Puskás Attila
aZ ÖRMÉNY NÉP MÁRTÍRIUMA

 

 

Az örmény önmeghatározás alapeleme a hitért való önfeláldozás, amelynek végső, legradikálisabb formája a vértanúság. Minden népnek vannak mártírjai vallási és nemzeti téren egyaránt. A vallási és nemzeti érdekek és értékek iránti teljes meggyőződés és elkötelezettség, a tántoríthatatlan kiállás vezetett és vezet ma is oda, hogy emberek egy ügy vagy egy eszme iránti meggyőződésből szabadon életüket adják.

Az örmények szenvedésének egyik fontos momentuma a 100 éve elszenvedett genocídium, amelyet Törökország azóta is minimalizálni próbál. Másfél millió örmény esett áldozatul a 20. század első, szervezett népirtásának, amely más hasonló cselekedetek mintája, a 20 századi népirtások „főpróbája" lett. Elvileg a török hatóságok nem vallási meggyőződésük miatt üldözték az örményeket, viszont ha valaki közülük muzulmán hitre tért, megmenekült a biztos haláltól. Voltak néhányan, akik ezt megtették, de a többség nem. Nem csak egyházi emberek, mint például Ignatius Maloyan mardini érsek és társai, akik többszörös felszólításra megtagadták az aposztáziát, és emiatt 1915. június 11-én főbe lőtték őket, hanem az örmények döntő többsége sem. A genocídium kérdése vallási vonatkozást is kap, mert felvetődik a kérdés, hogy mi adott erőt ennek a hatalmas tömegnek, hogy megmaradjon keresztény hitében akkor, amikor más, emberileg könnyebb lehetőségük is lehetett volna? Honnan ez a nem csak elszigetelt, egyéni, hanem közösségi hit, amely erőt adott a halálban? Válaszként kénytelenek vagyunk egy olyan kijelentést előrebocsátani, amely joggal támadható a pozitivista, liberális és kizárólag tudományos gondolkodás által, de remélhetőleg később érthetővé válik: a vértanúság az örmény nép identitásának alkotóeleme.

A további kérdés arra vonatkozik, hogy mióta és milyen alapon, miért állítható mindez? A helyi egyházak életében több olyan történelmi esemény van, amely hosszú évszázadokon át meghatározza életüket és önértelmezésüket. Történelmileg elfogadott tény, hogy az örmény egyház életében ilyen esemény volt 451-ben az awarayri ütközet a szasszanidák ellen, amely történelmi szempontból és teológiai értelemben is választ ad kérdésünkre. Az ütközet és hatása az örmény mártírium nemzeti és vallási ideológiai alapját képezi, megmagyarázva az örmény nép magatartását az 1915-ös népirtás idején.

Az awarayri ütközet történelmi háttere

Az örmények életét meghatározó történés előzménye a teljes nép megkeresztelkedése Világosító Szent Gergely által 301-ben vagy 313-ban. Ezáltal a kereszténység államvallássá lett Örményországban, és az örménység a világ első keresztény népe (még akkor is, ha esetleg az esemény a milánói ediktum kibocsátása után történt, ui. ez csak szabad vallásgyakorlatot jelentett és nem államvallássá tételt). A kereszténység felvétele és Bizánc közelsége viszont nem biztosította a zavartalan vallási és politikai életet, mert a béke a rómaiak és a perzsák politikai érdekeinek függvénye volt. A történelmi Örményországot 387/390-ben felosztották a keresztény Kelet-Római Birodalom és a pogány Szaszanidok dinasztiája által uralt Perzsia között.¹ Az ország nagyobb fele, mintegy négyötöde a perzsák uralma alatt egy marzipán vezetése alá került (Perzsa/FelsőÖrményország), míg a kisebb rész három részre osztódott és Bizánc befolyása alá került (Görög/Római/ Alsó-Örményország).²

