Garda Dezső
aZ ÖRMÉNY GENOCÍDIUM

 

A szerző a BBTE gyergyószentmiklósi karának tanára.

Az 1915-ös évi katasztrófa okainak, előzményeinek feltárásához vissza kell mennünk a történelmi időben. A 11-15. századokban a Kis-Ázsiában létező Kis-Örményország nagyszámú örmény otthonát, jelentős államalakulatát jelentette. A kis-ázsiai állam 1198-ig fejedelemség néven volt ismert, ettől az időszaktól kezdődően királysággá vált.

A 15. században Kis-Örményország és ezzel az itt élő örmény népesség a szeldzsuk, majd az oszmán törökök fennhatósága alá került. A 16-19. századokban az Oszmán Birodalom keresztényei - így az örmények is - sorsát évszázadokon keresztül az iszlám hitben gyökerező törvények határozták meg, amelyek a kezdettől fogva alattvalókként, másodlagos állampolgárokként kezelték őket.

Az első örmény politikai pártok létrejötte, az örmény nemzeti öntudat erősödése változásokat idéztek elő az örmények és törökök viszonyában. Mindezek a tények az Oszmán Birodalom döntéshozói számára veszélyessé tették az örmény kérdést.

1894-ben Szaszun körzet egyik fal-vának örmény lakossága megtagadta a kurdok által követelt védelmi adó befizetését. Válaszképpen a megtorlásra kirendelt török reguláris és kurd irreguláris csapatok valóságos vérfürdőt rendeztek. Johannes Lepsius német evangélikus lelkész, aki 1896 tavaszán járt az örmények által lakott területeken, a következő adatokkal vette számba a pusztítás mértékét: 2500 város és falu teljesen kiürült, 645 templomot és kolostort leromboltak, 559 falu túlélőit és további százakat a városokból iszlám hitre térítettek. Ez utóbbi csupán Erzerum és Karput tartományokban 15 ezer embert jelentett. További 328 templomot mecsetté változtattak, 508 templomot és kolostort kifosztottak.

Az 1909. áprilisi konzervatív, szultánpárti ellenpuccs újabb örményellenes mészárlásokra adott alkalmat, ezúttal Kilikia területén. Az alkotmányos rendszer keretein belül elkövetett mészárlásnak ekkor húsz-harmincezer örmény esett áldozatul.

Az ifjútörökök a legnagyobb Örmény Genocídium megvalósítását 1915-ben kezdték el, amikor Törökország belépett az első világháborúba. A török hadseregbe közel hatvanezer, 18-45 év közötti örményt soroztak be. Többnyire építési munkákhoz osztották be őket, s ők minden rájuk bízott feladatot lelkiismeretesen elvégeztek.

Az ifjútörök hatalom az 1915-ös évi örmény genocídium végrehajtásának első szakaszát a besorozott örmény katonákra mért csapással kezdte meg. Ezzel az volt a céljuk, hogy az örményeket megfosszák potenciális fegyveres erőiktől. Törökország hadügyminisztere, Enver tábornagy az 1915 februárjában kiadott rendelete alapján minden örmény katonát lefegyvereztek, 50-100 fős csoportokra osztottak, majd meggyilkolták őket. Következésképpen az örményeket megfosztották mindennemű katonai erőtől, amely képes lehetett volna megvédeni életüket, házaikat, tulajdonukat és lakóhelyeiket.

1915. április 24-én Konstantinápolyban hivatalos vádemelés nélkül letartóztatták és elhurcolták a nyugati örménység vezető egyéniségeit - a Török Parlament (Medzslisz) örmény tagjait, írókat, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, orvosokat, közéleti egyéniségeket, egyházi személyeket, művészeket - körülbelül 800 embert.

