kezdődött. [...] a gyökeres magyar kultúra megszűnésének és a német gyarmatosítás hatékonnyá válásának ideje egyformán a 17. század második-harmadik negyede."¹⁵ Karácsony Sándor, a hajdúsági református a katolikus Pázmány Péterben látta meg a magyar szellemtörténetnek azt a határpontját, akiben még egy volt a népi és a magas kultúra, és aki után, a Habsburg terjeszkedés idején megszűnt a magyar szellem egysége. „Még Pázmány Péter magyar közkinccsé tette a hitviták magyar stílusát is. Azóta az egységes fejlődés megszűnt".¹⁶ Az autentikus magyar kultúrát őrző magyar paraszt ezután hátrányos helyzetűvé vált saját hazájában. „A magyar falu tehát elvesztette a magyar kultúrával való eleven kapcsolatát még a 17. század vége felé s attól kezdve szellemi kultúréletet tulajdonképpen nem is élt. . A magyar intelligencia végigcsinálta az európai kultúrmozgalmakat s azokkal egy időben, sőt egy iramban jutott el a 20. századig. De azáltal, hogy a faluját maga mögött hagyta, megszakította az érintkezést saját kultúrájának ősalapjával."¹⁷ A dunántúli református Németh László szintén Pázmányban (és Zrínyiben) látta a magyar szellemi egység utolsó őreit, úgy fogalmazva, hogy őbennük még magyar volt a barokk szellem. „A magyar barokk, szorosan az olasz nyomában, megvolt minálunk Pázmánnyal, Zrínyivel. Amit a 18. század hozott, az a ránk telepített Habsburg-barokk. A (az újabb kori; V. L.) magyar katolicizmusnak sem ez, hanem az 1570-1630 közé eső idő az igazi hőskora. Lényegesebb külföldi támogatás nélkül, a maga heroizmusával és lelkesedésével akkor emeli föl újból az egyházat; míg a 18. századi katolicizmus idegenek bástyája a magyar nép fölött."¹⁸

Kodály ugyanilyen keresetlenül elutasító volt a Habsburgházzal szemben, bár ő katolikus volt. Katolikussága azonban nem jelentett menlevelet a Habsburg-katolicizmus számára, melyben ő is a magyar kulturális folytonosság megszakítóját, a magyar elidegenedés okozóját látja. „Az európai államokban a nagy művészet fejedelmi udvarokban vagy gazdag polgári közösségekben keletkezett. Magyarországon az idegen uralkodóház sohasem mozdította elő a nemzeti művelődés ügyét. Az ország előkelői idegen művészekért lelkesedtek."¹⁹ A fejedelmi udvarban szerves magyar kultúra utoljára az erdélyi fejedelemség idején született. Kodály, a népdalgyűjtő ebben a magyar elidegenedésben a népnek nem csak az elmaradottságát vette észre, hanem a kultúránkat megújító forrást is benne találta meg: „A nép hagyományőrző jelentősége csak növekedett azáltal, hogy a nemesség egyre jobban az idegen kultúra felé fordult a 18. századtól fogva. Ezt a távolodást a reformkor és a szabadságharc megállította ugyan, s a középosztály zenevilága [...] részben visszamagyarosodott. Mégis: magyar hagyományának folytonosságát, talán Erdélyt kivéve, csak szórványosan lehet kimutatni."²⁰ Egy gyarmati sorban élő népnél az értelmiség előmenetele a gyarmattartóktól függ. Ezzel függ össze Kodály észrevétele: „Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. [...] Akár asszimilált, akár »törzsökös«, nem közvetlen folytatása a népnek, nem él benne a nép kultúrája."²¹ Mivel ma sem egyértelmű, ki mit ért magyar kultúra, magyar zene alatt, hadd jegyezzük meg, hogy Kodály itt nem az úgynevezett magyar nótára, arra a bizonyos műmagyar zenére gondolt, hanem a magyar népdalra, népzenére, melynek gránitrétegében „ott van a honfoglalók dala".²² Ezt Arany Jánossal igazolja, aki szerint „idegen versformára csak idegen dallamot lehet írni. Ezért idegen ízű az egész magyar műdal-irodalom".²³