Az egyházi élet színpada a Perzsa-Örményország területére került, ahol a Szent Gergely családjából származó Partev Szent Izsák katholikosz (387-436) figyelme a kereszténység, a vallási függetlenség és a nemzeti identitás megőrzésére irányult. Ez a törekvés a mostoha politikai helyzet ellenére sem maradt eredménytelen. Ebben a korban alkotta meg Meszrop Masdoc vardapet az örmény ábécét, ami lehetővé tette anyanyelven működő iskolák megnyitását és a Szentírás népnyelvre fordítását, és ekkor fordították le a kor teológiai műveit is örmény nyelvre.³ Izsák pátriárka és Masdoc vardapet népnevelő munkája páratlan nemzeti és vallási öntudatot és felemelkedést eredményezett, amiért az utókor joggal nevezi korszakukat „arany-századnak".⁴

Az örmény nyelvű irodalom terjesztésével Görög-Örményországban sikerült bekapcsolni az elszakított országrészt a nagyarányú nemzeti-vallási megújulásba. Ugyanakkor szintén jó kapcsolatot tudott fenntartani az örmény ügyekbe egyre intenzívebben beavatkozó szír egyházi vezetőkkel, illetve a perzsa udvarral is.

A határokon átnyúló nemzet- és egyházpolitika egyértelműen szálkát jelentett a kteszifonteszi udvar szemében, ahol az örményeknek állandóan tisztázniuk kellett Bizánchoz fűződő kapcsolataikat.⁵ Ilyen szempontból érthető V. Vahram perzsa uralkodó (420-438) törekvése Bizánc hatásának csökkentésére és Örményország folyamatos iranizálására, amit a szír egyházi befolyás növelésével próbált elérni, és nem riadt vissza az egyházi ügyekbe való erőszakos beavatkozástól sem. A szír egyház örményországi konszolidációja azonban csak a katholikosz elűzésével és egy perzsabarát, majd két szír főpapnak a patriarkális székbe való helyezésével valósult meg.⁶

A bizánci kapcsolattartás a perzsa uralkodó vallási toleranciájának függvénye volt. V. Vahram vallásilag nyitott és megértő magatartása alapján az a politikai realitás és éleslátás fedezhető fel, amivel az uralkodó felismerte, hogy Örményország folyamatos iranizálásának és beolvasztásának egyetlen sikerre vezető útja a szír kereszténységgel való kapcsolatok megerősítése, és ezzel párhuzamosan Bizánc befolyásának csökkentése. Az uralkodó felismerte, hogy igyekezete kudarcot vall, ha megsérti az örmények nemzeti identitását és lételemét, a kereszténységet.

Utódját, II. Jazdgard királyt (439-457) azonban más meggyőződés vezérelte és más politikai eszközökkel próbálta elérni a keresztény örmények beolvasztását a pogány Perzsa Birodalomba. A történészek elsősorban a kortárs Elisee és a későbbi Parpeci Lázár beszámolója alapján rekonstruálják az eseményeket.⁷

A már herceg korában Zoroaster-imádásáról híressé vált Jazdgard Örményország teljes és azonnali asszimilációjára törekedett, amelynek végső és legmeghatározóbb szakasza a vallási integráció lett volna. A „királyok királya" és az örmények közötti feszültség akkor kezdődött, amikor az uralkodó elrendelte a „szent és igaz" mazdeista kultusz hirdetését örmény területeken is, felszólítva a népet a „téves igazságoktól való eltávolodásra", vagyis a kereszténység megtagadására. A tragikus kor katholikosza, Hohrocmeci I. József (437-452) és az örmény nachararkok (nemesek) válasza várhatóan elutasító volt. Engedelmességükről és lojalitásukról biztosították a perzsa uralkodót, de határozottan visszautasították az aposztáziára irányuló kérését.

