Csiszár Klára
a MISSZIÓ ÖRÖME VAGY AZ ÖNIGAZOLÁS KÉNYSZERŰSÉGE?
Gondolatok az örömről az egyház krisztusi küldetésének margójára

 

 

A facebook napjainkra mondhatni már-már társadalmi és egyházi (kor)képet tükröz. Öröm, bánat, remény, gyász, fájdalom, szorongás implicit vagy explicit módon megjelenik a közösségi oldalon. Nemcsak privát személyek vannak jelen itt örömükkel, bánatukkal, hanem egyházmegyék, plébániák, szerzetesrendek, a keresztény sajtó, katolikus iskolák, katolikus egyetemek, papi szemináriumok, teológiai fakultások és még lehetne tovább sorolni, milyen színes és összetett a facebookos „katolikus világ". Így van ez országhatáron belül és azon túl is. Önigazolás vagy misszió? Milyen szándékkal aktív egy egyházi intézmény a közösségi oldalakon és mit közvetít ezzel a krisztusi örömhírből? Az alábbiakban - nyilván a teljességre való törekvés igénye nélkül - néhány olyan kritériumra világítunk rá, melyek segíthetnek abban, hogy az önigazolás kísértése helyett egyre inkább a missziós öröm legyen az evangelizációs törekvések forrása, akár még a facebookon is.

Misszió vagy önigazolás? _

Nem könnyű elválasztani a kettőt, annak ellenére, hogy a krisztusi küldetés értelmében ezek egymást kizáró fogalmak. A II. vatikáni zsinat tanítása szerint és az azt követő egyházi dokumentumok fényében a misszió fogalma kizár mindenféle egyházi önigazolást, magamutogatást, és a krisztusi tanítással összeférhetetlennek tartja az ítélkezést, mely a katolikus egyház és a világ viszonyát alá-fölérendelt kapcsolatban tárgyalja.¹ A misszió tehát nem demonstráció és nem is az egyház rekrutációja, hanem a krisztusi örömhír továbbadása.²

Az evangelizáció motiváló öröme

Az örömhír továbbadását VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában evangelizációnak nevezte. Az evangelizáció forradalmi fogalom. Bennfoglaltan jelenti az egyház három alapvető funkcióját: a martyriát (tanúságtételt), a diakóniát (szeretetszolgálatot) és a liturgiát (a liturgikus ünneplést). Az evangelizáció fogalmával, illetve annak bizonyos alakjaival már az Ószövetségben találkozunk.³ Ennek a fogalomnak a különlegessége az - és éppen ezért forradalmi -, hogy implicit változást, átalakulást fejez ki. A biblikus szakirodalom ezt a verbum efficax terminussal fejezi ki, mely annyit jelent, hogy a közvetített szó a közlés által hat.⁴ Hatása pedig változás, megújulás. Isten szava tehát az evangelizáció folyamatában hatékonyan jelen van a világban, és folytonosan annak megújulásán fáradozik. A megújulás az isteni üdvterv része, célja pedig, hogy az ember egyre inkább krisztusivá váljon, azaz egyre inkább szeretni tudjon. A szeretetben kerül közel egymáshoz az emberi és az isteni. Az üdvösség annyit jelent, hogy az ember teljesen beleolvad az Isten szeretetébe, melynek azonban mindig eszkatologikus (túlvilági) távlata van.

Itt a földön az ember folyamatosan törekszik és vágyik arra, hogy szeretve legyen és ő maga is szeressen, gyakran azonban akadályokba ütközik, megreked, önmagába fordul és kudarcot vall.⁵ Gyakran a félelmet keltő külső körülmények akadályozzák az embert abban, hogy a szeretetben növekedjék. Itt kerül képbe az egyház mint az isteni üdvterv jele és eszköze.⁶ Jelként és eszközként az egyház hordozója ennek az örömhírnek, és feladata, hogy lehetőséget adjon Isten emberek iránti végtelen szeretetének megtapasztalására. Az egyház tehát nem adminisztrálja ezt az isteni szeretetet, hanem helyzetet és lehetőséget teremt arra, hogy az megtapasztalhatóvá válhasson. Az egyházi törvények, struktúra, hivatalok, az egyházi vagyon, a hatalom, az egyházi címek mindennek a szolgálatában állnak és biztosítják azt, hogy Isten terve semmilyen körülmény között ne tévesztődjön szem elől, mindig időszerű és célszerű maradjon.