Lükő Gábor nem csak Dimitrie Gusti tanítványa volt a bukaresti egyetemen (és Kodály, Győrffy István tanítványa a budapesti egyetemen), hanem Pesten a Tavaszmező utcai gimnáziumban Karácsony Sándor volt az osztályfőnöke. Karácsony Sándornak munkatársává is lett, a debreceni egyetemen együtt dolgoztak a Karácsony Sándor által alapított Társaslélektani Intézetben. Nagyon jó iskolákat járt, nem akárkik mellett. Lükőtől a nyolcvanas években sokat hallottam Karácsony Sándor alapgondolatáról, ami szerint a magyar parasztember gyermeke, ha esetleg bejut a középiskolába, akkor ott azért teljesít rosszul, mert a magyar tanítási nyelv mellett is germán gondolati sémák szerint folyt a képzés. Karácsony Sándor a 19. század második felére tette ennek az okát. „Szükség volt egy megnövekedett államiság és hirtelen kiterjedt társadalom számára magyar terminológiájú kultúrára, tehát lett ilyen kultúra. ... A Sturm-rendszer iskoláját [. ] amely eddig osztrák, tehát német volt, Eötvös József báró második kultuszminisztersége sebtében lefordította szóról szóra magyarra, és attól kezdve magyarnak számított." Ekkor megindult a magyar ipari és gazdasági fejlődés, ám: „A falu nem vesz részt ebben a munkában. A falu »Mucsa«. Elmaradott. Kultúrképtelen. [...] A paraszt nem szereti az iskolát, nem kell neki a középiskola, mert irtózik a kultúrától" - vagyis attól, amit a tőle elidegenedett értelmiség kultúrának tart.²⁴ Így regisztrálta Karácsony Sándor azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a 11 „paraszt" szitokszóvá lett, mert egy túlzottan magabiztos, önhitt réteg önmagát téve a műveltség mércéjévé, elidegenedett az eredendő kultúránk hordozójától, a parasztemberek társadalmától. Karácsony Sándor a német Sturm-féle oktatási rendszer bevezetésével indokolta azt, hogy a magyar értelmiség „nyelve nem eredeti, hanem fordításnyelv", amely „gyökerét vesztett nyelv". Mégis ez az érvényesülés nyelve, ezért: „Az alsó néposztály nyelve, az úgynevezett népnyelv elavult, de erőteljesen magyar nyelv."²⁵ Végzetes meghasonlást jegyzőkönyvezett itt Karácsony Sándor: ami erőteljesen magyar nyelv, az elavult! Megszűnt a sorsközösség a nép és a vezetői között, a kiemelkedés feltétele az elidegenedés lett! Itt hangsúlyozzuk ismét: idézett szerzőink elégséges mértékben igazolták, hogy a Habsburg-uralomnak volt köszönhető az, amit e tanulmány forrásaitól függetlenül más helyekről is igazolni lehet.

Karácsony Sándor és Márton Áron az iskolarendszerre vonatkozóan állapították meg, hogy az kettős jellegű. A megszűnt sorsközösséggel együtt úgyszólván átjárhatatlanná vált az alsó néposztályok számára fenntartott népiskolák és a szerencsésebb honfitársaik gyermekei számára fenntartott „elit" iskolák közötti határ. A falusi népiskolák nem segítették a társadalmi mobilitást, a szegénységben születetteket rögzítették a szegénységben. „Az az igazság, hogy a népoktatás szervezete nem segít az alsó néposztálybeli páriának intézményesen, hogy a már megállapított kasztszerű zártságból valaha is feljebb emelkedhessék. [...] Másik nagy baj, hogy a meglévő iskola sem juttatja el hozzá a 20. századbeli kultúrát. [...] A nép számára készült iskolák már elgondolásukban sem jelentik a mai modern kultúrát, mert nem is akarják jelenteni. Nem alsóbb fokú, hanem alsóbb rendű iskoláknak vannak szánva" - írta Karácsony Sándor 1922-ben.²⁶ Megvizsgálta az elemi iskolai tanterveket, és a középiskolai követelmények mellé állítva kimondta, hogy a népiskoláknak végső soron nincs folytatásuk. Ha az elemi iskolában „nem raktuk alapnak a teljes kultúrát, . akkor nem is építhetünk rá. [...] A középiskola magasabb szempontjából majdnem teljesen értéktelen mindaz, amit az elemi iskola nyúj-tott."²⁷ Így tehát az elemi iskola a falusi gyermeket nem csábítja a továbbtanulásra. Ami különbséget a nyolcosztályos gimnázium alsó osztályába lépő, négy elemit végzett gyermeknek le kell dolgoznia, azt egy városi, jobbmódú polgári vagy egy nemesi családba született gyermeknek könnyebb ledolgoznia. De azt is állíthatjuk, hogy az előnyösebb helyzetű családok gyermekei számára már a területi elhelyezkedése miatt is előnyösebb helyzetű elemi iskola akár a középiskola előkészítő osztályaként is működhetett, szemben a tanyák, falvak és külvárosok elemi iskoláival. Karácsony Sándor beszélt is arról a térbeli egyenlőtlenségről, ami a „lentről" érkező gyermeket a hozott hátrány mellett az elköltözéssel, a számára kedvezőtlen környezetváltozással is megterhelte, ahol az új környezet „legjobb esetben közömbös, de bizony sok esetben gúnyos, sőt ellenséges. Külsőleg, lélekben egyaránt idegen. A középosztálybeli gyermek újból előnyben van."²⁸