A perzsa uralkodó válasza nem maradt el. Udvarába idézte az örmény főnemeseket és a marzipánt, akik lojalitásukról a napisten előtti ilyenkor szokásos vazallusi tisztelgés útján kellett volna biztosítsák a pogány uralkodót. A nemesek szószólója, Vardan Mamikonian az örmény nép megbecsüléséről biztosította az uralkodót, de az „egy embertől való félelem" miatti aposztáziát elutasította. Attól való félelmükben viszont, hogy a vezetők vértanúsága a nép kiszolgáltatottságát jelenti, látszólagosan ugyan áldoztak a napisten szobra előtt, hozzátéve magukban, hogy áldozatuk az igaz Istennek szól. A restrictio mentalis olyannyira sikeres volt, hogy a perzsa uralkodó királyi módon megvendégelte, majd ajándékokkal és címekkel elhalmozva hazabocsátotta őket. Ugyanakkor az ajándékok mellé pogány mágusokat (moghan) és magas rangú prelátusokat (mobads) is rendelt, akik feladata a keresztény templomok bezárása, új pogány templomok építése, pogány szokások terjesztése volt.

A perzsa uralkodó sikertelenségéről tanúskodnak a jelenlegi Örményországban még látható korabeli örmény templomok, de hiányoznak a pogány szentélyek! Elisee és Parpeci Lázár beszámolója szerint az örmény ellenállás a klérus tagjaitól indult és fokozatosan bontakozott ki a teljes népet és országot felölelő keresztes szabadságharccá. Az ellenállás kirobbantója egy Ghevont nevű pap volt, aki a Dwin melletti Ankl faluban a nép segítségével elkergette a pogány mágusokat. Hiábavaló volt a marzipán és egyes perzsabarát örmény nemesek próbálkozása a pogány mágusok missziós módszereinek megváltoztatására, a népi felkelést késő volt megállítani. József pátriárka és Siuni Vasak főnemes Konstantinápolyhoz fordult segítségért. A keleti milíciák parancsnoka, Anatol, valamint Florentius, Antiochia hercege eltanácsolták Markion császárt a háborúba való beavatkozástól, hiszen Konstantinápolyt abban az időben Attila hunjai veszélyeztették.

Az ellenállás vezetője a Mamikonian nemzetségből származó Vardan volt, aki először északon, a Kura folyónál győzedelmeskedett a perzsa csapatok ellen, és baráti, jószomszédi egyezséget kötött a hunokkal. A további sikereket azonban az örmény főnemes, Vasak árulása és a perzsa udvarba való menekülése megakadályozta. A krónikás Elisee Vasak árulását hatalomvágyával hozza összefüggésbe. A további események is erre engednek következtetni, hiszen 451 májusában Mihr Narse perzsa hadvezér átlépte az Arax folyót. A döntő csatára pünkösd napján, június 2-án (vagy május 26-án) került sor Artazban, Awarayr falu mellett. Nemcsak az elefántokkal és a „Halhatatlanok" elit csapatával felsorakozó perzsa túlerő okozta az örmények vereségét, hanem a pártütő Vasak is, aki a csata hevében sajátjai ellen fordult. A halottak között volt a népi ellenállást vezető és a csapatai élén küzdő Vardan Mamikonian, akinek szívét egy nyílvessző fúrta át. A hagyomány szerint szemét az Ararát csúcsára, a szent hegyre szegezve halt meg.

Az awarayri ütközet hősét, Vardant és 1036 társát hitvallókként tiszteli az örmény egyház, és ünnepüket (Vardanank) az örmények egyik legfontosabb nemzeti ünnepeként tartja számon és ünnepli az örmény egyház.

Az ütközet teológiai hatástörténete

Az awarayri ütközet esetében viszont nem érvényesül, hogy „a történelmet a győztesek írják". A csata egyértelmű vereséget jelentett az örmények számára, de vallási és politikai szempontból egyaránt fordulópont az örménység életében és önértelmezésében. Bogos L. Zekiyan szerint az awarayri ütközet megítélésében figyelembe kell venni a következő három szempontot:⁸

1. az ütközetben a teljes nép részt vett, az arisztokráciától kezdve a közemberig, ami a hívők hitét és kitartását erősítette;

2. a konfliktus a vallási és nemzeti identitás meghatározó elemévé vált a történelmi öntudat által, amely az esemény későbbi értelmezéséből kifejlődött;

3. az eseménynek időbeli kihatása is van, amely nemhogy csökkent, hanem egyformán hat a mai napig az örménység életében.

