Könyv
pÁL EMESE: ÖRMÉNY KATOLIKUS
TEMPLOMI BERENDEZÉSEK ERDÉLYBEN

 

A Pál Emese 280 oldalas könyvét fellapozó, az erdélyi örmény egyházi művészet iránt érdeklődő olvasó bőséges képanyaggal ellátott, tudományos igényességgel és körültekintéssel megírt kötetet vehet kezébe. Mindegyik szempont indokolt és kézenfekvő, hiszen egyrészt művészetről, templomberendezésről beszélni, művészettörténeti és liturgikus szempontokat magyarázni anélkül, hogy ne láthatnánk a szóban forgó műveket a könyvben szereplő fekete-fehér és színes reprodukciók által, szegényes, szinte értelmetlen vállalkozás lenne. A tudományos jelleget pedig a téma iránti körültekintő és alapos érdeklődés mellett az is magyarázza, hogy a könyv egy szerteágazó kutatómunka eredménye, a szerző 2013-ban, a BBTE Történelem-Filozófia Karán megvédett doktori disszertációjának mostantól a széles közönség számára is hozzáférhető kiadása.

A bevezetőben „a 17. század második felében Erdélyben új hazára lelt örmény közösség" gyökereiig vezet el bennünket a szerző, érinti az egész örménység történetét, és nagyvonalakban vázolja azokat a politikai és vallási faktorokat, amelyek e nép viharos történetét alakították. Néhány általános érvényű, az örmény liturgikus művészet jellemzőit megrajzoló megállapítást követően a téma részletező és illusztrált kifejtését találjuk: Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz örmény katolikus egykori és jelenlegi templomainak bemutatását. Kiderül az is, hogy a legtöbb szerző által a legrégebbinek tartott szamosújvári Salamon-templom időbeni elsősége csak a ma is álló templomok tekintetében állítható. Történetileg ugyanis Erdély első örmény temploma egykor a mai nagytemplom (székesegyház) helyén állt, egy szerényebb kialakítású fatemplom volt, amelyet az örmények az 1710-es évek elején építettek, részletes leírása egy 1731-es vizitációs jegyzőkönyvben maradt ránk. Az 1723-25 között épült Salamon-templom részletes bemutatása után a szamosújvári nagytemplom következik, külön érdekesség itt a híres, ma is sokak által látogatott ún. „Rubens-kép" körüli legendák kritikai megközelítése.

Az erdélyi örmények másik központja Erzsébetváros. Első kőtemplomát, amely a Salamon-templommal egykorú, a 20. század elején lebontották, ma is látható a nagytemplom, melynek építésébe 1766-ban, nagy tervekkel láttak hozzá, ezt később egyszerűsítették, 1791-re fejezték be, s még akkor Batthyányi Ignác erdélyi püspök fel is szentelte Szent Erzsébet tiszteletére. A templom szobrainak, oltárképeinek, orgonájának részletes bemutatását a mechitarista rend és erzsébetvárosi templomuk leírása követi.

A napjainkban legnagyobb népességű örmény közösségnek otthont adó Gyergyószentmiklós örmény katolikus temploma a legkorábbi egységes berendezést őrzi ma is, építéséhez 1730-ban láttak hozzá, három év alatt elkészült, de hivatalos felszentelésére csak 1722-ben került sor.

A kötet utolsó egysége a szépvízi templomot és berendezéseit mutatja be, amelyet egy korábbi kápolna helyén 1762-ben kezdtek építeni. A levéltári források, könyvészet, jegyzetek és névmutató után színes képmelléklet zárja Pál Emese szép kivitelű kötetét.

A szerzővel együtt valljuk: „Az erdélyi örmény egyházművészet alakulásának története (...) fölfogható a beilleszkedés történeteként is, amelyben az erdélyi örmények hol föladták, hol megőrizték különállásukat. Ugyanakkor úgy gondoljuk, akár „örmény", akár „római katolikus" jelzővel illetjük a bemutatott alkotásokat, vitathatatlanul Erdély kiemelkedő jelentőségű emlékei közé tartoznak, közülük több nemcsak egyházművészeti vagy kultúrtörténeti kontextusban értelmezhető, hanem színvonalas, önálló alkotásokként figyelmet érdemelnek." (221. oldal) Mint ahogy figyelmet érdemel Erdély arculatának kialakulásához a maga idejében jelentősen hozzájáruló, mára egyre csak fogyatkozó, de identitását ébresztgető, egyházi hagyományait ápolni és megtartani kívánó maroknyi örmény közösség is.

(Polis Könyvkiadó - Erdélyi MúzeumEgyesület, Kolozsvár 2015)

Szőcs Csaba