Hasonló következtetésre jutott Márton Áron is. Trianon után, kisebbségi helyzetben hamar életképtelennek bizonyult a hagyományos magyar „úri" felfogás. Márton Áron ezzel az életképtelenné lett úri világgal a való életre irányított népi társadalmat helyezte szembe. Népi társadalom: olyan kifejezés ez, ami magyarázatra szorul a mai világban, mert a kommunisták a szavakkal visszaélve más értelmet tulajdonítottak ennek. Az egész népi mozgalom a hátrányos helyzetben rögzített kétharmadnyi társadalomrész felemelésén munkálkodott a polgári demokrácia keretei között, felzárkóztatva az egész magyar társadalmat a nyugati fejlődéshez. A kollektivizálásnak semmi köze a népi társadalomhoz, ezt láthatjuk a polgári demokráciában gondolkodó, közgazdaságtanban is járatos népi szociográfia klasszikusain, láthatjuk a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazdapárt, a Demokrata Néppárt programján, vagy láthatjuk a népi kollégiumok és a KALOT törekvésein is. Amit Márton Árontól a harmincas években olvashatunk, az ebbe a törekvésbe tartozik. Lesz még szó a pedagógia elméletéhez tartozó és a társadalmi integrációt szorgalmazó elgondolásairól. Legyen elég itt most arra hivatkozni, amit az iskolarendszernek arról a jellemzőjéről ír, ami kimerevíti a társadalmi határokat. 1934-ben írta: „Elemi iskoláink népiskolák voltak és azok maradtak, de pusztán név szerint, csak azzal a múlttól átörökölt szűkebb tevékenységi körrel, amely iskolás rendszerben szükséges ismereteket közölt ugyan, igazi népművelésig azonban nem jutott el."²⁹ Elemi iskoláink tehát csak névben voltak a nép iskolái, valójában nem nyújtották azt a teljes körű nevelést, amire szükség van. Az iskolarendszernek Karácsony Sándor által is megbírált kettősségét (népiskola - elit iskola) vette észre, a középiskola elidegenítő hatását megfogalmazva. „A középiskola pedig környékéről (távolabbról tehát nem, így ez regionális egyenlőtlenség; V. L.) a népi talajból felszívta elsősorban a tehetségeket, hozzásegítette egy felsőbb, zárt réteg előnyösebb életéhez azért, hogy a néphez többé igaz együttérzéssel, segítő szándékkal ne térjenek vissza soha. Nálunk nyersebben következett be, mint másutt, hogy az életmód, műveltség, érzés és gondolkodás különbözősége és nagy távolsága miatt ugyanannak a népnek kebelében külön népek keletkeztek, amelyek sokszor nemcsak egymás fájdalmát, de még egymás nyelvét sem értik meg."³⁰ Íme a kettős iskolarendszer, amely kialakítja a kettős társadalmat, melyekben más-más nyelvezet, más-más megértés járja. Amit Márton Áron Erdélyben, Romániában regisztrált, az tökéletesen igazolja Karácsony Sándornak a teljesen más viszonyok között megfogalmazott magyarországi problémafelvetését. Márton Áron a középiskola öncélú zártságáról beszélt,³¹ amelynek következtében „lelki és akaratbeli eunukok" újabb és újabb csoportjai indulnak el évről évre a megszokott úri életpályák felé.³² Már püspök volt, amikor megfogalmazta a kaszthatárokat rögzítő iskolarendszernek a regionális egyenlőtlenségek által is láttatott hatását a középiskola működésére és belterjességére: „Ha középiskoláink növendékeit a szülők foglalkozása és lakóhelye alapján osztályozzuk, tanulságos megállapításra jutunk. Ezek az iskolák városokban vannak, ahol régebb egy népes, tehetős, és felfelé törő középosztály, iparos- és kereskedőréteg gondoskodott az intézetek benépesítéséről; s annak ellenére, hogy ez a réteg az utolsó évtizedek alatt fájdalmasan meggyérült és leszegényedett, a növendékek arányszáma nem tolódott el a falu javára olyan mértékben, mint ahogy ezt várni lehetett volna. [...] Középiskoláinkba nem azok jutnak be elsősorban, akik tehetségesek és arravalók, hanem akik közel kapják s aránylag kevés költséggel megúszhatják; nem azok, akiknél igény a továbbtanulás, hanem akiknek szülei bírják; nem a legjobbak, akikkel öröm foglalkozni, s akiket szellemi versenyekre és teherpróbákra lehet fogni, hanem akiket helyzetük utal be, elég sokszor a tehetségükre való tekintet nélkül".³³ Márton Áron botránynak tartotta azt, hogy a társadalmi rétegek között olyan távolság van, amit nem lehet átlépni. A nyugati fejlődés által eredményezett polgári társadalomban Nyugaton a társadalom finoman rétegzett, a rétegek között nincs nagy távolság, így lehetséges a társadalmi mobilitás, nyitott a társadalom. Miközben a rendi merevségeket hordozó társadalomnak megvolt az egyházi igazolása, a marxizmusnak készítve elő ezzel a terepet, Márton Áron tudta, hogy az Istennek tetsző társadalomban nincsenek örökölt előjogok, így a társadalmi mobilitás keresztény gondolat. Még az előző századfordulón ugyanezt vallotta Prohászka Ottokár is. Márton Áron a katolikus iskolarendszer feladatának tartotta azt, hogy segítse elő a társadalmi mobilitást. A mai világban is ki kell mondani: nem katolikus gondolat a társadalmi határok kimerevítése! Németh László ugyanerről írt 1945-ben, A tanügy rendezése című tanulmányában, hozzátéve: „A kasztgőg [...] nevetséges és lázító: mert jórészt eltűnt különbségeket szeretne külsőségekkel rögzíteni."³⁴