Az awarayri ütközet sokkal jelentősebb, mint egy puszta vallásháború a szó klasszikus értelmében, és sokkal komolyabb kihatásai voltak, mint egy háborúnak. Az ütközetben nemzeti és vallási elem párosul, és a keresztény örmény nép fennmaradása vagy pusztulása a tét.

Ebbe az irányba próbálja terelni a történés értelmezését a két krónikás is, Elisee és Lazar Perpeci. Az esemény leírásában nem a tacitusi objektív történelmi leírás módszerét követik, ami a sine ira et studio elve szerint világos, ok-okozati összefüggéseket keres, hanem az események értelmezésével a történetíráson túlmutató bölcsességirodalmat írnak. Ebben a megközelítésben már nem a történeti jelleg domborodik ki, hanem nemzeti, lelki töltet, és fontossá válik az esemény hatástörténete. Hasonlóan más örmény történelmi eseményekhez és elsősorban a zsidóság történetéhez, a történelem szent olvasatával állunk szemben. Itt már nem két vezér irányítja a történést, hanem az isteni gondviselés. Nem is a keresztény örmény nép küzd a pogány perzsák ellen, hanem Isten és ellenségei küzdelméről van szó. Az awarayri ütközet valóban egy újszövetségi időben zajló ószövetségi eseményhez hasonlít. Teljes mértékben helyénvaló R. Thomson meglátása, miszerint Elisee írásában a Makkabeus szabadságharc történetére utaló jeleket, szövegeket találunk, jóllehet ezt a párhuzamot már Nerses Shnorali is kiemelte.⁹

Elisee és Parpeci célja, hogy az eseményen keresztül megmutassa a keresztény tanítás legradikálisabb megnyilvánulását és biztosítsa a nép kollektív tudatában, és ezáltal emblematikussá tegye a mindenkori örménység számára. Vallástörténeti kifejezéssel élve céljuk az esemény mitizálása, amely minden későbbi rítusban aktualizálódik.

Milyen eszközökkel valósítja meg célját a két krónikás? Két vallástörténeti tény adja meg a választ: minden vallás két legfontosabb momentuma az initiatio és a sacrificium. Keresztény megfelelőjük a bevezető szentségek, a keresztség, amely az örmény liturgia szerint a bérmálás momentuma is, illetve az eucharisztia, amely örményül surp patarag, vagyis szent áldozat (sacrificium).

A keresztség kérdésében irányadó a csata előestéjén történt jelenet: Ghewont pap előtt állnak az „asszonyok és férfiak" - vagyis mindenki, a teljes nép. Elisee tolmácsolásában a nép így szól a paphoz: „Készen állunk a szenvedésre és a halálra, minden nyomorúságra és szenvedésre a szent egyházakért, amelyet őseink hagytak ránk a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetele által, akinek műve révén a hit reménységére újjászülettünk a Krisztus Jézusban való keresztség által. Ehhez hasonlóan a szenvedés és vér által akarjuk megújítani önmagunkat, merthogy tudjuk, a mi atyánk a szent Evangélium, és anyánk az egyetemes egyház. Semmilyen gonosz szándék el ne válasszon tőle."¹⁰ A krónikás azáltal, hogy a mártíriumot a keresztséggel hozza összefüggésbe, azt sugallja, hogy a szinte előre látható vereség a keresztség koherens beteljesülése. A tett nem egyéni, hanem kollektív megnyilvánulás, hiszen nem csak a férfiakat és asszonyokat, vagyis a jelenlévőket, hanem a holtakat is felöleli, annak beteljesülése, amit „őseink hagytak ránk". A mártírium tehát a múltat és jelent átölelő közösségi és holisztikus véráldozat. Az erre való készséget a közösség egy közös amennel pecsételi meg. Az awarayri mártírium elsősorban a teljes örmény nemzet részéről a keresztség valódi megújítását jelenti, igent a valós halálra és a remélhető feltámadásra.