Az egyház missziója tehát nem más, mint hirdetni Isten ember iránti szeretetét, ebbe a missziós feladatba pedig az egyház éppen az evangelizáció révén kapcsolódik be. Az egyház struktúrái segítik az evangelizáció folyamatát és biztosítják annak célszerűségét, vagyis azt, hogy az egyházi gyakorlat egyre inkább a jézusi gyakorlat mintájára alakuljon és hatékonyan működjön a mai világban. Ehhez az szükséges, hogy az egyház is folyamatosan alakuljon és állandóan (újjá)szülessen. Ez ott és akkor történik, ahol és amikor Isten szava, azaz az isteni szeretet hatékony jelenléte, az egyház evangelizációs tevékenysége révén, újra és újra megtestesül, konkrét formát kap az embertársi szeretetben.⁷

Az evangelizációnak tehát két oldala van, táplál és küld. Krisztusi közösségként az egyház az evangelizáció révén táplálkozik, azaz újra és újra megtapasztalja az isteni szeretetet (elmerül az isteni szeretetben), másrészt pedig ez a tapasztalat konkrét felebaráti szeretetre serkenti a hívő közösséget (felbukkan az embertársi szeretetben). Az isteni szeretet megtapasztalása - különösképpen is a liturgiában⁸ - úgy hat a keresztény közösségre, mint centrifugális erő, mely nem hagyja nyugodni a híveket, hanem folyton misszióba küldi őket. A krisztusi közösség állandóan a krisztusi örömhírt akarja vinni oda, ahol az élet valamilyen okból kifolyólag nem teljesedhet ki, nem fejlődhet tovább. Az egyház éppen ezért mindig kifelé, a világ felé irányuló tevékenységében válik újra és újra eseményszerűvé. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a misszió az egyház öntranszcendenci-ájának a paradigmája.

A misszió mindig túlmutat az egyházon, hiszen a peremvidékekre viszi Krisztus közösségét. Az Istenben való elmerülés hallóvá és látóvá teszi a közösség tagjait, hogy ne elforduljanak a szükség láttán, hanem odaforduljanak és örömet vigyenek oda, ahol szomorúság van, vigasztalást oda, ahol bánat van (vö. Iz 61,1-3). Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy az egyház küldetésének végső mércéje Mt 25,31-46, mely röviden ebben az egy mondatban foglalható össze: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek" (Mt 25,35).

Minden vallásos gyakorlat, ájtatosságok, körmenetek, a Szentírás tanulmányozása, a liturgia, az egyház szentségei tulajdonképpen Isten végtelen szeretetének megtapasztalását kínálják, mely a világ és benne az emberiség - és nem kizárólag az egyház - számára látható gyümölcsöt hoz. Ezeket Pál apostol a Galatákhoz írt levelében a Lélek gyümölcseinek nevezi: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény. Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt" (Gal 5,22-24). Ezek a gyümölcsök az Isten és a felebaráti szeretet vonzásában és egymásra való utaltságában teremnek. Amikor keresztény közösségek a szeretet kettős parancsát csak az Isten szeretetére próbálják redukálni és az örök igazságot szembeállítják az emberi szabadsággal, a fundamentalizmus csapdájába esnek, moralizálni kezdenek és a keresztény önigazolás kényszerűségében apologizálni próbálnak. Ez az egyházi nárcizmus csapdája. Az egyház egy kontraszttársadalom építésébe kezd, az értékmegőrző szerepét kényszeríti - lényegével teljesen ellentétes módon - magára és megbetegszik, mert önmagába fordul. Ferenc pápa ezt a következő szavakkal fejezi ki az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában:

„Lépjünk ki! Lépjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét. [...] szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott. Nem akarok olyan egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe. Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül. Remélem, hogy nem annyira a kudarctól való félelem, hanem sokkal inkább az a félelem mozgat minket, hogy be ne zárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, melyek kérlelhetetlen bírákká formálnak bennünket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat, miközben odakinn éhező sokaság van, és Jézus állandóan ezt ismétli nekünk: »Ti adjatok nekik enni« (Mk 6,37)."⁹

Az egyház nem értékmegőrző, hanem értéket továbbadó, missziós egyház. A rábízott krisztusi örömhírt és isteni tervet nem őrzi és adminisztrálja, hanem Isten emberek iránti szeretetét próbálja közvetíteni, sugározza azt, és azokra az emberekre „pazarolja", akik betegek, kicsinyek, gyengék, akiket az élet terhe nyom. A szeretet ott növekszik, ahol a félelem egyre kisebb lesz. Amikor tehát az egyház azon munkálkodik, hogy az ember a szeretetben növekedni tudjon, elsősorban a félelmet kell gyógyítania. Az ember nem a moralizálás következtében fog jobban szeretni, hanem ha egyre kisebb a félelme. Éppen ezért hangsúlyozza XVI. Benedek pápa a következőket:

„Az egyház nem akar az emberre semmit ráerőltetni, nem egy morális rendszert kínál az embernek. Ami igazán döntő, az az, hogy magát Istent viszi közelebb az emberekhez úgy, hogy megnyitja a kaput Istenhez, és ezzel azt adja az embernek, amire a leginkább vár, amire a legnagyobb szüksége van, ami a leginkább segíthet neki. Az egyház mindenekelőtt a szeretet legnagyobb csodájával fordul az emberhez, azzal a szeretettel, mely egy állandó történés, és mely ott történik, ahol az ember - mindenféle kötelesség nélkül - Krisztusban ösztönözve érzi magát arra, hogy mások mellé álljon és másokon segítsen. Ez, ahogy Eugen Biser is megfogalmazta, a kereszténység terapeutikus jellege, mert gyógyít és ajándékoz. A gyakorlatban sokkal inkább érvényre kellene ez jusson."¹⁰

Röviden összefoglalva tehát akkor célszerű az egyházi gyakorlat, ha észreveszi a peremvidékeket és a peremvidék embere mellé áll. Ehhez az szükséges, hogy az egyház ne csak Istenben akarjon elmerülni, hanem végső soron az embertárs szolgálatában akarjon felbukkanni. A peremvidékek napjaink missziós területei, ahová az egyház meg kell hogy érkezzen, és örömmel kell ide megérkezzen, nem pedig félelemmel. Hogy az embernek mire van szüksége az élet valamely peremén, azt nem a püspök, nem a pap és nem a világi krisztushívő dönti el, mert ők Krisztus tanítványaiként előbb az odahallgatás és az odafigyelés művészetét gyakorolják, és csak azután cselekszenek, miután leereszkedtek az emberhez.¹¹

Az ilyen leereszkedés világméretű változásra serkenthet egy nyitott egyházat, mely globális intézményként szót emel és síkra száll az emberi méltóság védelméért, a békéért és az ember szabadságáért, függetlenül az érintettek felekezeti és nemzeti hovatartozásától, mert meggyőződése, hogy mindez alapfeltétel ahhoz, hogy az ember szeretetben növekedni tudjon.

Ferenc pápa egyik forradalmi interjúját a Stimmen der Zeit német teológiai folyóirat közölte. Ebben a pápa hadikórházhoz hasonlítja az egyházat, ahol a súlyos sebesültektől nem a koleszterin- és a vércukorszintet kérdezik előbb és nem körül-ményeskednek, hanem ahol sebeket kötöznek és gyógyítanak. „Sebeket gyógyítani, sebeket gyógyítani és sebeket gyógyítani"¹² - ez a krisztusi örömhír gyakorlati következménye.

Az önigazolás keserűsége

Milyen tünetei vannak egy magába forduló és az önigazolás csapdájába esett egyháznak? Mindenekelőtt az, hogy többet gondol a múltra, mint a jelenre és a jövőre; többet jubilál, mint álmodik; gyászol egy olyan egyházképet, ami a múlté, és közben nem veszi észre az aktuális peremvidékeket maga körül; sajnáltatja és védeni próbálja saját magát, miközben jajveszékel és világvége hangulatot kelt ahelyett, hogy Krisztus örömét adná a világnak; fenyeget és félelmet kelt az emberben ahelyett, hogy a jézusi példát követve gyógyítana; a törvényt helyezi az evangélium fölé ahelyett, hogy azt az evangélium szolgálatába állítaná; a megőrző, kényelmes lelkipásztorkodást választja, és nem a missziós kalandot,¹³ másokat okol (főként a bűnös világot) kudarcaiért és tájékozatlanságáért ahelyett, hogy bűnbánóan magába nézne; úgy viselkedik, mintha a hívek lennének az egyházi struktúrákért és nem a struktúrák azért, hogy a híveket egyre inkább a krisztusi örömhír átadására bátorítsák, és hogy biztosítsák számukra az ehhez szükséges teret és lehetőséget a szeretet országának örömmel történő építésére. Az egyház nem önmagában valósul meg, hanem mindig a misszióban, az önmagából való kilépésben lesz eseményszerű. Ez a tulajdonképpeni önátadás, a keresztény öröm forrása és állandó történése.