Az esélytelenség, amit a kettős társadalom és a vele járó kettős iskolarendszer, a rendi határokat a 20. században is kimerevítve okozott, meghozta a maga hatását. Öngyilkossá tette a társadalmat. Forrásaink közül Kodály Zoltán többször hivatkozik Illyés Gyula Pusztulás című szociográfiájára, amit a Nyugat közölt. Németh László orvosként a Medve utcai polgári fiúiskola orvosa és egészségtan-tanára volt. Erről írta: „A Medve utcai polgáriban a szülőknek átlag hat testvérük volt, a fiúknak másfél."³⁵ Németh ebben már válságot regisztrált, pedig a családonkénti átlag két és fél gyermek még messze nem egyke. Márton Áron együtt látta a gazdasági elmaradottságot a mentális-erkölcsi válsággal: „Népünk elmaradottsága megszégyenítő. Iparban, kereskedelemben nem bírja el a nyugati versenyt. Gazdasági szervezettsége nincs. [...] A földművelésben nem jutott sokkal tovább a faeke kicserélésénél. S szemünk láttára, nap nap után, újabb bűnök marcangolnak bele: az anyák ritkábban szülnek, az alkohol már az anyaméhben is mérgezi a jövő nemzedéket, leányaink kerítők karmai között, ifjaink kocsmák gőzében züllenek el. Az öntudatos népi magatartást pedig hazudjuk, ha állítjuk."³⁶ Akikről Illyés a Nem volt elég című versét írta, azok a nép ismerete és a változtatás szándéka nélkül, lekezelően bratyiztak a néppel: „És nem volt hazának elég, / hogy elmosolyodtál és oldalt / oda is néztél, ha megszólalt / ízes magyarul a cseléd. [...] És nem volt hazának elég, / hogy kitekintve vonatodból / elgondoltad az aratókról: / mást érdemelne ez a nép." Márton Áron a bratyizó úriembektől merőben eltérően, más, az idealizálttól eltérő állapotában látta a népet. Nem olyan állapotot írt le, amit elmosolyodó, oldalt néző lekezeléssel rögzíteni kellene. Illyés felháborodását fejezte ki a magyarkodó hazát vesztők felé. „Magyarkodó?" - háborodik fel az, aki a magyarságról beszélve nagyobbra nyitja a száját, mint amit ki tud rajta mondani. Igen, magyarkodó! A gyermekek megszületésétől gazdasági érvekkel idegenkedő bizonyos urakat bírálva, Márton Áron is használta e kifejezést: „A hangos magyarkodás már nem tud megtéveszteni."³⁷ Karácsony Sándor pedig egyszerűen öngyilkosságnak nevezte az egykézést. „Az egyke az én látásom szerint nem valláserkölcsi, nem gazdasági, sem semminemű részletkategóriába beosztható probléma, hanem egy bizonyos kollektívum bizonyos fajta reagálása arra a desperált hangulatra, hogy »nem érdemes«. [...] Az egyes ember kötelet kerít és felakasztja magát, a közösség egykézik. Mind a kettő öngyilkos típus. ... Abból az érzésből fakad, hogy: nem érdemes."³⁸ Azt, hogy egy egész közösség szerint miért nem érdemes, az előző oldalak hivatkozásai érthetővé teszik.