Az eukarisztiára, szent áldozatra vonatkozóan irányadóak Elisee további sorai. A nép ezt mondja Ghevont papnak: „Legyen hasonló halálunk az igazak halálához, és vérünk kion-tása a mártírok vérének kiömléséhez, és Isten fogadja el az önkéntes áldozatot, és ne adja Egyházát a pogányok kezére."¹¹ A halál, a mártírium önkéntes áldozat, és a szerző párhuzamba hozza Jézus önkéntes halálával. Jézus halálának és feltámadásának célja az emberiség megváltása a bűn hatalmából. Ebbe a logikába illeszkedik a nép kérésének utolsó sora: „ne engedje Isten az Egyházat a pogányság kezére", a pogányságéra, amely itt egyértelműen a bűn megfelelője. Az awarayri ütközetben a nép önkéntes áldozatáról van szó, a nép halála eucharisztikus jelleget ölt.

Az awarayri ütközet a nép végső válasza a keresztségre és Krisztus áldozatára, amely az eucharisztiában újból és újból megújul. Az ütközet az örmények számára fizikailag tragikus végkifejletű, lelkileg viszont és a krónikás szándéka szerint az initiatio és a sacrificium mesterpéldája.

Láttuk, hogy az áldozat a jelenben valósul meg, de a múltat is felöleli. Hogyan hat viszont a jövőre is, és miként válhat az örmény mártírium ideológiai alapjává? Ennek megértésében segít az a megfigyelés, hogy az örmények a kereszténységet az awrenk/orenk kifejezéssel jelölik, más vallásra nem ezt a kifejezést használják. A kifejezéssel tehát valami mélyebbet kíván kifejezni az örmény teológia.¹²

Eredeti értelmében az awrenk az Isten által rendelt kozmikus rendet jelöli, aminek elfogadása az üdvösség garanciája. Az ellenállás a káoszba való visszaesést jelenti elsősorban metafizikai, és csak utána erkölcsi értelemben. Más világvallásokhoz hasonlóan a világ akkor világ, ha kozmosz, vagyis rend, mert ha nem, akkor kháosz, vagyis rendezetlenség. Ez a primordiális rend már az Ószövetségben megfigyelhető, amikor Isten a semmiből megteremti a világot és „rendet tesz" benne. A teremtés rendjéből származnak a törvények és előírások, amelyek azon túl, hogy magyarázatot adnak a világ kialakulására, a kozmikus rend megtartására hivatottak.

Ókori felfogás szerint egy nép akkor lép ki a barbárságból, amikor megismeri, szabadon elfogadja ezeket a törvényeket, a világrendet, és ha ezek szerint alakítja társadalmi és egyéni életét. Abban a pillanatban, amikor ez az elfogadás megvalósul, megtörténik a megvilágosodás. Ezt a megvilágosodást az örmények a kereszténységben találták meg. Az awrenk az örményeknek a kereszténységet jelenti. Így már érthető, hogy Szent Gergely miért „világosító", a jelző így nemcsak epiteton, ami arra hivatott, hogy „széppé tegyen" egy főnevet, hanem maga a valóság. Ez a megvilágosodás teljes mértékben és mindent átható módon valósul meg a közösségben. A tudás és maga a kultúra így nem más, mint ennek a biztos tudásnak a tudatos megélése elsősorban a hétköznapokban. Leegyszerűsítve, az örmények számára akkor van rend, és akkor, addig áll a világ, ameddig él a kereszténység. A perzsa uralkodó kérése a kereszténység megtagadására a „megvilágosodás" elutasítását jelentené, a világos kialakult rend megszűnését, a teljes káoszt, ami Elisee szerint azért lehetetlen, mert a nép „tévedhetetlen törvénykezését fentről, az égből", vagyis Istentől, és nem embertől kapta. Ezért lehetetlen a kereszténység megtagadása, és érthető az Elisee krónikájában Vardan Mamikoniannak tulajdonított kijelentés: „Aki azt gondolná (a király), hogy a kereszténység számunkra olyan, mint egy köntös, amit mi nem tudunk levetni, mint a bőr színét..."¹³Az awarayri ütközet az awrenk radikális megnyilvánulása.