Az örmény pártvezetőket és közéleti személyiségeket az előre eltervezett módon tartóztatták le és ölték meg. Ez volt a sorsa Názáret Csausnak, Zejtun jól ismert vezetőjének, Iskhannak, Van városa kiemelkedő közéleti személyiségének, az urfai örmények vezetőinek. Őket 1915 júniusában a birodalom fővárosának egyik főterén akasztották fel. Az örmény közösséget katonai erő, politikai és értelmiségi vezetés nélkül hagyták, szétszabdalták és demoralizálták őket, s így lehetetlenné tették számukra az ellenállás megszervezését.

Az örmény katonák lemészárlása és az értelmiség kivégzése végzetesnek bizonyult a nyugati örmények számára, akik valóban elvesztették önszerveződési és ellenállási lehetőségüket. Ez a magyarázata annak, hogy miért lehetett a genocídiumot viszonylag könnyen és nagy tömegeken végrehajtani.

A kivégzők ezután szabadon folytathatták az örmények letartóztatását, kilakoltatását és lemészárlását saját otthonukban: Nyugat-Örményországban, Kilikiában és Nyugat-Anatólia térségében. Az 1915. május 14-i rendeletében a szultán jóváhagyta a deportálásról szóló törvényt, amelynek megvalósítását a hadügyminiszterre, Enverre bízta. A törvény lehetővé tette, hogy a falvak és városok lakosait, egyesével vagy csoportokban, katonai erővel kilakoltassák, és más területeken telepítsék le. Ily módon törvényes formát öltött az örményeknek a szülőföldjükről történő erőszakos kitelepítése és az arab sivatagokba való deportálása. A török hadsereg vezetője parancsot küldött a helyi kormányzóknak, hogy szigorúan tartsák be az örmények deportálására vonatkozó törvényt, és figyelmeztették őket, hogy minden muzulmánt, aki örményt bújtat az otthonában, „a háza előtt akasszanak fel, és otthonát gyújtsák fel".

1915 májusában megkezdődött az örmények tömeges lemészárlása és deportálása Bitlisz, Dijarbakir, Erzurum, Kharberd, Szebasztia és Van vilajetekben, valamint Trabzon vilajetben. Bitlisz vilajet, ahol az örmény lakosság 210 ezer fő volt, 1915-ben teljesen elnéptelenedett. Több tízezer örményt helyben, Bitlisz városában, valamint Mus és Szaszun körzetében gyilkoltak meg, a többieket a száműzetésbe vezető úton ölték meg.

Településről településre, körzetről körzetre haladva - ürügyként fegyvereket és a feltételezett összeesküvés egyéb nyomait kutatva - összegyűjtötték az egészséges férfilakosságot, és néhány napi fogvatartás után - esetenként azt is mellőzve, azonnal - kivégezték őket. A fegyverektől, vezetőiktől, védelemképes férfiaktól megfosztott közösségeket - immár kizárólag nőket, gyermekeket és aggokat, valamint betegeket - ezek után néhány száz fős csoportokban, az esetek többségében gyalogosan, gyakran mindenüket, még ruházatukat is elkobozva, útnak indították a kijelölt cél felé, amely általában a Der el Zor sivatag volt, vagy Észak-Szíria, Észak-Arábia egyéb sivatagos, félsivatagos vidékei. Egy másik, a törökök által kijelölt hely a Konya körzet-beli Sultanieh falu kies vidéke volt.

Az ifjútörök kormány pogromja következtében a korábban több mint kétmilliós lélekszámú törökországi örménység töredékére apadt, a mintegy másfél millió halálos áldozat mellett százezrek menekültek el otthonaikból. A drámai emberveszteségen túl a törökök a két és fél ezer éves örmény történelmi jelenlét és a rendkívül gazdag kultúra legtöbb nyomát is megsemmisítették.

A török nemzetállam kialakulásának ára a kis-ázsiai örménység szó szerinti kiirtása volt. Az örmény genocídium megvalósítása Németország, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország hallgatólagos támogatásával történhetett meg. A felelősségre vonás elkerüléséért a művelt és demokrata Nyugat inkább elhallgatja az örmény népirtást, mintsem beismerje bűnösségét az egységes és területileg oszthatatlan - népek jogait el nem ismerő - nemzetállamok létrehozásában.