Könyv
tÚLÉLNI A NÉPIRTÁST...
Baruir Nercessian: A Halál völgyében jártam

 

Milyen érzés lehet végigmenni a Halál völgyében? Milyen érzés lehet tizenegy éves gyermekként nekivágni egy senki által sem akart útnak, majd közel tíz évre rá befejezni azt? Úgy, hogy a tudat közben elfogadta: az út vége nem a célt jelenti. Mert a cél az otthon, a család, a barátok - és mindezek közül már egyik sem létezik. Milyen érzés lehet árvaként élni egy ellenséges világban, mindenki előtt, de rejtőzködve létezni, titkolni a nevet, a nyelvet, az arcokat, az emlékeket? Milyen érzés lehet az, amikor egy nagy és szerető családba berobban a véres világháború, majd az azt követő változások népirtást szülnek, e népirtás célpontja pedig a családod és te vagy?

Baruir Nercessian, a törökországi Anerghi nevű faluban 1904-ben született kisgyerek, tudta mindezt. 11 éves volt, amikor 1915-ben, aratás idején elkezdődött a háború, amelyet az örmény holokauszt követett. Családját szétszakították, szeretteit elhurcolták, őt az édesanyjával hajtották keresztül a sivatagon. Több napnyi menetelés után érték el Ghourouchai városát, ahol az édesanya aprópénzért eladta gyermekét egy töröknek. Ezzel megmentette az életét. És ekkor látta őt utoljára.

Baruir Nercessian 1994-ben írta le tinédzserkori éveinek borzalmakkal teli kálváriáját. A törökországi örménység szándékos kiirtásának precíz forgatókönyve szerint családját kiirtották, édesanyját, testvéreit, unokatestvéreit, szinte teljes rokonságát kivégezték. Ő áttörökként élt, később megszökött, szolgált, visszatért, majd az örmény mentőmisszió segítségével eljutott a Fekete-tenger partjára, amelynek közelében még több évig kellett tengődnie, mire felszálhatott egy Konstancára tartó hajóra. Romániában találkozott az édesapjával, majdnem tíz évnyi hányattatás után. Az Egyesült Államokba 1964-ben költözött.

A Halál völgyében jártam című kötete a kilencvenes évek elején jelent meg Amerikában. A szerző nem a nagyközönségnek írta - utódainak szánta, emlékül, okulásul. Végül meggyőzték arról, hogy a kötet megállja a helyét, így kiadatta azt. Magyar fordításban most először olvasható. Nem szépirodalmi mű, ezért a fordítás is nehézségekbe ütközött, szándékosan maradt kissé darabos a szöveg - így hű az eredetihez. Ugyanakkor nagyszerű korrajz, hiteles látlelet a huszadik század elejének Törökországáról és a holokauszt borzalmairól. Kiváló oral history, amelyben nem csak a szerző életútját kísérhetjük figyelemmel, de sokat megtudhatunk a korabeli társadalmi viszonyokról, rétegekről, hétköznapi életről, szokásokról, életfelfogásról egyaránt. Egy fiatal fiú szemén keresztül magunk is betekintést nyerhetünk a száz évvel ezelőtti szégyenteljes eseményekbe, de mi sem ítélkezhetünk - mert maga Baruir sem tette ezt. Szinte szenvtelen, de ugyanakkor érthető távolságtartással számol be az eseményekről - nem válik érzelgőssé, modorossá, giccsessé soha. És teljes mértékben hiányzik könyvéből a gyűlölet. Úgy ír azokról, akik családját kiirtották, akik édesanyák karjából tépték ki a kisdedeket és vágták őket a folyóba, akik rágyújtották a házat az emberekre, hogy hangjában csöpp gyűlölet sincsen. Inkább sajnálat és szomorúság. Jelentős történelmi értéke, izgalmas cselekménye, hitelessége és őszintesége mellett talán ez a könyv legnagyobb értéke - amely kivételes intelligenciára vall. Egy olyan kisfiú hagyatéka ez, aki végigsétált a Halálnak völgyén. Akinek a legszebb éveit rabolták el. De aki tovább élt, hogy mindezt megírhassa. Olyan utazás volt, amelyet senki sem akart. És amelynek fejezeteit immár mi is olvashatjuk.

(Kiadta a Marosvásárhelyi ÖrményMagyar Kulturális Egyesület az Örmény Genocídium 100. évfordulója emlékére 2015-ben, nyomta a Mark House Gyergyószentmiklós. A könyv eredeti, angol címe: I Walked trough the Walley of Death. Magyarra fordította: Kaáli Nagy Botond. Fotók: Dezső László, metszetek: Dalos Hanna, grafika: Karancsi Sándor)

Kaáli Nagy Botond