Mindez nem ad választ korábbi, jövőre vonatkozó kérdésünkre. Érdekes megfigyelni, hogy az awrenk nemcsak rendet jelent, hanem az eucharisztia jelölésére is használatos kifejezés. Az eucharisztiát hol awrenknek, hol pataragnak nevezik az örmény írások. A patarag/eucharisztia anamnézis, az esemény emlékezete, ami a mindenkori jelenben valósul meg, valahányszor bemutatják azt. A krónikás szerint az egész közösség magához vette az Eukarisztiát a csata előestéjén.

Összefoglalva elmondható, hogy az awarayri ütközet mint az awrenk radikális megnyilvánulása a jelenben megvalósuló eucharisztikus emlékezet részévé válik, amely állandósul a kollektív tudatban és rendszeresen felelevenedik. Az awarayri csata, az igaz hitért vértanúságig men ő kiállás Claudio Gugerotti szerint megteremtette az örmény nemzeti öntudatban a „vértanúság ideológiáját".¹⁴ Arra világít rá, hogy örménynek lenni annyit jelent, mint kereszténynek lenni, ami sokszor szenvedéssel, halállal, de valahol a feltámadás reményével jár. Ezzel magyarázható az erős, sziklaszilárd hit a „halál völgyében", az 1915-ös és az ezt megelőző népirtások idején.

 

Felhasznált irodalom

I. Altounian-c. Gugerotti-M. Nordio- B. L. Zekiyan: Armenia. Una cristianitá al bivio. Melzo 1998.

René Grousset: Histoire de l'Arménie. Paris 1984.

Claudio Gugerotti: Vardan Mamikonian e l'ideologia martiriale, in: Claude Mutafián (a cura di). Roma-Armenia, Roma, 2001, 90-92.

Vahan Inglisian: Chalkedon und die armenische Kirche, in: Aloys Grillmeier-heinrich Bacht: Das Konzil von Chalkedon. Würzburg 1953, 361-417.

Gregorio Petrowicz: Appunti di storia della Chiesa Armena (Sec. IV-XI). Roma 1974.

G. Traina: Sassanidi, in: Edward G. Farrugia (ed.): Dizionario Enciclo-pedico dell' Oriente Cristiano. Roma 2000, 670.

Gabriella Uluhogian: V. secolo: il „Secolo d'oro", in Claude Mutafián (a cura di): Roma-Armenia. Roma 2001, 83-88.

 

Jegyzetek

1 A kérdés történelmi hátteréről Id. René Grousset: Histoire de l'Arménie, 152-164; Gregorio Petrowicz: Appunti di storia della chiesa armena, 7. G. Traina, Sassanidi, 670.

2 Vö. Claude Mutafián (a cura di), Roma-Armenia, 92 k.

3 Egyes patrisztikai művek csak örményül maradtak fenn, ezeket a jereváni Matenadaranban őrzik.

4 Vö. Gabriella Uluhogian: V. secolo: il„Secolo d'oro", 83-88.

5 Parpeci Lázár történetíró számol be arról az esetről, amikor Peroz perzsa király felelősségre vonta Arahezaci Giut katholikoszt (461-478) Bizánchoz fűződő kapcsolatai miatt, aki azzal magyarázta ki magát és kérte a „királyok királya" bocsánatát, hogy a rómaiaknál, Bizáncban kapta tudományos képzését, és itt számos barátja van. Ugyanakkor amiatt is boncsánatot kért, hogy honfitársai Bizáncból vásárolják ruháikat, „hiszen olyant sehol máshol nem találnak". Vö. Vahan Inglisian: Chalkedon und die armenische Kirche, 362, 5. lj.

6 A „béke-pátriárkák" tevékenységéről ld. René Grousset: Histoire de l'Arménie, 184-187.

7 Uo., 178-213.

8 Vö I. Altounian-C. Gugerotti-M. Nordio-B. L. Zekiyan: Armenia. Una cristinanitá al bivio, 30.

9 Vö. Claudio Gugerotti: Vardan Mamikonian e l'ideologia martiriale, in: Claude Mutafián (a cura di): Roma-Armenia, 91.

10 Uo.

11 Uo.

12 Uo.

13 Uo.

14 Uo.