Peremvidékek

Hogy kik ma a sebesültek egyházon belül és az egyház látható határain túl? Sokan vannak. Szét kell nézni a világban, az egyházban, bele kell nézni az újságba, böngészni kell az interneten, meg kell kérdezni egymást. Az az egyházi közösség, amely vasárnapról vasárnapra táplálkozik az Istennel való legmélyebb találkozásból, megtalálja a peremvidékeket, mert képes önmagából kilépni, egóját háttérbe helyezni és odafordulni, ahol megrekedt valamiért a szeretetben való növekedés, vagy ahol egyszerűen szükség van egy jó szóra. A keresztényeknek semmi sem idegen, ami hozzátartozik az emberi szívhez, hiszen „[...] öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben".¹⁴

A missziós öröm világformáló ereje

Amennyiben ezen kritériumok szerint próbáljuk közösségeinket szemlélni és egyházi gyakorlatunkat alakítani, a közösségi oldalakon való jelenlétünk biztosan nem az önigazolás kényszerűségéből fakadó keserűséget árasztja majd, hanem a missziós örömöt. A missziós öröm nem idegengyűlölő, nem homofób, nem uralkodó, nem zsarnokoskodó és nem ítélkező, hanem egyszerűen a világot átformálni akaró szeretet.

 

Jegyzetek

1 Vö. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori kons-titúciója az egyházról a mai világban, 40. In: http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.html (a továbbiakban GS).

2 Vö. Zulehner, Paul Michael: Dienende Männer - Anstifter zu Solidarität. Diakone in Westeuropa. Ostfliedern 2003, 36.

3 Vö. Polak, Regina: Mission in Europa? Auftrag - Herausforderung - Risiko. Innsbruck-Wien 2012, 58.

4 Vö. ehhez bővebben szentségtani szempontból: Koch, Kurt: Fenster sein für Gott: unzeitgemässe Gedanken zum Dienst in der Kirche. Fribourg 2002, 136.

5 Az emberiség legnagyobb krízise nem az, hogy nem tud szeretni, hanem az, hogy nem tud eléggé szeretni, és ezért állandóan rászorul embertársai bocsánatára. Ezt egy német jezsuita szerzetes, Roman Bleistein 1975-ben a következőképpen fogalmazta meg: „Aki szeret, az végső soron Istent keresi, egy lényt, aki egészen betölti őt, aki mértéktelen és határtalan, tehát örök és végtelen. Az egyik ember a másiknak ilyen beteljesedést ígér. De ki tudja ezt az ígéretet megtartani? Ezért a szeretet első erénye az irgalmasság. Megbocsátom a másiknak, hogy nem lehet az én Istenem." Lásd: http://www.zulehner.org/site/zeitworte/article/114.html (2015.07.16).

6 A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúció-ja az egyházról, 1. In: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=3 (a továbbiakban LG).

7 Ferenc pápa: Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása az evangélium hirdetéséről a mai világban, 233. In: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=451 (a továbbiakban EG).

8 XVI. Benedek pápa a 2005-ös Kölni Ifjúsági Világtalálkozón mondott szentbeszédében hangsúlyozta a liturgiában történő átváltozás lényegét. Ennek kapcsán két alapvető változást említ, mely a kereszten történt, és mely azóta minden eukarisztikus közösség által folytonosan megvalósulni akar: erőszakból szeretet lett, halálból élet lett. A pápa hangsúlyozta: az eukarisztikus közösség által a világba belép a szeretet és a világ megújul. Lásd: http://www.papstbenediktxvi.ch/index.php?m=1&s=9 (2015.07.16).

9 EG 49.

10 Benedikt XVI: Licht der Welt. Der Papst, die Kirche und die Zeichen der Zeit. Ein Gespräch mit Peter Seewald. Freiburg 2010, 205-206.

11 A zsinati teológia értelmében a missziós gyakorlatot az egyház a címzettek szerint alakítja. Vö. Német László: Ad gentes. Határozat az egyház missziós tevékenységéről (1965). Kommentár a zsinati missziós határozathoz, 396. In: Kránitz Mihály (szerk.): A II. vatikáni zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962-2002. Budapest 2002, 393-418.

12 Spadaro, Antonio: Das Interview mit Papst Franziskus, Teil I., 2013. In: http://www.stimmen-der-zeit.de/zeitschrift/online_exklusiv/details_html?k_beitrag=3906412 (2015.07.16).

13 Vö. EG 15.

14 GS 1.