 

Jegyzetek

1. Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1964, 189. (A bevezetéshez tartozó hivatkozás.)

2. Kovács Imre: A néma forradalom. Cserépfalvi, Budapest 1937, 107.

3. Bözödi György: Székely bánja. MEFHOSZ Könyvkiadó, Budapest 1939, 126.

4. Kovács Endre: A Sarló és a nemzetiségi kérdés. In: Ez volt a Sarló. Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Kossuth-Madách, Budapest-Pozsony 1978, 109-191.

5. Németh László: Népi író. Magyar Csillag, 1943. január 1. In: Németh László: Két nemzedék. Magvető-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1970, 683. ,

6. Márton Áron: Krisztus és a falu. Erdélyi Iskola, 1936/37. évf. 1-2. sz. In: Ozsváth Judit: Erdélyi Iskola. Antológia, repertórium. Státus Kiadó, Csíkszereda 2003, 147.

7. Márton Áron: Nemzet és kultúra. Erdélyi Iskola, 1934/35. évf. 5-6. sz. In: Ozsváth i. m. 114.

8. Kodály Zoltán: Visszatekintés II., 489.

9. Kodály Zoltán: Visszatekintés I., 24.

10. Németh László: Magyarok Romániában. Tanu, 1935. 3-4. sz. 138.

11. Vekerdi László: Németh László - alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 142.

12. Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1985, 69.

13. Uo., 90.

14. Uo., 239.

15. Karácsony Sándor: A magyar demokrácia. Exodus, Budapest 1945, 28.

16. Uo., 130.

17. Karácsony Sándor: Ocsudó magyarság. Exodus, Budapest 1942, 271.

18. Németh László: Kiforgatnak múltunkból (1939). In: Németh László: Sorskérdések. Magvető-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1989, 512.

19. Kodály Zoltán: Visszatekintés I., 26. .

20. Uo., 59.

21. Kodály Zoltán: Visszatekintés II., 247.

22. Uo.

23. Uo., 249.

24. Karácsony Sándor: A magyar észjárás, 400-401.

25. Uo., 235-237.

26. Uo., 94-95.

27. Uo., 100.

28. Uo., 101.

29. Márton Áron: Ugartörés előtt. Erdélyi Iskola, 1934/35. évf. 1-2. sz. In: Ozsváth: i. m., 106.

30. Uo., 107.

31. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 1-2. sz. In: Ozsváth: i. m., 124.

32. Márton Áron: A pályaválasztás és az iskola. Erdélyi Iskola, 1936/37. évf. 7-8. sz.. In: Ozsváth: i. m., 168.

33. Márton Áron: Templom és iskola. Erdélyi Iskola, 1939/40. évf. 3-4. sz. In: Ozsváth i. m., 253.

34. Németh László: A tanügy rendezése (1945). In: Németh László: A kísérletező ember. Magvető Kiadó, Budapest 1963, 142.

35. Németh László: Kisebbségben. Magyar Élet Kiadó, Budapest 1942. In: Németh László: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1989, 476.

36. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 1-2. sz. In: Ozsváth: i. m., 124.

37. Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 3-4. sz. In: Ozsváth: i. m., 129.

38. Karácsony Sándor: A magyar észjárás, 459-460.